Tő­zsér Ár­pád – Fér­fi­kor, így jöjj!

Így le­he­tek csak
erős a baj­ra –
ci­ga­ret­tá­ra:
gyujtok a dal­ra.
Föl­di bajt ol­dó
tűz­pi­ros dal­ra.

Pá­va­to­rok­kal
szó­lok a nap­ba.
Csil­la­go­kat rúg
hu­szon­két évem:
mor­zsa-vi­lág­gal
be so­se ér­jem.
A Min­den­sé­get
ma­gam­ba szed­jem,
de só­ra, szén­re
es­sen szét ben­nem.
Meg­ol­dó szem­mel
vi­lá­gom jár­jam:
ha bim­bót lá­tok,
vi­rág­gá lás­sam,
hogy­ha gazt lá­tok,
tűz­láng­gá néz­zem:
jár­jon az em­ber
szekfű-fehérben.
De tor­kig áll­jak
bár a vi­rág­ban:
kis fü­vek mér­gét
fel­ki­a­bál­jam.
Le­gyen fü­lem, ha
bá­nat-tó ümget –
Úr­ra font kan­tárt
csak úron tűr­jek.
Fagy-fe­gye­lem­be
vér-me­leg ked­vet,
csend-száj­ba bá­tor
szót kö­ve­tel­jek.
Bá­tor el­mék­nek
bá­tor a lá­ba:
aka­rom: áll­junk
vad ka­ri­ká­ba.
Vad ka­ri­ká­ba,
meg­vál­tó tánc­ra,
min­den­ki jár­ja,
fér­fi-mód jár­ja.
S egy aka­rat­ra
len­dít­ve lá­bunk
a for­ga­tag­ban
ös­­sze­ki­ált­sunk
Vi­lá­got ron­tó
nyers erők kel­nek:
nem elég fél­ni
már egyér’ egy­nek.
Túl az ideg s bőr
szab­ta ha­tá­ron:
aki most fáj, az
ős­sej­tig fáj­jon.
Ki ve­lünk tán­col,
ki ve­lem jár­ja:
Anyánk ké­pén a
vi­lág a rá­ma.
Min­den­ki mind­ér’!
Pötty, kü­lön-fé­nyek
szünjenek! – Tánc­ba,
kör­tánc­ba, né­pek!
Tü­dő tá­gul­jon,
csiz­ma­szár rogy­jon,
tör­jön aranycsepp
– zen­dül­jön tor­kom.
Fér­fi­kor, így jöjj!
Így gyújt­sak dal­ra
pá­va­to­rok­kal,
így szól­jak nap­ba.
Sza­kad­jak meg bár,
tor­kom­ba buk­jon
szó he­lyett sós vér:
ne hagy­jam jus­som.
Jus­som a szó­ra,
igaz­ra, szép­re
gye­hen­na-ol­tó
hűs em­ber­ség­re.
Szól­jak ha­lá­lig
harcverest, bát­rat, –
Fér­fi­kor, így jöjj,
vi­gyáz­lak, vár­lak.

(Iro­dal­mi Szem­le, 1958/1)