Az Irodalmi Szemle szerzői búcsúznak Nádas Pétertől I. (Csehy Zoltán, Szászi Zoltán)

Fotó: Máté Péter

Mit jelent Önnek Nádas Péter és munkássága? Válasz a körkérdésre

Nádas szinte minden könyvét olvastam, de talán az Emlékiratok könyve volt az első, amely egyszerre tette mércévé és problémává mindazt, amit addig regénynek gondoltam. Szöveglélektani rétegzettsége miatt az Emlékiratok könyvét a legjobb magyar regénynek tartom, a legegyszerűbben megfogalmazva azért, mert az európai regényirodalom leganalitikusabb prózapoétikai botránya. Megmutatja, hogy egy-egy nyelvi konstrukció variábilis testet kaphat, és a megalkotott testképhez mintegy gratis, teljesen szabályos biológiai működés jár, mely mind a szépen szöszmötőlö elitizmus, mind a hevülő, önsorsrontó kollektívizmus ellen láthatatlan belső immunrendszert fejleszt ki. Az emlékezés nem tűri a tabut, épp ezért produktívan gyötrelmes: a gyógyszer és a méreg kettős platóni hagyományban pácolva. Megszövegesítése az író számára elsősorban stilisztikai csapda, a csapdába esésről a leginkább a hiányok és elhallgatások szólnak: Nádas vasfegyelemmel és vasfigyelemmel jut el addig az írói kegyetlenségig, hogy a lelki folyamatokat az alkat olykor disszonáns zenéjévé tegye, mely egyben a fiziológiai folyamatok testi determináltságával, például a légzéssel vagy a vérkeringéssel válik szinte azonossá. Nem elég, hogy lélegeztesse a hol ziháló, hol komótosan lehalkított, a megsemmisülés határáig lehalkuló vagy épp harsányan önfeledt szöveget, olvasáskor átvesszük, saját testünk működési alapelvévé tesszük az „idegen” légzés ritmusát. Olvasni alkalmazkodás, légszomj csókolózás közben, folytonos testközelségben lenni, izzadni a történelemhez való ijesztően animális alkotói viszony akolmelegében. Adaptálódni a kipárolgásokhoz, szagokhoz, a bűzhöz, a mirigyek impulzusaihoz: minden analízis mélyén állatok vagyunk. „Mondatára simult a mondatom.” Csak egy példát emelek ki a szöveglélektani rétegzettség és a privát tudatarcheológia találkozására. Az Egy antik faliképre című fejezetben Thoenissen egy római képről készült másolatot, egy levelezőlapot értelmez, de valójában önmaga világértelmezői potenciálját teszteli. Nemcsak a mítosztól perli vissza a test blaszfémikus működését, hanem saját testének nyelvét és emlékezetét is szóra bírja, s ez legalább annyira szórakoztatja, mint amennyire zavarba ejti vagy önmaga ellen hergeli. Pán isten Thoenissen képzeletében (horribile dictu) lehúgyoz egy lepkét, „lefos” egy kígyót. Mintha Kerényi Károly multifokális, variabilis mítoszelbeszéléseinek paródiáit olvasnánk, aki nem egyszer a variánsok tömkelegének ismertetésével felőrli magát az ősi történetet. Pontosabban szólva megmutatja, hogy lényegében nincs is egy megcímkézhető műtárgy, csak szennyeződések és archeológiai rétegek, lehetőségek és variációk vannak, illetve korlátolt vagy (ön)korlátozó értelmezők. Nádas is felőrli Mannt vagy Proustot. Salmakis nimfa hirtelen Thoenissen jegyesévé alakul át, így a kódfejtő önmagát Hermaphroditus pozíciójába, egy androgün ősállapotba helyezi. Az esztétizálástól szinte betegesen szabadulni vágyó elbeszélő zavarában már kizárólag privát mentális kódként kezd el a műre tekinteni.  A vágóhídról érkező szállítmány szakszerű leírása egy húsboltba mintha ellenpont lenne, ám a kamaszos szépségű szállító és a bolttulajdonosnő három lányának találkozása a függöny mögül kukkoló Thoenissen képzeletében árkádiai jelenetté válik, de mondhatnánk azt is, hogy szexuális késztetéssé. A mítosz visszavág, a testet szerepekbe kényszeríti, a fantáziát teátrummá alakítja. És akkor jön a Stollberg gróffal közös kamaszkori élmények emléke, és Köhler doktor csigakertjének tapasztalata, a csigák anatómiai és metaforikus cinkossága. A csigametafora a Nádas-próza egyik alapmintázata, a lelepleződés és a szerepalakítás pajzán öröme csillan meg benne. Talán azért marad Nádas prózája olyan emlékezetes, mert mire a mondat végére érünk, a test már meg is értette azt, amire a tudat csak később talál szavakat.

Csehy Zoltán  (1973, Pozsony)

Költő, műfordító, egyetemi oktató (Comenius Egyetem).

1979-ben, nyári szünet végén a tornaljai Fő utcai, bocsánat, anno még Béke utcai Slovenská Kniha, azaz Könyvesbolt feliratú boltba a nyári keresetem egy részével tértem be. A helyi strandon szemetesként megkeresett néhány száz csehszlovák koronám megtaníttatta velem, hogy a fizikai munkát nem lehet alábecsülni. Egyik munkát se. Az íróét pláne nem! A kevés korona sokra elég tudott lenni. Akkoriban még olcsó volt a könyv. Olyan dolgokat lehetett azon a nyáron kapni Tornalján, mint a Fancsikó és Pinta vagy A halál kilovagolt Perzsiából, na meg az Egy családregény vége. A Fancsikó és Pinta vékonyka, kemény borításán vidám grafikával, A halál kilovagolt Perzsiából az a rózsaszín hullámos változat, az Egy családregény vége meg olyan kékes, szinte szecesszióra hajazó címlapbetűkkel. Egy pakettban vettem meg ezt a hármast. Csupa első kiadást. Mondták a nénik, hogy ja, hát ezeket itt nem szokták venni, és de milyen aranyos vagyok és milyen jó fiú, hogy én meg elviszem, mert akkor legalább a havi tervet – ilyen is volt anno, hogy havi terv – teljesítik majd, mert eladtak kortárs irodalmat is. Mikor otthon jobban megnéztem, láttam, hogy három Péter keresztnevű szerzővel gazdagodtam. Folyó év október végén már mentem újabb bevásárlásra. Pétereket keresve. Ez volt nálam a Péterek Korának kezdete. Aztán ha volt pénz, lett könyv. Ha kérte ezeket valaki, kölcsönadtam. Aztán az úgy lett, hogy az évek hosszú során legalább háromszor meg kellett újra vásárolnom mindhárom kötetet. Az eredetiek soha nem kerültek vissza. Mindig tovább és tovább kerültek. Jó helyen vannak. Remélem… Szóval akkor, 1979-ben találkoztam Nádas Péter-írással először. Nagy lakli kamaszként éltem meg ezeket a szaggató, fájdalmas ritmusú mondatokat. Aztán az Emlékiratok könyve kapott, el és így tovább, nem sorolom az életművet. Én csak egy olvasó vagyok. Most meg a múlás nyomasztó érzése kapott el. Meg az is, hogy már rég nem gyűjtök könyvet. Mindent úgyse lehet elolvasni. Reménytelen! Ezek itt? A fejem felett? Ha mind rám omlana, amik itt rogyadnak a polcokon, hrabali halálom lenne. Szomorú, de 2026-ban véget ért a Péterek Kora. Az omlás 1981. augusztus 8-án indult be, ekkor hunyt el H. P. Majd tíz éve július 14-én E. P. ment el. Idén, majdnem Mohács 500-ra N.P.

Milyen hatással van rám a munkássága? Rogyadok… Mint a polcaim…