Czapáry Veronika – Kép­tár

Sza­bad vagy és meg­lök­tél,
ez már a vég nél­kü­li fo­lya­ma­tos is­mét­lő­dés,
ezt is­mer­jük va­la­hon­nan
a le­tűnt idők­ből,

el­sor­vasz­tott és el­ár­vult vi­lá­gok­ból,
hogy ne le­gyen már sem­mi­fé­le is­mét­lő­dés, se aka­rat,
se hang, se ter­ror, se né­ze­lő­dés.
Te nem tu­dod, mi­lyen ez.
Csak óva­to­san, és vég nél­kül ha­zud­va,
neg­li­gál­va más­sá­go­mat,

ezek itt a kár­ho­zat évei, ked­ves,
ez itt, ami an­­nyi­ra nem ér­de­kel té­ged,
mit te­gyünk, mit gon­dol­junk, ho­va áll­junk,
men­­nyi­ben ke­res­he­tő meg le­tisz­tult ha­lá­lunk,
el­ké­pe­dek, ami­kor rád nézek, jó mun­ka volt,
med­dig me­he­tő el az el­ké­pe­dés a vál­to­zá­son.
De jó így.
Meg­halt a szél,
csak va­la­mi­fé­le tör­té­net,
már nin­csen rém­tör­té­net,
egész nap fáj, ez olyan mind­egy.
Té­ged ér­de­kel, halálom?, ki­ál­tom.
Nem, ez most nem fon­tos, mind­járt ki­kap­cso­lom,
 a lágy
nyom­ta­tó hang­ját, meg­nyug­ta­tó,
hogy az em­be­re­ket meg az arany­ha­la­kat meg le­het öl­ni.

A szél fúj.
A kép­tár­ból sok ké­pet lop­tunk,
és most mondd azt, hogy még­sem volt hi­á­ba.

„… az em­ber­nek cél­ja, sze­re­pe van ezen a föl­dön”
Mond­jad el­jössz-e ve­lem vi­zes par­tok­ra

            Mond­jad,
            el­jössz-e ve­lem vi­zes par­tok­ra,
            és szél,
            mert a ha­jam rán­ci­gá­lom,
            és jó­nak kell len­nie,
            egy­sze­rű­en csak jó­nak,
            sze­mem­be fény ver
            és sár.