Marian Mihai versei – André Ferenc fordításában)

happy b-day

43 év és talán egy csepp józanság után
már nem is tudom, hányadszor mondom magamnak,
hogy a paranoia és a bőrminőség kérdésén túl,
eltelt még egy, amiből nem sokra emlékszem,
amiben továbbra is legangolnak az elmúlt életeim foszlányai,
felakadok a sötétség fogaskerekeibe és a magam szabta korlátokba.
43 év,
amennyi egy kerekek nélküli 1300-as dacia,
amennyi josephine baker szélbe szórt hamvai,
amennyi jimmy hoffa eltűnése óta eltelt.
happy birthday, dickhead!
igen, élj soká, komolyabb megaláztatások nélkül,
anélkül, hogy germanicus első légiója masírozna agyamon,
kerüljön a gyomor kémiai bűze,
de, az átlátszatlanság kottázható ösztönével,
nyertesen és szabadon, mint egy csődör a sakktáblán.

zodiac killer

a művese a tévéképernyőn,
a könnygáz a Calea Victoriei-en,
a nyájas polgárok – fejük, mint a ház sarkába gurult olajbogyó –,
egy berregő motor, ami eltökélten, végleg megtagadja az elindulást,
mindez ébren kéne tartson,
óvjon engem az unalomtól.
ráadásul itt ez a rengeteg ember, aki reggelente
pont az ablakom alatt megy át az úton.
bármelyikükre rászögezhetnék egy fegyvert,
ami elpusztítja a sejtjeit,
széttrancsírozza az axonjait,
kiválasztanék egy áldozatot,
egyetlen egyet,
fehéret,
ragyogót,
akibe beleszeretek,
akit követek a távcsövön, mint
egy kamera lencséjén keresztül
napokon,
heteken,
évszázadokon át,
amíg
végül elemi részecskévé
bomlana le,
és lehetnénk mi ketten
hidrogén és ammónia,
szervetlen szintézis ebben a világban, amiben
a magányból nem maradt több, mint egy szó.

R utca, H utca. nega tív

tudod, tegnap éjjel
volt egy álmom,
és álmomban beszakadt alattam az aszfalt.
egy hatalmas, kavics- és bitumengolyó
gurult át a fejem felett
(sebesen tóduló lavina,
az őrület orgiája, ami végül úgyis
a rációt erősíti meg).
nagy erővel csapott neki a fahídnak,
ami a város felett húzódott
ködbe burkolózva,
a híd, amin át akartam kelni hozzád.
egy katonaruhás angyal állt rajta,
szárnya a golyóálló mellény alól nőtt ki,
tollai hamuszínűek,
ő őrt állt melletted, fegyverét szegezve
bármire, ami a mélyből jönne elő.

trendelenburg-pozíció

vannak napok, amik úgy néznek ki, mint egy kísérő,
aki a kórházfolyosón vár, ő se tudja, mióta.
vannak napok, amikor a magány haraggá
és alkohollá vedlik,
tünetmentes rákká,
majd ismét magánnyá lesz.
és végül „azt-se-tudomhol-a-fejem-a-sok-tennivaló-közt”-állapotba vált,
gyengeségbe,
szinkópába,
„kibontottam-még-egy-üvegetünnepelekúgy-döntöttem-csak-arra-gondolok-ami-jó-nekemés-lyukas-garast-nem-adok-mások-véleményére”-állapotba.
voltaképp arról beszélek,
mennyire magányos vagyok, minden este a tévé előtt
alszom el távirányítóval a kézben,
és mindaz, ami a konyhapadlón hever szétszórva,
egy szipogó gyerek maradványai,
egy határvonal, amit minden alkalommal megfogadtam,
hogy többé nem lépek át.

dr. strangelove

lábujjaim kuszák és szófogadatlanok,
rendezetlen, merev
forgácsok.
nem tudok cigit gyújtani velük,
vagy tartani a poharat.
feleslegesen próbáltam megtanítani őket
felvenni a telefont,
várakozni kieresztett körmökkel,
mint a ragadozók,
vagy aláírást hamisítani.
cserébe felfoghatatlan ügyességgel
szaggatják szét a lepedőt,
eltökélten kapaszkodnak a közeli tárgyakba,
gyémántot csiszolnak,
találomra választanak olvasnivalót a könyvtárból,
újságpapírral fedik be az ablakokat,
hódolnak az isteneknek, amelyeket a kezeim emeltek
és a hulló könnyeim pusztítottak el.

another poem
not written by a poet

az utóbbi időben
nem bírok megmaradni az emberek közelében.
élők vagy holtak,
nem számít.
megbénít a boldogság elérhetősége,
megbéklyóz a holtak arcának
szegényes geometriája,
a megnyúlt orr,
a szemgödörben eltűnő szemek,
a körmök, amik nőni látszanak, csak mert
a test folyamatosan vizet veszít, hogy meséket nyerjen.
azonban itt,
a városnyi no man’s land ösvényén,
kartonnal és furnérral borított,
telegraffitizett,
ablakok között,
a földből kilógó,
felhasadt burkolatú kábelek között,
a penészes házormok
és jellegtelen,
leírhatatlan,
zavaros,
beazonosíthatatlan homlokzatok között,
biztosra tudom, hogy
az a másik, akire a választás terhe hárul,
az éppen a szembejövő,
az, aki mellett épp elhaladok
– el is haladtam –,
és többé nem random idegen,
még ha nem is tudom, mi a neve,
foglalkozása,
nem ismerem a családját, barátait.
bámulom, figyelmem próbálom érdektelenségnek álcázni.
gondolataiba mélyedt, és
mert észrevettem
repedezett, hamis arcát, megragad és magával visz,
végigcipel szerény transzcendenciáink között,
jegyzékbe vesszük az egész város kapilláris hálózatait.
másvilágba kerülve,
néha, egy-egy másodpercre, még megfigyelek ezt-azt,
egy ismerőst, egy munkatársat, egy idegent,
épp csak, amíg tüzet adok vagy ajtót nyitok neki,
máskor apró életeket
fürkészek hosszan világaim egyikéből,
jelentéktelen halálok az itteni életben,
amelyből úgy ébredsz,
mint délutáni álomból,
remegve.

André Ferenc fordításai