Hudák Katalin ver­sei

Az üze­net foly­ta­tá­sa
az ös­vény,
me­lyen na­pon­ta el­ha­ladsz,
mel­let­tem él.
nem les­lek so­ha,

bár­csak most rá­lép­nél,
sze­me­im­mel nem si­mo­ga­tom
lép­te­id nyo­mát raj­ta.
csak egy lé­lek­fa­ló árny vagy,
ami sö­tét­té te­szi a le­ve­gőt, amer­re jár,
s ami az én lel­kem is majd­nem fel­fal­ta.

az ös­vényt,
amit na­pon­ta meg­ter­helsz lép­te­id­del,
én gyó­gyít­ga­tom.
szá­raz, for­ró te­kin­te­tem­mel
több­ször is meg­tisz­tí­tom.
mi­ó­ta rád ta­lál­tam,
ha­zu­doz­va su­gár­zik a nap,
de már nem árt ne­kem, ahogy te sem,
fény­lő ál­cád mö­gött is „meg­ta­lál­ta­lak”.

az ös­vény,
amin na­pon­ta el­ha­ladsz,
át­kos ter­hed­től meg-meg­rog­­gyan,
s én se­gí­te­nék ne­ki öröm­mel,
ma­ga­mat is meg­sza­ba­dí­ta­nám,
de nem tu­dom, ho­gyan.
ta­lán, ha vis­­sza­vo­nom
min­den sze­rel­mes sza­vam.
a ver­se­ket,
ami­ket ha­zug­sá­ga­id hív­tak élet­re,
mind hall­ga­tás­ra gyil­ko­lom!
ki­tör­lök min­den ké­pet,
ki­tör­lök az idő­ből egy egész évet,
s ad­dig gyöt­röm el­mém,
amíg te, lé­lek­za­bá­ló
dü­höm­től és sze­rel­mem­től
ha­lál­ra vál­tan, nyel­ved el­ha­rap­va
ki nem sza­ladsz!

az­tán könny­te­len sze­me­im­mel
meg­gyó­gyí­tom az ös­vényt,
amin na­pon­ta el­ha­ladsz.

életremegérés

azt hi­szem,
ez az év a csa­ló­dá­sok éve
vagy egy­sze­rű­en
csak fel­nőtt let­tem vég­re (?)
zi­lált let­tem,
meg­té­pett ha­zug sze­re­lem­től, su­nyi ba­rát,
mind­ezek
ször­nyű ter­hű meg­szer­zé­se,
az­tán kön­­nyű, ér­tel­met­len el­vesz­té­se

csa­lód­tam,
de nem csu­pán az „egyigaz” sze­re­lem­ben
és a leg­éde­sebb ízű ba­rát­ság­ban,
leg­job­ban
még­is ön­ma­gam­ban csa­lód­tam, s ab­ban,
hogy tán nem va­gyok jobb,
mint azok, akik szét­zi­lál­ják lel­kem,
nem va­gyok más,
ugyan­olyan va­gyok – em­ber –, ma­ga a csa­ló­dás
ért­he­tet­len,
de a fel­is­me­rés­től va­la­hogy olyan … nyu­godt let­tem

há­rom for­dí­tott há­rom­szög

mi van,
ha ré­gen,
bib­li­ai idők­ben
a meg­kö­tö­zött­ség
azt is je­len­tet­te egy­ben,
hogy ör­dög ál­tal meg­szál­lott,
s te­gyük fel, hogy ezek a dol­gok
az­óta is ugyan­úgy mű­köd­nek,
csak más for­mát öl­töt­tek,
más ru­há­ja lett csak
az ör­dög­nek,
aki vár
ránk?

nem
kel­le­ne
utá­na­néz­ni?
hogy a mai idő
le­he­tő­sé­gei kö­zé
pon­to­san ho­vá rej­tő­zött
és ho­gyan száll­hat meg min­ket
a so­kak ál­tal so­ha­sem lé­te­zett ör­dög?
mert ha ő va­ló­ban nem lé­te­zik,
hogy le­het kö­zöt­tünk en­­nyi
meg­szál­lott – meg­kö­tö­zött?
a ze­ne, a szen­ve­dé­lyek,
a do­hány­zás, al­ko­hol,
dro­gok és egyéb
rossz szo­kás,
ál­tal?

hogy
le­het­sé­ges,
túl­né­pe­se­dett
boly­gón­kon az,
hogy nép­be­teg­ség lett
a ma­gány? ön­gyil­ko­so­kat
te­remt­ve nap mint nap – ál­do­zat,
em­ber­ál­do­zat, az ör­dög mint­ha ma is
szed­né eze­ket, jól szó­ra­ko­zik ezen,
a pszi­chi­á­te­rek sem se­gí­te­nek,
ők is meg­ölik ma­gu­kat,
hon­nan jön ak­kor
a se­gít­ség? nem
ké­ne ke­res­ni?
va­la­hol?
új­ra?