Elek Tibor – Darabokra szaggattatott magyar irodalom (?)*

Tallózó
 A „magyar irodalom” szintagma egyes száma feltehetően olyan létező valóságra utal, amiből egy van csupán. Nem magyar irodalmak vannak, egyetlen magyar irodalom van. Miért látszik időnként mégis úgy, mintha több lenne? A magyar irodalom egysége, egyetlen volta jelenti-e vajon az egység(esség)ét is?

Az elmúlt évtizedekben számtalanszor hallottam, olvastam efféle megállapításokat: „nem mondhatunk le a magyar irodalom lényegi egységének elvéről”. Leginkább abban az összefüggésben, hogy a trianoni országcsonkítás után Magyarország határain kívül került nemzetrészek, illetve a magyar emigráció irodalma, természetes módon, elidegeníthetetlen része a magyar irodalomnak. Az ebben a kérdésben talán legtöbbet szereplő, nyilatkozó, publikáló Pomogáts Béla többször megfogalmazta ugyanakkor azt is, hogy a „magyar nemzeti irodalom – nemcsak nyelve, hanem nemzeti tudata, vállalt hagyományai és közös erkölcsi, illetve esztétikai értékrendje következtében is – egységes szellemi entitást jelent”.1 Ha a magyar irodalomban körbetekintek, egység helyett sokkal inkább látok azonban darabokra szaggattatottságot, megosztottságot, szétesettséget mindenféle (területi, esztétikai, erkölcsi, politikai, intézményi stb.) tekintetben, még ma is, vagy ma talán még inkább. Természetes állapota-e ez irodalmunknak? S ha igen, milyen okokra vezethető vissza? A plurális társadalom, a többpárti demokrácia létrejöttének szükségszerű következménye-e ez itt, a nagyobbrészt már az unió részévé vált Kárpát-medencében? Érdemes-e ezek után fenntartani még az egység ideáját, s ha igen, milyen értelemben? Efféle kérdések régóta foglalkoztatnak már, ideje, hogy megpróbáljak választ, válaszokat is keresni rájuk néhány aktuális irodalmi esemény, szöveg értelmezése, kommentálása révén.

Az ez idáig leginkább artikulált egységpárti álláspontok szerint a 19. század első felének reformkori nagy nemzedéke (Bessenyei, Kazinczy, Vörösmarty és társaik) a nemzetté válás folyamatával párhuzamosan hozta létre az egységes magyar irodalom tudatát és a magyar irodalom egységes intézményi rendjét. A magyar írók összetartozása, a magyar irodalom egysége, egységének tudata minden korabeli irányzatos és generációs küzdelem ellenére zavartalanul fennállt tulajdonképpen Trianonig. Sőt, még a Nyugat első és második nemzedéke sem fogadta el a „csonkamagyar” valóság(ok) körülményeihez való kényszerű alkalmazkodást, legjobbjai egységes magyar irodalomban, egységes magyar kultúrában gondolkodtak. S ha időnként lazult is az egységtudat, a legkülönbözőbb ellentétek dacára is létezett a két háború közötti kor legjelesebb alkotóinak intellektuális, művészi és erkölcsi közössége. A magyar kultúra, irodalom egysége hagyományának folyamatát a kommunista diktatúra (diktatúrák) szakították meg, azzal, hogy lemondtak a határon túli magyarokról és velük együtt kultúrájukról, s azzal, hogy az „oszd meg és uralkodj” elv szellemében tudatosan igyekeztek kijátszani egymás ellen a különböző írói csoportokat (lásd az ún. népi-urbánus ellentét föltámasztását, a hatalombeliek, a hatalom közeliek és az ellenzékiek viszonyát!). Nem vagyok én száz százalékig meggyőződve arról, hogy a maguk korának írói is olyan egységesnek látták a magyar irodalmat, ahogy így utólag szeretjük látni, de cáfolni sem áll szándékomban a fenti gondolatmenetet, főként, mivel engem nem is a múlt érdekel ezúttal, hanem a jelen. A régmúlt értékelésébe azért sem mennék bele, mert, a mából visszatekintve, sokak számára például a közelmúlt, a szocializmus korának irodalma is egységesebbnek tűnhet, mint napjainkban, mert az ellentétek a korabeli nyilvánosság keretei között nem igazán mutatkozhattak meg. Másrészt, az írótársadalom legjobbjai, az időtállóbb értékek létrehozói, akiket a többség a magyar irodalom mérvadó alkotóinak tartott, abban egységesek voltak, hogy ha különbözőképpen is, de mind műveikkel, mind szellemi-politikai magatartásukkal a korabeli kultúrpolitikai kereteket tágították, és a diktatórikus hatalmat opponálták. Talán ezért is alakulhatott ki a nyolcvanas évek második felére viszonylagos szakmai közmegegyezés a nemzeti irodalom kánonját illetően, a múltra vonatkozóan éppúgy, mint a kortársakat illetően, közöttük általában számon tartva már a határon túliakat is.

A rendszerváltoztatás során a nemzet határokon átívelő egységének gondolatát sikerült érvényre juttatni, és sokan reméltük, hogy az irodalomban is megvalósítható az „újraegyesítés”, legalábbis az ún. határon túli magyar irodalmak és az anyaország tekintetében. Főként, mivel számos író, irodalomtörténész, kritikus munkálkodott ezen már a hetvenes-nyolcvanas években, megelőzve vele, sőt, elő is készítve ezzel az ilyen értelmű politikai rendszerváltozást. Mára elmondhatjuk, hogy vannak komoly előrelépések ezen a téren, ugyanakkor az olyan típusú állításokban is van igazságtartalom, melyek szerint a hazai és határon túli magyar irodalmak integrációja mindmáig elmaradt.
Egyrészt összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, ha a publikálási lehetőségekre gondolunk például: ma már a Magyarország határain kívüli területek alkotói magától értetődő természetességgel publikálnak hazai lapokban, ha nem is bármelyikben, és ha nem is mindazok, akik otthon, és ez viszont is természetes. Ma már az is természetes, hogy a határon túliak tagjai a hazai írószövetségeknek, hogy a különböző országokban rendezett irodalmi konferenciákon akár különböző országokból érkezett magyar irodalmárok vesznek részt, és az is, hogy tanítanak egymás egyetemein A határon túliak köteteiket magyarországi kiadóknál is megjelentethetik (még ha kevesek számára adatik is meg ez a lehetőség), és az is természetes ma már, hogy a pozsonyi Kalligramnak vagy az aradi Irodalmi Jelennek magyarországi szerkesztői, munkatársai is vannak, ahogy több magyarországi lapnak pedig határon túli alkotók a mukatársai. Ma már fel se tűnik, hogy a Szép versek és Az év novellái típusú antológiákban éppúgy szerepelnek a határon túliak, mint a magyarországiak. Tovább is sorolhatnám még a példákat, a határon túliak számára folyósított könyvkiadói támogatásoktól, az állami és alapítványi díjakon, ösztöndíjakon át, az olyan könyvkiadói vállalkozásokig, mint például a pozsonyi AB-Art Kiadó Orbán János Dénessel, Parti Nagy Lajossal, Tőzsér Árpáddal indított „legszebb versek” elnevezésű könyvsorozata, amelyek a magyar irodalom határokon átívelő egységét, de legalábbis összetartozását példázzák. Ráadásul, mindezeken túl, esztétikai értelemben, az irodalmi beszédmódok, poétikák tekintetében is tapasztalhatjuk az egységesülés jeleit, ma már például, ha nem utal szándékosan a helyre egy magyar író, ha nem használ különböző regionális, nyelvjárási kifejezéseket, fordulatokat, nehezen lehet megállapítani, hogy Magyarország határain belül vagy kívül alkotta-e meg művét.

Másrészt ma esetenként nehezebb hozzájutni más országokban megjelent magyar nyelvű könyvekhez, folyóiratokhoz, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Ennek is köszönhető, hogy ma még annyira sem ismerik a szélesebb olvasói körök a saját határaikon túli magyar irodalmakat, mint akkoriban. Igaz, a sajátjaikon belüli magyar irodalmat sem. S mindez, természetesen, már elsősorban az ellentmondásos piaci viszonyoknak, a megsokszorozódott kiadói tevékenységnek, a könyvkereskedelmi, könyvterjesztői anomáliáknak és az irodalom társadalmi presztízse csökkenésének, a szépirodalom iránti érdeklődés lanyhulásának a következménye az egész Kárpát-medencében. Mindenesetre állami szinten az NKA legutóbbi lépéséig, hogy határon túli magyar folyóiratokat előfizetett magyarországi könyvtárak számára, kísérlet sem történt az ellensúlyozására. S miközben egyes Magyarország határain kívül élő írók is azt mondják, amit a belül élők többsége, hogy csak egy magyar irodalom van, azaz ma már nincs szükség a megkülönböztetésre, az egyes területek külön tárgyalására, jól felismerhetők a határon túli magyar irodalmakban az ezzel ellentétes jellegű, autonóm törekvéseket mutató tendenciák. Ezek egy része a diktatúrákat felváltó demokratikus államberendezkedések, a szabad nyilvánosság és szintén a piaci szabadság természetes következménye. Például ide sorolom a rendszerváltozások után a kisebbségi magyar irodalmak intézményrendszerének kibővülését, a gombamód szaporodó kiadókat, folyóiratokat, újabban a könyves fesztiválokat, az irodalmi táborokat, de az önálló írószövetségek (Erdélyi Magyar Írók Ligája, Szlovákiai Magyar Írók Társasága) megszerveződését, saját tagjainak díjazását illetően már bizonytalanabb vagyok, s még inkább az önálló, saját irodalomtörténeteket (Szlovákiában gondolok a Fónod Zoltánéra, Szeberényi Zoltánéra, Romániában az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány által kiírt pályázat nyomán majd ezután létrejövőre), a részben ezek nyomán születő kánonokat vagy a Szlovákiai magyar szép versek, az Erdélyi szép szó típusú antológiákat, Az év irodalmi alkotása (Szlovákiában) elnevezésű pályázatokat illetően. Ez utóbbi jelenségek inkább a mai viszonyok között talán már nem törvényszerű belterjesség felé mutatnak, mintha a határon túli magyar irodalmak (paradox módon leginkább a már két EU-s állam magyar irodalmai) mégiscsak szeretnék megkülönböztetni magukat, szeretnének elkülönböződni a magyarországitól. Mindezek miatt, de szerintem, továbbra is inkább csak irodalomszociológiai értelemben, úgy is tűnhet, mintha valóban külön létük lenne a határon túli magyar irodalmaknak. (Kivéve az egykori nyugati magyar irodalmat, ami, sajnálatos módon, úgy tűnt el, szívódott fel a magyar irodalomban, hogy még a legjelentősebb értékeit sem sikerült igazán láthatóvá tenni. S mivel sem kutatócsoport, sem intézmény nem foglalkozik vele, néhány évtized múlva emlékezni is alig fogunk rá.) Részben következhetnek ezek az elkülönülési törekvések abból is, hogy az egy magyar irodalomban a helyi alkotók többsége csak kevéssé látszódhat, míg a sajátban, az önállóban sokkal inkább, esetleg afféle félelemből, hogy ha csak egy magyar irodalom van, akkor Magyarországról sem kaphatnak megkülönböztetett figyelmet, értékelést és nem utolsósorban támogatást a határon túliak. Másrészt lehet ez egy ösztönös önfelmutatási, bizonyítási törekvés eredménye is a határon túliak részéről, éppen amiatt, mert elégedetlenek a magyarországi ismertségükkel és elismertségükkel, kanonizáltságukkal, de részben lehet a többségi nemzetek újfent megerősödő nemzetállami törekvéseivel szembeni hagyományos szerepvállalási kötelezettségek, identitásvédő stratégiák következménye is.

Végel László a Gyökerek az idegenségben című esszéjében, ha jól értem, részben épp ez utóbbival indokolja (illetve azzal, hogy a védekező kisebbségi kultúrákban „nem születtek olyan új elvek, amelyek a kisebbségi kultúrák és irodalmak státusát újrafogalmazták volna”) az 1989 utáni „irodalmi újraegyesítés”, szerinte, egyértelmű kudarcát. Azt is elég határozottan állítja ugyanakkor, hogy „az anyaországi irodalmi élet, a kritika, az irodalomtörténet-írás a továbbiakban sem tudja elhelyezni a kisebbségi irodalmakat az egységes szemléleten belül. Bár a politikai félreértések és incidensek lehetősége nagyjából elhárult, a jelenlegi értékelési szempontok a régieket követik. A magyar irodalom integrációjára több mint tíz év alatt nem született figyelemre méltó kísérlet, mindazok ellenére, hogy az intenció több évtizede vágyként terjed, tehát a felkészülési idő sem hiányzott.”2 Elég meglepő ezzel a véleménnyel szembesülni nekem, aki – mióta a magyar irodalomról írásban is gondolkodom (s ez már több mint húsz éve így van) – mindig is igyekeztem elhelyezni a kisebbségi irodalmakat a magam egységes szemléletén belül, de több mint egytucatnyi magyarországi irodalomtörténészt, kritikust megemlíthetnék még, akiket szintén így ismerek, s akik többsége ráadásul még régebb óta ezen az úton járt. Az egyes irodalomtörténészi munkásságokon és számos hazai folyóiraton túl, tapasztalataim szerint, a magyarországi írószövetségek (főként a Magyar Írószövetség) is eredményesen képviselik az integráció gondolatát. Ami, ha problematikusan, ha hiányokkal tarkítottan is, de a korszak egyetlen monografikus irodalomtörténeti vállalkozásában, Kulcsár Szabó Ernő munkájában (A magyar irodalom története 1945–1991) is érvényesül, s remélhetően érvényesülni fog, a tudtommal végéhez közeledő két újabb nagy irodalomtörténeti összegezésben is. Ezért sem hiszem, hogy a hazai irodalmi élet, illetve kritika globálisan elmarasztalható. Épp ebben a kérdésben, a határon túli magyar irodalmakhoz való viszonyban is látszik azonban, hogy mennyire nem egységes. Végel azt állítja: „Legfeljebb csak árnyalataiban módosulva mélyült el a régi koncepció. Továbbra is erőteljes az identitás védelmi diskurzus értékképző elemeinek hangoztatása, a változás legfeljebb abból derül ki, hogy az anyaországi modellek alkalmazása során szükség mutatkozott az antitradicionalista, az anyaországi modernitás nyomvonalába beépíthető értékek kiemelésére is. De ez esetben az anyaországi modellek puszta átültetéséről van szó, sokszor pedig a központ diktátumáról, aminek hiányossága gyorsan bebizonyosodott, mert az anyaországi modellek sehogyan sem tudják teljesen lefedni az egész kisebbségi irodalmi értékrendet, vagyis a tág modellek szűknek bizonyulnak.”3 Számomra nagyon nehezen értelmezhetőek az ilyen típusú megfogalmazások: „az anyaországi modernitás nyomvonala”, de úgy vélem, azért juthatott el Végel az idézett gondolatmenethez, mert a kisebbségi magyar irodalmakra többnyire továbbra is azok az irodalomtörténészek, kritikusok fordítanak inkább figyelmet, akik az irodalmi kérdések mellett a nemzeti problémák iránt is érzékenységet mutatnak. Nehezen képzelhető el azonban az, hogy például, a többek között Sütő Andrásról monográfiát író Görömbei András, vagy Bertha Zoltán, a Tőzsér Árpádról és Kányádi Sándorról monográfiát író Pécsi Györgyi ne ismerné el, ne becsülné értékén, mondjuk, Kovács András Ferenc vagy Tolnai Ottó költészetét. Ezzel szemben gyakorta előfordul az, hogy a „modernitás nyomvonalába beépíthető értékekeket” kiemelő irodalmárok leértékelik, esetleg el is felejtik azokat az értékeket, amelyek nem illeszthetők az általuk vélt „nyomvonalba”. S ezzel már benne is vagyunk a határon túli magyar irodalmakra is kiható, oda is szépen átszivárgó magyarországi megosztottságok sűrűjében.

2006 őszén részt vettem fölkért hozzászólóként, egy a Szépírók Társasága által az elmúlt huszonöt év irodalmáról (Újraolvasott negyedszázad címmel) rendezett konferencián4, aminek fölelevenítése több szempontból is tanulságos lehetne, de maradjunk csak az integráció és az egység kérdésénél. A kilenc jeles irodalomtörténész (illetve író) előadó közül kettő is érintette a magyar irodalom határok által szabdaltságának kérdését. Szilágyi Zsófia szerint (Lávaömlés vagy hídláb? A személyesség az elmúlt huszonöt év magyar prózájában) a hetvenes évek végére helyreállt a magyar irodalom (előző évtizedekben megszakított) folytonossága, de fölteszi a kérdést, hogy az időbeli megszakítottság-folytonosság mellett beszélhetünk-e térbeliről is: „a különböző színtereken (a határon túli területeken, Erdélyben, a Vajdaságban, Felvidéken, Kárpátalján vagy a nyugati emigrációban) megszülető magyar irodalom térbeli egészlegessége megvalósult-e a hetvenes évek végére? És ha, akkor például cenzurális okokból nem valósulhatott meg (a nyugati irodalomhoz sorolt szerzők esetében ez például minden előzetes vizsgálódás nélkül elmondható), akkor mára helyreállt-e a kánon alakulását is befolyásoló recepcióban ez a hangzatos kijelentésekben szorgalmazott, sőt létezőnek állított, országhatárokat figyelmen kívül hagyó egység?” S mindjárt válaszol is rá: „sokszor alig több szépnek tűnő deklarációnál az, hogy a magyar irodalomnak nincsenek határai”. Ezt szemlélteti is, de egyúttal a hiányosságokat igyekszik pótolni is azzal, hogy a magyarországiak mellett – igaz csak – vajdasági írók (Balázs Attila, Bozsik Péter, Lovas Ildikó, Tolnai Ottó) műveit is számba veszi a személyesség és az ön-életrajziság szerepét vizsgálva az elmúlt évtizedek prózájában. Még inkább példát mutat Németh Zoltán arra, hogyan is lehet határtalanul vizsgálni a magyar irodalmat az Erotika, nemiség és obszcenitás mint posztmodern identitásjáték című tanulmányában. Nem úgy Bodor Béla, aki az elmúlt negyedszázad lírájával foglalkozó könyvnyi terjedelmű dolgozatában (Uralt és szolgált hagyomány. Gondolatok az elmúlt negyedszázad magyar költészetéről) csak egy rövid kitérőt enged a „Határ-problémák”-nak, igaz, abban több fontos állítást megfogalmaz: „az a tény, hogy a határon túl élő írók munkái megírásuk idején nem juthattak el az olvasókhoz, tovább szórja és bontja a kortárs irodalom olvasat-repertoárját”; „vannak regionális tekintélyek, akiket közvetlen közösségük nagyra értékel, az összmagyar olvasóközönség azonban sokkal kevésbé figyel rájuk. A két jelenség összekapcsolódása pedig tovább fokozza az elszigeteltséget.”; „a beszédközösség történetileg és politikailag motivált szétforgácsolódása; megismétlődése annak a jelenségnek, amit a magyar kultúra a török hódoltság és az azt követő reformáció évszázadaiban egyszer már átélt, és voltaképpen azóta sem dolgozott fel maradéktalanul. Nem arról beszélek, hogy a megbomlott egységnek helyre kellett volna vagy a jövőben helyre kellene állnia, hanem arról, hogy nyelvi közösségünk beszélői tisztában legyenek saját beszédpozícióikkal.” Ezek után Bodor tizenkét alkotóról (Határ Győző, Papp Tibor, Tandori Dezső, Takács Zsuzsa, Oravecz Imre, Petri György, Baka István, Marno János, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Tóth Krisztina, Térey János) rajzol kisportrét, köztük van kettő, akiket korábban az ún. nyugati magyar irodalomhoz soroltunk, de nincs egy sem a Kárpát-medence Magyarország határain túli területeiről. Pedig, északról haladva, például Tőzsér Árpád, Cselényi László, Kányádi Sándor, Király László, Lászlóffy Aladár, Kovács András Ferenc, Orbán János Dénes, Tolnai Ottó korántsem csupán regionális jelentőségű alkotók. A további hat előadó közül az elmúlt évtizedek prózáját, 14 író műveit több szempontból elemző Selyem Zsuzsa kapcsolt még be két erdélyi írót, Bodor Ádámot és Láng Zsoltot vizsgálódásai körébe. A többiek, Kálmán C. György, Margócsy István, Márton László, Odorics Ferenc, Szilasi László látókörébe nem kerültek határon túli írók, igaz, többnyire nem is a magyar irodalmat valamilyen szempontból áttekintő dolgozatokat készítettek, inkább csak egy-egy kérdéskört dolgoztak fel.

Az előadások többsége tehát Végel László igazát látszik alátámasztani az integráció elmaradását illetően, viszont maximálisan cáfolni látszik azt, hogy továbbra is erőteljes lenne az identitásvédelmi diskurzus értékképző elemeinek hangoztatása, hiszen a határon túli alkotók műveit szóba hozó előadók egyike sem illethető ezzel a megállapítással, sőt azon hozzászólók, Alexa Károly, Márkus Béla és jómagam sem, akik határon túli alkotóról való, majdhogynem megfeledkezést tettük szóvá, illetve más, olyan határon túli alkotókat is próbáltunk a diskurzus részévé tenni, akiket az előttünk szólók nem tudtak vagy akartak „az anyaországi modernitás” általuk vizsgált „nyomvonalába” illeszteni. Nem az identitásvédelem értékképző elemeinek hangoztatása hiányzott nekem sem (s úgy láttam, másik két hozzászóló társamnak sem), nem mintha a létjogosultságát megkérdőjelezném, hanem irodalomtörténeti helyzetfelmérésről lévén szó, egy tágasabb szemléletmód, a divatos trendekbe nem illeszkedő, de létező irányok, a hétköznapi diskurzusokban nem mindig szereplő irodalmi tények, értékek, akár egyéni utak számbavételének igénye. Szilágyi Zsófia azt mondta előadásában, hogy „azok a szerzők válnak nehezebben az irodalomról folyó diskurzus tárgyává, akik nem mozognak szinkronban az adott korszak teoretikus áramlataival”, s hogy mennyire igazat állított, azt tökéletesen illusztrálta ez a tanácskozás is. Napjaink teoretikus áramlatai ugyanis még mindig az összefoglalóan posztmodernként aposztrofált irodalom kottáját írják, jobb esetben abból indulnak ki, a konferencián nem is nagyon beszéltek olyan alkotókról s művekről, akik nem mozognak azzal szinkronban, legalábbis az előadók többsége nem. Bodor Béla nemcsak az említett igen jelentős életművekkel rendelkező, kisebbségi sorsban élő magyar írók közül nem vett be portrésorozatába senkit, de a tárgyalt korszak olyan jellegadó, értékteremtő alkotóit sem (némelyiküknek még a neve sem hangzott el), mint például Bertók László, Buda Ferenc, Csoóri Sándor, Faludy György, Gergely Ágnes, Juhász Ferenc, Marsall László, Nagy Gáspár, Szepesi Attila, Utassy József. De talán nem is mindig az irányzatos elfogultság akadályozza meg a kortárs irodalomról beszélőket abban, hogy szélesebb körből merítsék elemzési és példatárukat. Selyem Zsuzsa például, aki a 14 író között két erdélyit is bekapcsolt vizsgálódásai körébe, talán nem amiatt nem Bálint Tibor, Bogdán László, Mózes Attila, Sigmond István, Sütő András, Székely János, ill. Szilágyi István prózáját tárgyalta (hogy csak az erdélyi irodalomnál maradjunk – nem megfeledkezve ugyanakkor, az általa például szintén nem említett Brasnyó István, Dobos László, Gion Nándor, Grendel Lajos, Lengyel Péter, Pályi András, Spiró György, Szabó Magda, Temesi Ferenc, Vámos Miklós, Zalán Tibor prózájáról), hiszen többségüknek legalábbis némely műve akár posztmodern teóriák szempontjából is figyelemre méltó lehetne, hanem egyszerű személyes vonzalom, érdeklődés következtében. Mint ahogy a vajdasági írókat kiemelten tárgyaló Szilágyi Zsófiánál is szerepet játszhatott az, hogy az utóbbi években, a lap szerkesztőjeként, szorosabb kapcsolatba került az Ex Symposion munkatársi gárdájával. 

Kukorelly Endre rendkívül gazdag ismeretekről, élményekről tanúskodó, színes, élvezetes, több irányba is távlatot nyitó, előre megírt hozzászólásszövegéből derült ki leginkább, hogy milyen bonyolultan sokszínű volt a korszak irodalma, s mennyi mindennel kellene számolni annak, aki az egészéről akarna valamiféle áttekintést nyújtani. Ugyanakkor ő többek között épp azt hangsúlyozta, hogy azért is reménytelen az elmúlt negyedszázadról irodalomtörténeti összegezést adni, mert „Egybelátni, tehát érdekmentesen látni, érdektelen. Az (én érdekes) olvasat(om) teremti meg a(z én) érdekes irodalma(ma)t: minden hozzá- és újraolvasás variál, hozzátesz vagy elvesz, megerősíti vagy aláássa, megdönti és újraszervezi a konstrukciót. Ennek megfelelően hozzám tartozik. Ennek megfelelően tartozik hozzám. Hogy annyi magy. irod. létezik, ahány olvasat, így túl egyszerű: az egészet a leírt stb. szövegek szövete adja ki, viszont a saját olvasat hasítja le az egészből a maga részét. Akkor járok el (a magam szempontjából – de említs más szempontot!) megfelelően, ha radikálisan kritizálok: konkrétan nem olvasom el a korpusz nem olvasandó (! na ez a kritika) részét. Miközben mégis olvasom.” Egy effajta olvasói, akár szerzői magatartás létjogosultságát én véletlenül sem kérdőjelezném meg. Ellenben úgy vélem, ha valaki irodalomtörténeti feladattal próbál szembenézni, egy ilyen kihívásnak igyekszik megfelelni, például az elmúlt negyedszázad magyar irodalmáról akar beszélni, akkor bizony elvárható tőle, hogy megpróbáljon a személyes preferenciáin, elfogultságain kívül is kerülni, hogy esetleg a „nem olvasandóval” is számoljon, sőt, akár beszéljen is róla. (De vajon mi is az a „nem olvasandó”?) Mikor próbáljuk meg egybe látni azt, ami összetartozik, ha nem efféle alkalmakkor legalább? A konferencia előadóinak egy részét én többek között épp azért is bíráltam, mert úgy láttam, mintha a Kukorellytől idézettek (de éppen általa be nem tartottak, legalábbis abban a szövegében szerencsésen nem betartottak) szellemében nézték volna az elmúlt évtizedeket, s ennek következtében a magyar irodalom számos fontos alkotójáról és művéről nem ejtettek szót. Persze, Margócsy István hozzászólásának is volt igazsága, amikor azt mondta: az, hogy valakiről nem beszélnek, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem ismerik, nem olvasták, netán valamiféle hátsó szándékkal nem beszélnek róla. Ugyanakkor nekem meg az a tapasztalatom, hogy ha valakiről következetesen, rendre nem beszélnek (például ilyen alkalmakkor), akkor az egy idő után sokak számára úgy tűnhet, mintha nem is létezne. Az előadók többsége a Kukorelly és Bodor által is körvonalazott posztmodern paradigmaváltás szellemében beszélt, leginkább csak olyan alkotókról és művekről, akiket annak keretei között el tudott helyezni. Mintha más nem is történt, nem is létezett volna az elmúlt évtizedekben? Miközben nagyon érdekes belső ellentmondása például Kukorelly szövegének is, hogy e paradigma érezhető lényegi igenlése mellett a posztmodern uralmának unalmassá válását fogalmazza meg. Pedig, lehet, hogy csak kívül kellene lépni rajta, és mindjárt izgalmasabbnak, színesebbnek, értékesebbnek és történésekben gazdagabbnak látnánk az elmúlt évtizedek és napjaink irodalmát.
Egy másik friss élményem, a Typotex Kiadó gondozásában megjelent Hungarian VisitCard Magyarország irodalmi névjegye című CD azonban nemhogy kívül lépne, hanem még inkább a magyar irodalmat érhetetlen módon csonkító szemléletmód példatára, az elmúlt évtizedek irodalmát bemutató része legalábbis ugyanennek, a posztmodern paradigmaváltás iránti már-már végletes elköteleződésnek a terméke. (…)

Irányzatos és részben ideologikus elfogultságokra, a beszélő, író személy által preferálttól elütő szemléletmód jegyében született értékek elutasítására természetesen, más előjellel is találhatók példák. A fentebb már említett, jeles irodalomtörténész, Alexa Károly egy publicisztikus hevületű írásában (Gratulálunk!) nemrég Parti Nagy Lajos Kossuth-díja kapcsán, annak írói szerepével, életművével szembeni ellenérzéseit fogalmazza meg.5 A számos részigazságot tartalmazó, szerintem, mégis vakvágányra futó szöveg napjaink, sőt, az elmúlt évtizedek irodalmi életének olyan neuralgikus és kibeszéletlen kérdéseire irányítja a figyelmet, amiknek a körüljárása talán irodalmunk szétesettségének, alapvető megosztottságának, lassan kettéosztottságának okait is felismerhetőbbé teszi.
Alexa értékelésében láthatóan két szempont játszott meghatározó szerepet. Az egyik, igen régi, az irodalom és politika viszonyát érinti, a másik újabb keletű, a sikerrel kapcsolatos, igaz a kettőt szoros összefüggésben láttatja. Parti Nagy Lajost „nagy tehetségű” írónak nevezi, aki fontos verseket, remek novellákat írt „– amíg népszerűvé nem lett”. Aki egy kicsit is benne él mai világunkban, az tudhatja, hogy a népszerűség, a siker nincs mindig egyenes arányban a teljesítménnyel, de Alexa egyenesen az ellenkezőjét sugallja: azáltal, hogy népszerű, elismert, sikeres lett, mindjárt meg is szűnt jó műveket alkotni, mintha a népszerűség megakadályozta volna eredendő tehetségének kibontakoztatását. E sajátos logika magyarázatát akkor adja meg, amikor a kimondatlan kérdésre válaszol, hogy miért is lett népszerű, ha nem a teljesítménye által. Interpretációjában ugyanis Parti Nagy sikereinek forrása (s végeredményben Kossuth-díjának magyarázata) kimondva-kimondatlanul egyfajta Julien Sorel-i magatartás, elvtelen törleszkedés a kor „kultikus” írófiguráihoz, az Írószövetség elleni akció kezdeményezése, keresztényellenes megfogalmazások és a kulturális, de többnyire politikai hatalmat is birtokló és gyakorló balliberális érdekköröknek való elköteleződés, aminek látványos megnyilvánulása a Hősöm tere című regénye.

Érteni vélem, hogy az elmúlt évtizedek, évek miféle valós és vélt sérelmei, igazságtalanságai sűrűsödtek e gondolatmenetbe, a rendszerváltoztatás nyomában fellángoló kultúrharctól, a Frankfurti Könyvvásár magyar szereplésének előkészítésétől, akár az előbb említett konferenciáig, illetve CD-ig, vagy egészen a legutolsó hetek egyik irodalmi életünket borzoló eseményéig, az NKA Szépirodalmi Kollégiuma legutóbbi döntéséig, amely alapján több folyóirat, így az Alexa általa szerkesztett Életünk – számomra is érthetetlen módon –, nem kapott támogatást.
A magyar társadalom minden megelőzőnél drasztikusabb átpolitizálódásától az elmúlt másfél évtizedben a magyar irodalom sem tudta függetleníteni magát (alighogy kivívta autonómiáját a nyolcvanas évek végére, mindjárt el is veszítette a kilencvenesek elején), a különböző politikai táborok igyekeztek magukhoz vonzani irodalmi segédcsapatokat és kiemelkedő személyiségeket is, s ebben a liberális, majd balliberális tábor nagyfokú tudatossággal, helyzeti előnyét és üzleti kapcsolatait kihasználva, messze a konzervatív előtt járt. Megkönnyítette a helyzetét, hogy már a nyolcvanas években lezajlott irodalmunkban (és a Magyar Írószövetséget kivéve az irodalommal összefüggésben álló intézményrendszer nagy részében is) egy olyan hangsúlyeltolódás (mások megfogalmazásában „posztmodern paradigmaváltás”), amely a hagyományosabb írói magatartásokkal és szövegformáló eljárásokkal szemben, előbb a kísérletező, az esztétikai önelvűséget hirdető, majd a nyugaton már elterjedt, posztmodernként összefoglalt attitűdöket és stíluseszközöket részesítette előnyben. Ezek pedig, lényegükből fakadóan közelebb álltak az általában liberálisnak tekintett eszme- és értékvilághoz, mint a magát nálunk hosszú ideig megfogalmazni sem képes konzervatívhoz. Mivel azonban a magyarországi liberalizmus kezdettől ódzkodott a nemzeti nézőpontoktól, viszont, tragikus módon, igen korán szövetségre lépett az egykori kommunistákkal, illetve örököseikkel, a vele rokonszenvező, esztétikai önelvűségét hirdető és posztmodern irodalom képviselői szükségszerűen kerültek szembe a hagyományosabb szemléletű irodalom képviselői mellett, az egykori népi irodalom nemzeti elkötelezettségét őrző és továbbvivő, időközben hangsúlyozottan antikommunista jellegűvé (is) váló irodalom képviselőivel. A liberális–konzervatív értékvilág mentén a magyar szellemi élet egészében, de talán elsőként az irodalomban kialakult törésvonal a kilencvenes évek kultúrharcában, majd az ezredforduló tájának végletes politikai polarizálódása idején sokak számára átjárhatatlan szakadékká mélyült. Részben épp amiatt, mert az irodalmi irányzatok, írói csoportok pozícióküzdelme, kiszorítósdija ideológiai, politikai és nem utolsósorban erkölcsi mozzanatokkal telítődött, melyekkel az esztétikai, irodalmi kérdések szétszálazhatatlanul összegubancolódtak, a szemben álló pólusok pedig mágnesként vonzották magukhoz vagy legalábbis késztették igazodásra a legkülönfélébb írói táborokat és az egyébként szuverén írói személyiségeket, akiket irodalmi és tágabb környezetük akár tevőleges saját szándékaiktól függetlenül is igyekezett elhelyezni a politikai palettán.

Közben az irodalom társadalmi presztízse nagyot zuhant, részben az ezt indirekten igénylő, hirdető posztmodern esztétika térnyerése következtében, miközben az írói lét korábbi anyagi biztonsága sokak számára megrendült, szemben, a talán nem mindig csak a tehetségüknek köszönhetően kiválasztott kevesekkel, a sikeresekkel, az idegen nyelveken is megjelenőkkel, akik többnyire a balliberális elittel szövetséget kötő, illetve általuk támogatott írói csoportokból kerültek ki. A publikálási lehetőségek, díjak, ösztöndíjak, külföldi szereplések biztosítása egy idő után a posztmodern esztétikáktól idegenkedő írók számára is rendkívüli vonzóerőt jelentett, hiszen van-e olyan alkotó, aki nem örül a megbecsülésnek. Az esztétikai, ideológiai, politikai ellentétek mellett ez, az irodalmi érvényesülés lehetőségeihez hozzáférés eltérő volta is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltoztatás előtti, írótársadalmon belüli szolidaritás szétzilálódott. Az időközben létrejött különböző írószervezeteket összefogni szándékozó Irodalmi Kerekasztal (Magyar Írószövetség, Szépírók Társasága, József Attila Kör, Fiatal Írók Szövetsége, Magyar Írók Egyesülete, Független Magyar Írók Szövetsége, Erdélyi Magyar Írók Ligája, Magyar P. E. N. Club, Írók Szakszervezte) kudarca mögött is alapvetően ezek az ellentétek álltak. A Magyar Írószövetség kitüntetett szerepét nem tudhatta megtartani, mert az irodalom és intézményrendszere világában mindenütt túlsúlyra jutott, a szövetségen belül viszont rendre kisebbségben maradó inkább liberális szellemiségű, inkább posztmodern esztétikájú, illetve az esztétikai önelvűséget hangsúlyozó, ráadásul magát sikeresebben menedzselő alkotók kiválása és új szervezetük létrehozása, csak idő kérdése volt. 

Régóta látom én, hogy az irodalmi életen belüli jelenlétüket sokan harcként élik meg. Az azonban csak nemrég tudatosult bennem igazán, hogy irodalmunknak ez a sok-sok új értéket produkáló vonulata az elmúlt évtizedeket abban a tudatban élte meg, hogy helyreállt a világ természetes rendje: a hetvenes évekig, szerintük, uralkodó helyzetű, az új törekvéseket eltaposó, ugyanakkor egyre anakronisztikusabb népi, képviseleti irodalmat leváltotta, s így az őt megillető helyére került, az európai látókörű, progresszív, (poszt)modern irodalom. A hagyományosabb szemléletmódban alkotó, nemzeti elkötelezettségét hangsúlyosabban kifejező, a társadalmi szerepvállalástól sem idegenkedő, korábbi értékeihez újakat teremtő irodalom ugyanezt viszont úgy élte meg, mint cseberből vederbe esést: a kommunista diktatúra kultúrpolitikája általi korlátozottságát (a rendszerváltoztatástól függetlenül) felváltotta a balliberális-posztmodern ízlésdiktatúra általi korlátozottsága. E hamis tudatokba aztán mára szépen belemerevedtek a meghatározó értelmezői közösségek, olyannyira, hogy időnként a másikéról már tudomást sem akarnak venni, a másik eredményei, értékei iránt is gyakorta érzéketlennek mutatkozva, miközben a „sajátjaik” érdekében rendre összezárnak, egyre belterjesebbé válva, saját kánonokat formálva. Sajátos módon, leginkább épp az irodalmi életen belüli hatalmi pozíciókat elfoglaló táborra jellemző ez, a Szépírók Társasága által rendezett konferencia előadásainak többsége vagy a Magyarország irodalmi névjegye című CD is ezt példázza számomra. A meghatározó értelmezői közösségek között nemhogy párbeszéd (ami az említett konferencián azért csak létrejött), de még afféle átkiabálás is ritka, mint Alexa gratulációja. Éppen a Magyar Hírlap hasábjain fogalmazta meg nemrég Tóth Erzsébet egy interjúban: „Most már nem egy magyar irodalom van, hanem önmagukat olvasó körök. Én az én köreimet olvasom, más a sajátját.”6

Nyilván leegyszerűsítő és sarkító egy effajta visszatekintés esztétikai és politikai értelemben is, a magyar irodalom sokszínűségét éppúgy kényszerűen felülírja, mint az egyéni meggyőződések árnyalatait, vagy az olyan tényeket, mint például az, hogy a nemzeti elkötelezettségét jobban hangsúlyozó, a konzervatív értékrendhez közelebb álló író éppúgy használ(hat) posztmodern eljárásokat, mint a baloldali, vagy hogy ez utóbbi is lehet hagyományosabb, konzervatívabb esztétikák híve. A folyamatok lényegét tekintve Alexa s köztem nemigen lenne vita, a konkrét kérdésben azonban igen, mert Parti Nagy szerepét és életművét ő úgy helyezte el és értékelte, mintha elveit feladva, tehetségét eladva állt volna szolgálatába valakiknek vagy valaminek. Általában még annak igazságát is elismerem, hogy az elmúlt évtizedekben idehaza és külföldön is elismert, sztárolt íróvá nem nagyon válhatott az, aki időben nem tette le a garast, ha másképp nem, a publikációi helyének megválasztásával. Hozzátéve, hogy a sikeressé váló írók többsége jelentős értékeket teremtett, ahogy Parti Nagy Lajos is, ezáltal formálva irodalmunk mai arculatát. Szerintem, ő éppen hogy nem igazodott, alkalmazkodott a fentebb vázolt viszonyokhoz, nem kiszolgálója volt, hanem kezdettől teremtője, alakítója azoknak az ún. posztmodern paradigmaváltás egyik főszereplőjeként, főhőseként. S ha tetszik, már ezért, az irodalomformáló, irodalomteremtő szerepéért kijár(hat) neki a Kossuth-díj – főként az ezzel szövetséges (kultúr)politikai hatalom szempontjából (de erről majd később). Az Alexa által említett tehetségében kezdettől benne lévő hajlamok, képességek szinte predesztinálták arra, hogy a posztmodern attitűd és szövegformálás egyik legszínvonalasabb, s így egyik legnépszerűbb megvalósítója legyen irodalmunkban, előbb a lírai, majd a prózai és drámai műnemben is. Épp ezért nem hiszem, hogy megkérdőjelezhető az irodalmi életben vagy a közéletben tett lépéseinek a szívből jövő őszintesége sem, hiszen például az Alexa által említettek, az általa képviselt írói törekvésekkel szoros összefüggésben állnak, részben abból következnek. A fentebb vázoltak szellemében még az Írószövetségből való kilépése is. Nem nagyon értem azt sem, miért csodálkozik Alexa azon, hogy Parti Nagy rendre jelét adja annak, kikkel érez közösséget, hiszen a másik oldalon nem ugyanezt teszik sokan, például Alexa maga is? És ahogy az ő politikai értékválasztásának őszinteségét, úgy a Parti Nagyét sem hiszem, hogy bárki megkérdőjelezheti, sőt, még azt a jogát sem kellene, hogy a számára szimpatikus értékek melletti vonzalmát, illetve az ellenszenvesekkel szembeni véleményét irodalmi művekben fejezze ki. Függetlenül attól, hogy az az irodalmi tábor, amelyik egyik tekintélyét tiszteli benne, évtizedek óta azt szajkózza: ki a politikával az irodalomból, miközben képviselői többszörösen bizonyították már, hogy az apolitikusságot hirdető írói magatartás, sőt, az apolitikusságra törekvő nyelv is éppúgy politikai célok szolgálatába állítható (de áll magától is akár), mint a politikusságát vállaló. A Hősöm tere című szatirikus antiutópiája sem politikusságának tartalma miatt bírálható, amiatt, hogy egy valóságelemekre is emlékeztető, de mégiscsak alapvetően termékeny fantáziával megalkotott populista és fasizálódó állati diktatúra vízióját körvonalazza, hanem, irodalmi műről lévén szó, az esztétikai megoldatlanságai, kidolgozatlanságai, elbeszélésmódjának zavarossága, az egész mű didaktikussága stb. miatt. Ettől, természetesen, sokak tetszését még elnyerhette, akár épp az aktualizálásai miatt is, mégsem hiszem, hogy a Kossuth-díjért „ez a regény tette a legtöbbet”. Más művei érdemei, életművének irodalomtörténeti szerepe, jelentősége okán, akár szakmai közmegegyezés eredményeként is megkaphatta volna.

Az állami irodalmi díjak azonban nem szakmai közmegegyezés alapján osztatnak ki napjainkban sem. A döntési mechanizmusban van ugyan némi automatizmus, mert az írószervezetek jelölhetnek, s akit jelölnek, annak már van esélye arra, de csak annak van, hogy a szakmai bizottság fölterjeszti a döntést hozó főbizottságnak. A saját szervezetén, annak döntéshozó testületén belül bármely okból népszerűséggel, elfogadottsággal rendelkező író, mint például Parti Nagy Lajos, előbb-utóbb sorra kell, hogy kerüljön, a Szépírók Társasága által fölterjesztett jelöltek pedig, egy balliberális kormányzat idején, mivel a bizottságok kormánypárti többségűek, nagy eséllyel meg is kapják a díjakat. De csurran-cseppen más szervezeteknek is, nyilván, ahogy most is. (Nem mintha az Antall-kormány vagy az Orbán-kormány nem a vele szimpatizálókat jutalmazta volna inkább.) Nem véletlenül, de nem csak a díjak osztása miatt mondhatta Sárközi Mátyás egy interjúban nemrég azt: „Napjainkban újra, illetve még mindig arról beszélhetünk, hogy létezik egy államilag támogatott magyar irodalom.”7 Mégsem ez a baj, vagy hiába baj ez (mert például hogyan kapnak díjakat azok az írók, akik egyik átpolitizálódott írószervezetnek sem akarnak a tagjai lenni?), mert ez a rendszer már javíthatatlanul így működik. Hanem inkább az, hogy hiába van ma már számtalan irodalmi díj, jórészt ugyanaz a szűk kanonizált kör, egy-két tucatnyi alkotó kapja meg azok javát, sajátos vetésforgóban. S ennek is az az oka, hogy a kuratóriumok többségben szintén a balliberális politikai értékvilághoz közelebb álló emberek ülnek (illetve a magándíjak többségét is ilyenek alapították, hozták létre), akik gyakorta a művek helyett, az alkotók korábbi, részben épp más kuratóriumok általi elismertségére figyelnek. Ezért kaphatott már a Kossuth-díj előtt Parti Nagy Lajos is harminc-egynéhány(!) díjat, illetve ösztöndíjat, miközben szintén tehetséges és jelentős műveket létrehozó alkotók tucatjai, köztük a határon túliak, nagy ritkán, vagy egyáltalán nem részesülnek díjakban.

Mindezek ellenére én mégis azt mondom, hogy miközben jó, ha tisztában vagyunk irodalmunk sajnálatos politikai meghatározottságaival, mégsem szabad, hogy politikai szempontok határozzák meg egy-egy irodalmi műről vagy életműről alkotott ítéletünket. Senki sem lesz jobb, de rosszabb író sem a politikai megnyilvánulásai által, például az egykor jó színdarabokat is író Gyurkovics Tibor, vagy a jó regényeket is író Jókai Anna nem lett jobb költő azóta, mióta jobboldaliságuk, keresztény értékrendjük fölerősödött, de Esterházy Péter vagy Nádas Péter sem lett rosszabb író azáltal, hogy többnyire a balliberális kormányzatok érdekeivel egybevágóan foglalnak állást politikai kérdésekben. A politikai értékválasztás nincs törvényszerű összefüggésben a műalkotás esztétikai természetével, megalkotottságának minőségével. Azért, mert a balliberális értékvilág, esetleg érdekvilág iránt elkötelezett irodalmárok ezt évtizedek óta nem így gondolják, legalábbis nem eszerint cselekszenek, ezt az igazságot én, minden naivitás és illúzió nélkül, képviselhetőnek tartom továbbra is. Érthető, ha egy olvasó (legyen az akár kritikus vagy díjosztó kurátor) számára saját politikai értékválasztásától függően szimpatikusabb vagy antipatikusabb egy alkotó, de jó lenne, ha annak is tudatában lenne, hogy mások számára éppen fordítva is lehet. Miközben az igazi művek idő- és értékállósága nem a beléjük foglalt politikai üzenetek függvénye, sőt, még talán a kurrens esztétikákhoz való viszonyuké sem, arról nem is beszélve, hogy a posztmodernnek is lényegéhez tartozik a plurális értékszemlélet.

S jó lenne, ha épp a fentiek miatt, minél többen együtt tudnák vagy legalább akarnák látni irodalmunkat. Nem egységben, hiszen ezek után talán már hiú ábránd lenne a nyelven és az alapvető kulturális hagyományokon túl bármiféle egységről beszélni, de együtt a különböző részeit, irányzatait, melyek épp a nyelv és a hagyományok közössége okán összetartoznak. Irodalmunk jelenkori szétesettsége, megosztottsága olyan helyzet, amely történelmi, társadalmi, politikai okokkal ugyan magyarázható, de megváltoztatása a közeljövőben, erőnket valószínűleg meghaladó feladat. Csak rajtunk áll, csak a mi akaratunktól függ azonban az, hogy tagoltságával, megosztottságával együtt egybe lássuk-e azt, ami összetartozik. Én nem látok semmilyen okot, mely indokolná a magyar irodalom bármely múlt vagy jelenbeli értékének megtagadását, kitagadását (amire időnként mind a határon innen, mind azon túl láthatók példák) az egy magyar irodalom fogalmából és a jövőbeli (plurális értékszemléleten alapuló) nemzeti irodalmi kánonból. Az irodalmi alkotások nem egymás ellen íródnak, még ha az irodalompolitikai környezet némely résztvevői, olykor meg is próbálják egymás ellen fordítani azokat. Irodalomtörténészként, kritikusként nem tudok egyetérteni a Kukorelly Endrétől fentebb idézett gondolattal: „Egybelátni, tehát érdekmentesen látni, érdektelen.” Amikor egybe próbálok látni, akkor az az érdek vezérel, hogy a magyar irodalom értékeit, esztétikumuk természetétől és ideologikumuk tartalmától függetlenül, egymást erősítő sokféleségében együtt lássam, s ez talán mégsem érdektelen.

Csoóri Sándor néhány évvel ezelőtt egy esszéjében így írt: „Ma semmit se tudok igazán. Mint egy mennyezetről lezuhant csillár, darabjaira esett szét irodalmunk. Azt persze látom, hogy termékenységben, divatokban, változatokban hihetetlenül gazdag, de, hogy ennek a gazdagságnak milyen értéke, súlya, kiterjedése van, nem érzékelem. A könyveink mögül hiányzik a többlet, amelyet mindannyiunk nevében Ady fejezett ki legegyértelműbben: »A tolakodó Gráciát ellöktem, / Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, / A Minden kellett s megillet a Semmisem.« Ez a hang már csak a múltunkból ismerős.”8 Bizonyára van igazság ebben is, s azért sem érzékeljük irodalmunk súlyát, mai jelentőségét, mert íróink és műveik korunkban mintha tudatosan nem vállalnák, vagy szándékaiktól függetlenül nem tudnák betölteni azokat a hagyományos szerepeket, amelyek évszázadokig fontosnak látszottak. Amelyekről nem csak Ady írt, de például Babits is, az Igazság szellemét életben tartó írástudók felelőssége, a „Világítótorony heroizmusa” kapcsán9, vagy Márai, „az örök és igaz erkölcsi tapasztalást” és „az emberi láthatár e fényes eszményeit” képviselő „tragikus magányosok” láttán10, vagy Kosztolányi, arról „Aki csak a »mester« címre tart igényt (…) Akiben nem szunnyad egy szikra a széchenyis építők hitéből, apostoliságából”11, vagy Hamvas, „az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folytonosságának” fenntartását hirdet-ve12, és így tovább. Ottlik Géza szerint is lehet az irodalommal „az emberi létnek némi méltóságot kölcsönözni”13, de ő „csak” regényt akart írni, a mai írók többsége viszont a regénnyel népszerűséget, hazai és külföldi sikert, díjakat (is) el akar érni. (Ha bevallja, ha nem, de lehet-e ezért kárhoztatni őket? Egy ilyen világban?). Szeretném hinni, hogy korunk az irodalom és az írók szerepét illetően mégsem érvényteleníti a régebbi korok írói által, esetleg még régebbi korok tapasztalatai alapján megfogalmazott bölcsességeket, csak mi nem figyelünk eléggé a napjaink értékes irodalmi alkotásaiban ma is megfogalmazódó hasonló tartalmakra. De talán azért sem érezzük irodalmunk súlyát, kiterjedését (ahogy Csoóri fogalmazott), mert értékei nem összegeződnek, a szétesettségek, megosztottságok következtében diribdarabjaiban létezik csak. Melyek együtt, egymást erősítve bizonyára irodalmunk jelentőségét, súlyát is megnövelhetnék, ha egykori társadalmi rangja nem is hozható viszsza már. Nem nagyon látszanak azonban ma már olyan intézmények, írószövetségek, akadémia, egyetemi tanszékek, kutatócsoportok, melyek feladatuknak tekintenék a jelenkori magyar irodalom összetartozó részeinek egybelátását. Ezért tartom én (is) fontosnak, hogy legalább olyan irodalomtörténészek, kritikusok, folyóiratok legyenek, akik, amelyek ezzel a reménytelen, mert teljességében megvalósíthatatlan, de talán mégsem érdektelen és hiábavaló feladattal kísérleteznek.

JEGYZETEK

1 Pomogáts Béla: Irodalom a szétszóródásban, Alföld, 1990. 2. 41–53.
2 Végel László: Gyökerek az idegenségben. Peremvidék – kisebbség – irodalom. Forrás, 2003. 11. 47–56.
3 Uo.
4 A 2006. szeptember 14-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban lezajlott tanácskozás anyaga olvasható a Szépírók Társaságának honlapján (www.szepiroktarsasaga.hu), hivatkozásaim az egyes előadásokra, az ott közzétett szövegekből valók.
5 Alexa Károly: Gratulálunk!, Magyar Hírlap, 2007. 03. 21.
6 „Önmagamnak szeretnék megfelelni” (Prágai Tamás interjúja). Magyar Hírlap, 2007. 02. 11. 21.
7 Aranykor vagy váltógazdaság (Pelle János interjúja). www.ttfk.hu/hetiokopol/arc
8 Csoóri Sándor: Mennyezetről lezuhant csillár. In: Uő: Elveszett utak. Bp., 2003. 80.
9 Babits Mihály: Az írástudók árulása. In: Uő: Esszék, tanulmányok. Bp., 1978. 232.
10 Márai Sándor: Ihlet és nemzedék. In: XX. századi esszék az irodalomról. Debrecen, 1998. 91.
11 Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni. In: Uő: Lenni vagy nem lenni. Bp., é. n. Hasonmás kiadás. 27.
12 Hamvas Béla: Poeta sacer. In: XX. századi esszék az irodalomról. Debrecen, 1998. 136.
13 Ottlik Géza: Hajnali háztetők. Bp., 1987. Fülszöveg.