Magyar groteszk (Keszeli Ferenc két könyvéről)

1
Felvidéki magyar groteszket adhattam volna címül, de… minek tájolnám be s szűkíteném a minősítés érvényét és a műfaj hatáskörét, ha egyetemes méretekben is helytálló? Legyen hát magyar groteszk! S hogy a művek bemutatása hasonló szellemben történjen, kezdjük a végén.

Az utolsó lapoknál. Rendhagyó művet érdemes szokatlan módon bemutatni. Mert mindkét könyv, már első látásra, külsejét nézve is – szokatlan! Művészi kivitelűek, remek vászonkötésben, krétapapírra nyomva, minőségi munka! Kiadta: a Méry Ratio. Az egyik mű utolsó oldalán rövid tájékoztatás: „A Méry Ratio első bibliofil kiadványa. A kötésterv, az előzéklap és a tipográfia Székházi Ferenc munkája. A borítón Szkukálek Lajos Kerál című festménye. A kötetből 99 számozott példány is készült a szerző aláírásával.” Ennyi a keretben lévő információ. Előtte néhány lapon, A Szerzőről címen utószófélét közöl a kiadó. (Szövegében a szerző keze nyomát sejtem, de ez nem biztos.) Szellemes, bár kissé pózgyanús szöveg, de ez sem biztos, talán mégsem! Arról tudósít, hogy Keszeli első és második önálló kötete között, egyébként az Egyszemű éjszakában debütált, tehát 1970-től 1988-ig tizennyolc év telt el, „mert mások így akarták”. A harmadik kötet megjelenéséig, 1988-tól 2006-ig ismét tizennyolc év telt el, „de ezúttal már maga a költő akarta így”. A Szerzőről szóló írás csalódottságot és megbántottságot, félreállást és visszahúzódást, magányt s már-már remeteséget sugall, melyben a költő így vallja: „Egyre jobban érzem magam rosszul.” Említettem már a szellemességet meg a pózgyanút is. Ha a versszövegek igazolnák ebben a hátulról való olvasatban, szomorú lennék!

2
De szerencsére a pózt semmiképp nem igazolják! A szellemességet igen. A mű címe: A providencia kupolája. Alcíme: Hatályon túli magyar versek. A provincia régiónkra utal, a kupola pedig a versekből épül fölé. A „hatályon túli” lehetne határon túli is, de lehetne „érvényen túli” is, tehát többértelmű. Ez rendjén van, a groteszk műfaja a kettősség, az átvittség gondolati tőkéjére épül, lírai vonás, de nem rámutató, sokkal inkább érzékeltető, sejtető értelemben. Akár a metaforák és szimbólumok. Mond valamit, állít, de másképp gondolja! A szellemesség is közvetett lírai minőség, mint akár az ízlés. Meg a bölcsesség. Vagy a nyelvezet benső értékei, a stílus finomsága, rejtelmei. Keszeli ezt is látja a Költészet című háromszorosában: „A szókészlet örökké szabad préda. / Csak / a szavak sorrendje varázslat. Néha.” A Gyógyiromány című versében is ehhez tartja magát! Úgy véli, „elnyűtt szívére” kellene „herba”, s közben Marcira gondol, aki Hevesen él. Megkérdezné őt, „hogyan kell élni?” Merthogy Marci egészen jól él Hevesen. Nem így a költő, szíve „hevesen” ver bár, ám „a kert, mint az élet: rövid.” Kutyájával múlatja az időt a kertben, s felsejlik a vég is, s hogy „odalenn nem jó, de fönt se / mindig éden” és talán Hevesen Marci is csak árny! Látomásos, szomorkás hangulat. Játszik a költő a nyelvvel, s kissé az élettel is. Grammatikai szabályt nem vét, bár néha önkényeskedik és gyakran archaizál, zsonglőrködik a fogalmakkal, s mintha versei mélyén, valahol a játszi képek és hasonlatok mögött a múló idő rettenetes mélysége sötétlene, mintha boszorkányszombatot ülnének a múlt komor árnyai. De nem csak a nyelvvel játszó kénye-kedve nem vét szabályt, a gondolatiság és szellemesség csapongó fényei, a játékosság fürge koboldjai sem hagyják el. Nyelvezetében gazdag és stílusában csillogó, gondolati mélységében sem elhanyagolható líra ez, sajátos hang és új minőség, kiemelkedő a kor megfáradt szóbűvészeteiből. Sajátosságában, rejtélyessége üregeiben mintha valamiféle alaktalan szorongás és hetyke bánat barlangrajzai derengenének.

3
Mintegy intő jelek ezek. A könnyed groteszkség mögött nagy komolyság, sőt komorság rejtezik. Mint a Komorkór című versben is. Nehéz kór, már-már elveszejtő, bár segíthet rajta orvos, méla pap, bor vagy sürbet, „varázsgolyó / egy jó/s/ nő asztalán.”, de „kapszula méreg,/ főzött fakéreg,/ égi – áldomás is” – talán. A baj kilétét illetően a W. S. emlékének című versben némi magyarázattal szolgál: „Sándor, már én is vénülök”, s a kuckó és szív, mely „kivásik”, majd „Sanyika, remeg a testem… Elhullok, el, mint az ének.” Bizony nem póz ez, attól sokkal igazabb! Benső tapasztalás, létélmény. A „provincia” rengeteg benyomást képes nyújtani s a költő magába szívja őket, mint a szivacs az epét. Benyomásai gazdagságát a könyv végén a Tartalom tükrözi. Nem sorolom fel az összes verscímet, van vagy százhúsz. Olyan változatos és tarka paletta, mintha maga is vers lenne, valamiféle szabad vers kötetlen áradása! Lírai folyam lévén a költő témáiról, költészete tartalmáról alig nyújt információt, talányos, életérzését, komor hangulatait és felszabadult pillanatait éppen csak sugallja. Mintegy törvények nélküli rend és szeszélyes mozaik, parttalanul áradó gazdagsága inkább csak varázsos természetét érzékelteti, mint kitapintható valóságát. Már-már olyannyira kaotikus, mint az élet maga, mintha a költő nem is annyira írná, mint inkább élné költészetét. (Zs. Nagy lírája volt ilyen. Érdekes módon az is a groteszk jegyében!) Igen, műfaj, mely egyben életérzés, úgy gondolom. Vannak benne bőven archaizmusok, ódonnak tűnő szófűzések és torzók, melyek a történelemre utalnak bár, mégis frissen maiak, a magyar történelemre utalnak természetesen. Mint például: Posontól távolibb kert, Magyar mítoszt, Pannónia peremén, vagy éppen az Arany János kimenekítése a nyitrai ócskapiacról, aki „Mellszoborként gubbasztott szegény a salakpadlaton./ Előbb látott meg engem ő, s kinézett magának.” Emlékek, irodalmi utalások is vannak: Irodalmi alkony, Irodalmi estve, A szellem funebránsai, a Kassák és Márai, a Tamkó-sirató s mások. Aztán vannak olyanok, amelyek a közelmúltról a mához szólnak: Görénykor, A közíró /sic!, Déli bábok, de még programversek is akadnak: Nemzeti dallam. Csak sejthetjük mögöttük a becsapottság érzését s a kiábrándulást, a szitkokat és olyan igazságért esengő nosztalgiát, amilyen talán sosem volt és nem is lesz! Az „Ó, nyavalyás embör”  archaikusan költői önelemzé-sében számos vonásnak magyarázatát adja és megvilágítja lehetséges hátterét. A vers nyelvezete lehetne Balassi stílusának vagy Bornemissza átkozódó beszédének a parafrázisa, szövegük a költő borújáról, lelke kínjairól, élete nehéz keserveiről szól. Bár a mai görcsök középkori bájjal ékesülnek és a képzelet a múltban bóklász, a jelentől nem szakadhat el. De terheitől sem nenekülhet. Mindebben a gubancban a felvidéki magyar lírikus lelkülete lázadozik, vagy vergődik inkább, közvetve bár, de érzékletesen, forrong, érzi teljesítménye hitelét, de sikerét nem befolyásolhatja, a világ többi írójához méri magát, miközben éli kisszerű regionális életét. Átéli a felföldi múltat, de még tragikusabban mai jelenét. Nem siránkozik, csak néhanapján, inkább szitkozódik, tér és fény után sem szipog vágyakozva, megteremti magában – magának! Nézzük a másik könyvet, s lássuk, hogy ez a belső táj és külső építmény mint tágul és eszmélkedik!

4
A címe: Génregény. Alcíme is van: Szkukálek Lajos festményei, Keszeli Ferenc versei. Szkukálek kitűnő, sikeres festő, formavilága groteszk, sőt abszurd. Képeivel először a kilencvenes évek elején találkoztam, eredetiségük megfogott. Torz alakjaik, kusza világuk megfejtéséhez nyújtanak némi támpontokat, de nem sokat, káoszuk azzal vonzó, hogy izgatja a képzeletet. Élénk színekkel és karikaturisztikus elemekkel teli képek, szögletes vonásokkal, hegyes sarkokat torz görbületekkel és karikaturisztikus jegyekkel gazdagok, deformált tárgyaik és valóságfelettien derék szörnyeik kihívóak. Annak idején az Új Szóban így jellemeztem: „Majd minden képén ott az ember is, de szinte minden esetben torzítva, aránytalanul ábrázolva meghangsúlyozott vagy elnagyolt testrészekkel, néha torzóként, máskor természetellenes pozíciókban és abszurd helyzetekben, s – tegyük hozzá! – harsogó, provokatív színekkel kiforgatva valójából, metaforikus értelmezésnek alávetve, gyakran jelzésszerűen. A festőt nem a jelenségek külseje, tehát a látvány, de nem is valami öncélú formalátás érdekli, hanem a dolgok belső értelmének a képi megjelenítése, az adott helyzetban való jelentőségük foglalkoztatja. Szkukálek formavilága mögött játékosan kutató elme munkál. (Zárójelben jegyzem meg, hogy hasonló látáskultúra jellemzi Nagy Zoltán rajzait is.)
Tágul és gazdagodik a „magyar groteszk” köre, szóbeli formája és alakos látványsuerűsége szembesül, konfrontálódik és egyesül, kiegészítik egymást. Modern torzók és fogalmi archaizmusok találkoznak, a nyelvi és hatásbeli érzékelés mintegy összefonódni kíván. Óhatatlanul felmerül a kérdés is, a tyúk vagy a tojás ősi dilemmája: melyik volt előbb, mi a döntő, a kép vagy a vers?! A kérdés ál, s nem áll, mert felesleges! Bár a jelek mintha a látvány elsőbbségére utalnának. A költő játékosan megverselte a festő képeit! Bár az ellentétére is találnánk példát, mintha a vers inspirálta volna a képet! Más probléma is akadhat: a líra ihletője nem elsődleges élmény lenne, hanem másodlagos, tehát maga a kép, a mű? Ez sem ilyen egyszerű! A kép eleve rejtélyes, bonyolult és látomásszerű, titkokat rejteget, s a versszöveg mintegy értelmezi, a torz alakoknak jelentést ad s rendet tesz a zűrzavarban. Keszeli a képeket is azzal az eredeti, formateremtő pillantással szemléli, mint a tényeket és jelenségeket, magát az életet! De miután képzeletét semmi nem köti, játékossága tombolóbb lehet. Szenvedélyét azonban betájolja, a Szkukálek-képek bőven utalnak a nemiségre, groteszk erotikával fűtöttek. Látványosan képviselik a meztelen testiség és szexuális szenvedély biológiai jegyeit, mint a fallosz, fanszőr, vaskos combok és változatos mellek. S közben mintha a test visszáját keresnék, a harmónia lehetőségét is eltorzítva, utalva rá, hogy a groteszk és abszurd valóban ellentéte a normálisnak. Ami a festőnek szín és forma, a költőnek szavak. Ahogy Szkukálek fantáziál és komponál, úgy teremt új szót, kifejező fogalmat Keszeli, szóképet alkot és parafrázishoz nyúl, képzeletének és groteszk iróniájának láthatóan hálás témája méltó anyaga Szkukálek töredezetten és szögletesen abszurd formavilága. Ketten együtt olyan sajátos művi valóságot alakítanak ki, amit közelről sem könnyű értelmezni, ám a hatása alá nem kerülni szinte lehetetlen! Eredeti művészi teljesítmény.
A versvalóságban, bizonyára a festő érdeklődési köreihez igazodva, alig találunk utánérzett irodalmi beütéseket vagy történelmi utalásokat. Dominál a nemiség, mellette korszerű politikumot – Vadkapitális I., II,. III., Az agg fegyverkovács aggodalma, A béka valaga – kultúrparódiákat – Íróportré, Ómama szekrénye –, vagy éppen sors- és korképeket a házasságról – Jelenet egy házasságkötésből… házasságtörésből, aranylakodalomból s a házasság fináléjából – és egyéb dévajságokat bőven. Van ebben a könyvben valamilyen pokoli tanácstalanság és kétely, kilátástalannak tűnő szembenézés korunk valóságával, valami megrendült bizonyosság! Ennek ellenére nem pesszimista, mert kegyetlen realizmusa derűs csodálkozásra késztet. Alighanem az igazság egyik arcát találjuk benne groteszk maszkokba öltöztetve, absztrakt vonásokkal kendőzve, játékos díszekkel cicomázva s mégis pőrén. Persze önálló, erős lelkeknek ajánlva!

5
Ma az irodalom jelentős része hajlamos a pózoló öntetszelgésre és imádja a fensőbbséges iróniát. Keszeli Ferenc könyvei nem ironikusak, attól több bennük a fájdalom. Hozzáférhetően a bánat, nem rejtve el. De önirónia akad bőven, nemes természetű, mert nem másokkal szemben, hanem önmaga iránt gunyoros. Szem kell hozzá, hogy Keszeli értékeit meglássuk, szív, hogy megérezzük.

(Méry Ratio, Somorja, 2006)
Duba Gyula