Merényi Krisztián – Szindbád a hu­szon­egye­dik szá­zad­ban

Élet­re éhe­sen göm­bö­lyöd­nek a fel­hők a ró­zsa­il­la­tú tér fe­lett. Ká­ba pá­ra­fol­tok ké­szü­lőd­nek vis­­sza­tér­ni az ég­be. Lom­ha moz­gá­sú­ak a haj­na­li bu­szok.
Szindbád villamoscsikorgásra éb­red. Még bo­lyong el­mé­jé­ben a teg­na­pi virágízű mu­lat­ság. Egy las­san ka­nya­ro­dó jár­mű lám­pá­ja vi­lá­gít­ja be szo­bá­ját.

Öl­töz­kö­dés köz­ben ré­gi ked­ve­sé­re gon­dol. Hal­vá­nyo­dik a múlt, de a szi­vár­vány­em­lék örök­ké él lel­ké­ben.
Le­gya­lo­gol a har­ma­dik eme­let­ről. Ahogy ki­lép a ka­pun, egy ke­nyér­szál­lí­tó ko­csi ben­zin­sza­ga csap­ja meg az or­rát. Égett ci­pó il­la­ta – gon­dol­ja. Nagy lép­tek­kel in­dul to­vább.
Vé­gét jár­ja az ősz. Fa­gyo­sak a haj­na­lok. Köd­ben úsz­nak a szem­köz­ti há­zak. Szindbád be­kap­csol­ja mp3-as le­ját­szó­ját.  – Ó, igen… Ak­kor még volt ro­man­ti­ka. A technozene, saj­nos las­san ki­hal.
Fel­te­kint a vö­rös­lő ég­re, vil­la­mos­ra száll. Kön­­nyes szem­mel is­mét a rég­múlt­ra gon­dol. – Tisz­ta­ság – tű­nő­dik. – Nem komp­li­kál­tak túl sem­mit. Szép és egy­sze­rű sza­va­kat hasz­nál­tak, mint: ki­rály, ütős, gáz, vaze, vágod… Be­le­bor­zong. Tud­ja, hogy eze­ket az életízű sza­vacs­ká­kat már nem hasz­nál­ják. A pi­ros si­sa­kos jegy­el­len­őr hölgy hang­já­ra fel­ocsú­dik.
– Az uta­zá­si ok­má­nyát, avagy a pót­dí­jat ké­rem!
– Kis ger­li­cém, tes­sék pa­ran­csol­ni! Amúgy mun­ka után du­gunk egyet?
– Jaj, na­gyon fi­gyel­mes, kö­szö­nöm a tö­rő­dé­sét, de nem te­he­tem.
– Ha nem tü­zel­tem fel, ké­rem, von­szol­ja ar­rébb ma­gát, le kell száll­nom.
Szindbád sá­lát hát­ra­csap­va lép le a jár­dá­ra. Mun­ka­he­lye még öt­perc­nyi já­rás. A biz­ton­sá­gi em­ber, mint egy óri­ás­fe­nyő, lom­hán Szindbádhoz for­dul:
– Tisz­telt uram, meg ne sértsem… igaz, hogy itt már az ös­­szes nő­sze­mélyt meg­hág­ta?
– Majd­nem. Azt a né­há­nyat a ve­zér kö­rül még nem mer­tem meg­kör­nyé­kez­ni.
Szindbád bá­na­to­san lép a lift­be. A bá­gyadt fé­nyű lám­pa egyik nya­rát idé­zi meg. A Ba­la­ton-par­ton ücsör­gött, sem­mi­re sem gon­dolt, csak a si­ma víz­tük­röt cso­dál­ta nap­le­men­te­kor. Fes­tő­pa­let­tá­val, ecse­tek­kel kö­ze­lí­tett fe­lé egy len­gyel kur­ti­zán, min­den áron le akar­ta fes­te­ni mez­te­le­nül. Szindbád föld­re dob­ta ru­há­it, hogy mo­dellt áll­jon. Ez a kár­ho­zó fél­ben lé­vő mű­vész­lé­lek volt éle­té­ben az egyet­len, akit nem ka­pott meg.
Alig­hogy be­lép az iro­dá­ba, Túrneú, a tit­kár­nő ká­vé­val fo­gad­ja. Szindbád nem fő­nök, csu­pán na­gyon tud sze­ret­ni, és Túrneú egy rop­pant há­lás vi­dé­ki lány.
Dél­után van. Az iro­da­tár­sak le­men­nek ebé­del­ni. Csak ő és Túrneú ma­rad. Az alag­so­ri ét­te­rem­ben éhes em­ber­tö­meg. Az iro­dák­ban csu­pán né­hány ott­hon­ról kosz­to­ló, an­ti­ni­ko­ti­nis­ta, túl­buz­gó. És bent ná­luk, a fo­tel­ban Szindbád csü­csül me­zí­te­len al­só­val, ölé­ben Túrneú lejt vad csí­pő­tán­cot.
Ha­za­fe­lé alig ta­pasz­tal éle­tet a ter­mé­szet­ben, csak mély­ só­ha­jú fé­nyek kel­te­ge­tik egy­re elő a te­let. Né­ha két ko­pár fa kö­zött hir­te­len el­röp­pen egy-egy amorf ma­dár. Szindbád a nyu­ga­lom­tól át­szel­le­mül­ve lép be a fény­ké­pész­hez.
– Tisz­te­le­tem! Ké­szen van­nak a ké­pek?
– Uram, igaz­ság sze­rint csak hol­nap kel­le­ne jön­nie.
– Meg­fe­jel­lek, hogy be­sza­kad a tar­kód! Hol­nap itt lesz, vagy együtt ás­suk a sír­göd­rö­det!
Na­gyon sze­ret­te vol­na azo­kat a ké­pe­ket, ahol ré­gi ba­rát­ját bú­csúz­tat­ják sze­ret­te­ik­kel, hisz új­ra vis­­sza­tért hos­­szú évek­re Ame­ri­ká­ba. Van még a te­ker­csen né­hány pi­káns kép is, amit ró­la ké­szí­tett ba­rát­ja egy le­gény­bú­csúz­ta­tón.
Hő­sünk még be­tér a lom­bos tölgy­fa alatt hú­zó­dó Shop City­be. Ott­hon a masz­tur­bá­lás okoz­za szá­má­ra a leg­na­gyobb örö­möt. Még ak­kor is, ha az­nap öz­ve­gyet, lányt, tit­kár­nőt meg­ka­pott. Ön­ki­e­lé­gít böjt­kor, má­jus­ban, ha ál­mos, vagy épp a für­dő­kád­ban. Né­ha a lép­cső­ház­ban is, ami­kor el­ti­peg mel­let­te a fe­let­te la­kó, büsz­ke, szép­sé­ges dá­ma – Szindbád olyan­kor nem bír­ja kon­zer­vál­ni a friss él­ményt.
Óra nél­kül él. A csök­ke­nő vagy erő­sö­dő for­ga­lom­ból, a fa­lon át­szű­rő­dő han­gok­ból tud­ja az időt. A kö­ze­li re­míz­ből ki­dö­cö­gő el­ső vil­la­mos nyi­kor­gá­sá­ra éb­red.
Éj­sza­ka nem tud alud­ni. Egy ko­ráb­bi el­mé­le­te iz­gat­ja, mi­sze­rint jó­ma­ga is épp olyan, mint a töb­bi ha­lan­dó. A ter­mé­szet­ből jöt­tünk. Vá­ro­sok, iro­dák, re­pü­lő­te­rek, sper­ma­ban­kok, mind mes­ter­sé­ges al­ko­tá­sok. Vis­­sza kell tér­ni az anya­föld kö­ze­lé­be.
Haj­na­li ket­tő­kor út­nak ered. A vá­ros te­le van éj­sza­kai já­ra­tok­kal. Más­fél óra bu­szo­zás, és jó har­minc perc gya­log­lás után ott ül, ahol már an­­nyi­szor kép­ze­let­ben: az idil­li, el­ha­gya­tott tó­par­ton. Ször­nyen fá­zik. Még leg­alább két óra, amíg ki­vi­lá­go­so­dik. Eb­ben a ké­ső ősz­ben alig­ha lesz tisz­ta az ég. Fek­vő­tá­masz­ok, fe­lü­lé­sek, bő­ré­nek in­ten­zív dör­zsö­lé­se se­gít el­vi­sel­ni a hi­de­get. Már lát­ja a né­hány mé­ter­re el­te­rü­lő víz­tük­röt, ha­ma­ro­san a ví­zen úszó vé­kony­ka jég­le­me­ze­ket is. Bel­jebb csó­nak­alak­za­tot for­mál a köd. Va­la­hol mö­göt­te a Nap­va­dá­szok Domb­ja. Ha ez vol­na a ten­ger, dél­re szök­ne.
Mun­ká­ba kel­le­ne men­ni. So­kat fog kés­ni. Kép­te­len fel­áll­ni. Ki­hal­tabb a táj, mint éj­sza­ka. A tá­vol­ban se lát­ni sen­kit. Még egy­szer meg­pró­bál sza­ba­dul­ni, de moz­dul­ni sem bír. El­ne­he­zed­tek a vég­tag­jai, min­de­ne for­ró. Né­mi me­ren­gés után rá­jön, hogy be­le­ol­vadt a fes­tői szép­sé­gű táj­ba.