Do­bos Lász­ló Év­gyű­rűk ha­tal­ma II. cí­mű kö­te­té­ről

Ko­vács Győ­ző – Meg­ké­sett ref­le­xi­ók egy könyv ol­va­sá­sa­kor
Do­bos Lász­ló kö­te­té­ről van szó, az Év­gyű­rűk ha­tal­má­nak má­so­dik kö­te­té­ről. Ami már rég­óta, s egyéb mű­ve­i­ben is nyil­ván­va­ló: Do­bos Lász­ló írá­sa­i­nak er­köl­csi in­dít­ta­tá­sa. Nem­csak az em­lé­ke­zés és az em­lé­kez­te­tés a lé­nye­ges is­mer­te­tője­gyei, ha­nem – a meg­mé­ret­te­tés, a pró­ba is. Mint már ar­ra az el­ső (Év­gyű­rűk haalma I.) kö­tet­tel kap­cso­lat­ban fel­fi­gyel­tünk: az em­ber­ség­tar­ta­lom pró­ba­té­te­lé­re (ld. ISZ 2006/7. 79. – az Em­be­ri sors – Egy szál ing­ben kap­cso­la­tá­ra). Az em­be­ri ma­ga­tar­tás – mint pró­ba­kő.

Az egyé­ni és tár­sa­dal­mi élet kap­cso­lat­rend­sze­ré­ről van szó. A ke­ret­ről és a lé­nye­gi ös­­sze­ge­zés­ről. A gon­do­la­tok ere­dő­jé­ről és summázatáról. Do­bos Lász­ló mik­ro- és mak­ro­koz­mo­szá­ról, ame­lyek­ben a múlt és je­len fo­nó­dik ös­­sze – re­gény­ben és pub­li­cisz­ti­ká­ban egy­aránt.

S hogy e kör­be be­von­junk egy elő­ző (pub­li­cisz­ti­kai) kö­te­tet, olyan­ra gon­do­lunk, mint az Udvard cí­mű. Bi­zo­nyá­ra nem vé­let­len, hogy ama kö­tet­nek azt a cí­met ad­ták, Te­rem­tő küz­de­lem, hi­szen ez jel­lem­ző Do­bos Lász­ló pub­li­cisz­ti­ká­já­ra, gon­do­la­ti pró­zá­já­ra.

E so­rok író­já­nak volt egy be­szél­ge­té­se Do­bos Lász­ló­val, még 2006 má­ju­sá­ban, Pozsonypüspökiben. A be­szél­ge­tés ha­tal­mas ön­val­lo­más, mo­no­lóg volt. A Do­bos-re­gé­nyek s a pub­li­cisz­ti­kai írá­sok kel­tek élet­re; a ko­ráb­ban le­írt be­tűk vál­toz­tak ele­ven sza­vak­ká. Így sok min­den az élő szó va­rá­zsá­val ha­tott. E ta­lál­ko­zás után min­den nyo­ma­té­ko­sab­bá vált; az em­ber em­lé­ke­zett, s az író fo­gal­maz­ta meg gon­do­la­tot. Az em­ber ki­csi­sé­ge és nagy­sá­ga, az in­du­lat em­lé­ke­ző ha­tal­ma ele­ve­ne­dett meg, ami­kor a sze­re­tett Fel­ső-Bod­rog­köz, az élet­be in­dí­tó böl­cső-táj ke­rült a kö­zép­pont­ba.

És – per­sze a tör­té­ne­lem. A több­ször „vo­nu­ló se­reg”. Előbb a kas­sai had­test ré­sze­ként – a voronyezsi–doni po­kol­ba; ké­sőbb – a trén­sze­ke­re­ken – a bod­rog­kö­zi fér­fi­ak né­pes se­re­ge a gulágba, a mun­ka­tá­bor­ok­ba. Aki vis­­sza­ke­rült ezek­ből – csak da­dog­ni tu­dott, ha egy­ál­ta­lán tu­dott vagy in­kább me­ré­szelt, mind­ar­ról a ször­nyű­ség­ről, ame­lyet át­élt.

Do­bos Lász­ló szí­ve-lel­ke és szá­ja meg­nyílt, ami­kor – szin­te mo­no­lóg­ként – ezek­ről – a ki­tö­röl­he­tet­len – évek­ről be­szélt. A re­gény és pub­li­cisz­ti­ka be­tűi kel­tek élet­re. Azok­ról a pa­raszt­em­be­rek­ről szólt, akik az „élet ter­mé­sé­vel” fog­lal­koz­tak, s vit­ték őket a tűz­láng­ba, mely­ről – ha egy­ál­ta­lán – da­dog­va tud­hat­tak be­szél­ni utó­lag… A po­ko­li el­len­té­tek­ről: ott­ho­ni éle­tük­ről és az ide­gen­ség­ről.

Az író (és az em­ber) lát­szó­lag „kön­­nyek nél­kül” em­lé­ke­zett; ami­kor már sír­ni sem tud. A lé­lek re­dő­i­be be­le­ita­tó­dott a múlt, a gyer­mek- és if­jú­kor meg­an­­nyi ször­nyű él­mé­nye.

Az író – mi­ként Fábry Zol­tán is egy­kor – so­kak, szá­zez­rek vé­le­mé­nyét fo­gal­maz­ta meg, ír­ta le azt, amit szo­ron­gó és tit­kolt fáj­dal­muk­ban nem tud­tak vagy in­kább nem mer­tek el- és ki­mon­da­ni. Így nyert pol­gár­jo­got Do­bos Lász­ló írá­sa­i­ban (re­gény­ben és pub­li­cisz­ti­ká­ban) az em­lé­ke­zés és em­lé­kez­te­tés mo­tí­vu­ma, s a pró­ba­té­tel er­köl­csi pa­ran­csa. Me­men­tó­ként. Nem csak „ba­ka­tör­té­ne­tek” vol­tak ezek; so­ha ki nem tö­röl­he­tő egy­ko­ri je­le­nek, má­ra múlt­tá vált élet- és cso­port­tör­té­ne­tek.
Ha majd, teljeskörűen, s mo­nog­rá­fi­á­ban fel­dol­goz­zák Do­bos Lász­ló életművét – mind­er­re (ti. a re­gény és pub­li­cisz­ti­ka kap­cso­la­tá­ra) kel­lő hang­súl­­lyal kell a fi­gyel­met fel­hív­ni. Er­re a bel­ső kap­cso­lat­ra.

Rak­juk egy­más mel­lé a négy kö­te­tet: Gon­dok köny­ve, Te­rem­tő küz­de­lem, Év­gyű­rűk ha­tal­ma I. és II., íme (a re­gé­nyek mel­lett): Do­bos Lász­ló gon­do­lat- és esz­me­rend­sze­rét, az in­dí­té­kok­nak a ke­re­tét és mag­vát kap­juk. Men­­nyi­sé­gi­leg pe­dig (együtt: több mint ezer ol­dal) egy új, sa­já­tos Do­bos-kö­te­tet. De hát itt nem meny-nyiségi ös­­sze­ge­zés­ről van szó! A gon­do­la­tok ki­fe­je­zé­sé­ről van szó: a csí­rák­tól a tel­jes ki­fej­le­tig.

Ami­kor a né­ma be­szél­ni kezd: er­ről volt és van szó. A kö­zel „fél év­szá­zad el­hall­ga­tá­sá­ról”. „Mint­ha mi sem tör­tént vol­na, mint­ha mind­ez a há­bo­rú utá­ni idő ve­le­já­ró­ja len­ne. Az el­hall­ga­tott bűn, a tit­ko­sí­tott bűn. A föld­be be­to­no­zott bűn. Hi­te­les igaz hírt a tör­tén­tek­ről kez­det­ben csak azok­tól a ke­vés né­há­nyak­tól kap­hat­tunk, akik vis­­sza­tán­to­rog­tak a po­kol­ból” – ol­vas­hat­juk a Ké­sei si­ra­tó­ban.

„Bib­li­á­ba vagy tör­té­nel­mi fest­mény­be il­lő der­mesz­tő kép” – em­lé­ke­zik az 1991-es má­ju­si le­le­szi em­lé­ke­zés­re-ese­mény­re. Le­het­ne foly­tat­ni… De én – eze­ket ol­vas­va – azt a má­ju­si be­szél­ge­tést nem tu­dom fe­led­ni a mai na­pig. Bár­mit ol­va­sok Do­bos Lász­ló­tól, az a kép ele­ve­ne­dik meg: Pozsonypüspöki, 2006. má­jus 18-ika. Ob­jek­tív kép – te­lít­ve (szub­jek­tív) val­lo­más­sal; mint­ha az író a kö­te­tek­ből lé­pett vol­na ki, hogy sza­vak­kal erő­sít­se meg, hi­te­le­sít­se mind­azt, amit ad­dig le­írt…
(Madách-Posonium, 2006)