Dobos László Évgyűrűk hatalma II. című kötetéről
Kovács Győző – Megkésett reflexiók egy könyv olvasásakor
Dobos László kötetéről van szó, az Évgyűrűk hatalmának második kötetéről. Ami már régóta, s egyéb műveiben is nyilvánvaló: Dobos László írásainak erkölcsi indíttatása. Nemcsak az emlékezés és az emlékeztetés a lényeges ismertetőjegyei, hanem – a megmérettetés, a próba is. Mint már arra az első (Évgyűrűk haalma I.) kötettel kapcsolatban felfigyeltünk: az emberségtartalom próbatételére (ld. ISZ 2006/7. 79. – az Emberi sors – Egy szál ingben kapcsolatára). Az emberi magatartás – mint próbakő.
Az egyéni és társadalmi élet kapcsolatrendszeréről van szó. A keretről és a lényegi összegezésről. A gondolatok eredőjéről és summázatáról. Dobos László mikro- és makrokozmoszáról, amelyekben a múlt és jelen fonódik össze – regényben és publicisztikában egyaránt.
S hogy e körbe bevonjunk egy előző (publicisztikai) kötetet, olyanra gondolunk, mint az Udvard című. Bizonyára nem véletlen, hogy ama kötetnek azt a címet adták, Teremtő küzdelem, hiszen ez jellemző Dobos László publicisztikájára, gondolati prózájára.
E sorok írójának volt egy beszélgetése Dobos Lászlóval, még 2006 májusában, Pozsonypüspökiben. A beszélgetés hatalmas önvallomás, monológ volt. A Dobos-regények s a publicisztikai írások keltek életre; a korábban leírt betűk változtak eleven szavakká. Így sok minden az élő szó varázsával hatott. E találkozás után minden nyomatékosabbá vált; az ember emlékezett, s az író fogalmazta meg gondolatot. Az ember kicsisége és nagysága, az indulat emlékező hatalma elevenedett meg, amikor a szeretett Felső-Bodrogköz, az életbe indító bölcső-táj került a középpontba.
És – persze a történelem. A többször „vonuló sereg”. Előbb a kassai hadtest részeként – a voronyezsi–doni pokolba; később – a trénszekereken – a bodrogközi férfiak népes serege a gulágba, a munkatáborokba. Aki visszakerült ezekből – csak dadogni tudott, ha egyáltalán tudott vagy inkább merészelt, mindarról a szörnyűségről, amelyet átélt.
Dobos László szíve-lelke és szája megnyílt, amikor – szinte monológként – ezekről – a kitörölhetetlen – évekről beszélt. A regény és publicisztika betűi keltek életre. Azokról a parasztemberekről szólt, akik az „élet termésével” foglalkoztak, s vitték őket a tűzlángba, melyről – ha egyáltalán – dadogva tudhattak beszélni utólag… A pokoli ellentétekről: otthoni életükről és az idegenségről.
Az író (és az ember) látszólag „könnyek nélkül” emlékezett; amikor már sírni sem tud. A lélek redőibe beleitatódott a múlt, a gyermek- és ifjúkor megannyi szörnyű élménye.
Az író – miként Fábry Zoltán is egykor – sokak, százezrek véleményét fogalmazta meg, írta le azt, amit szorongó és titkolt fájdalmukban nem tudtak vagy inkább nem mertek el- és kimondani. Így nyert polgárjogot Dobos László írásaiban (regényben és publicisztikában) az emlékezés és emlékeztetés motívuma, s a próbatétel erkölcsi parancsa. Mementóként. Nem csak „bakatörténetek” voltak ezek; soha ki nem törölhető egykori jelenek, mára múlttá vált élet- és csoporttörténetek.
Ha majd, teljeskörűen, s monográfiában feldolgozzák Dobos László életművét – minderre (ti. a regény és publicisztika kapcsolatára) kellő hangsúllyal kell a figyelmet felhívni. Erre a belső kapcsolatra.
Rakjuk egymás mellé a négy kötetet: Gondok könyve, Teremtő küzdelem, Évgyűrűk hatalma I. és II., íme (a regények mellett): Dobos László gondolat- és eszmerendszerét, az indítékoknak a keretét és magvát kapjuk. Mennyiségileg pedig (együtt: több mint ezer oldal) egy új, sajátos Dobos-kötetet. De hát itt nem meny-nyiségi összegezésről van szó! A gondolatok kifejezéséről van szó: a csíráktól a teljes kifejletig.
Amikor a néma beszélni kezd: erről volt és van szó. A közel „fél évszázad elhallgatásáról”. „Mintha mi sem történt volna, mintha mindez a háború utáni idő velejárója lenne. Az elhallgatott bűn, a titkosított bűn. A földbe betonozott bűn. Hiteles igaz hírt a történtekről kezdetben csak azoktól a kevés néhányaktól kaphattunk, akik visszatántorogtak a pokolból” – olvashatjuk a Kései siratóban.
„Bibliába vagy történelmi festménybe illő dermesztő kép” – emlékezik az 1991-es májusi leleszi emlékezésre-eseményre. Lehetne folytatni… De én – ezeket olvasva – azt a májusi beszélgetést nem tudom feledni a mai napig. Bármit olvasok Dobos Lászlótól, az a kép elevenedik meg: Pozsonypüspöki, 2006. május 18-ika. Objektív kép – telítve (szubjektív) vallomással; mintha az író a kötetekből lépett volna ki, hogy szavakkal erősítse meg, hitelesítse mindazt, amit addig leírt…
(Madách-Posonium, 2006)