Gyüre Lajos versei
Apám a lovon
szőrén ülve csak úgy paraszti módra
nyergünk tán sohse volt még így igaz
lóra is csak akkor ült amikor legelőre
vitte a Sárit a Szellőt két lovunkat
hadd harapjon selymes friss füvet
már ha megvan a két legelőjog
kárba ne vesszen és marad a here is
mert a lóherével csínján bánva mindig
télire hagyva gonddal csűrbe takarva
és nem a szikkasztó asztagba rakva
védve naptól széltől és a zimankós téltől
szénával szerezve jó eledel majd
hozzá jól megtermett szép burgundi
répát habzsol vígan a Sári a Szellő
mint aki tudja ők szánották földjét
húzták csűdig süppedt lábbal a boronát
ott az Ung-hát szűzen feltört Pap dűlőjén
majd a téli napokban lesz rá bő idejük
habzsolhatja a jászol előtt az abrakot
míg a gazda a szőrükből a port kikeféli
és vakarójából az istálló piacára veri
mígnem fényes szőrük villan a napkeltében.
Istenem itt van a képe előttem nézem az arcát
büszkén úgy ül a Sárin mintha csatából jönne
győztesen ünnepi díszben fegyverétől
megszabadulva vidáman tudva hogy ellene
új csatára már nem készül mert fogytán ereje
ó mily távoli képek mind csak a képzelet szárnyán
úgy repül erre meg arra mint ahogy én akarom
hej pedig ha tudtam volna száz tehertől hajlik a
válla akkor is ha ülve lován legelőre vitte.
Tűnődéseim II.
Ahogy ültem
Ahogy ültem, ahogy álltam,
tükörbe néztem, és
megláttam magam
– nagyapámban.
Ahogy a gyeplőt tartotta,
fogta egy marokra,
ostora nem volt,
– elég a szó, mondta.
Hamvazószerda
Nagyanyám fahamuval
kisúrolt minden edényt,
napraforgóolajtól
fénylett az asztal, a szék,
és hamvazószerdától
böjt idején húsvétig
kis, és nagy lábas, fazék,
tányéron, késen, villán
hírmondónak sem maradt
egy szemernyi zsíradék,
s húst nem ettünk, csak halat.
A család anyai ágon
pápista, így rendeltetett,
az apain kálomisták,
állva dicsérték az Eget,
böjtölünk, mondta nagyapám,
(tán hogy egyiknek se fájjon,)
bár nem az a bűn, mi bemegy,
hanem mi kijön a szájon.
Már nem előre
Már nem előre, csigamód
visszafelé araszolok
az időben,
kihátrálok a múltamba,
szedegetem elhullatott
éveimet.
Micsoda idő és emlék!
A ma, a tegnap úgy hullik
darabra, szilánkokra szét,
hogy összerakni sem tudom,
nem simul egésszé a kép,
mi marad, nem más, csak hamu,
csak törmelék.
De, hogy araszolok vissza
az időben,
mindegyre szebb, tisztább a kép,
mit százszor elfeledtem rég,
felragyog, mint eső után
a nyári ég.