Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (2) – Dobos László szépprózai munkássága

Arcok és művek
A „lent” világa, a „passzív mítosz” kísértése meg a „jelzőkből és szenvedő igékből kibontott” Dobos-regény után, melyben az elnyomottak csak elszenvedni tudják a történelmet, a sorsot(36) – ahogy Koncsol László jellemezte az Egy szál ingben című regényt –,  a Hólepedő  című művében (1979) a lélektani regény  eredményes, színvonalas  kísérletével találkozhatunk.

Egy tanítónő életébe ágyazva nem a közösség gondjai izgatják, hanem az egyén problémái felé fordul, a magány és a társtalanság emésztő gondjaival foglalkozik, a „hogyan éljünk” titkait feszegeti. A privát gondok, a magánügyek azonban csak látszólag társadalmon kívüli kérdések, mivel a társadalom számára sem lehet mindegy, milyen magatartásformák, viselkedési normák szerint élünk, s az együttélés írott és íratlan szabályai mennyiben hatnak életünkre, mindennapjainkra. A regény hőse maga sem tudja, mikor kezdődött az ő „különélete” a világgal, és csak a halál árnyékában döbben rá arra, hogy valahol utat vesztett, „magánügyei” átcsaptak a feje felett, és a súlyos autóbaleset egyfajta figyelmeztetés is a számára, ha élni akar, tisztáznia kell, miért és hogyan akar élni. Egy életre és szerelemre született tanítónőről van szó, aki kitűnt szépségével – első munkahelyén, az egyik faluban ezért nevezték el „Csinoskának”  –, s a kalandok is csak a sikerélményt erősítik nála. A falu, a maga megszokott életével, nyugalmával, unalmával azonban szűknek bizonyult számára, így került a fővárosba, s a diákkori kalandok után újabbak jöttek. Furcsállja, hogy a férfiak (híre, ismertsége alapján?!) könnyű kalandokra, moziba, erdőszélre stb. csábítják, s udvarlás és behízelgő „szövegek” helyett a szoknyája alá nyúlnak. Ő az igazit várna, aki „társ” tud lenni, s akit érdemes szeretni, azonban folyamatosan csalódnia kell. Hiányérzete pótlására, huszonnyolc éves korára – a kalandokon kívül – nem marad  más, mint a száguldás. Egy ilyen száguldás során, amikor éppen szüleihez indul, a sűrű ködben lesodródik az útról, súlyos baleset éri, eszméletét veszti, napokig élet-halál között vergődik (agyrázkódás, zúzódások, gerinccsigolya-törés, végtagok bénulása). Itt és ekkor döbben rá az élet értelmére, az „élni szép, és élni jó” üdvösségére. Hetek múlva mondhatják csak az orvosok, hogy van még remény, s küzdelmük nem volt  eredménytelen. A betegágyon „billen” meg benne az emlékek csilléje, s mondja el sorban Hela nővérnek meg súlyos beteg szomszédjának, a „mamának”, addigi élete örömeit, szépségeit meg szerelmi élete „magánszámait”. Visszatérő gondja a kórházban, hogy „szép arca” milyen  lett. Erről az anyja sem mondott semmit: „Így is a lányom vagy, így is…” Hiába kérdezi, az orvosok is hallgatnak… S bár „a régnek tűnt arcok a mennyezetre szöknek, onnan néznek alá”, s az, hogy a lány hetek múltán „elmosolyodik”, jelzi azt is, túl van a nehezén: leszámolt a múlttal, „menekülése éjszakája” is romantikává szépül, a történész-szerelemmel együtt (aki első szerelme volt!), a maga számára hovatovább tudatosítja azt is: „A szerelem érzékenysége kell, az mindenkor kell, az élet eljövendő napjaira kell az érzékenység, a holnapokhoz. Mert az élet mindig a holnap…” S amikor az orvos közli vele: „Holnap felültetjük…”, akkor az is tudatosul benne: „Le kell győzni a félelmet.” Meg az is: „Én tudom, valaki már nagyon régen elindult felém az ismeretlenségből, s azóta állandóan jön…” Aztán „az osztály figyelő csöndje tűnik elém”, meg „Gyermekfejek jönnek, s valami leírhatatlan melegséget hoznak… Ez a sok gyermek, a világ reménye, morzsával megszórt erdei út.”

Hallatlan érzékkel tudja Dobos vallatni a női lélek titkait, képletességében is hiteles ez a pszichológia, és páratlan szépséggel, tapintattal tudja körüljárni a „szerelmi légyottok” természetrajzát. Korábbi regényének asszociációs módszereit, emlékcserepekből épülő „vágásos” módszereit, belső monológjait is kiválóan alkalmazza. Esetenként annyira rutinszerűen, hogy észre sem veszi, az „emlék-panelokból” néha a kevesebb több lenne! Dicséretesen pontosak, szakszerűek a sebészeti leírások, mintha írója élete egy részét legalábbis „felcserként” abszolválta volna. Bata Imre szerint „Lírai hangulatú elbeszélés, szakadozott, balladisztikus előadásmódja arra való, hogy az olvasó képzelete kiegészítse… A regény hősnője… inkább élethelyzeteinek fordulataival hat ránk, mint belső történetével”. Téves és túlzó viszont az a megállapítása, miszerint  az író azért ruházta egy lányalakra a szerepet, „mert magáról nehezebben tudott volna beszélni”.37 Minden okunk megvan arra, hogy elhiggyük az írónak, nem magáról, a lányról akart beszélni!  „A lány célja: visszaperelni önmagát az elmúlástól s minden elmúlást siettető erőtől. Tudatának tisztulásával a »mindenség teremtődése« ismétlődik meg – írta D. Magyari Imre. – Újra a mítosz magasában járunk, de ezúttal az aktív mítosz bomlik ki előttünk… A lány magányának legmélyebb, legfájóbb rétege a női magány, a társtalanság. Nincs kinek adnia a szerelmét, a körülötte keringő, udvarló férfiak prédának tekintik… A magánynak ezen a ködös, havas táján éri a lányt a baleset”.38 Lacza Tihamér szerint:”…afféle kamaramű ez, melyben egy hangszeré a főszerep. Formailag zárt, kiegyensúlyozott alkotás…Hőse egy szépnek mondott tanárnő, aki – meg-annyi Dobos-hőshöz hasonlóan – mindenekelőtt menekül. Ez nemcsak állapot nála, hanem életforma. Paradox módon azonban ez a menekülés látszatra a boldogságkeresés álcájában mutatkozik meg, egyes stációit balul végződő szerelmi kapcsolatok jelzik.”39 Lacza kétségbe vonja, hogy a „majdnem tragikus kimenetelű autóbaleset” „döntő fordulópontot” jelenthet a nő életében. ” „…milyen lesz az a boldogság, amit eltorzult arca és megtört teste által kiváltott szánalom szerezhet meg neki?” Persze, nem tudjuk még, milyen lesz a lány arca meg a teste,  a „pokol bugyrait” azonban nem a „közhelyszámba menő igazság tudatosításáért” járatta a regényhőssel a szerző, hanem egyszerűen azért, mert ilyen eset is előfordulhat. A regény (a lehetséges folytatás ismerete nélkül is) új színt jelent az írói palettán, s valóban – ahogy Lacza Tihamér írja – a „legeredetibb szerkezeti eleme a stílus”.

Lendületes, jó regény Dobos László Sodrásban (1984) című műve. Egyrészt, mert alkotó módszerében változást hozott, másrészt mert a korábbi belső monológokkal, asszociációkkal tarkított megoldások helyett a „lineáris vonalvezetésű” módszert választotta, továbbá azért is, mert a csehszlovákiai magyarság történetét, önismeretét gazdagító „bakatörténelem”, illetve a diszkriminációs évek gondjait felvállaló művei után olyan témát választott, mely a szociográfia határmezsgyéjén keletkezett, és önéletrajzi elemekre épülő megoldásai új színt, új lehetőséget teremtettek az író számára. A jórészt „lineáris vonalvezetésű”, tehát időrendben előrehaladó történet „átláthatóbbá” teszi a regényt, s lehetőséget ad az írónak arra, hogy a megszokott „modellel” szemben új lehetőségeket keressen. Stílusában, módszerében Dobos hozza a „régi” formáját: regényét magabiztosan építi, itt azonban mellőzi az asszociációs „gondolatpanelok” dömpingjét, és csak alkalmanként, kiegészítő elemként használja az asszociációs lehetőségeket. Egy fiatal magyar értelmiségi házaspár otthonteremtő gondjai, hányattatásai, beilleszkedési problémái jelennek meg előttünk. A regény  életrajzi motívumai, élő és ismert személyek jellegzetes jegyei egyértelműen arra utalnak, hogy kulcsregénnyel állunk szemben. Megengedve, persze, a téma szempontjából fontosnak érzett,  „adekvát” többletek, túlzások lehetőségét is. A „személyes” kötöttségek nyilván fokozzák a regény hitelét, valóságértékét, viszont korlátozzák az írót abban, hogy a hatás kedvéért „műfajidegen” területekre kalandozzon. Az ötvenes évek elején játszódik a történet, amikor nyakig a személyi kultuszban, meg a sematizmusban csak keveseknek sikerült megőrizniük tisztánlátásukat, elvhűségüket. A főhős, ahogy az lenni szokott, magától értetődő természetességgel úszott az árral, s szajkózta azt, amit a rendszer elvárt ettől a nemzedéktől.

A politikai nonszenszek lihegő követése és az otthonteremtő küzdelem összefonódása furcsa helyzeteket teremt, melyeknek az esetek egy részében szimbolikus az értelmük, s nyilvánvalóan nem „magyar”, hanem általános jellegük van. Nem ő az egyetlen kisebbségi magyar író Csehszlovákiában, akit az ellentmondásos ötvenes évek viszonyai foglalkoztatnak, viszont övé az elsőbbség abban, hogy  az egyetemi ifjúság és az újságíró értelmiség (egyáltalán: az értelmiség!) gondjait felvállalta. A Sodrásban című regényben (vélhetően) egy készülő regényciklus első darabját kellene látnunk (a regény „befejezetlensége” is erre utal!), a több mint két évtizedes időtávlat azonban ma már azt sejtteti,  a szándék valahol „megbicsaklott”, s a folytatás (akár egy trilógia erejéig) sajnálatosan elmaradt. Még akkor is, ha a folytatás témái ott őriződnek az író életében, emlékeiben. Mindenképpen vesztesége ez irodalmunknak, hisz szegényebbek lettünk egy korszak megörökítésével. A regény címe találóan fejezi ki a regény mondanivalóját, elsősorban a főhős sodródását abban a politikai légkörben, melyben az eszmei hűség, lelkesedés, politikai elkötelezettség volt a meghatározó. Ebben a politikai légkörben, melyben a „jobb jövő” reményével hitegették a fiatal nemzedéket, csak keveseknek sikerült megőrizniük tisztánlátásukat, s azt a szándékot, hogy elvhűségüket időről időre szembesítsék a valósággal.

A rendszerváltás és világnézeti korszakváltás, s vele együtt az új erkölcsi normák és hagyományszemlélet elkötelezettje Jeromos, a regény főhőse. A többéves diszkrimináció, az elnémított és iskoláitól megfosztott magyarság számára az új eszme a „megváltást” jelentette. Így élte ezt meg a regény hőse is, a főiskolai oktató, aki az ötvenes évek elején az egyetem padjaiból került a szellemi élet és az ifjúsági mozgalom élvonalába. A regény cselekménye két szálon fut. Az egyik a magánélet gondjaival küszködő, fiatal, lelkes funkcionárius gondjait tárja elénk (nősülés, családalapítás, lakásküzdelmek), a másik vonulat a politikai, közéleti nyüzsgés eseteit, hangulatát (mozgalmi élet, ifjúsági viták, Sztálin-kultusz, minden mennyiségben!) idézi meg, tiszteletre méltó hűséggel és a „teljesség” érzékeltetésével. Ezeket a szövődéseket, párhuzamosságokat szerencsés megoldásnak mondhatjuk a regényben, annál is inkább, mivel egy már-már fundamentalista módon elkötelezett, újat kereső,  jobb sorsra érdemes fiatalember (Jeromos) küzdelmei, érdekei, eszmei hűsége ütközik a racionálisan gondolkodó,  biblikus szemléletű és nyugalmú feleség elképzeléseivel. A megtagadott egyház, az elszállt hit és az új társadalmat építők kohójában az útszélre taszított falusi–paraszti hagyományok, melyek rítusaiban is megnyugvást, vigasztalást adtak a falusi ember számára, nos a változó, gyorsuló időben ezek váltak egyik napról a másikra tehertétellé, kolonccá  az új élet számára.

Így kezdődött közös életük is: „Éjszaka van, valami láthatatlan kéz hunyorgó kicsire fogta az ég világosságát. Összébb húzódtak a csillagok is. A képzelet most már keresné a hazafelé utat. Az ismeretlen otthon irányába indulnak, szinte mindegy, hogy merre, fák vannak mindenütt, fákkal borított utak.” (14. o.) Meg „esketőterem”, „tükörterem”, „néptelen esküvő”, két házasulandóval, két osztálytárssal és a lány szüleivel. „A tükörfal most vonzza a képzelt képeket is: a fiú szemben látja magával anyja sápadt arcát, apja méltatlankodását, testvéreit…” És később az „önvád” „Nem így képzeltem – mondja könnyes szemmel a fiatalaszszony anyja. – Így menni el a háztól, nem hozzánk való, a falu, az falu, elsőnek mi szegtük meg az ősi rendet.” (16–17) Nincs lakodalom, nincs hová költözni a fiataloknak, az elképzelt boldog fiatalasszony „szűz feleségként” búcsúzik  férjétől az internátus kapujában, s várnák, „míg felépül a szerelem kastélya”. Nemsokára hazamentek a városból, s Jeromos, aki „hátat fordított az egyháznak, az álnokságnak és a képmutatásnak”, végül is enged a feleség unszolásának („Tedd meg az anyám kedvéért, menjük el a templomba, úgy kíséret nélkül, keresztapám ék, az öregek és mi”.). A  kikényszerített, „titkos” templomi esküvőn még az orgona is „halkan szól …, rejtőzködve kissé, nem az egész templomnak, kevés embernek”. (21, 23. o.) Később a bőrönd vált otthontalanságuk jelképévé. Jeromos  nehezen viseli a „kényszer-keresztelőt” is, meg azt, hogy amolyan „pótlakodalmat” tartottak. Egyáltalán: lázadozott amiatt, hogy  minden az ő akarata ellenében történik. Évekbe telt, míg a kényszerhelyzetek szorításából menekülni tudtak, s végül egy ifjúsági ház két szobájában meghúzhatták magukat.

A nemzedék- és szemléletváltás gondjairól szólva talán nem érdektelen utalnunk Görömbei András megállapítására, melyet a könyv megjelenésekor fogalmazott meg: „A generáció- és szemléletváltás tragikumát, a személyiséget magányra, rossz közérzetre, »kétlelkűségre« kényszerítő hatását többen is megírták már, a csehszlovákiai magyar irodalomban leggazdagabban Duba Gyula. Az egyetemes magyar irodalom klasszikus remekeként pedig Juhász Ferenc talán legnagyobb verse, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titok kapujából szól erről, mítosszá érlelve az átváltás tragikumát és a kiszakadás szükségszerűségét”.40

Mondjuk el azt is, Jeromosnak és feleségének az élete küzdelmesen nehéz. Nehéz annak ellenére is, hogy az alkatilag lelkes, mindenbe belenyugvó, paszszív főhős nem érvényesülésből vagy megalkuvásból, hanem meggyőződésből támogatja  a rendszert, túlzásaival együtt. Hiába kaptak tanári állást a fővárosban, nem tudtak lakáshoz jutni, bőrönddel a kézben járták a város utcáit, s a parkok padjain töltötték az éjszakákat, míg az asszony munkahelyén, az igazgató jóvoltából, ideiglenesen egy szertárban húzhatták meg magukat. A férj fontos „bizalmi” ember lett a munkahelyén, a főiskolán, amolyan „főkáderes” is, s lelkes tisztelője Sztálinnak. Szinte hihetetlen, de igaz az a bornírt ostobasággal határos hűség, ahogy a fiatal generáció egyes tagjai lelkesedtek, majd elsiratták a generalisszimuszt, a zsarnokok zsarnokát. Jeromos ily módon a negyvenes évek végének és az ötvenes évek elejének tipikus magyar mozgalmi figurája Csehszlovákiában, aki esküdött arra, hogy „Sztálin a harcunk, Sztálin a béke / Sztálin nevével / Lesz szebb a világ!”  Istenként tiszteli Sztálint, s halálát személyes tragédiaként éli meg… Úgy érzi, hogy a frázisokból épült világon, nagy idők nagy tanújaként neki is a történelemcsinálás nagy műve jutott osztályrészül. Kelet-Közép-Európában az irodalmi élet is jócskán fertőzött volt ezzel a kultusszal. Csehszlovákiában az anyanyelven való megszólalásért is Sztálinnak szólt a hálaének! De mennyi… A személyi kultusz vaksága csak Magyarországon volt erősebb, a sematizmus pedig (Sztálin kantátástul, az örök hűségig!) a megszállt országok mindegyikében  pusztítóan gyötrelmes volt. Eredményeiben is az… „A sematizmusról nem lehet dogmatizmus nélkül beszélni. Összetartoznak” – írta Fábry 1964-ben, s Goethét idézte: „Egész életemben semmi mástól úgy nem viszolyogtam, mint a frázistól; nekem egy frázis, amikor az ember nem gondol és nem érez semmit, a másik részére az elviselhetetlenséget, magamnak pedig a lehetetlenséget jelentette”.41 Dobos László ezt a rendkívül ellentmondásos időszakot nagy rutinnal, kiváló írói leleménnyel tárja elénk. Egyértelműen erénynek számít az is, hogy nem akar „finomítani”, úgy ellentmondásosak az alakjai, ahogy a korszakot megélték. A belső monológok és a párbeszédek vagy a különböző reflexiók, jellemzések korhűek, kiegészítő effektusai a megélt történeteknek. Tudja, hogy (nem csak a lányok „buknak rá”) funkciója is van annak, ha saját alteregóját sztálini pózban, „kezét a kabátgombjába akasztva tartja”. Korhűnek mondhatjuk, persze Tiba Jeromos szemináriumokon előadott jegyzeteit, frázishordalékait is. Ezek: „A tömény sematizmus iskolapéldái – írja Horpácsi Sándor –, amelyek egyszerre árulkodnak a valóság (az akkori és a történelmi) torz érzékeléséről, az irodalom mint esztétikum félreértelmezéséről.”42 Figyelemre méltóak epizódalakjai (Turai, Fedeles, Czipa, a szerkesztő, Nyári,stb.), valamint nőalakjai (Liza, a pincérlány, Bea, a kapualji asszony, Elvira stb.). Jeromos jelképesnek érzi a nyakkendőtáncot is, a szédületes forgásban az idő szavát véli felismerni. Az ellenpólus a feleség, aki bölcs mértéktartásával, higgadtságával nemcsak az otthonteremtésben méltó társa a férjnek, hanem abban is, hogy Jeromos zavartalanul végezhesse tudományos munkáját. Ez az erénnyé magasodó mértéktartó higgadtság  lehet az az erő, mely kimondatlanul is összetartja ezt a házaspárt, akiknél az „összekötő kapocs” kérdésében meglehetősen magára marad az olvasó. Talán igazuk lehet azoknak, akik azt vallják: „A regény súlypontja mégse a kor ürességét dokumentáló képsor, hanem a Jeromos házasságában lüktető emberi probléma”.43 Arra a kérdésre, „tudatregény vagy történelmi regény” Dobos László könyve, Mezey László Miklós így felel: „Egyik sem és mindkettő: a történelmi tudat regénye”.44  Kétségtelenül – sorsregény, ezentúl pedig ironikus, vitriolos hangvételű, fordulatokban gazdag  társadalmi regény,  tanulságosan megírt mű. Egy trilógia lehetőségét jelezte a regény – de hogy Tiba Jeromos történetének lesz-e folytatása, az még (húsz év múltán is!) rejtély. Irodalmunk sajnálatos veszteségei között könyvelhetjük el,  ha ez a lehetőség elmarad.

Dobos László a kispróza vonatkozásában is leadta a névjegyét. Vélhetően nemcsak azért, hogy ne tartsák őt „egy műfajú” írónak, hanem azért is, mert élményanyaga, tehetsége predesztinálta arra, írásainak műfaji skáláját (mely a glosz-szától az esszéig és az ifjúsági regényig terjed) a novella és az elbeszélés témakörével is bővítse. Engedelmével (1987) című kisprózai kötete a bizonysága annak, sorsfaggató szenvedélye, kutakodó, helyzetvizsgáló tehetsége, drámaisággal teli történetei nemcsak a regényíró erényei, hanem a kisprózai alkotások szerzője is rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. „Ha nehéz helyzetekben megőrzi magát egy élet, hogyan minősíti azt a történelem? Egyáltalán, érdekli ez a történelmet? Miként marad ránk egy ember? Hősként? Halottként? Vagy megmaradt élőként?”– teszi fel a kérdést az író egyik elbeszélésében, jelezve azt is, nemcsak a „kíváncsiság” gyötri, hanem a válaszokat is keresi.

A kötet címadó novellájának is mondhatnánk A földi című írást, melynek a főszereplője, egy rab, szinte megszokásból kezdi így  mondanivalóját: Engedelmével. Tekla, az elítélt, volt funkcionárius, felvásárló, csempész, „nagymenő” éppen börtönbüntetését tölti, és a negyedévi kimenőjét használja föl arra, hogy „földiként” egy pénzkölcsönzéssel „átejtse” a parlamenti képviselőt. A történetben nem a pénzkölcsönzés naivitása az érdekes, hanem az a kép, melyet egy börtönlátogatás során a képviselő az elítélttel folytatott magánbeszélgetés során szerzett,  a hivatal, a közélet, a bíróság  egyes  tisztségviselői visszaéléseiről. Nehéz „szorzótábla”, sajátos életrajz, őszinte igazmondás, és vád a társadalommal szemben, ami elénk tárul. A múlt elevenedik meg Az öreg című elbeszélésben is. A megözvegyült öregember a főváros egy  hetedik emeleti lakásának ablakából nézi a zimankót, s ha teheti, „nekiindul a télnek”, mert a hó vonzza, s bölcs derűvel állapítja meg: „A szélfúvás, az eső, a hóesés meg a zsoltárok egy ugyanazok minden időben…” A „harántszelek szerint” kezdetben háromnaponként átrendezi a lakást, aztán megbarátkozik a városi élettel. „Feleségét görcsökben fetrengve, nehéz télidőben vitték kórházba. Sohasem gondolt egyikük halálára sem, »eddig akármilyen fergeteg jött is, az életünk azért megmaradt«, vigasztalta magát”. A maga és a világ rendje, történelme vonul el előttünk történetében. Ő a legidősebb testvér, akinek egybe kell tartani a családot, „ő a jel meg a zászló”. Így él,  s adminisztrálja magát és a rokonságot az öreg, aki „havazás idején ötkor kel, (…) felöltözik, a nagy piros lapátjával megy, megy lefelé, a hóropogás messzire viszi, s a nagy fehérség világgá tágítja öreg életének aprócska körét”. Emberarcúan kedves  történet, melyet nehéz meghatódás nélkül olvasni. Szép, igaz történet  A néma, akit mély együttérzéssel, emberi melegséggel örökített meg az író. „Az ember a víz partjáról jött, hajnal és reggel határán, ő hozta magával az első ködfoltokat. Sohasem jött egyedül: tavaszreggeleken magával hozta a madarak hangját, áradáskor a víz zúgását, őszidőn a vadkacsák reppenését”. Úgy indul a történet, mint egy mese, melynek végén a napokon át tartó „panaszló sírás” azt jelzi, hogy a gazda halála után a kiszolgáltatott cseléd az emberektől várja, hogy „próbáljanak igazságot szolgáltatni neki”. A néma és gazdája a Kis-Duna mentének  jellegzetes alakjai voltak. A gazda almáskertjéről és vízimalmáról volt híres, a néma munkájáról és hűségéről gazdája iránt.

Fátyolos a címe annak a páratlanul szép, emberi érzésekkel körülhatárolt novellának, mely akár érzelmi kalauznak, kis értekezésnek is beillene. Zsúfolt autóbuszok mindennapos esete, hogy egy lány, aki naponta másfél órát utazik a munkahelyére, olyan testhelyzetbe kerül, amikor elölről, hátulról férfitest-közelség szabja meg az életterét. És ha a lány „minden alkalommal izgalommal indul a buszhoz”, és az ácsorgás szinte életfilozófiát jelent számára, akkor külön is jelentősége van annak,  ha egy „vadidegen vállával a melleim közé szorul, bal keze szinte kettéválasztja testemet. S mindez a teljes véletlen műve”. Egyértelmű számára a „tülekedés törvényen kívülisége”, meg az is, hogy ennek „nincs szabálya, nincs joga, csak létrejön”. S mi közben a lány „végigzongorázza” magában a „mozgáskultúra”  lehetséges eseteit, meg a csábítás változatait („Mennyire kicsi vagyok – most érzem –, egy férfikar szinte végigér a testemen” felismeréséig),  fellebbenti saját életének titkait is. Megfogalmazza a maga számára az élményeit: „Hol volt, hol nem volt, amikor útra kelt egy lány, … és akkor találkozott egy emberrel, akinek nem volt neve, de erős válla és karja: ez állította meg a lányt”. S a reményt is, hogy „a férfi is érzi, ketten utazunk, pontosabban: együtt … utazunk,… nézzük ugyanazt a tájat, érezzük ugyanazt a néma testi közelséget” A férfi kéz azonban nem teljesítette be a mesebeli kívánságokat. Hiába tolakodott a nő „ragyogó szemmel … a férfi után”, mert „amint lelépett a jármű alsó lépcsőjéről, bal karja élettelenül lengett mellé”. A „miért”-ekre a „Fakéz, fakeze van, úr-isten…”– döbbenete adta meg a választ. Dobos László párját ritkító, mesteri teljesítménye, hogy „beásta” magát a „női lélek” rejtélyeibe, s a lány helyzetéből fogalmazta meg  a vágy, a mozdulatlan simogatás, a „közönyből vágyakozás” zegzugos útjait, s  kiváló érzékkel  reagált a női lélek rezdüléseire.

A kötet megjelenése idején kedvező visszhangja volt két novellának, a Grácia és a Táncika címűeknek. Emlékezetessé elsősorban talán az ösztönéletközeli helyzetük, illetve a fiatalkori kalandvágy tette és  teszi őket azóta is. A Grácia lényegében vegyes/hasadt műfajú alkotás. Sima, középszerű beszámolóként / kommentárként indul, és csak a végkifejletben vesz fel olyan helyzeteket, melyek jelentéstöbbletnek, értelemszerűen novellának vagy novella-közeli helyzetnek minősülhetnek. Nem az extenzív totalitás kibontása hiányzik (ez egyébként sem jellemzi a novellát!), hanem az összefüggések, az érzések és a hangulatok, következésképpen a jellemkép, mint az egyik legfontosabb szerkezeti elem a „hiánycikk” ebben az írásban, melyet riportnovellának vagy angol megfelelőjét használva „short strynak” mondhatnánk. Egyébként fordulatokban gazdag a történet, s ez egyben erénye is az írónak,  a helyzet „pikantérája” azonban elragadja őt. Nem elhanyagolható az sem, hogy a konkrét személyekhez köthető történet eleve behatárolja azt a mozgásteret, melyet az író a lehetséges cselekmény „mezsgyeköveiként” felvállalhat. Négy férfi és egy lány (a szerkesztő, a színész, az énekes, a költő és Grácia, a  színésznövedék) valami véletlen folytán találkoztak egy összejövetelen, s elhatározták, hogy ők lesznek az „új világ”, kisszínpadot alakítanak. Irodalmi műsorukat először a budapesti  Írószövetségben mutatják be, de már a felkészülés során (az eszmei vezető lakásán, ahol a főpróbát tartották) nyilvánvalóvá vált, hogy a négy dalia  nem „érzéketlen” a csinos színi növedék iránt. „Nem félsz tőlünk, Grácia? – kérdezte báró. – Sokan vagyunk, szeretne mindenki legalább valamicskét belőled, reggelre felfalunk, Grácia”. Nos, nem  falták fel, csak ízlelgették a „terülj, közénk, Grácia”-szerű  ajánlatokkal. A sikeres irodalmi est után, szálláshelyükön folytatódott  a daliák harca a „hercegnőért”, „én elvezetlek a szerelemhez” – mondta az egyikük, s innentől kezdve ajánlatokban sem volt hiány.  Grácia azonban állta az ostromot. A felajzott, „hadinép” ekkor gondolt egyet: „Most pedig zálogosdi –  kiáltotta a rendező –, zsebkendőt vagy kendőt!” – s már húzták is ötfelé: vetkőző zálogosdi.” Ezt követően aztán csak – meztelenkedni lehetett, ki korábban, ki később. Olyan ez, mint a neorealista filmekben az üvegtáncoltatás, a vége annak is a pucérkodás. Innentől kezdve ebben a riportnovellában is „perfekt” a történet. S ha Arany Toldijában a  dolmányon a szabó „parasztot” (szabad helyet!) nem hagyott,  az író is „begyűjtött” mindent, amit ebben a műfajban  (az ártatlanság vélelmével!) begyűjteni lehetett. Nem  kétséges, hogy ezt a „játékszenvedélyt” nem szokták büntetni, illetlen is volna…

A Táncika című elbeszélés témája szerényebb,  mint ahogy a cím szerint gondolnánk. Egy újságíró élményein keresztül kapunk kapunk képet a  morvaországi nemzetközi folklór fesztiválról, a tánc szépségéről, szemet, lelket gyönyörködtető s a nemzetek közti barátságot segítő szerepéről. És ahogy egy ilyen rendezvényen lenni szokott, nyilvánvalóan a futó kalandok keresése és kudarca is utoléri azokat, akik a szép táncos lábak mögött az olcsó kalandok lehetőségeit keresnék. A szövegkörnyezet, minden harsányság nélkül, ha fél mondatokban is, de megidézi a múltat, az együttélés gondjait és a  történelem vargabetűit. Ebben az elbeszélésben nem a „forma” sérül, inkább a „mélység”, az  „embermeleg” helyzetek lehetnének erőteljesebbek.

A kötet már-már kisregénnyé terebélyesedő  elbeszélése, az Egyedül, egy iskolaigazgató és felesége életéről, tragikus autóbalesetéről szól. A végzetes balesetben nemcsak a felesége lesz az áldozat, hanem a biztosnak tűnő karrier is megtörik. A történések hátterében a nemzetiségi kínok mellett egy új jelenséggel is találkozhatunk, a bigott vallásosság tényével, melyet nem is annyira a feleség, mint ortodox, görögkeleti vallású szülei képviselnek. Bár – a férfi bevallása szerint – tizenkét év házasságából „másodpercek, amikor minden ajtó tárva volt bennük, minden irányban”, tény azonban, hogy Margó, a feleség „izgalommal őrizte” örömeiket. Tételes, jelszavas történelmi igazságok, meg ormótlan igazságtalanságok vonulnak el előttünk. Korhű képet kaphatunk az intrika és a politika otrombaságairól is, hiányérzetként éli azonban meg az olvasó, hogy Darabos és Suhajda (a volt igazgató és a helyettesítő, majd kinevezett igazgató) párharcában nem az emberi kvalitások harcát, hanem a sablonos, szólamos igazságok felvonultatását látjuk. A kor valóban ilyen volt, amilyennek az elbeszélésből megismerhetjük, a jövőt, a maradandóságot azonban a jellem és a lélek gazdagsága, leküzdhetetlen ereje adhatja. Jellemző erre a (funkcióért vívott) „káderküzdelemre”, hogy a feleség halála alig foglalkoztatja a súlyosan sérült Darabost, legfeljebb az emlékképek felidézése révén vigasztalódik. S amikor minden remény elfogyott, s a „legyőztek?”, „vesztettem?” igazsága tényként mered elé, akkor tudatosul számára, „Margó és az emberek, számomra most a családi kép rámája… Margó arca akkor volt teljes, mikor szemben volt velem, akkor volt legteljesebb önmaga…” Az író kiváló ismerője a korabeli állapotoknak, s nem véletlen, hogy  ebben a helyzetben  számára nem a „névtelen levelek ismétlődő vallomása: szeretlek” a fontos, hanem a bukott igazgató  elhatározása, emelt fővel, tisztességesen élni: „Elmegyek innen, jó lenne olyan vidéket találni, ahol nagyobbra nőnek az emberek, s megpróbálni egybeépíteni a követ a földdel, ahogy a hegy teszi”.45

Szépprózai munkásságáról szólva talán nem érdektelen utalnunk Tőzsér  Árpád szavaira, aki a prózaíró Dobos Lászlót így jellemezte: „… úgy beszél, ahogy ír: tűnődve, de érzelmi telítettséggel: valamiféle belső zaklatottsággal. Ismételgeti, keresi a pontos, s még pontosabb szót, hogy a szóhalmozás végül is (regénynyelvének is annyira gyakori stílusalakzatává) váljon mondandójában.46 Regényeinek világa, s vele a nemzeti önismeret irodalmunk számára, persze azzal lett  teljes, hogy a kortársak legjobbjai (Rácz Olivér, Duba Gyula, Gál Sándor, Grendel Lajos, Bereck József és mások) munkásságuk legjavával segítették a számadást a múlttal.

Regényes élet az  övé, méltó a megörökítésre. Nemcsak a másként gondolkozás képviselője volt egy olyan korban, amikor az ideológiai „kaptafák” idejét éltük, hanem – ha kellett – a protestáló ember és író megtestesítője is. A szolgálat erkölcsének köztiszteletben álló személyisége, és ez a magatartás sugárzik nemcsak szépirodalmi alkotásaiból, hanem közírásából is. Nem az egyén, hanem a közösség, a nemzete és nemzetiségének a  sorsa és helyzete volt  mindig a fontos számára. Tudatos vállalás ez számára, mert tudja, az egyéniség mindig megharcol a korával, akár követője, akár ellenzője annak. Sorsszerű, hogy Dobos László  életútja ifjú korától kezdve összenőtt a kisebbségi magyarság sorsával. És predesztinált sors számára az is, hogy az alkotás nyűgén és nehezén kívül  felvállalja a magyarság sorsát, az önösszeszedés gondját a szellemi élet, az  irodalomszervezés és a kisebbségi kultúra szervezése terén egyaránt. Embertelenül nehéz helyzetekben is az volt a fő gondja, és az ma is, hogy van-e hitele a szavaknak… A szellem – erkölcs – emberség Fábry Zoltán megfogalmazta mércéje és léptéke szerint rendezte és éli életét. A cselekvő, a bátor ember jellegzetes típusa, aki a lehetetlenen túl is az élni akarás küzdelmét vállalta és vállalja.

Jegyzetek

36 Koncsol László: i.m. 199.
37 Bata Imre: Könyvszemle. Népszabadság, 1979. június 12. 7.
38 D. Magyari Imre: A küzdelem regénye. Új Írás, 1980. 3. sz. 109–110.
39 Lacza Tihamér: Szubjektív jegyzetek egy regény kapcsán. Irodalmi Szemle, 1979. 10. sz. 946.
40 Görömbei András: D. L.: Sodrásban. Kortárs, 1985. 12. sz. 165.
41 Fábry Zoltán: Antisematizmus. In: Uő: Stószi délelőttök. 1968. 331–333.
42 Horpácsi Sándor: Egy generáció révbe jut? Forrás, 1986. 10.sz. 76–77.
43 Grezsa Ferenc: A kisebbség nembelisége. Új Írás, 1985. 8. sz. 122.
44 Mezey László Miklós: Választott író. Napjaink, 1985. 6. sz. 31.
45 Dobos László: Engedelmével, Po., 1987. 198.
46 Tőzsér Árpád: Egy író-politikus növésterve házban és regényben. Irodalmi Szemle, 1990. 9. sz. 982