N. Tóth Anikó: S-térkép, repedésekkel

Mészöly Miklósnak

Egész éjjel nem alszom. Nyugtalanságom Charlottára is átragad, fel-felsír, de elcsen- desedik, amikor föléje hajolok. Óvatosan megigazgatom a takarót. Szeme két kicsi tó, forró hullámot vet a könny, rezzen a pilla, mint parton a szélborzolta sás. Samu motyog álmában, latin szavak gabalyodnak össze német és magyar városnevekkel, csikorgatja a fogát, felkacag, horkant, a torkába futó nyáltól köhécsel. Felkönyöklök, a hanyagul összehúzott függönyszárnyak között bekúszó holdfényben nézem az ismerős tájat: sze- líd dombok, gyengéd völgyek váltják egymást az arcán, vízmosások indulnak a szem- zugból, utak kanyarodnak az orrcimpától a szájsarok felé, az orr tárónyílásai alatt puha bozót rejt forrást, enyhülést vágyamra… a homlok fennsíkján konok ösvények futnak egymás mellett, majd belevesznek a haj sötét erdejébe. Nem tudok betelni vele, mert el kell szakadnom tőle. Virradat előtt hirtelen felül, felpattanok én is, magához von, forró vallomásokat dugdos a fülembe, de csak városneveket hallok. Vonaglik bennem Wien, Buda, Poson, Rosenberg, Szentmiklós, Csernova, Németlipcse, Csemitze, Uhersz- kavesz, Pribilina, Babrotz, Trstena. Testem topográfiája már nem köti le, új vidékek csábítják, szögmérő, körző, plajbász gondosan elcsomagolva. Ingébe csimpaszkodik az illatom, amikor lehengeredik rólam. Kapkodva öltözöm, tejet forralok, csuporba öntöm, fujkálom, mielőtt odanyújtom, batyuba kötök három napra való elemózsiát. Az utazóládák már estétől a kapualjban várakoznak. Akkor szorul el a torkom, amikor meghallom a patkók kopogását és a kocsikerekek csattogását az utcaköveken. Samu ki- hörpinti a tejet, kézfejével letörli a tejhab maradványait a bajuszáról, maga köré kanya- rítja a köpenyét, megragadja a vállam, tekintete ígér, szavai égetnek.

Negyvennégy nap.

Még tart a nyár, mire visszatér.

Negyvennégy sivatag éjszaka.

Számolom, motyogom befelé elveszetten.

Mosolyba kényszerítem az arcom, hogy ezt a képet vigye magával, negyvennégy napig ez a mosoly tartsa benne a visszatérés kínzó sürgetését.

A tejnél jobban ízlik a csók, de a kapu előtt az egyik ló türelmetlenül felnyerít.

A ládák egykettőre felkerülnek a kocsira, a két expectans készségesen sürgölődik, féltékenyen követem ruganyos mozdulataikat. Samu nem is utasítja őket, maguktól teszik a dolgukat. Nem húzódik el az indulás, a kocsis meglengeti az ostort, a két ló nekilódul, a lejtőn meg se kottyan a megnövekedett súly. Samu int, felém fordítja a fejét, amíg nem kényelmetlen. Aztán útirányba néz, úgy integet, hogy nem pillant hátra. Állok a házunk előtt, hallgatom a patkók egyre gyorsuló és egyre halkuló kopo- gását, a házakról visszapattogó, egyre puhábbá váló kerékcsattogást, azután is, hogy a dilni útra kanyarodva elvesznek a szemem elől.

A keserűség a nyakam köré tekeredik. Fel kell emelnem a fejem, hogy levegőt kap- jak.

A hold körül füstfinom felhőfoszlányok.

Bemenekülök, döndül a kapu utánam, pedig nem volt szándékom becsapni. A hang megzavar, nem figyelek az egyenetlen kövekre, megbotlok, csaknem elesek, nehezen nyerem vissza az egyensúlyom, a félhomályos lépcsőn egyik faltól a másikig támolyogva cipelem a kétségbeesésem.

Charlotta tágra nyitott szemmel fekszik a bölcsőben. Repedezetlen csillogás.

Türelmesen megvárja, míg kibontom a mellem.

Kicsisamu nem szereti, ha Kicsisamunak szólítom. Hiszen ő a legnagyobb gyerekünk. A két évvel fiatalabb Szaniszló csúfondárosan ismételgeti naphosszat az én hangomat utánozva, csak hogy bosszantsa. Olykor az ötéves Krisztina is csatlakozik. Kicsisamu hamar dühbe gurul, ezt apámtól örökölte, öklét emelve nekiront Szaniszlónak, aki üvöltve menekül, végigrohan a szobákon kivágja az ajtót a függőfolyosón cikázik Ki- csisamu mindenütt a nyomában az ablakból követem megáll a szívverésem nekilöki a korlátnak kicsúszik a rácsok közt zuhan az udvar homályába legurul a lépcsőn szét- loccsan a feje a kapualj kiálló kövében hosszú kőmozdulatlan csend, majd nyikordul a mahagóni sarokszekrény ajtaja, Krisztina lép ki kecsesen, utána a szekrénysötéttől kissé megszeppenve Tamás mászik elő, megkönnyebbül, ahogy meglát, négykézláb siet a szoknyám redőinek biztonságába, kopog a térde a padlón, megsimogatom fekete üstökét (pont ilyen lehetett az apjáé ennyi éves korában), fülelek, Zuzka zsörtölése szökdécsel felfelé a lépcsőn, erősen markolja a két fiú karját, hogy ne tudjanak kárt ten- ni egymásban, tettetett szörnyülködéssel meséli, hogy az utcán fogta el őket, Szaniszló majdnem kiugrott egy lovaskocsi elé, Kicsisamu pedig belefutott Dobrotka János Jakab tekintélyes pocakjába, szerencsére egy fejcsóválással megúszta. A két fiú méltatlankodva kapálózik, fújtat, mint az agyonhajszolt ló, Zuzka türelmesen várja, míg belefáradnak, s az én arcomról is leperegnek az aggodalom szemcséi. Igaza van Samunak, kell valaki a gyerekek mellé, Zuzka nem hajkurászhatja őket naphosszat, van elég dolga a konyhá- ban. Vasárnapi istentisztelet után utolérem Stieger Györgyöt. Az aranyműves mintha várta volna az ajánlatom vagy kérésem, nem lepődik meg egyáltalán. Koraeste elhozza a lányt. Anna – ugyanaz a nevünk, ami jelenthet jót is, rosszat is – tizenhat éves, de alig magasabb Kicsisamunál. Álnokul gyülekező kétségeim szétkergeti, amint megszó- lal, hangja muzsikál, hamarosan kiderül, hogy nemcsak a beszéde megnyugtató, hanem dúdolása, dünnyögése, dalolása is elbűvöli a gyerekeket. Kicsisamut rögtön megnyeri azzal, hogy komolykodva Sámuelnek szólítja, Szaniszlónak valami titkot súg a fülébe, Krisztinának egy apró ametisztköves gyűrűt húz az ujjára, Tamást pedig felkapja és pördül vele néhányat a cserépkályha előtt, mintha tudná, hogy ezt a mókát minden- nél jobban kedveli. Megállapodunk Stiegerrel, elköszönnek, de látom Annán, hogy szí- vesen maradna. Este az ágyamba, egészen pontosan Samu ágyába gyűlik az aprónép. Míg Charlottát szoptatom, Annáról áradoznak. Elhessegetem a féltékenység szemtelen legyeit. Krisztina és Tamás kikönyörgi, hogy velem alhasson. Kicsisamu és Szaniszló elszontyolodva kullog át a szomszéd szobába. Az ajtót azonban nyitva hagyják.

Levél jön Samutól! Türelmetlenül bontogatom, ügyetlenül felszakítom, széthajtogatom, sebtében átfutom, s amint meggyőződöm róla, hogy semmi baj nem érte, visszatérek az elejére, nekilátok újra, komótosan, kóstolgatva, ízlelgetve a szavakat, majd megint elölről, követem a betűk rajzát, a kecses kanyarulatokat, a határozott vonalakat, a kiszé- lesedő, elkeskenyedő betűrészeket, szenvedélyes vonásokat, felkavarnak, megnyugtat- nak, hasogat a hiány, miközben csordultig tölt a szavak öröme, s végre megállapodik a tekintetem a sarokdíszen: pompás virágok hajladoznak a papíron, a plajbász ólmos vonalait a képzelet soselátott könnyed színekre váltja, s addig nézem, amíg a virágok mögött meglátom Samu biztató, vágyakozó, kárpótló, pajkos, hálás, csábító, kér- lelő mosolyát. Végül a szignó. Kampó, amire kiakasztom a szívem.

Anna sétálni indul a gyerekekkel. Napernyője hatalmas virág, szirmai csipkés ár- nyékot vetnek az arcára. Tamás álmélkodva nézi, elfelejt nyafogni is, ami máskor elmaradhatatlan, ha felfelé vesszük az irányt. Krisztina fél lábon ugrál a trotuár széles kövein, harang alakú szoknyája repesve követi, csilingelő nevetése végig- szalad a Geramb-, a Lang- és a HellnBach-ház földszinti ablaksorán, majd visz- szafordul a túloldalon az Oberajgner-, Fleischer- és Trenzanski-ház emeleti kő- párkányain. Kicsisamu megböki Szaniszló vállát, futásnak ered, és hátrasandít, követi-e az öccse. De Szaniszló nem tágít Annától. Szívesen cserélne Tamással, aki tömzsi ujjait befúrja Anna filigrán ujjai közé. Egy pillanatra belekapaszkodik a napernyőt tartó karba, aztán meggondolja magát, talán a könyöknél burjánzó fodrok, érdes csipkék bizonytalanítják el. Mindezt már az emeleti ablakból né- zem, egészen a Fritz-ház sarkáig kísérem őket a tekintetemmel.

Charlotta szunyókál. Csücsörítő szája pici nyílásán látom, ahogy kétoldalt bekunkorított rózsaszín nyelvecskéje előre-hátra mozog: álmában szopik.

A gyerekek körüli szakadatlan foglalatosságban keletkező időrés kegyelmi állapota. Párnám alól előveszem a kulcsot. Puhán fordul a zárban. Belépek az uram szobájába.

Levél megy Samunak. Meggyőzöm, hogy a dolgok folydolgálnak a medrükben, a harangok reggel, délben és este rendre megszólalnak, éjjel sötét van, nappal világos, a tárókban kötényre vetkezve jövesztik az ércet izmos férfiak, vasárnap ürühús és meggysása kerül az asztalra, a leányvár trombitája önfeledten fújja az órákat, a gyerekek egészségesen csintalankodnak, kellő időben, de nem egészen jószántukból engedelmeskednek, nagy étvággyal esznek (Krisztina kivételével, aki túl sokáig forgatja a falatokat a szájában, és finnyásan eltolja a legtöbb ételt), imád- ják Annát, akinek a hangja az álmukat is befonja, Vödrödy és Glammer elvisz néhány könyvet a tanszobából, délután kettőkor különös fény önti el a szalont, a Tanádról alko- nyatkor izgató illatokat hord a szél, az éjszakák csak Charlotta szuszogása miatt elvisel- hetőek. Az aláírás A betűjének keresztvonalán a vágy apró madara billeg.

Egy délután ismeretlen zajra figyelek fel, nem tudom megállapítani, honnan jön, de vé- gigfut a hátamon a hideg, valahányszor meghallom. Egyszerre hallom lentről, a kapu- aljból, az udvarról, a tetőről, a szalonból, az utcáról, a kamrából. Hol tompán, hol fül- szaggatóan. Az is eszembe jut, hogy talán nem is kintről hallom, hanem a fejemben szól a kíméletlen zaj. Benézek a konyhába, kérdezem Zuzkát. Zaklatottságom szemlátomást nem hat rá, elmerülten dagaszt. A padlásajtót csapkodja a huzat, mondja egykedvűen, amivel jelzi, semmi rendkívüli nincs ebben. Pedig dehogynem. Hiszen eddig sose hal- lottam. Valaki nyitva felejtette. No de kicsoda? Glammer vagy Vödrödy is lehetett. Tud- tommal csak a tanszobában jártak, az emeletre se mentek fel. Anna is járhatott fenn. Anna? Ugyan minek? Kíváncsiságból. Vajon mi lehet odafenn. Hiszen én sem ismerem a házunk minden zugát. Amikor nem egészen egy éve beköltöztünk, ritkán hagytam el az emeleti szobákat. Charlotte egyre növekedett a hasamban, nehezemre esett a moz- gás, és nehezemre esett elfogadni, hogy egy idegen városban, kiszámíthatatlan utcákon éljek, kiismerhetetlen szokásokhoz igazodjak. Samu elégedetten nyugtázta, hogy nem szeleskedem el a terhességem, mint Kicsisamu és Szaniszló idején, nem aggodalmasko- dom a rokonságom mocsárrá váló viszonyain, mint amikor Krisztinát hordtam a szívem alatt, és nem vagyok folyton beteg, mint Tamással való várandósságom alatt. Közben csak azt nem vette észre, hogy holdkórosan bolyongok félelmeim komor útvesztőjében, s azért alszom olyan sokat, mert azt remélem, felébredve kiderül, mindez a változás csak egy rossz álom volt. Hiszen míg Samunak kinyílt a világ, régi magamra súlyos tölgyfaaj- tó csukódott. Charlottával világra hoztam egy másik Annát is.

A zaj ismétlődik, összerezzenek, felkerekedek. Szívesen venném, ha Zuzka velem jönne. Ha nem lenne könyökig kovászos, talán meg is tenné. Megvárhatnám, hogy be- fejezze. De egyre inkább zavar és bosszant a csattogás. Végigmegyek a függőfolyosón. A végén jobbra kanyarodva felkapaszkodom a lépcsőn, amire még sose szántam rá magam. Kerülöm a lépcsőfokok közepére koptatott mélyedéseket. Keskeny, félhomályos folyosóra jutok, melynek mennyezetét csúcsívek tartják, a végét pedig keskeny sávban éles fény világítja meg. Egyszerre vonz és taszít. A folyosót lezáró, széles pántok keresztezte vasajtó előtt megtor- panok, rossz érzés fog el, talán azért is, mert a félhomályból kilépve elvakít a szokatlan helyen vágott ablakon bezúduló fény. A vasajtó könnyen nyílik, de biztos vagyok benne, hogy nem ez okozta a nyugtalanító zajt. Lehet másik padlásfeljáró is. Az ajtó mögött barna félhomály, a téglá- val kirakott talaj enyhén emelkedik egy darabig, óvatosan lépkedek, bár jól látok mindent, mert a szemközti alacsony falon az építők kicsi ablakkal biztosították a világítást. Amikor egyenesbe érek, elém tárul a tető gerendáinak, léceinek lenyűgöző rendje, percekig bámulom, még felrucca- násom céljáról is elfeledkezem, csak az újfent ismétlődő s immár nagyon ismerős és egészen kö- zeli zaj zökkent ki a gyönyörködésből. Kisvártatva észlelem, hogy Kicsisamu áll mellettem kérdő tekintettel, kezében egy ismeretlen tárgy. Hirtelen cserbenhagy a bizalom a szavakban.

Nemcsak a szalont önti el délutánonként a fény, hanem Samu szobáját is. Besurranok, magam- ra zárom az ajtót. A láda kulcsát a szekreter titkos rekeszéből veszem elő. Kiszedegetem a hen- gerekben tárolt mappákat. Négyet-ötöt is széttekerek, mire megtalálom, amire szükségem van. Kiteregetem a nagy asztalon. Hosszan vizsgálom. Samu megtanított a vonalak, kacskaringók, árnyalatok jelentésére. Többször megvallotta elszánt törekvését, hogy a vidék eredeti arculatát nagyon gondosan megrajzolva adja vissza, azaz a hegyek természetes fekvését a jelesebb magas- latokkal, dombok, völgyek és mezők helyét, utak nyomvonalát, folyók, sőt patakok medrét, egy- másba torkollását, a nagyobb és kisebb szigeteket, nem feledkezve meg a tavakról és mocsarakról sem… Legjobban mégis akkurátus betűit szeretem. A betűkből kirakott városokat. A betűkből kibomló emlékeket. Ahogy állunk Theben várfokán, szoknyám haragosan cibálja a nyugati szél, s hogy le ne sodorjon a szikláról, Samu magához szorít. Alattunk találkozik a Duna és a Morva, Samu magyarázza, melyik honnan érkezik, s együtt hová tartanak. Máskor Bischdorf erdejé- be visz, sose felejtem, mert sokat is emlegetjük, igaz, ritkán ismételjük az egész délután tartó csókot egy bükkfa törzsének támaszkodva. És a ratzesdorfi spanyolmeggy íze is rögtön szétárad a számban, amint tekintetemmel odaérek, körülleng a szüretek illata, és tenyeremben apró, sima héjú gesztenyéket koccantgatok egymáshoz… A sarokdíszhez modellt ülök, fejemen kalászból font koszorú, Samu puha gyolcsot rendezget rajtam, borzongok, ahogy itt-ott a bőrömhöz ér, mellem fedetlenül hagyja, s kuncog, mert a mappán épp mellém kanyarítja Hegyes halom nevét. Balomon pufók angyal, Kicsisamu ácsorog egyik markában kövér szőlőfürtök, másikban kupa, jobboldalt másik puttó, Szaniszló bújik hozzám kalászcsokorral a kezében. A fiúkat az apjuk em- lékezetből rajzolja, hisz egy pillanatig sem maradnának veszteg. Mögöttünk hömpölyög a Duna, fölötte magasodik a posonyi vár, s ebben a látványban szemláto- mást örömét leli a kép bal alsó sarkában félkönyékkel fűben tá- maszkodó, heverésző félmeztelen férfiú, tökéletes izmai gondo- san metszettek – amilyennek Samu szeretné magát… Máig nem kérdeztem, miért kisebbek szülővárosom német nevének betűi. Presburg iránti sóvárgásom csak úgy csillapodhat, ha megsze- retem Schemnitzet. Előkeresem hát a városkörnyék térképét. Néznem nem elég. Papirost terítek az asztalra. Lázasan dolgo- zom lopott időben. Vonalakat húzok, kacskaringókat rajzolok. Délutáni napfényárban, éjszakai kíváncsi mécseslángocskáknál betűket formálok. Samu fogja, aztán elengedi a kezem.

A negyvenötödik napon Szaniszló és Kicsisamu felváltva stráz- sálnak a kapuban. Krisztina a nagy tükör előtt illegeti magát hol a rózsaszín, hol a halványzöld ünnepi ruhájában, Tamást faggat- va, melyik a szebbik. Tamást inkább a konyhából szálló szokatlan illatok érdeklik. Anna segít a sürgő-forgó Zuzkának, én Charlot- tát dajkálva felügyelem a sütést-főzést. A terítéssel is elkészülünk délre. A várva várt vendég harangzúgással érkezik, az őrszem azonnal jelenti, hogy valamennyien kitódulhassunk a köszön- tésére. Előbb a gyerekek rohamozzák meg. Engem Charlottával együtt ölel magához. Ajándékokat csak a hosszú ebéd után oszt. A torkomban dobog a szívem, amikor visszakéri szobája kulcsát.