Pomogáts Béla – Szimbólumok fogságában

A politika világa nemcsak a valóságé, hanem a vágyaké, az emlékezeté, az álmoké is, akár azt is mondhatnám: legalább annyira, mint az irodalom. Egyszersmind a szimbólumok világa, minthogy az emberek, az emberi közösségek, akár egész nemzetek gondolkodását, érzéseit, következésképp cselekedeteit igen gyakran a szimbolikus értelemben használt törénelmi események alapozzák meg.

Nemegyszer maga a nemzeti történelem sem a valóságra és az elfogulatlan és tárgyszerű tudományosság megállapításaira épül, hanem ezekre a szimbolikus értelmezésekre: a nemzeti önkép mítikus értelmű szimbólumaira.
Jelképes értelmet hordoznak a nemzeti himnuszok, a nemzeti címerek, a nemzeti ünnepek, a mi esetünkben például Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata, a szentkoronás vagy a Kossuth-címer, március 15-e, augusztus 20-a, október 23-a. Vagy éppen a nemzeti történelem nagy alakjainak: Szent Istvánnak, IV. Bélának, Hunyadi Jánosnak, Mátyás királynak, Bethlen Gábornak, II. Rákóczi Ferencnek, Széchenyi Istvánnak, Kossuth Lajosnak az öröksége. És ez a jelképekben gazdag történelmi emlékezet természetesen fellelhető a többi közép-európai nemzet, a velünk szomszédos vagy velünk együtt élő szlovákok, románok, szerbek, kárpátukránok esetében is. Ők is a nagy nemzeti szimbólumok sugallata szerint gondolkodnak önmagukról és persze, szomszédaikról.

Léteznek jelképes értelmű történelmi események (vagy hősök), akiknek örökségét együtt tudjuk vállalni ezekkel a szomszédainkkal: ilyen Mátyás király, ilyenek a törökellenes honvédő háborúk. A legtöbb esetben a nagy történelmi jelképek mégis egymással szemben érvényesek: II. Rákóczi Ferenc vagy Kossuth Lajos nem ugyanazt jelenti a magyaroknak mint a románoknak vagy a szlovákoknak (annak idején láttam Brassóban, az egykori hírneves városházán egy történelmi kiállítást, amely Erdély fejedelmei között románként tartotta számon „Gavril Bethlent” és „Gheorghe II. Rákóczit”, ugyanakkor szlovák felkelővezérként „František II. Rákóczit”!). Enynyiben a nemzeti szimbólumok világában máris tetten érhetjük a hagyományos nemzeti ideológiák és történelemképek következményeit.

A nemzeti szimbólumok igen nagy hatást gyakorolnak az emberek: egész nemzetek gondolkodására és identitására, mi több, ennek az identitásnak talán a legfontosabb tényezőit és megalapozóit jelentik. Természetes dolog, hogy az emberek nagy része nem elmélyült históriai tanulmányok és megfontolások következtében alakítja ki a maga nemzeti tudatát és főként érzelmeit, hanem leegyszerűsített ismeretek, nagyrészt jelképes értelmű ismeretek nyomán. Így van ez a közép-európai, a Kárpát-medencei népek világában is: a szlovákok esetében ugyanúgy, mint a románoknál, a szerbeknél ugyanúgy, mint a magyaroknál. És ezek az egymással vetélkedő, egymás ellen felvonuló (vagy felvonultatott) nemzeti szimbólumok (főként a nemzeti történelem jelképes értelmet hordozó eseményei) nemegyszer okozzák és határozzák meg a nemzetek között tapasztalható évszázados ellentéteket, ellenségeskedést.
A jelképes értelmű események, pontosabban azok az események, amelyek a nagy nemzeti narratívák következtében jelképes értelmet kapnak, nagyon gyakran felelősek azokért az ellenségeskedésekért, amelyek a régió népei, mindenekelőtt a magyarok és szomszédaik között létrejöttek és a mai napig fennállnak. Így például az a román és a szlovák közkeletű történetírás, amely az iskolai oktatásban, az elektronikus médiumok világában általánosságban érvényesül, többnyire úgy állítja be a román és a szlovák népet, mint rendkívül türelmes és békés közösségeket, amelyeknek nyugodt munkáját szinte mindig az erőszakosan rájuk támadó magyarok zavarták meg. (Egyedül talán a szerbek szoktak dicsekedni azzal, de ők se mindig, hogy alkalomadtán dicsőséges vérengzéseket követnek el a magyarok, horvátok, albánok, bolgárok, azaz összes szomszédjuk kárára.) A „békés népeknek” ez a történelmi önképe vagy inkább víziója és mítosza maga is a nemzeti szimbólumok világába tartozik, és ezeknek a „fogságából” bizony nehéz szabadulni, kivált akkor, amidőn a szimbólumokkal (és a mögöttük megbúvó valóságos történelemmel) való őszinte szembenézésre még csak szándék sem mutatkozik, legalábbis a széles tömegeket megszólító történetírás és publicisztika keretei között.

Ennek a gondolatmenetnek nem célja, hogy felhánytorgassa azokat a sérelmeket, amelyeket a magyarságnak kellett elszenvednie a vele együtt élő népek részéről. Az igazság kedvéért mégis megjegyzem, hogy az 1848–1849-es szabadságharc idején mind Erdélyben, mind a Délvidéken sok tízezerre rúgott a román és szerb felkelők által meggyilkolt magyarok száma, s hogy mind a Trianon körüli időszakban és méginkább a második világháború végeztével sok tízezer magyar vált a román irreguláris csapatok, a szerb partizánok vagy a kárpátaljai szovjet közigazgatás áldozatává (Romániában több ezer, a Vajdaságban és Kárpátalján egyenként negyven-negyvenezer). Természetesen fájdalmasak és elfogadhatatlanok azok az atrocitások is, amelyeket a magyar katonaság követett el románok és szerbek ellen, ezeknek a száma azonban elenyésző volt a magyar áldozatokéhoz képest. (Egyedül az újvidéki vérengzés merítette ki a „tömeggyilkosság” kritériumát, ez kétségtelenül az akkori katonai vezetők örök szégyene.)
A szimbolikus tér, mondhatnám így: „manipulációs” felhasználásának legújabb példája az 1907-es csernovai csendőrsortűz százéves évfordulóján felvonultatott szlovák „nemzeti párti” retorika. Az események mára meglehetősen széles körben ismerősek, arról van ugyanis szó, hogy a Rózsahegy melletti Csernova római katolikus templomának felszentelése körül kirobbant konfliktusban a magyar csendőrség fegyvert használt a fenyegetően fellépő szlovák tüntetőkkel szemben, és ennek több mint egy tucat áldozata volt. Ez az esemény természetesen egyértelmű elítélést kíván, és szó sem lehet arról, hogy igazolni próbáljuk a csendőri kegyetlenséget (ez volt a véleménye a szlovákiai magyar politikai képviseletnek és a sajtónak is). Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy a csernovai csendőrsortűznek nem volt etnikai háttere: az eseményre egy felszított utcai zavargás adott okot, a szlovák parasztok nem a magyar állam vagy a magyarság, hanem az egyházi hatóság intézkedései ellen táplált érzéseiknek adtak hangot, és a (különben önvédelmi céllal) fegyvert használó csendőrök túlnyomó része szlovák nemzetiségű volt.
A csernovai csendőrsortűz áldozatairól természetesen meg lehet és meg kell emlékezni, azonban mindezt magyarellenes tüntetéssé alakítani és felhasználni arra, hogy a szlovák hatalom valamiképpen a jelen magyarjain álljon bosszút a száz éve történt szörnyűségek miatt, nos, mindez nem jogszerű és nem ésszerű. Ellenkezőleg, azt a szimbolikus teret tölti meg aktuálisnak képzelt tartalommal, amelyben máris tovább folyik a felvidéki magyarok jogait korlátozni kívánó uszítás, és tovább folyik a már-már a békülékenység irányába mutató (mert az Európai Unió közösségében képviselhető) magyar–szlovák viszony aláaknázására irányuló politika. Ez a politikai kurzus kétségtelenül érdeke a szélsőjobboldali szlovák politikai erőknek, ahogy kétségtelenül érdeke a magyar szélsőjobboldalnak is (a két szélsőség, íme, találkozik!), ugyanakkor igen ártalmas mindkét nemzet számára és ártalmas a közép-európai együttélés számára is.

Hasonló példákat, gondolom, bőven lehetne felidézni a magyar–román, a magyar–szerb, a magyar–kárpátukrán közös történelem mai értelmezéseinek köréből is. A történelmet természetesen „be kell vallani” (ahogy erre József Attila szólította fel korának és a mi korunknak a magyarjait), ezt azonban szigorúan a történelmi valóság: a tények és összefüggések feltárásával lehet megtenni. Igen káros dolog az, ha a múltbeli eseményeket valaki a jelen politikai törekvéseinek a szolgálatába kívánja állítani, következésképp átszínezi, bizonyos mozzanatokat kiemel, másokat homályban hagy, és végül az egész eseménysornak szimbolikus értelmet ad. Például annak a stratégiai elgondolásnak a jegyében, hogy felszítsa a nacionalista indulatokat, és tömegérzelmeket állítson egy olyan politika mögé, amely a maga hatalmi érdekeinek képviseletében újra és ismét egymás ellen próbálja kijátszani az igazi érdekeik szerint máskülönben békés együttműködésre rendeltetett szomszédos népeket.

A csernovai csendőrsortűz emlékezetének manipulatív felhasználása ezeket a hatalmi játszmákat szolgálja, amidőn a nemzeti „szenvedéstörténet”, következésképp a nemzeti identitásformálás keretei között kap (egyértelműen magyarellenes éllel) megfogalmazást. Amikor fenntartja és erősíti azokat a hamis nemzeti szimbólumokat, amelyek sok-sok évtizeden keresztül amúgy is fogságukban tartották az emberi lelkeket. Szabadulni kell ebből a fogságból, és ezt a szabadulást csakis a reális történelmi tudat, a hiteles nemzeti önismeret teheti lehetővé: szlovákok és magyarok számra egyaránt.