Kosztrabszky Réka: Kisvárosi legendák. Szászi Zoltán Bábukák

Kisvárosi panoptikum című kötetéről (kritika)

Szászi Zoltán legújabb kötetében bizonyos tekintetben korábbi regényének (A szokott helyen hatkor) nyomvonalát követi, amikor a közösségi térként funkcionáló kávéházi történetmesélést és múltidézést teszi meg műve alaphelyzetének. A Bábukák azonban nem hagyományos értelemben vett regénynek tekinthető, hiszen szerkezeti váza különböző sorrendben megírt történetekből épül fel, így a kötet talán egy olyan, a kortárs magyar irodalomban igen népszerű műfajnak számító, regényként is olvasható novellafüzérként határozható meg, melyben a szerző az ábrázolásmódok pluralitása révén egy, az előző művétől markánsan eltérő szövegvilágot hozott létre.

A laza szerkezeti egységbe foglalt novellák kapcsolódási pontjait a közös főszereplő, az egyes visszatérő alakok, valamint az egyes történetekre való visszautalások teremtik meg; az egyes elbeszélések önmagukban is kerek egészet képeznek, ám összeolvasásuk révén egy különleges, különböző idősíkok és stílusjegyek elegyítésével megjelenített kisváros tárul elénk annak mindennapjaival, múltjával és szereplőivel egyetemben.

A novellák fő alakja a beszélő nevet viselő, világot látott, s az érdekes történetekből soha ki nem fogyó Utas Ágoston, aki az elbeszélések többségében egy olyan mesemondó pozíciójába helyezkedik, aki egyszerre kívülálló és bennfentes, s aki – egy mindentudó elbeszélőhöz hasonlóan – pontosan ismeri az egyes lakók múltjának kínos részleteit. Bár történeteinek igazságtartalmát a hallgatóság általában megkérdőjelezi, a novellák váratlan és elképesztő fordulatai nemcsak Utas igazmondását támasztják alá, hanem az általa elbeszélt történetek, illetve az azokat keretező kávéházi anekdotázások narrációs síkjának összemosódását is eredményezik. Jó példa erre a kötet nyitónovellája (Az utolsó gömöri vámpír), melyben az előbb említett fordulatot az Utas által vámpírnak, barátja által pedig halottnak titulált, a napfelkelte hatására végül elenyésző Luigi maestro alakjának megmagyarázhatatlan megjelenése jelenti. S épp ezek a hallgatóság által megrökönyödötten fogadott fordulatok lesznek azok, melyek miatt az emberek folyamatosan mesélésre ösztönzik a férfit, így Utas történeteinek befogadása nemcsak az emberek kíváncsiságát, vagy az érdekes sztorik iránti igényét elégíti ki, hanem közösségképző erővel is bír, hiszen az egyes történeteket sok esetben a hallgatósággal folytatott dialogikus interakciók (kérdések, közbeszólások) alakítják. S bár olykor egyes szereplők részéről felmerül az „eltulajdonítás” vétsége („De ezt az ötletet tőlem lopta, ezt nem eszem meg! – 127.), Utas mindvégig ura marad a történeteknek, melyeknek valós, ám szürke, perifériára került vagy épp elvágyódó alakjai a narráció teremtőereje által úgy elevenednek meg, akár egy báb a bábjátékos kezei között.

Szászi kötetének elbeszélései az anekdotikus irodalmi hagyomány megidézéseként is olvashatóak, ám a szerző gyakran ki is forgatja a műfaj konvencióit, mikor novellái végén csattanó helyett megmagyarázhatatlan történésekkel szembesíti a szereplőket és az olvasót. Olykor azonban az egyes események szatirikus nézőponton keresztül kapnak magyarázatot, mint például A plébános, aki inkább bádogosnak mehetett volna című novellában, melyben a viharos időjárás által közvetített isteni jelzés folytán a falon megjelenő, Keresztelő Szent János képét felfedő, valamint a hetes számot kirajzoló (s ily módon a hetedik parancsolatra utaló) repedés csak a parázna plébános városból való távozása után tűnik el. Ezek a végkifejletek azt a romantikus látásmódot hordozzák, hogy a kizökkent világ valamilyen módon mindig helyreállítható.

Az elbeszélések feltűnő jellegzetessége a realisztikus, groteszk, abszurd és szürrealista síkok folyamatos egymásba játszása, ám a valóság nemcsak az egyes történeteket keretező, a múlt és jelen eseményeire („Hiába, ezek a szíriai események még a magyarul nem tudó gyászszalagírókra is hatással vannak.” – 102.) való utalásaiban érhető tetten, hanem az egyes elbeszélések szövegszerveződésében is. Az egyes történetek szövegében található utalások ugyanis gyakran a mű fiktív világa, illetve egy másik alkotó által létrehozott fikciós világ között teremtenek kapcsolatot, s ezek az összekapcsolódások hordozzák a novellák poénjainak működési feltételeit is. Ilyen például Az álművész, akiből rovarirtó lett című elbeszélés, melynek főszereplője egy, a belőle áradó bűzzel még a csótányokat is kiirtani képes Kecske úr, s melynek végén a svábbogár szárnyának csillogására emlékeztető egyenzakót viselő, utcán sétáló hivatalnokok közül egy Franz Kafka néven bemutatkozó férfi tűnik fel, hármas kapcsolódást hozva létre az egyes szintek között.

Az Utas által elmesélt történetek az urbánus foklór „műfaja” felől is megközelíthetőek, hiszen az egyes emberekről szóló anekdoták is gyakran a pletykált történetek alapján jöttek/jönnek létre, ám ez az olvasásmód nem azért lehet releváns, mert az egyes szereplők valós modelljének létezését kell feltételeznünk. A referenciális olvasat érvényesítése már csak azért is problematikus lenne, mert a kötet figurái nem aprólékosan kidolgozott, egyénített alakok, inkább egyes típusok megtestesítői, így, még ha akadnak is bennük valóságból átemelt elemek, a Bábukák szépirodalmi műfajából adódóan teljesen irreleváns, hogy a novelláknak és szereplőinek van-e valóságalapjuk. Az egyes elbeszélésekben sokkal inkább a szórakozást és izgalmat nyújtó pletykálkodás, illetve a jelen nem lévő ember kibeszélésére való emberi hajlam karikírozása a lényeges, vagyis a szövegek „valóságalapját” egy napjainkban is létező, és a jövőben sem tűnő jelenség képezi. Ennek kapcsán a mai fiatalok gyors információszerzési igényére, mely a pletykák, sztorik befogadásának mikéntjét is meghatározza („Messziről kezdi, mester a mesét”, vagy: „Inkább térne már a tárgyra!” – 39.), ugyancsak reflektál az egyik történet (Az oroszlánhajú, aki tamburmajor akart lenni) Utas Ágoston nézőpontján keresztül. „Ágostont persze meg sem rázta az ilyen beszólogatás, hiszen ismeri ő, nagyon jól ismeri ezeket a felületes, gyorsan élő, keveset gondolkodó népeket, akiknek mindig éppen csak most van, és se tegnap, se holnap nem számít, nem érdekes, mert mindig a pillanatnak élnek.” (39.) Ez az idézet egyfelől azért figyelemre méltó, mert az olvasó Szászi A szokott helyen hatkor című regény egyik szereplőjének mesélői attitűdjére („Talán az én hibám, hogy sose tudok belevágni a dolgok közepébe, mindig kell valami felvezetés, vagy egy kis félrevezetés” – 9.) ismerhet benne. Másfelől pedig azért, mert úgy érezheti, hogy a szöveg az előbb említett kortárs jelenség ellensúlyozásának céljából idézi meg a Mikszáth Kálmán-i elbeszélésmódot és mesemondói alakot, érdekes kontrasztot hozva létre ezzel a „ráérős” előadásmód, valamint a novella műfajának tömörsége között.

A szerző korábbi művéhez hasonlóan ebben a kötetben is felsejlenek vagy épp megelevenednek a múltbéli rendszerrel, illetve annak alakjaival kapcsolatos emlékek. Ebből a szempontból például A portás, aki Leninre vigyázott című történet emelhető ki, melyben a Lenin fejet formázó, egy véletlen folytán széttörő gipszszobor darabjait a nyugdíjba készülő, és az egykori rendszer által korábbi munkahelyéről eltávolított portás hasztalan próbálja összesöpörni, „mert azok ismét szétomlottak, s már csak öklömnyi darabokként, de szétgörögtek a tér minden irányába. Aki jobban szemügyre tudott venni egy ilyen guruló darabot, azt látta, mintha egy miniatűr Lenin formájú droid igyekezett volna kisiklani a kezei közül. A Lenin formájú apróságok a hangyabolyok felé igyekeztek.” (91.) A kommunizmus egyik ikonikus alakja szobrának darabokra törése nemcsak a múlttal való leszámolás igényének szimbolikáját hordozza magában, hanem egyben szürreális eszközökkel jeleníti meg azt a belátást, hogy a múltat, s annak árnyait sosem lehet teljesen kiirtani, mert valamilyen formában mindig jelen lesz az életünkben.

A kötet utolsó novellájának (Bigyóka, aki majdnem téves sztár lett) zárlatában Utas Ágoston egy megdöbbentő időjárási jelenséget követően végérvényesen eltűnik a városból, jelezvén az olvasó képzeletbeli utazásának végét. Egy olyan utazás végét, melynek lényege nem abban áll, hogy az olvasó az elé táruló történetek valóságtartalmán töprengjen, hanem hogy az elbeszélő a szatirikus és szürreális ábrázolásmód révén szembesüljön azzal a fonák helyzettel, hogy urbánus folklór nélkül nem létezhetnek emberi kapcsolatok, s hogy a valóság kiszínezése tulajdonképpen egy pótcselekvés saját elvágyódásunk enyhítésére.

(Madách Egyesület, Pozsony, 2016)