Tőzsér Árpád – Könyv a jel­ben lé­te­zés­ről

Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2008
Beke Zsolt Az iró­nia hur­ka című kö­te­té­hez
A ki­lenc­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben, az em­lé­ke­ze­tes pé­csi (s ké­sőbb az egész ma­gyar iro­dal­mi saj­tót el­ura­ló) „iro­da­lom­tu­do­mány contra kri­ti­ka” vi­ta ide­jén és utá­na a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom­ban is for­má­lód­ni kez­dett egy olyan erős iro­da­lom­tu­do­má­nyos kép­zett­sé­gű fi­a­tal nem­ze­dék,

amely nem­csak a kon­ven­ci­o­ná­lis tár­sa­dal­mi (nem­ze­ti) prob­lé­mák­kal és a „va­ló­ság­gal” mint té­má­val sza­kí­tott ra­di­ká­li­san, ha­nem a ha­gyo­má­nyo­san köz­pon­ti hely­ze­tű iro­dal­mi mű­faj­ok­tól (a vers­től és pró­zá­tól) is el­for­dult, s – az iro­da­lom­tu­do­mány mű­fa­ji egyen­ér­té­kű­sé­gét vall­va – hos­­szú évek­re úgy­szól­ván az iro­da­lom­tu­do­mány diszciplináját tet­ték a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mi élet leg­iz­gal­ma­sabb te­re­pé­vé.

En­nek (a Sambucus Iro­da­lom­tu­do­má­nyi Tár­sa­ság­ban szer­ve­zet­ten is meg­mu­tat­ko­zó) nem­ze­dék­nek a tag­ja az 1973-as szü­le­té­sű Beke Zsolt is.

Csak ké­sőbb csat­la­ko­zott a cso­port­hoz, de a kö­zös bemutakozásukként számon tartott, 2002-ben meg­je­lent Kor/szak/határok c. tanulmánygyűjteményben már sze­re­pel, még­hoz­zá mind­járt egy olyan írás­sal, amely­ben má­ig ha­tó ér­vén­­nyel ki­je­lö­li ér­dek­lő­dé­si és ku­ta­tá­si te­rü­le­té­nek a ha­tá­ra­it. „A vizualitás szem­pont­ja­i­nak fi­gye­lem­be­vé­te­le egy olyan rend­szer­nél, mely ez idá­ig csak ver­bá­lis ele­mek­kel s a je­lö­lő-je­lölt vi­szony érint­he­tet­len­sé­gé­nek tu­da­tá­ban  dol­go­zott, és ame­lyet a vi­zu­á­lis köl­té­szet kény­sze­rít ko­ráb­bi po­zí­ci­ó­i­nak fe­lül­vizs­gá­lat­ára, sok ta­nul­ság­gal szol­gál­hat a re­to­ri­ka, il­let­ve a sti­lisz­ti­ka tu­do­má­nya szá­má­ra is”– írja a ta­nul­má­nya be­ve­ze­tő­jé­ben. Majd így foly­tat­ja: „Ez a jel-ér­tel­me­zés a leg­ra­di­ká­li­sab­ban ab­ban moz­dul el az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott ko­ráb­bi fel­fo­gá­sok­tól, hogy tel­je­sen meg­szün­te­ti a re­fe­ren­cia (mint a jel­nek vagy jel­rend­szer­nek a jel­rend­sze­ren kí­vü­li va­ló­ság­ra va­ló vo­nat­koz­ta­tá­sa) ka­te­gó­ri­á­ját, min­dent jel­ként de­fi­ni­ál, jel a je­lölt és jel a je­lö­lő. Így a jel­tu­do­mány egyik fon­tos meg­kü­lön­böz­te­té­se, a denotáció-konnotáció dichotómiája is meg­szű­nik.”
Va­gyis a fi­a­tal ku­ta­tó nem ke­ve­seb­bet ál­lít, ha fej­te­ge­té­se­it jól ér­tem, mint-hogy bi­zo­nyos be­széd­hely­ze­tek­ben a je­lölt je­lö­lő­ként funk­ci­o­nál­hat és meg­for­dít­va: más kon­tex­tus­ban a je­lö­lő is le­het je­lölt, s a lát­szó­la­gos ket­tős­sé­gük a jel­ben ol­dó­dik föl. Jel te­hát min­den, Duchamp kony­ha­szé­ken for­gó bi­cik­li­ke­re­ke is, s a Ham­let is, Hizsnyai Zol­tán „bár­ká­ja” és „la­dik­ja” s Er­dély Mik­lós „őri­zet­len pén­ze” is. S ilyen­fé­le­kép­pen nincs nagy tá­vol­ság a vi­zu­á­lis köl­té­szet, a kép­ző­mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok, a ready made-ek és a vers (a ver­bá­lis mű­tárgy) kö­zött. S ha egyi­ket a má­sik szem­pont­já­ból vizs­gál­juk, ak­kor vizs­gá­ló­dá­sunk sok ér­de­kes és új ta­nul­ság­gal szol­gál­hat szá­munk­ra.

Nos, Beke Zsolt ilyen­faj­ta vizs­gá­ló­dá­so­kat vé­gez ed­dig meg­je­lent két önál­ló kö­te­té­ben, a 2004-es „Jel”-en lét­ben és a 2007-es Az iró­nia hur­ká­ban. A ket­tő kö­zött a leg­szem­be­tű­nőbb kü­lönb­ség az, hogy az el­ső in­kább a vi­zu­á­lis köl­té­szet és kép­ző­mű­vé­szet al­ko­tá­sa­it vizs­gál­ja (a szö­veg­köl­té­szet szem­pont­ja­i­tól is ve­zé­rel­tet­ve), míg a má­so­dik­ban fő­leg a szö­veg­köl­té­szet da­rab­jai, el­ső­sor­ban szlo­vá­ki­ai ma­gyar ver­bá­lis kom­po­zí­ci­ók ke­rül­nek a vizualitás-, a lát­vány-, a képné­ző­pon­tú vizs­gá­ló­dás gór­csö­ve alá. S amen­­nyi­ben ez utób­bi­a­kat, a je­len­tő­sebb ha­zai iro­dal­mi al­ko­tá­so­kat (Hizsnyai Zol­tán, Farnbauer Gá­bor, Vida Ger­gely, Nor­bert György és má­sok mű­ve­it) szin­te a kri­ti­kus rend­sze­res­sé­gé­vel fi­gye­li, elem­zi és rend­sze­re­zi (per­sze a sa­ját jel­lem­ző szem­pont­jai sze­rint), an­­nyi­ban ak­kor is egy­faj­ta esz­té­ti­kai prag­ma­tiz­must mű­köd­tet, ha egyéb­ként si­ke­re­sen ke­rü­li ki a „je­lek­nek a jel­rend­sze­ren kí­vü­li va­ló­ság­ra va­ló vo­nat­koz­ta­tá­sát”.

Druk­ko­lok a ki­tű­nő fel­ké­szült­sé­gű s meg­bíz­ha­tó ér­ték­íté­le­tű fi­a­tal li­te­rá­tor­nak, aki egy­szer­re tud len­ni iro­da­lom- és mű­vé­szet­te­o­re­ti­kus és iro­da­lom­kri­ti­kus, el­dönt­ve ez­zel ma­gá­ban az iro­da­lom­tu­dó­sok és kri­ti­ku­sok tíz-egy­né­hány év­vel ez­előt­ti meg­le­he­tő­sen med­dő vi­tá­ját is.
S gra­tu­lá­lok a Posonium-díjához.