Gyüre Lajos versei

Apám a lovon
        szőrén ülve csak úgy paraszti módra
        nyergünk tán sohse volt még így igaz
        lóra is csak akkor ült amikor legelőre
        vitte a Sárit a Szellőt két lovunkat

        hadd harapjon selymes friss füvet
        már ha megvan a két legelőjog
        kárba ne vesszen és marad a here is
        mert a lóherével csínján bánva mindig
        télire hagyva gonddal csűrbe takarva
        és nem a szikkasztó asztagba rakva
        védve naptól széltől és a zimankós téltől
        szénával szerezve jó eledel majd
        hozzá jól megtermett szép burgundi
        répát habzsol vígan a Sári a Szellő
        mint aki tudja ők szánották földjét
        húzták csűdig süppedt lábbal a boronát
        ott az Ung-hát szűzen feltört Pap dűlőjén
        majd a téli napokban lesz rá bő idejük
        habzsolhatja a jászol előtt az abrakot
        míg a gazda a szőrükből a port kikeféli
        és vakarójából az istálló piacára veri
        mígnem fényes szőrük villan a napkeltében.

        Istenem itt van a képe előttem nézem az arcát
        büszkén úgy ül a Sárin mintha csatából jönne
        győztesen ünnepi díszben fegyverétől
        megszabadulva vidáman tudva hogy ellene
        új csatára már nem készül mert fogytán ereje
        ó mily távoli képek mind csak a képzelet szárnyán
        úgy repül erre meg arra mint ahogy én akarom
        hej pedig ha tudtam volna száz tehertől hajlik a
        válla akkor is ha ülve lován legelőre vitte.

Tűnődéseim II.

Ahogy ültem

Ahogy ültem, ahogy álltam,
tükörbe néztem, és
megláttam magam
– nagyapámban.

Ahogy a gyeplőt tartotta,
fogta egy marokra,
ostora nem volt,
– elég a szó, mondta.

Hamvazószerda

Nagyanyám fahamuval
kisúrolt minden edényt,
napraforgóolajtól
fénylett az asztal, a szék,
és hamvazószerdától
böjt idején húsvétig
kis, és nagy lábas, fazék,
tányéron, késen, villán
hírmondónak sem maradt
egy szemernyi zsíradék,
s húst nem ettünk, csak halat.

A család anyai ágon
pápista, így rendeltetett,
az apain kálomisták,
állva dicsérték az Eget,
böjtölünk, mondta nagyapám,
(tán hogy egyiknek se fájjon,)
bár nem az a bűn, mi bemegy,
hanem mi kijön a szájon.

Már nem előre

Már nem előre, csigamód
visszafelé araszolok
az időben,
kihátrálok a múltamba,
szedegetem elhullatott
éveimet.
Micsoda idő és emlék!
A ma, a tegnap úgy hullik
darabra, szilánkokra szét,
hogy összerakni sem tudom,
nem simul egésszé a kép,
mi marad, nem más, csak hamu,
csak törmelék.
De, hogy araszolok vissza
az időben,
mindegyre szebb, tisztább a kép,
mit százszor elfeledtem rég,
felragyog, mint eső után
a nyári ég.