Tőzsér Árpád: Kulcsár Ferenc kálvinista verstemplomában

Ha Kulcsár Ferencre emlékszem, legelőször mindig a hangját hallom. A fátyolos, kicsit tétova, valahonnan túlról jövő baritonját, amely viszont tökéletesen megfelelt a személyiségének, a költészetének. Ne értsen senki félre, nem valami túlvilági hangról beszélek itt: Feri nagyon is evilági ember volt, verseit megtöltötték (hitelesítették – mondanám) a fizikai létezők, a tárgyak is – hangját, költészetét, őt magát a megváltás vágya és hite lendítette át valami más, sejtelmes minőségbe.

Nem volt harcias, vitatkozó alkat, de ha a hit kérdéseiről volt szó, mindig rendíthetetlen volt.

Valamikor, régen, egy esszémben, már nem tudom, milyen vonatkozásban, azt találtam írni a fiát, Izsákot feláldozni készülő bibliai Mózesról, hogy ma már az élet elvételét semmilyen cél vagy logika nem szentesítheti. Feri felhívott telefonon, és arról akart meggyőzni, hogy az isteni mindenhatóságban és az eleve elrendelésben a bűnnek is lehet életigenlő célja. Mondanom sem kell, hogy nem tudtuk egymást meggyőzni. Feri rendíthetetlenül hitt a megváltás lehetőségében, a túlban, a másban, az isteni minőségekben. S az is különös, hogy már a legkorábbi verseiben is ez a hit dolgozott.

Mikor 1967–68-ban az Egyszemű éjszaka című antológia anyagát gyűjtögettem, neki tulajdonképpen még alig jelentek meg versei (csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg: az első verse, Anyám udvara címmel, 1967. július 25-én jelent meg az Új Ifjúságban). Számomra akkor Kulcsár Feri egy ismeretlen diák, egyetemista volt, úgy emlékszem, Németh Pista hívta föl rá a figyelmemet, hogy ez a gyerek érdekes verseket ír, s mikor 1969-ben, a kéméndi Nyári Ifjúsági Táborban személyesen is találkoztunk, nekem már komplett kész volt az Egyszemű éjszaka anyaga, de ő megígérte, hogy napokon belül hozza a verseit, s így megegyeztünk. Az igazság meg az volt, hogy nekem még éppen kapóra jött a tizenkilenc éves újabb költőbojtár, mert úgy láttam, hogy a fiatal költőket bemutatni szándékozó gyűjteményemben alig van egy-két valóban fiatal poéta. (A már említett Németh István például csak két évvel volt fiatalabb nálam, azaz 1968-ban már harmincegy éves volt). Kíváncsian vártam Kulcsár Ferenc verseit, s azok aztán témájukkal és formájukkal egyaránt meghökkentettek: a sodró, whitmani szabadversekben egy hívő lélek fohászait olvashattam, sokszor a vers, a forma önreflexiójává stilizálva.

Nem szaporítom a szót: Kulcsár Ferencet költőként is, emberként is egy tömbből faragták: az idő folyamán versformái egyre bonyolultabbakká váltak, gondolkodása mélyült, de az ember s az Isten létéről, a galaktikákba dobott végtelen-véges érzelmi, lelki és tárgyi létezőkről ugyanaz a gyötrődő, szenvedő és megváltásra vágyó ember meditál az utolsó verseiben is, mint amelyik az egykori, antológiás verseiben fohászkodott. Nem szólam részemről, ha azt mondom, korai halálával pótolhatatlan veszteség érte költészetünket. Legutolsó, a távozása előtti években írt verseiben ugyanis arra lettem figyelmes, hogy ott az emberi szabad akarat és az isteni végzés (a „predesztináció”) az univerzum és az emberi civilizáció egyre nagyobb tereiben, egyre terjedelmesebb konstrukcióiban teljesedett ki, s mindez mintegy valamiféle monumentális kálvinista verstemplomot ígért.

A költő néhány ilyen verse helyett itt most csak egyetlenegyet ajánlok az érdeklődők figyelmébe: A világ csodája címmel jelent meg a Remény című lap 2018. április 1-i számában. A műben, rafinált módon, mintegy állítva-tagadva kerül felsorolásra a világ sok ékes építménye és szobra, hogy a befejezésben megszülessen a kálvini dísztelenség, puritánság ítélete:

A Mount Rushmore-ban kőbe vésett félistenek álma,
akárcsak az aztékok istenszobor-nyája. Katedrálisok,
mecsetek, szerájok – a siralomvölgy berkeibe
rántanák le a messzi mennyországot? Mindhiába, hiába,
nincsen módjuk árnyat vetni
a kezek nélkül épülő világcsodájára, a mindenható Isten
lélektemplomára.

A verstemplom befejezésére Kulcsár Feri barátunknak, sajnos, már nem jutott ideje.

(Elhangzott 2018. május 2-án, Dunaszerdahelyen, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Kulcsár Ferenc-emlékdélutánján.)