Duba Gyu­la: Az Iródia év­ti­ze­dei – A moz­ga­lom meg­ala­ku­lá­sá­nak 25. év­for­du­ló­já­ra

A kö­zel­múlt meg­ta­ní­tott, hogy ko­runk­ban ne­gyed­szá­zad­nyi idő már tör­té­ne­lem. En­­nyi idős az Iródia-mozgalom, pon­to­sab­ban en­­nyi ide­je ala­kult. Kez­de­te­i­re és bel­ső éle­té­nek az is­mer­te­té­sé­re nem vál­lal­koz­ha­tom, tő­lem ava­tot­tab­bak majd meg­te­szik. A ve­le kap­cso­la­tos él­mé­nye­i­met, be­nyo­má­sa­i­mat azon­ban ta­lán ér­de­mes el­mon­da­nom.

Ily mó­don hoz­zájá­rul­ha­tok né­hány gon­do­lat­tal a moz­ga­lom ün­ne­pé­hez. Kez­det­ben csak an­­nyit tud­tam ró­luk, hogy Érsekújvárott a vá­ro­si Cse­ma­dok tá­mo­ga­tá­sá­val kez­dő iro­dal­má­rok ta­lál­koz­nak és ér­te­kez­nek vers­ről, pró­zá­ról, az írás szak­mai kér­dé­se­i­ről, mű­vé­szet­ről. Hodossy Gyu­la ve­ze­té­sé­vel szer­ve­ződ­tek. Még­is in­kább ösz­tö­nös­nek tűnt fel mun­ká­juk, ele­mi meg­moz­du­lás­nak, a nyug­ta­lan fi­a­tal ter­mé­szet kez­de­mé­nye­zé­sé­nek, s ta­lán ép­pen eb­ben volt ere­je és von­zá­sa. Nem­ze­dé­ki meg­moz­du­lás­ként bi­zony­ta­lan­sá­gá­ban va­la­mi új­nak az aka­rá­sa s ta­lán szü­le­té­se tu­da­to­sod­ha­tott, ér­tet­ték egy­mást. Egy-egy al­ka­lom­mal fél­száz kö­rü­li részt­ve­vő is ös­­sze­jött. S hogy mi­lyen volt még­is a prog­ram­juk? Er­re vo­nat­ko­zó­an a Cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom le­xi­ko­na 1918–2004 cí­mű mű­ből, (Madách-Posonium Ki­adó), Szeberényi Zol­tán szó­cik­ké­ből idé­zek. „Mint­egy negy­ven főt szám­lá­ló ambíciózus if­jú iro­da­lom­ba­rát és kez­dő toll­for­ga­tó kö­zös le­le­mény­ként el­fo­gad­ta az idők táv­la­tá­ban iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­ség­ként re­giszt­rált moz­ga­lom ne­vét, amely az író-óvo­da, az írás, az iró­nia, a pa­ró­dia, íro­ga­tás, iro­da, író­di­ák stb. sza­vak szel­le­mes és ta­lá­ló hib­rid­je. Már az el­ső ta­lál­ko­zá­son meg­fo­gal­maz­ták és el­fo­gad­ták azo­kat a szem­pon­to­kat, cé­lo­kat és fel­té­te­le­ket, ame­lyek kö­zös te­vé­keny­sé­gü­ket la­za ke­ret­be fog­lal­ták. Egy rö­vid idé­zet­tel ér­zé­kel­tet­ni pró­bá­lom »alap­sza­bá­lyuk« lé­nye­gét: »Az Iródia nem té­ved­he­tet­len, ezért tar­tóz­ko­dik ru­gal­mat­lan el­vek, szen­ten­ci­ák, dog­mák, örök­ér­vé­nyű­nek vélt el­mé­le­tek ki­je­len­té­sé­től és vál­la­lá­sá­tól. Az Iródia nem kö­ve­tel sen­ki­től sem elő­re meg­fo­gal­ma­zott gon­dol­ko­dás­mó­dot, al­ko­tói mód­szert, esz­té­ti­kai, ér­ték­ren­di sab­lont. Az Iródia a ru­gal­mas­ság, nyi­tott­ság, fej­lő­dő­ké­pes­ség, az együtt­gon­dol­ko­dás is­ko­lá­ja sze­ret­ne lenni.« El kell is­mer­ni, hogy fi­a­tal kez­dők­től meg­le­pő­en pon­tos és vi­lá­gos fo­gal­ma­zás! Ben­ne van min­den, ami­vel a kor küsz­kö­dött. A „dog­mák­ra” va­ló hi­vat­ko­zás azok egy­ér­tel­mű ta­ga­dá­sá­ra, a „nyi­tott­ság és… együtt­gon­dol­ko­dás” pe­dig olyan új nem­ze­dé­ki szem­lé­let­re, fi­a­ta­los len­dü­let­re és va­la­mi­fé­le „sza­bad szel­lem­re” utalt, amely ép­pen a tár­sa­da­lom esz­mei bom­la­do­zá­sa ér­tel­mé­ben hi­te­les­nek tűn­he­tett fel. Azok szá­má­ra min­den­kép­pen, akik még nem fá­rad­tak be­le az ide­o­ló­gi­á­val va­ló szél­ma­lom­harc­ba!
A moz­ga­lom­mal va­ló sze­mé­lyes kap­cso­la­tom a nyolc­va­nas évek kö­ze­pe tá­ján kez­dő­dött. Meg­hív­tak, hogy iro­dal­mi kér­dé­sek­ről tart­sak elő­adást! Meg­tör­tént, alig­ha­nem mér­sé­kelt si­ker­rel, a va­ló­ság­ról és a re­a­liz­mus­ról ér­te­kez­tem, míg az ő kép­ze­le­tük és for­mai tü­rel­met­len­sé­gük már tá­vo­libb tá­jak és kö­tet­le­nebb ér­té­kek tér­sé­ge­i­ben ka­lan­do­zott. De leg­alább meg­is­mer­tem őket, sza­ba­dos fi­a­tal lel­kek­nek, szel­le­mi kí­sér­le­te­zők­nek tűn­tek fel szá­mom­ra. Kez­dők­nek vél­tem őket, akik­nek ki kell forr­ni­uk, ta­pasz­ta­la­to­kat gyűj­te­ni, iga­zá­ból nem is ke­rül­het­tem a kö­ze­lük­be, a te­het­sé­gük is tisz­tá­zat­lan ma­radt előt­tem. De azt meg­érez­tem, hogy ha nem is an­­nyi­ra át­gon­dolt cé­lo­kat kö­vet­nek, ám a ki­bon­ta­ko­zás le­he­tő­sé­ge­it és a más­ság for­má­i­nak a le­gi­ti­mi­tá­sát ered­mé­nye­sen kö­ve­tik. S ez tá­mo­ga­tás­ra ér­de­mes tö­rek­vés­nek bi­zo­nyult!
A szer­ve­zé­sen kí­vül lel­ke­se­dé­sük tar­tot­ta ös­­sze őket, meg az a gát­ta­lan­nak tű­nő sza­bad­ság­vágy és köz­ér­zet, amit a moz­gal­mon be­lül, ma­guk kö­zött – mint­egy bel­ter­je­sen – érez­het­tek. Meg­küld­ték al­kal­mi fo­lyó­ira­tu­kat, az Iródia Fü­ze­te­ket, tar­ka és ér­de­kes anya­go­kat kö­zölt. Ösz­tö­nös­sé­gük el­le­né­re mint­ha már a jö­vő­nek dol­goz­tak vol­na, a más­ság és a sza­bad kez­de­mé­nye­zés igé­nyét kö­vet­ték. A po­li­ti­kai ha­ta­lom so­sem sze­ret­te az el­len­őri­zet­len és el­len­őriz­he­tet­len kez­de­mé­nye­zé­se­ket. Még ab­ban az el­bi­zony­ta­la­no­dó, bom­la­do­zó kor­ban sem! Az Iródiával kap­cso­lat­ban is ko­moly ne­héz­sé­ge­ket te­rem­tett az ügye­le­tes ha­ta­lom, ma­guk­nak is, má­sok­nak is! Ek­kor ke­rül­tem is­mét a kö­ze­lük­be. Elő­ször a Fi­a­tal Írók Kö­re lét­re­ho­zá­sa ré­vén, amely az Író­szö­vet­ség Ma­gyar Szek­ci­ó­já­nak a ré­sze lett. Majd még in­kább a Ma­dách Ki­adó iro­dal­mi ve­ze­tő­je­ként, ami­kor el­in­dí­tot­tuk szá­muk­ra a Főnix-Füzetek so­ro­za­tot. Pró­ba­út cí­mű an­to­ló­gi­á­juk (Balla Kál­mán vers- és Grendel La­jos pró­za-vá­lo­ga­tá­sá­ban) be­mu­tat­ta az „iródiások” ak­ko­ri ar­cu­la­tát. A Fő­nix-so­ro­zat­ban va­ló meg­je­le­nés iro­dal­mi be­lé­pő le­he­tett, a kez­dők szá­má­ra el­is­mert­sé­get je­lent­he­tett. Amo­lyan íróava­tó­vá vált! Ko­moly si­ker­rel. Debütjük jó néhány ígé­re­tes te­het­sé­get fel­mu­ta­tott (Hizsnyai, Talamon, Bettes, Farnbauer, Barak és má­sok.)

A tör­té­ne­lem – alig­ha­nem ter­mé­sze­tes – paradoxona lett, hogy ami a nyolc­va­nas évek vé­gén ne­héz­sé­ge­ik és gond­ja­ik for­rá­sa volt, a rend­szer­vál­tás után elő­nyük­ké vált! Olyan ér­te­lem­ben, hogy bir­to­kol­ták a más­ság ki­nyil­vá­ní­tá­sá­nak és a sza­bad kez­de­mé­nye­zés jo­gá­nak ösz­tö­nét, a hely­zet­te­rem­tés ref­le­xét. En­nek foly­tán részt ve­het­tek az új tár­sa­da­lom po­li­ti­kai fel­té­tel­rend­sze­ré­nek a ki­ala­kí­tá­sá­ban, az esz­mei sok­szí­nű­ség lét­re­ho­zá­sá­ban. Dog­ma­el­le­nes­sé­gük de­mok­ra­ti­kus jog le­he­tett. Két év­ti­ze­des fej­lő­dés so­rán fon­tos he­lye­ket sze­rez­tek a szlo­vá­ki­ai ma­gyar kul­tu­rá­lis és iro­dal­mi élet­ben. (Az Írók Tár­su­lá­sá­ban, a Fó­rum In­té­zet­ben, a Nap és a Lilium Aurum Ki­adók­ban.) Ju­bi­le­u­muk okán egy gon­do­lat fo­gal­ma­zó­dik meg ben­nem: ta­lán ők az az író­nem­ze­dé­künk, amely még ér­zi-érez­he­ti, mert meg­él­te és meg­ta­pasz­tal­ta a szlo­vá­ki­ai magyar ki­sebb­sé­gi élet bo­nyo­lult­sá­gát, sor­sunk sú­lyát és lel­ki­sé­gét. Érez­he­tik lé­tünk el­lent­mon­dá­sa­it, azo­kat a ko­lon­co­kat és de­ter­mi­ná­ci­ó­kat, ame­lye­ket ki­lenc­venéves tör­té­nel­münk ki­ala­kí­tott ben­nünk és kö­rü­löt­tünk. Er­ről fe­le­lős­sé­gük ko­moly­sá­ga jut eszem­be! Ar­ra a fe­le­lős­ség­re gon­do­lok, amel­­lyel sa­já­tos ér­té­ke­in­ket, „más­sá­gun­kat”, kul­tú­ránk „mél­tó­sá­gát” fo­ko­za­to­san el­he­lyez­zük a ma­gyar tör­té­ne­lem egye­te­mes­sé­gé­ben! Hu­szon­öt évü­ket en­nek a gon­do­lat­nak a fé­nyé­ben idéz­tem meg, kö­szönt­ve őket!