„…mi marad fenn a történeti idő rostáján”
(Popély Árpád: A /cseh/szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992 című kötetéről)
Az emberi élet tér- és időbeli korlátaira, meghatározottságaira, szabályaira valószínűleg már az ősemberelődeink is kénytelenek voltak felfigyelni, amikor az egymást váltogató nap- és évszakok, a tengeri ár-apály, a hold és csillag ciklusok közvetlenül is befolyásolták életfeltételeik alakulását.
A természet és a Gondviselés mesterművének működési rendjét azóta is jórészt az idő és a tér összjátékának kifürkészésével próbálja megfejteni az ember. Mint ahogy az idő rendjét vizsgáló kronológia tudománya tehát egyidős az emberiséggel, úgy a professzionális történetírás is együtt születik meg a történeti jelenségek, események, folyamatok időbeli tényadatainak összegyűjtésével, rendezésével.
Popély Árpád, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa által a Nostra tempora sorozatban megjelentetett kézikönyve, A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992. ebben az értelemben a hivatásos szlovákiai magyar történetírás létezésének, működésének egyik alapfeltételét teremtette meg. A könyv ötezernél több kronológiai adata olyan bázis, amely a 20. század második felének zaklatott és elfojtott, zsákutcás és reményteljes kisebbségi magyar történelmét immár szakszerűen, módszeresen, átfogóan értelmezhetővé teszi, a szlovákiai magyar társadalom, művelődés, gazdaság országos, regionális és lokális szerkezeteiben egyaránt.
A modern európai történetírást megújító Fernand Braudel a 16–17. századi Mediterráneumról írt monográfiájában kifejtette történeti időelméletében megkülönbözteti a történelem alapvető jelenségeit részben a hosszú időtartamban leírható és mérhető long dureé folyamatokban, részben a történelmi ciklusokban, részben pedig a rövid időtartamú konkrét eseményekhez köti.
Popély Árpád kronológiájának olvasásakor – merthogy a kötet megannyi új, pontos, ellenőrzött adatával valódi, vérbő olvasmány, egyszerre történeti lecke és leleményes interpretáció – felfigyelhetünk a 45 éves periódus történeti szempontból hosszú és rövid időtartamhoz köthető jelenségeire. A kelet-közép-európai nemzeti kisebbségek létezése kétségkívül alapvetően Európa kelet-nyugati, centrum-periféria megosztottságaival, a dezintegrációs és integrációs folyamatok ambivalens viszonyával, illetve a modern nemzetállamok létrejöttével, működésével, az állami keretek közt folyamatosan megújuló, hol szélsőségessé váló, hol meg éppen megszelídülő nacionalizmusokkal függ össze.
Az ötezernél több adat közt bizonyára igen nagy arányt képviselnek a többségi és államnacionalizmusok fejlődésének hosszú idős jelenségkörébe tartozó események – a hontalanság, a normalizáció, a nemzetállam-alapítás megannyi drámai, megalázó, negatív eseménye. A kényszertelepítések, kényszerasszimiláció, a politikai, nemzetiségi, nyelvi diszkrimináció mindennapos jelenségei mellett azonban itt sorakoznak a kötetben a kisebbségi közösségépítés, a párhuzamos nemzetépítés eseményei, az intézményalapítások, a pártállami évtizedekben közösségi muszájherkuleszként működő kisebbségi irodalom teljesítményei.
A nyugat-kelet-európai gazdasági lejtőn a 21. század elején megkapaszkodni akaró nemzetek, a centrum és periféria közt a jobbik parton kikötni kívánó kelet-közép-európai kompországok közt a 20. századi kisebbségek mintha átalakulni vagy talán veszni látszanának. Merthogy a történelem ciklikussága régiónkban a birodalmi integráció és kisállami dezintegráció görbéi mentén is leírható. A birodalmi szerkezetek közt értelmét veszíti a kisebbségi kategória: legfeljebb elnyomott, kisemmizett, a domináns nemzetekhez képest másodrendű státusa marad meg a kisebbeknek, gyengébbeknek. Popély Árpád könyve a 20. század dezintegrációs szakaszát, a pártállami zsákutcákban is túlélni és élni próbáló kisebbségi magyar közösség önszerveződését rögzíti pontos, megbízható és rendezett adatok tömegével.
A történész tényfeltáró, rekonstruáló, kanonizáló, új értékrendeket és narratívákat kialakító munkája csak akkor válik társadalmi méretű tudássá, ha a közösség tagjai olvassák a munkákat, ismerik a feltárt adatokat, felismerik benne saját múltjukat, azzal azonosulni tudnak és akarnak. Lássuk be, kell hozzá jókora önbizalom és elszántság, hogy a posztmodern világ atomizálódó tendenciái közt felsejleni lássunk olyan új és erős közösségformáló tényezőket, szereplőket, ideákat, amelyek tanulni kívánnának a történelemből. A történetíró a jelen és a jövő lehetőségeit, alternatíváit a folyamatos idő, az időfolyamat kontextuális összefüggéseinek megragadásával, rögzítésével és elbeszélésével kívánja befolyásolni. Eszközei tehát igencsak végesek. Mint ahogy minden látszat ellenére, arról is a történészek tehetnek a legkevesebbet, hogy mi marad fenn a történeti idő rostáján.
Szarka László