Gyürky Katalin: Földre hullott istenek

(Vladimir Nabokov Összegyűjtött elbeszélések I. – Egy naplemente részletei és Összegyűjtött elbeszélések II. – Első szerelem című kötetéről)

Egy évtizednyi könyvkiadói stratégia és szisztematikus munka eredményeképp mára Vladimir Nabokov összes – akár eredetileg orosz, akár angol nyelven írott – prózai művét olvashatjuk magyarul. Az Európa Könyvkiadó ugyanis 2014/15-ben zárta a Nabokov-életműsorozatát, mégpedig két olyan kötettel, amelyek a szerző novelláit tartalmazzák.

Ezeket a mostani elemzésem tárgyát képező kisepikai műveket Nabokov egyfelől az 1920-as években, jórészt Berlinben, azaz emigrálása első periódusában, még Szirin néven írta (főként ennek a korszaknak az elbeszéléseit tartalmazza az első, Egy naplemente részletei című kötet), másfelől az 1920-as évek végétől az 1950-es évek elejéig, már a regényei „szomszédságában” alkotta meg (ezek az írások a második kötetben, az Első szerelem címűben olvashatók).

A két kötetben szereplő, egy-egy főszereplőt és néhány mellékszereplőt felvonultató novellák külön-külön is rendkívül érdekesek, szinte mindegyik önálló tanulmány tárgyát képezhetné, ám együtt, egymás után olvasva válnak igazán fontossá, mert az egész életműre nézve messzemenő következtetéseket lehet levonni belőlük: a novellák sora összesítve „zúdítja ránk” azokat a „kulisszatitkokat”, azaz azokat a jellegzetes nabokovi motívumokat, amelyeket a regényeiből külön-külön jól ismerhetünk. Ezért nem véletlen, sőt, véleményem szerint nagyon is tudatos döntés lehetett az Európa Könyvkiadó részéről, hogy ezeket a korai írásokat tette meg az életműsorozat „záróakkordjául”: a regényekben szereplő szüzséelemek így, e sűrített, tömör mondanivalójú műfaj darabjai felől olvasva kapják meg most már a végső értelmüket, e novellák ismeretében válhatnak még világosabbá.

A novellákban az első és legfontosabb és egyébként a szerző életművét is végig meghatározó motívum az emigráció, az emigráns lét megélése. Az az állapot, amelyben Jean Blot, Nabokov egyik legkiválóbb életrajzírója szerint „a világ nincs többé. De létezett: az erre való emlékezés jelenti az egyetlen reményt, a múlt pedig az egyedüli jövőt. […] A »tegnap« és a »ma« közötti káoszban, a »vagyok« és a »voltam« között kell keresnünk a Nabokov művészetében oly fontos szerepet betöltő egyén zavarodottságának gyökerét.”1 Akit Oroszország úgy követ, mint egy árnyék, pontosabban, Nabokovhoz „illően”, mint egy hasonmás. Ezekben a novellákban tehát, legalábbis kezdetben, a Nabokov-regényekből oly jól ismert, központi szerepet játszó hasonmásfigura még legtöbbször a szülőhaza, az elhagyott ország képében jelenik meg, s válik azonosíthatóvá azzal az elveszett paradicsommal, amelyet a szerző – a hősein keresztül – egész életében keresett.

A „tegnap” és a „ma”, a „voltam” és a „vagyok” közötti feszültségre pedig valamilyen választ kénytelenek adni a hősök. Ezeket a novellákat így tekinthetjük egy-egy, az emigráns léthelyzetre adott sajátos reakcióknak is. Az egymástól eltérő válaszok között azonban van némi átjárás: bizonyos válaszok a szüzsé változása, variálása ellenére, de mégiscsak ismétlődnek, típusokat képeznek. Tipikus válaszreakciókká válnak.

Épp a választípusok szempontjából fog a két novelláskötet elég élesen különbözni egymástól. A korai novellák hősei számára ugyanis az emigráns lét megélése – annak újszerűsége, illetve bizonyos értelemben a váratlansága miatt (hisz a hősök hirtelen, s leggyakrabban nem önszántukból távoznak Oroszországból), még másféle válaszreakciót eredményez, mint a későbbi novellák szereplői számára, akik már egy „megszokott” léthelyzetből reagálnak a mindennapi vagy váratlan, esetleg rutinszerűen ismétlődő szituációkra.

Az első kötet „legártatlanabb” és érdekes módon legkevésbé fajsúlyos válaszreakciója a nosztalgia. Ez figyelhető meg például a Viszontlátás című novella hőse, Lev esetében, aki főleg a tíz éve nem látott, Berlinbe látogató fivérén, Szerafimon keresztül, illetve a vele átélt gyerekkori élmények felidézésén keresztül próbálja idegenben is újra átélni a földi paradicsomot, az elveszített édent, mert valamennyire még élteti a remény, hogy ez a paradicsom létezik, csak épp másik tér- és idődimenzióba került. És úgy érzi, hogy abba az előző tér- és idődimenzióba akkor tud visszatérni, ha felidézi azok „lakóit”, azokat, akik azt a teret és időt „benépesítették”.

A „hátrafelé menekülés” azonban sokukon olyannyira nem segít, hogy számtalan főhős ezekben a korai írásokban kifejezetten tiltakozik a nosztalgiázás ellen. Tudatosan hárítják azt a fájdalmat, amit a nem is oly távoli múlt felidézése jelent. Például a Levél Oroszországba, amely soha nem ért oda című elbeszélésben a levélíró rögtön az elején kijelenti, hogy „Nem a múltról akarok neked beszélni, barátném” (I. kötet, 209.), mert az túl fájdalmas lenne, inkább elmesél egy aznapi, szintén emigráns embertársaival megtörtént esetet. Tehát a „mát” – ismét sajátos válaszreakcióként, önvédelmi mechanizmusként – tudatosan helyezi előtérbe a „tegnappal” szemben: „Egy ilyen éjszakán a külvárosi orosz ortodox temetőben egy idős, hetvenéves hölgy öngyilkos lett a nem sokkal azelőtt elhunyt férjének sírján. […] Lehet, édesem, hogy ezt az egész levelet főleg azért írom neked, hogy elmeséljem ezt a könnyű, gyöngéd halált. Így oldódott meg a berlini éjszaka…” (I. kötet, 213.)

A nosztalgiázás, a múltidézés megtagadásának technikája viszont több történetben is „énvesztéshez” vezet: a múltbéli én felidézésének fájdalma elől is menekülnek a hősök. Ez történik az Egy elfoglalt ember című novella szereplőjével, Grófitskivel: „A szelíd és halálfélő Grófitski, valahányszor felidézte a lakonikus próféciákat tartalmazó kamaszkori álmát, már jó ideje nem érzett semmiféle hús-vér kapcsolatot önmaga és amaz emlék között, mivel ez az első felidézések során megsápadt és kimúlt – és az emlék most csupán a felidézés felidézése volt” (I. kötet, 443.).

Ám az is előfordul, hogy az adott hős ugyan nem akar nosztalgiázni, a nosztalgiázó hőstársaival ellentétben egyáltalán nem szeretné felidézni például a rokonait vagy épp a volt feleségét, egy társaságbéli találkozás mégis előhívja benne a múltat, hogy aztán kétszer akkora erővel kelljen azt – újra – elfojtania magában. Ez történik a Zene című novella Viktorával, aki „megpillantotta egykori feleségét. […] Két évvel azelőtt váltak el, egy másik városban, ahol házasságkötésük óta laktak, s ahol éjszakánként zúgott a tenger. Még mindig lesütött szemmel megpróbálta köznapi gondolatokkal kivédeni a múlt robaját és rohamát: arra gondolt például, hogy néhány pillanattal korábban, amikor hosszú, nesztelen léptekkel, hajlongva, lábujjhegyen keresztülvonult a helyiségen a székig, az asszony egészen biztosan észrevette” (I. kötet, 516.). S ekkor rájön, hogy minden múltidézés elleni erőfeszítése hiábavaló volt: „két év erőfeszítése és küzdelme, amíg a lelkem nyugalma csaknem helyreállt – most kezdhetem újra az egészet elölről, próbálhatok megint elfelejteni mindent, mindent, amit már majdnem sikerült elfelejtenem” (I. kötet, 519.).

Az első kötet emigráns létre adott válaszai közül azonban a nosztalgiázás vagy annak tagadása csak az egyik lehetséges opció. Véleményem szerint az ezeket megjelenítő elbeszéléseknél még izgalmasabbak azok a novellák, ahol a hősök elveszítik a reményt, hogy valaha is újra elő tudják hívni, illetve hogy egy másik országban, egy másik közegben valaha is képesek lesznek újra megélni a paradicsom élményét. Ha viszont ennek a paradicsomnak az előhívására nincs remény, úgy érzik, az őket körülvevő idegen közegben csak magukra számíthatnak, és hogy a sorsukat a saját kezükbe kell venniük. Ez viszont sokakban túlzott magabiztosságba csap át, amely egyébként nyilvánvalóan önbecsapás, de segít átvészelni az emigráns mindennapokat. A magabiztosság illúziója pedig a legtöbb reményvesztett hősnél odáig fajul, hogy egyenesen istennek képzelik magukat. Istent kezdenek játszani önmagukkal és a környezetükkel szemben is. Istent, akinek joga van dönteni a saját, sőt, a mások halála felett is. A Szárnycsapás című novellában például Kern, amikor elhatározza, hogy végez magával, ezt a döntést isteni attribútumként könyveli el magában: „A szívében furcsa könnyedséget érzett. Délben főbe lövi magát, és akárhogy vesszük is, egy olyan ember, aki képes megölni magát, tulajdonképpen isten” (I. kötet, 67.).2 A Véletlen című novella hőse, Alekszej Lvovics Luzsin is istenként kíván véget vetni életének: „…kijelölt magának egy határidőt: az augusztus elsejéről másodikára virradó éjszakát. Nem annyira maga a halál foglalkoztatta, mint inkább az oda vezető részletek, s ezekbe annyira belebonyolódott, hogy magáról a halálról meg is feledkezett” (I. kötet, 83.). „Századszorra is elképzelte, hogyan fogja megrendezni a halálát. Kiszámított minden apró részletet, mintha sakkfeladványt készítene. Úgy tervezte, hogy éjszaka leszáll egy bizonyos állomáson, megkerüli a mozdulatlan kocsit, és amikor odatolatják a másikat, hogy a várakozókhoz csatolják, odatartja a fejét az ütköző pajzsához. Az ütközők összecsattannak. Közöttük ott lesz az ő lehajtott feje. Úgy fog szétpattanni, mint egy szappanbuborék” (I. kötet, 90.). Ugyanakkor az Istenek című történet arra is utal, hogy ha valaki isten, akkor ha úgy dönt, halhatatlanná is válhat: „A halál nem létezik. (…) A halál nem létezhet” (I. kötet, 81.). Nem létezhet egy olyan napon, amikor mindent a főhős szeme, tekintete teremt meg, s mindent olyannak lát maga körül, amilyennek látni szeretné, kérdések és kételyek nélkül: „Istenek vagyunk, nemdebár?… A véremben felfedezhetetlen világegyetemek lüktetését érzem…” (I. kötet, 74.)

Ezek az istent játszó hősök azonban gyakran szívfájdalom nélkül döntenek mások élete felett is. A Borotva című novellában Ivanov borbélyként tengeti emigráns életét, miután „hatalmas, fenséges, pompás hazáját tönkretette valami ócska ripacs egy hangzatos jelmondat jegyében, s ezt nem bocsáthatta meg. Lelkében, mint szorosra felhúzott rugó, bosszúvágy lapult tettre készen” (I. kötet, 274.). Országa elhagyásának fájdalmát szintén próbálja elfojtani, s ezért is fordul a borbélymesterséghez: „Az olló meg a borotva kétségkívül fegyver, és volt valami a fémes cirpelésükben, ami jólesett Ivanov harcias lelkének” (uo.). A borotváját és az ollóját egy alkalommal valóban fegyverként, életet is kioltani képes fegyverként használhatná, amikor betér hozzá a borbélyüzletbe az az ember, aki hat évvel korábban, Harkovban vallatta. S Ivanov nagyon is tisztában van vele, hogy kezében a borotvájával most ő uralkodik – élet és halál felett döntő istenként – az egykori ellenfele felett: „A holttesteket mindig megborotválják – folytatta Ivanov, visszafelé húzva pengéjét a férfi kifeszített nyakbőrén. – A halálraítéltet is. Most én borotválom magát. Tudja-e, mi jön utána?” (277.)

Ivanov vendége megússza, szemben az Elégtétel novellájának fiatal, professzor-feleség hősnőjével, akivel idős férje egy vélt és egyáltalán nem valós hűtlenség miatt, istent játszva, egy éjszaka kegyetlen módon végez.

Nabokov korai novelláiban azonban – hogy azután ez a motívum ismét végigkísérje jó néhány regényét – másként is lehet istent játszani. Mégpedig az íráson mint alkotó tevékenységen keresztül, vagy az íróvá válás során, ugyanis az írásra Nabokov mindig úgy tekintett, mint „teremtő, isteni játékra”.3 Istenire, mert véleménye szerint a művész minden egyes alkotásával új világot teremt, s „igazi”, teljes jogú teremtővé válva tud a legközelebb kerülni Istenhez. Az isten-mivolt ilyen jellegű kifejeződésére jó példa A karácsonyi történet, ahol végignézhetjük azt a folyamatot, ahogyan az író Novodvorcevben megszületik egy ünnepi történet, miközben „azt a bizsergő ürességet érezte, amely általában az írni vágyást kísérte. Ebben az ürességben valami alakot öltött, nőtt. Egy új, egy különleges karácsony… A régi hó, de vadonatúj konfliktusok…” (I. kötet, 346.)

Az írás azonban ezeknek az írni vágyó hősöknek sokszor mégsem jön össze. Ami pedig egy jó írás megszületését megakadályozza, az nem más, mint maga az élet, vagy maga a sors, ki hogyan nevezi, amelynek fölöttük elhatalmasodó erejére ezek az író, az írással teremteni vágyó hősök a sikertelen alkotó folyamatuk közben döbbennek rá. Ez történik Az utas című novella írójával, akinek egy vonatút kapcsán, miközben a vele egy kupéban utazó társáról már mindenféle történetet szövögetett magában, s örült, hogy milyen jó kis írás születik majd ezekből a fantáziálásaiból, az élet egészen más végkifejletet kínál fel: „Bizony, az élet tehetségesebb nálunk – sóhajtott fel az író, miközben orosz cigarettája hosszú papírszopókájával tárcája fedelét ütögette. – Néha olyan témákat gondol ki… Hol vagyunk mi hozzá képest!? Lefordíthatatlanok, átadhatatlanok az alkotásai…” (I. kötet, 279.)

A írás mint teremtő aktus sikertelensége s az élet, a sors „íráskészsége” pedig már átvezet bennünket a második novelláskötet – első kötethez képest változásokat hozó – motívumaihoz. Ebben a kötetben ugyanis az emigráns hősök életébe gyakran akaratuk ellenére fog a sors beleszólni, ami azzal jár, hogy az első kötet magabiztos, magukat istennek tekintő – akár gyilkos, akár alkotó hősei – le kell, hogy szálljanak a földre: a sors megmutatja számukra, hogy ők is csak halandó emberek, akiknek a földön a helyük, miközben a sorsukról az égben valaki más, a tényleges Isten vagy egyéb, az életet szervező erő dönt. Az Egy orosz szépség című novella hősnője, Olga például a szépségéből, a nemesi származásából fakadón csodálatos, gondtalan életre lenne predesztinálva, de a sors nem így akarja: „Egyszóval, különleges varázsa volt, ami, ha tartósnak bizonyul, elkerülhetetlenül… menthetetlenül… De valahogy semmi sem lett belőle. A dolgok nem bontakoztak ki, vagy pedig hasztalanul estek meg” (II. kötet, 79.); hogy azután Olga halála is olyan félresikerült, érthetetlen és értelmetlen legyen, mint amilyen az élete volt. Amikor ugyanis végre sikerül férjhez adni, és végre áldott állapotba kerül, szülés után azonnal, gyermekágyi lázban meghal.

De a sors még ennél is kegyetlenebb játékot űz a második kötet egyik legkülönlegesebb novellája, a Tavasz Fialtában című történet főhősével, Viktorral, aki tizenöt éven át van kapcsolatban azzal a Nyinával, akivel valójában fogalma sincs, hogy miért kell kapcsolatban lennie, hiszen még a viszonyuk természetrajza sem világos a számára: „Akárhányszor találkoztunk a mi tizenöt évig tartó – nos, nem sikerül megtalálnom a megfelelő szót arra a fajta kapcsolatra, amely közöttünk volt – , mindig úgy tűnt, hogy nem ismer meg azonnal.” (123.) (…) „Még most is azon tűnődöm, hogy pontosan mit jelentett nekem ez a kicsi barna nő keskeny vállával és »lírai tagjaival« […], s egyre kevésbé értem, hogy mi volt a sors célja azzal, hogy folyton összehozott minket” (138.). A sors azonban velük kapcsolatban is tovább fondorkodik: mielőtt Viktornak végre volna alkalma fényt deríteni a kapcsolatuk miértjére és mikéntjére, Nyina autóbalesetben meghal.

A magabiztosságukat vesztett, földre pottyant „istenek” így – mivel a sors mindig keresztülhúzza a számításaikat, s mivel jóval több ideje élnek már emigrációban, mint az első kötetben szereplő sorstársaik – a bizonytalan, a sors kényének-kedvének kitett emigráns helyzetükre adott válaszként sokkal intenzívebben menekülnek bele a nosztalgiázásba, a múltidézésbe. A második kötetben szinte nincs is olyan történet, amit ne a múlt, az elvesztett haza, az elvesztett paradicsom iránti nosztalgia hatna át. A Kör című novella például ezekkel a meghökkentő mondatokkal kezdődik: „Másodszor: rettenetes honvágy támadt benne Oroszország iránt. Harmadszor és utoljára: sajnálta egész ottani fiatalságát, s mindazt, ami hozzá kapcsolódott” (II. kötet, 64.). S miután a történet főhőse visszaemlékszik a gazdag Gozdunov-Cserdincevre és Tányára, s megadatik neki, hogy húsz év elteltével újra találkozzék a lánnyal, egyfelől „olyan érzés tört Innokentyijre, hogy a világon semmi sem vész el, kincs halmozódik fel az ember emlékezetében, s a porban, a sötétben titkos lerakatok gyarapszanak” (II. kötet, 77.), vagyis megcsapja a nosztalgiázás földi paradicsomot teremtő ereje, másfelől azonban azzal is szembesül, hogy a talán újra megtalált éden sem „fenékig tejfel”: „Iszonyatos zaklatottság tört rá… És több oka is volt a zaklatottságának. Először is az, hogy Tánya ugyanolyan vonzó, ugyanolyan kikezdhetetlen, mint egykor” (uo.). Vagyis a múltba nézés, a folyamatos múltban élés miatt – ugyanúgy, ahogy az első kötet „istenei” számára – a sors most is benyújtja a számlát. Ha csak ilyesfajta zaklatottság formájában nyújtaná be, az számunkra az egyes hősök lelkiállapotának elemzésén túl sok újdonságot nem nyújtana. Ám a nosztalgiázásért, az állandó elveszettéden-keresésért a sors más úton is követelni fogja a magáét: a második kötet hőseire időnként már ember formában „küldi rá” azokat a hasonmásokat, akik már az első, szintén Berlinben írt Nabokov-regényekben is hangsúlyos szerepet játszanak, hogy azután a legismertebb Nabokov-regényeknek, például a Lolitának is meghatározó szüzsészervező elemei legyenek. Sőt, a novellákból a Nabokov-féle hasonmás-probléma evolúciójára is következtethetünk. Az első regény, a Berlinben 1930-ban íródott Tündöklés főhősének, Martin Edelweissnek, akiről Nabokov a regényéhez írott előszavában is hangsúlyozza, hogy „minden fiatal hősöm közül a legkedvesebb, a legegyenesebb jellemű és a legmeghatóbb”,4 a hasonmása, Darwin is ártatlan, a főszereplőnek még igazi problémát nem okozó figura. Ennek a hasonmás-párosnak az előképét fedezhetjük fel a második novelláskötet Szalondráma 1945-ből című novellájában, ahol a főhős és „becstelen” névrokona, akivel a becenevüktől a vezetéknevükig minden egyezik, épp névrokonságukból adódóan számtalan alkalommal keresztezik egymás életét, úgy, hogy különösebben nagy bonyodalmat nem okoznak egymás számára: „Egy orosz nő Strasbourgban megkérdezte tőlem, hogy testvérem-e az a férfi, aki feleségül vette az unokahúgát Liège-ben. Egy tavaszi napon, Nice-ben faarcú, hosszú fülbevalót viselő lány jelent meg a szállodámban, velem akart találkozni, de aztán egyetlen pillantást vetett rám, bocsánatot kért, és elment. (…) Néhány évvel később, amikor Zürichben tartottam előadásokat, egyszer csak letartóztattak azzal a váddal, hogy összetörtem három tükröt egy étteremben – afféle triptichonként, melyen névhasonmásom részegen látható (első tükör), majd nagyon részegen (második tükör), és tökrészegen (harmadik). Végül 1928-ban egy francia konzul nyersen megtagadta, hogy pecsétet üssön ütött-kopott, tengerzöld Nansen-útlevelembe, közölve, hogy egyszer engedély nélkül léptem be az országba. A kövér dossziéban, amit végül is elővett, megpillanthattam névhasonmásom arcát. Nyesett bajsza és kefefrizurája volt a gazfickónak” (II. kötet, 405.).

Ezek a hasonmás okozta apró kellemetlenségek egy másik novellában, a Zsarnokölésben viszont már a hasonmásfigura veszélyes tulajdonságait vetítik előre, amely Nabokov második, Nevetés sötétben című regényétől kezdve szinte minden regényében hangsúlyos szerepet kap. Azonban Nabokov Dosztojevszkij és Gogol hasonmásfiguráinak hagyományát is megváltoztatja akkor, amikor mind a Nevetés a sötétben, mind pedig az ezt követő Kétségbeesés című regényben nem a főhőst teszi meg hasonmása áldozatává, hanem épp ellenkezőleg, ő maga lesz a hasonmás hóhéra. S a Zsarnokölésben mintha a Kétségbeesés Hermannjának hasonmása, Felix „láb alóli eltevésének” terve előlegeződne meg, mégpedig egy hasonmást is elpusztító öngyilkosság formájában: „Azzal, hogy megölöm magam, megölöm őt is, mivel teljes egészében itt volt bennem, átitatva gyűlöletem erejével. Vele együtt elpusztítom az általa létrehozott világot is, minden ostobaságát, gyávaságát, kegyetlenségét e világnak, amely vele együtt akkorára nőtt bennem, hogy kiszorította az utolsó napfényes tájat, az utolsó gyermeki emléket, minden kincset, amit összegyűjtöttem” (II. kötet, 193.).

A legtöbb regényben azonban a főhős magának Nabokovnak is hasonmása. A Tündöklés Martinjával kapcsolatban így ír a szerző: „Martin bizonyos mértékben felfogható távoli unokatestvéremnek (kedvesebb, mint én, ugyanakkor sokkal naivabb, mint én valaha is voltam), mert neki ajándékoztam néhány gyerekkori emlékemet, és bizonyos későbbi vonzódásomat és választásomat.”5 S nemcsak a gyerekkori emlékek hasonítják Nabokovot a regényei hőseihez, hanem az írásra való hajlamuk is, kezdve a Kétségbeesés Hermannjával vagy a Meghívás kivégzésre Cincinattus C.-jével, folytatva a Lolita Humbert Humbertjével vagy a Sebastian Knight valódi élete címszereplőjével. Épp az íráson keresztüli hasonmásság kerül elő a második kötet Vaszilij Siskov című novellájában, ahol a főszereplőt Nabokovval nemcsak az íráskészség köti össze, hanem az is, hogy Siskov – szó szerint – feloldódott a verseiben, a művészetébe tűnt el és át, azaz ugyanazt valósította meg, amit maga Nabokov: minden alkotásába némiképp áttűnve, a saját sorsát írta meg újra és újra. A novellák tehát a hasonmások második kötetbéli megjelenésével fogják teljes mértékben megelőlegezni a teljes, később kibontott és kibontakozó Nabokov-életművet.

Az együttesen több mint ezer oldalt kitevő hatvannyolc novella olvasását nagyban megkönnyítik az egytől egyig gördülékeny, igazi nabokovi hangulatot árasztó és visszaadó fordítások, amelyeket – és itt a teljes „stáb” maximális elismerést érdemel a sokszor rendkívül nehéz, metaforákkal és többszörös jelzős szerkezetekkel dúsított szövegek tökéletes magyarítása miatt – Barkóczi Andásnak, Bényei Tamásnak, Bratka Lászlónak, Gy. Horváth Lászlónak, Hetényi Zsuzsának, Kiss Henriette-nek, M. Nagy Miklósnak, Márton Róza Krisztinának, Pap Vera-Ágnesnek, Réz Ádámnak és Soproni Andrásnak köszönhetünk.

(Vladimir Nabokov: Összegyjtött elbeszélések I. Egy naplemente részletei. Barkóczi András, Bratka László, Gy. Horváth László, Hetényi Zsuzsa, Márton Róza Krisztina, Pap Vera-Ágnes, Réz Ádám és Soproni András fordítása. Európa, Budapest, 2014, 528 oldal, 3690 Ft; Vladimir Nabokov: Összegyűjtött elbeszélések II. Első szerelem. Barkóczi András, Bényei Tamás, Bratka László, Gy. Horváth László, Hetényi Zsuzsa, Kiss Henriette, M. Nagy Miklós, Pap Vera-Ágnes és Soproni András fordítása. Európa, Budapest, 2015, 532 oldal, 3690 Ft)

Jegyzetek

1 Blot, Jean: Nabokov. Szankt-Petyerburg, 2000, Russzko-Baltij-szkij Informacionnij Centr. 93.
2 Ebben a novellában nemcsak az „isten vagyok” motívum felbukkanása az érdekes, hanem annak a mellékszereplőnek a megjelenése is (itt Monfiorinak hívják), aki a későbbi regényekben mintegy tanúként, a főhőssel történő események szemtanújaként állandóan jelen kíván lenni. Gondoljunk csak a Meghívás kivégzésre Pierre-jére, aki hasonlóan ott akar lenni Cinncinatus C. minden cselekedeténél, ugyanakkor egyfolytában vágyja a halálát. A Szárnycsapás Kernjének Monfiori ezt mondja: „– Ide hallgasson, Kern – szeretnék jelen lenni, amikor megteszi… lehetséges?” (I. kötet, 60.) Majd pedig, a történet végén, amikor Kern elindul fölfelé a szobájába, hogy végezzen magával, Monfiori ebben „jámboran és buzgón” (I. kötet, 70.) támogatja.
3 Nabokov a művészet isteni játék-mivoltát az Előadások az orosz irodalomról című írásában fejtette ki részletesen. A művészet és a játék kapcsolatáról így ír: „a művészet csak addig marad művészet, amíg emlékszünk rá, hogy ami előttünk játszódik, az végeredményben csak kitaláció, és hogy a színpadon például nem igazából halnak meg, más szóval, amíg a rettenet vagy a viszolygás nem kényszerített bennünket kételkedni abban, hogy mi mint olvasók vagy hallgatók éppen csak részt veszünk egy lebilincselő játékban.” In Nabokov, Vladimir: Előadások az orosz irodalomról. Kerek Ádám fordítása. Nagyvilág, 1996/7–8. 431.
4 Nabokov: Tündöklés. Hetényi Zsuzsa fordítása. Budapest, 2007, Európa. 9.
5 Nabokov: Tündöklés. 9–10.