„…a nyelv teremti, írja az írót”

(Szalay Zoltán Ártatlanság című elbeszéléskötetéhez)
Szerencsés helyzetben vagyok: tudniillik előbb ismerhettem – szerkesztőjeként – Szalay Zoltán második könyvét, a Madách-Posoniumnál az idén megjelenő Nyelvjárás című regényét, mint – értékelőjeként – az elsőt, az ugyanitt tavaly napvilágot látott Ártatlanság című novellagyűjteményt.
Miért e szerencsés helyzetem? Azért, mert ha igaz a tétel, hogy nem első könyvet írni gond, hanem másodikat, melynek illik túllépnie azon, elégedetten nyugtázhatom: fiatal – huszonkét éves – írónk ennek a feladatnak is gond nélkül megfelelt. Magyarán: a legteljesebben rászolgált a bizalomra, mely első kötetét megjelenéshez, illetve, ezen is túl, a mai napon, a mindig a megelőző esztendő legjobb elsőkötetes szerzőjét megillető Madách-Posonium-díjhoz juttatta. Persze, én azt is tudom, hogy Szalaynak tulajdonképpen a Nyelvjárás az első műve, évekkel korábban írta az Ártatlanságnál, s csak a kiadói műhelymunka és egyfajta véletlen indította úgy az alakulni kezdő szerzői bibliográfiát, ahogyan az végül is elindulni látszik. Vagyis én már azt is tudom, hogy ha a két mű megírásuk sorrendjében jelent volna meg, a Nyelvjárásnak is teljes joggal oda lehetett volna ítélni e mai díjat, ami nemcsak azt jelenti, hogy mostani mű-bírálóink az Ártatlanság díjazásával a lehető legszerencsésebben döntöttek, hanem azt is: bár szerzőnknek két első kötete is van, mindkettőt már eleve ama bizonyos második művének írta meg. Vagyis a lehető legbiztosabbra ment, s a véletlennek csupán megjelenésük sorrendjénél hagyott némi szerepet – önmaga s az írói mesterség kritériumainak komolyan vételében az esetlegességet, a véletlenszerűséget a lehető leghatározottabban kizárta.
De miért is jó olvasni tehát Szalay Zoltánnak ez a mostani, őt a legjobb elsőkötetes szerző díjára érdemesítő könyvét, illetve, ha nincs és nem is lehet még kijelölt helye a – szlovákiai – magyar irodalomban, milyen irányban lehetne keresgetni a mai napon azt?
Ismétlem: habár az Ártatlanság első kötet, nyomát sem találjuk benne az elsőkötetes szerzőkre általában jellemző ügyetlenkedéseknek, vétségeknek. Jelen opusunk tizenkét novellája ugyanis egy példaszerű tudatossággal építkező írói plánum dokumentumaként sejlik fel előttünk; azokból egy részelemeiig átgondolható s átgondolás alatt levő világkép egyre határozottabban körvonalazódó rajzolata bomlik ki; karakteres beszédmódjukat az öntudatos nyelvkezelés, a legkülönbözőbb stíluselemek és stílusrétegek, mondhatni: stílustartalmak mindig célelvű keverése adja. De mondhatnám megfordítva is: fiatal írónk opusaiban a nyelv szinte örömünkre élvezi, ahogy novellát írhat Szalay Zoltán által. Félreértés ne essék: itt nem az emberi önhittség és magabízás, magamutogatás szerepjátéka használja – prostituálja – a nyelvet; ellenkezőleg, a nyelv teremti, írja az írót. S Szalay az Ártatlanságban kitűnő médium: hallgat a nyelvre, s nem is kell tennie mást, mint amit annak valóságismerete, világ- és látomásteremtő ereje diktál. S ez a nyelv által teremtett világ a felülnézet terrénuma: a textus felülnézetéé, az írói felülnézeté, amikor úgy azonosulunk a lehető legteljesebb mértékben valamivel, hogy minden ízünkkel kívül maradunk rajta, s akkor is nyakig benne vagyunk, ha láthatólag meg is őriztük kívülállásunkat. A szöveg nevet itt s élvezi – a Roland Barthes-i értelemben – saját magát, azt, hogy írják, s jónak írják őt. Mintha Grendel Lajos és Lázár Ervin szövetkezett volna Szalay Zoltánban – különösen a kötet legkompaktabb írásaiban, az Oroszlánétvágyban egyfelől, a Tüske hőseiben másfelől, de az ártatlanság és bűn szövevényes kölcsönviszonyát bogozgató példázatban, A megigazult vámosban is, melyek bármelyik jelenkori (nemcsak szlovákiai magyar) novellaválogatásnak állandó opusai lehetnének –, hogy változatos témák és helyszínek, valóságtartalmak fölsorakoztatásával cselekmény és filozofikum, mese és életszerűség, reális és abszurd, tudati és tudatalatti könnyed egybejátszatásával fessen érvényes látomást a világról. Hangsúlyozom, a majd minden írása hátterében ott munkáló sötét, komor – titokzatos – erők ellenére is a könnyedségen van itt a hangsúly, a novellaesemények s az elbeszélés természetes folyásán, a kedélyteli mesélésen, amit mi érdeklődő  figyelemmel hallgatunk, miközben észre sem vesszük, hogy már nem is Szalayra, hanem magunkra, a magunkban megképződött, általa is meg-képzetett világra figyelünk – és ettől kezd valami hirtelen s egyre inkább nyomasztani bennünket; arcunkon révült mosollyal isszuk írónk kedélyesen csörgedező szavait, s hirtelen nem is értjük, mitől ez a fene nagy és egyre növekvő szorongás bennünk, s hogy mitől is kezdjük oly kutyául érezni magunkat.
Vagy – végigtekintve magunk körül a világon, világunkon – mégiscsak érthető lenne mindez?
    Köszönöm a figyelmet, s gratulálok Szalay Zoltánnak.
Tóth László