Monoszlóy Dezső: Jolánka

Gyermekkoromban gyakran ültem a parton. Néztem a vizet. Apám a közelemben tartózkodott. Horgászbotját szorongatta. Legalábbis az egyiket, a többiek az én megítélésem szerint önállóan működtek. Egymáshoz nemigen szóltunk. A gondolatok sátra feszült fölöttünk, abba kapaszkodtunk. Jó lenne bebújni a tóba, lemászni a fenekéig, és megnézni, mi van benne. A tó érdekesebb, mint az ég, az nappal csak levegő meg nap. Este, ha kigyúlnak a csillagok, feljön a hold, valami-vel izgalmasabb, de távolról sem annyira, mint a tó, amely tele van szörnyekkel, kincsekkel, kalanddal. Értük is lehetne nyúlni, ha az ember erre merészkedne. Csak hát ki rendelkezik ekkora bátorsággal? Talán még apa sem. A partról persze könnyű fogadkozni. Látnám meg Jolánkát, megtanítanám kesztyűbe dudálni, ez csak kard-csörtetés. Szemtől szembe kerülve vele egészen más a helyzet. A fél megpillantástól is megborsózik a bőr, kiszárad a torok, segítségért sincs idő folyamodni. A nádason túlra becsukott szemmel nézve, néha kibukik Jolánka szőrös háta. Aki nem élte meg, nem tudja elképzelni. Én többször megéltem, apámnak is beszéltem róla. Ő ilyenkor megértően bólogatott, hogy az nagyon lehetséges, nem szabad csodálkozni rajta. Apám cinkossága nem lepett meg, hiszen Jolánkáról éppen tőle hallottam legelőször. Igaz, a többi horgásztárs is tudott a létezéséről, de apa hite volt ebben a legtántoríthatatlanabb és a legvarázslatosabb. Ha ő beszélt róla, Jolánka mérete, külseje, szokása aszerint változott, hogy apa annak előtte a hazai termés melyik borából fogyasztott, lopójával melyik hordó nedűjét cincogtatta poharába. Jolánka hosszúsága húsz méter, de legalább kettő, magyarázta apa sugalló erővel, lassú szóejtéssel, hosszú szüneteket tartva méterek és szavak között. Ha Jolánka testformája ekkora ingadozást mutatott, az a harmadik hordónk traminjára utalt, ha kevesebb volt a kilengés, a budai zöldre. Jolánka testét hol szőr, hol pikkely borította, volt piros és kék szemű. Röfögött, dorombolt, ugatott és néha úgy trombitált, mint az elefántok. Sem külsejének, sem hanghordozásának, sem egyéb tulajdonságának nem lehetett a végére járni. Abban viszont egyetértett a helyi horgásztársadalom és néhány Jolánka bűvöletébe esett idegen, hogy becsukott szemmel egy-szer már ki-ki találkozott vele, nem beszélve rólam, aki ágyamból is láttam, pedig ablakom nem nyílt a tóra.

Nem tagadom, azzal is tisztában vagyok, hogy minden tónak megvan a maga szörnyetege, amelyet éggel szembenálló víztükör takar. Ha megvakarnák itt is, ott is, a mitológia hínárjára csillanna fény. Jolánkával azonban egyikük se veheti fel a versenyt, tán azoknak a whiskyt ivó skótoknak a kivételével, akiknek az álmára hasonló súllyal tud rátérdepelni a látomás.

Kibújt a fű, meg elsatnyult, jött fehér és esős karácsony, vidám és szomorú. A világ eseményei a hozzá kapcsolódó mindennapokkal együtt némiképp elvonták a figyelmet Jolánkáról. Ebben erősen közrejátszott apa és két-három horgásztárs halála. De ha erejét vesztve, más titokzatosságba olvadón, bakfiskoromig elkísért a tó misztikája, és egy szép napon a közelgő osztályvizsga fenyegetésével a hátamon, a partra menekülve megpróbáltam a nádon túlra nézni. Nagyot csobbant a víz, és búvárszemüveget viselve, a messzeségből mindenesetre annak látszott. Jolánka bukott föl a habokból hatalmasan és fenyegetően. Fekete pikkelyek borították a testét. Közelebb érve azonban hihetetlenül megváltozott. Ahogy búvárszemüvegét feljebb tolta, egyre kevésbé hasonlított halszörnyetegre. Villogó kék szemmel, hullámos szőke hajjal gázolt a part felé. Az öreg ördögbe is, de megszépültél, Sárika, mondta, szívet melengető bariton hangon. Kiderült, közeli szomszédunk, csak évek óta nem jöttünk össze, ő valahol külföldön végezte tanulmányait, orvosnak készült.

Az ezt követő napok Pót-Jolánka csodálatában teltek el. Csónakázás közben két homlokcsókig is eljutottunk, a további elég heves próbálkozásainak éppen az ő érdekében, megőrzött szüzességem birtokában, későbbi terveim szédületében, hősi-esen ellenálltam. Elképzeltem magam, amint mellette repdesek hófehér menyasz-szonyi ruhában.

A következő évben még láttam egyszer. Fehér menyasszonyi ruhában ült valaki mellette, nem én voltam. Aztán megházasodtam én is, helyesebben férjhez mentem, amit azért kell így kihangsúlyozni, mert nem én, ő választott. Jómódú, derék férj volt. Sokat utaztunk. Időnként, évtizednyi szünetekkel az évek és az élet tavából Pót-Jolánka is kidugta az üstökét. Egyszer egy londoni sörözőben, aztán egy Srí Lanka-i hotel bejáratánál, New Yorkban és Rómában találkoztam vele. Ha kettesben, férjem távollétében futottunk össze, szót is váltottunk egymással. Felü-letes, nem lényeges szavakat. Azt azonban mindig megkérdezte ilyenkor: Boldog vagy-e? Megpróbáltam lelkesen bólintani, annál is inkább, mert ennek a szónak a lényegére eleddig sohase döbbentem rá. Na ja, rázta fejét, ezt nem szabad elkapkodni, Sárika. Már csak azért sem, mert boldogság nincs, legföljebb az boldog, aki velem él. Mindegyik boldog volt? Faggattam, tudván, hogy többször nősült. Mindegyik, felelte határozottan. Trópusi kalapját lengette, akkor elefántvadászatra készült, máskor hajadonfőtt őszülő halántékát simogatta. Hol elegánsan, hol kopottan, aszerint, milyen viszonyok közé sodorta kalandvágyó természete.

Megözvegyültem. Régi holmik között kotorászok, rakosgatok. Kedves játékszer került a kezembe. Búgócsiga. Rozsdás, poros. Letisztítom, kiigazítom össze-kunkorodott zsinórját. Felhajtom a szőnyeget, elindítom. Búg. Úgy hallatszik, akár az a könnyű bódulat, ami betakarja a múltat. Koporsók után menetelek, apám, férjem, anyám koporsója után. Gyászkeretes levelet szorongatok a markomban. Egzo-tikus bélyeg a borítékon. Messziről érkezett, oda már nem utazom, késve is érkez-nék. Megvárom, amíg Jolánka nagyot csap a farkával, uszonya szárnnyá válik, és visszarepül a tóba. A víztükör alá bukik, ami szembenéz az éggel. Én meg kiülök a partra, lehunyom a szemem, szorosan, hogy fény ne érje, a nádason túlra pillantok, és várom, hogy felbukjon újra.

Rettegett Vilma

Mintha futóhomok korbácsolt volna végig a tájon. Szétszakított sátrak, szétgurult edények hevertek szerteszéjjel. A szájban, a fogak között szinte kiöklendezhetetlenül homok sercegett. Az álom kópiájaként összefüggéstelen látomások fintorogtak elé. Élők és holtak, ismerősök és idegenek fogtak körül. Lezuhantak a helyhezkötöttség bilincsei, hallani véltem a csattanásuk. A tapintható anyag meg-szűnt, egyszerre mégis beleütköztem valamibe. Ennek sem volt szilárd térfogata, inkább illata, bűze, Srí Lanka-i teagyárra emlékeztetett és öklendezésre késztetett. Apró szingalézek meredtek rám.

Vilma vagyok, támaszkodott a vállamra egy meghatározhatatlan korú nősze-mély. Fogadjon örökbe, folytatta. Talán azt mégsem, tiltakoztam. Átveszem a vezetést, maguk úgyis betegek. Van két gyönyörű gyerekem meg szerető férjem, de azok majd meglesznek valahogy. Kiugró pofacsontú arcát állandóan mozgó sunyi-ság formálta. Sohase lehetett tudni, sírássá vagy röhögéssé torzul, vékony csupa szár lábai elég bizonytalanul mozogtak. Maga hullarészeg, kísértem ide-oda tántorgó lépteit. Ez rágalom, sziszegte erősen hiányos fogsora mögül. Mutatóujját magasra emelte. Tudod!? Ezt az állandóan megismétlődő kötőszavát tegező formában használta. Tudod, tudod, rikácsolta, tudhatná, tette hozzá elnézőbb hangsúllyal. Maga rágalmaz, tudod. Pedig van egy ünnepnap a naptárban, sajnos már elfelejtettem a pontos dátumát. Az ártalmatlanul rágalmazottak ünnepe, tudod? Nem. Ennek semmi értelme nincs. Az ártalmatlanul rágalmazottaknak semmi értelme. De igenis, van.

Zúgott a fejem, szerettem volna lakásom bútordarabjaiba fogódzni. A szoba hirtelen cigánykereket hányt. Sivatagi vidékké változott, mindenütt homok volt, Vilma és a szingalézek óriáskígyóvá tekeredő ölelése szorongatott. Erre csörög a dió, erre meg a mogyoró, sziszegték kellemetlen fejhangon. Innen nem lehet sehová se menekülni, lihegte Vilma savanyú lehelete a hátam mögül. Ahogy teltek a napok és a hetek, beláttam, igazuk van.

Vilma néha napokra eltűnt, ilyenkor nem tudtam, merre jár. Mindig riasztó, új hírekkel érkezett. Tudod, mit híresztelnek nálunk? Mutatóujja a levegőben hadonászott. Hogy én idejöttem kurváskodni. Ki állít ilyet? Az egész falu. A férje meg a drága gyerekei? Azok is. Azt mondják, hogy én valakit lefizettem, keféljen meg, mert a férjem nem hajlandó rá. Tudod? Tudhatná.

Megpróbáltam a tudható esélyeinek valamiféle védőpajzsot keresni, ez az igyekezetem Vilmáról lepergett. A férjemmel három napig szeretkeztünk, lelkesedett. Ilyenkor befogja a számat, mert elélvezéskor úgy visítok, hogy attól tart, felébresztem a gyerekeket. Hány évesek a csecsemők? Egyik tizenhét, az idősebbik huszonkettő. Nagyon büszke fiúk, senkitől se fogadnak el semmit, falatnyi kenyérkét sem.

A kimondott szó olykor visszhangzó, legalábbis továbbhangzó természetű. Vilma időközben szorosan összezárt száját figyelem, ahonnan feltartóztathatatlanul tovább bugyognak a szavak, a kimondatlant is bemocskolón. Vilma ma epikusi minőségében tündököl. Első alkoholmámorát kipihenhette, népes rokonságáról tart beszámolót. Tudod – a nevek kavalkádja fejbe kólint –, tudom, hagyom rá, de ez nem menekvés. Amikor a rodostói magyar nagykövettel összebarátkoztam, akinek az üz-lete közvetlen a követség épülete mellett van… Ami sok, az sok. Nincs magyar nagykövetség Rodostóban! De van. Vilma könyörtelen. Ha valaki az ő utcájába lép, dantei méretűvé nő a fenyegetettség. Fel kell hagyni minden reménnyel. Tudod, már kétszer felakasztottam magam. Kétszer! Ehhez mit szól? Nem hiszi? Nem szoktam hazudni. Engem ugyanis nem tanítottak rá. Látszik, hogy erre nem szorult, mert elvétve se tud igazat mondani. Maga rágalmaz! Vegye tudomásul. Tudomásul vettem.

A váratlanul rám szakadt csendtől megijedtem. Észrevétlen apadt el a mesefolyam. Toportyánféreg, ragasztottam rá a megfelelő tulajdonságjelzőt, amit farkaspillantása sugallt. Toportyánféreg, ismételgettem, teljes meggyőződéssel. Nem vagyok toportyánféreg, sikoltozott Vilma. Ha a mindennapok felőrölték az erőmet, kimerülten rövid álomba merültem, vagy inkább zuhantam. Őrjöngő farkasokkal, tealeveleket hurcoló szingalézekkel s halott anyám csontvázzá silányult álomképével hadakoztam. Vilma kamaszai se kíméltek. Gyerekkocsit tologatott előttem, föl-le, le-föl, felkarcolták a parkettet. Az ormótlan bakancsok kilógtak a látványból. A legkülönösebb az volt, hogy az ide-oda cikázó változásban az idő mozdulatlan maradt. Velem együtt zárták koporsóba. Így ni, vezényelt a toportyánféreg. A fedél rám csapódó zajától riadtam fel. Erről eszembe jutottak a kulcsok. Magasságos ég, Vilmánál vannak! A lakás- és a kapukulcs is. Ezt sürgősen tisztázni kell. Vilma! Hol tartja a kulcsokat? A nadrágzsebemben. Ha kimegyek a házból, a bárszekrényre helyezem. Ez lehetetlen. Helyesebben, ha bemegyek a lakásba. Most hol van? Ott ni, a bárszekrényen. Nincs ott. De én oda tettem. Nincs ott. Ott kell lennie.

Ismét az az ütemező ritmus hangzott fel: Erre csörög a dió, erre meg a mogyoró. Nem akart vége szakadni. A régmúlt is besompolygott az otthonomba. Nagybátyám ósdi rádiót barkácsol, ez még nem lámpás készülék, pár ügyes mozdulattal összeszerelhető. Most erre sincs idő. Izmos férfiak nyomulnak a műhelynek kine-vezett konyhába. Gyere, Anti, a bolondos kocsmáros megint kiakadt. Fojtogatja a feleségét meg a tengeren túlról Miss Universumként hazaérkezett gyönyörűséges lányát!

Közbe kell lépnünk. Ehhez nekem semmi közöm, támad rám felháborodottan Vilma. Nem ismerem a nagybátyját. Hát ez igaz. Akkor döbbenek rá, hogy jó ideje fennhangon beszélek. A szétfolyt jelenben mit keres a régen kifakult múlt históriája? Fontosabb dolgok is akadnak ennél, pattog Vilma. Például, amit nagyon megfontoltan sikerült elintéznem. Mit? Azt nem kötöm az orrára. Nem firtatom, érzem, ezt a titkot nem megőrzésre szánta. Lihegő elégedettséggel pukkan ki belőle: A kapucsengőn leragasztottam a névjegyét. Így ezentúl senki se tudja, hol lakik. Hiába keresnék, lassanként a legjobb barátai is leszoknak magáról. Nem pompás? Semmi fölösleges zavargás. És ha telefonon hívnak? Nem veszi fel a kagylót. Maga utálja a telefoncsengést, ezt már kitapasztaltam. A ház ugyan továbbra is megfigyelés alatt marad, de előbb-utóbb elmúlik ez is. Ki figyeli a házat? A férjem meg a gyerekeim. Akik a maga beszámolója szerint több száz kilométerre laknak? Ki tudja, minden lehetséges. Vilma arcán széttárul a boldog vigyorgás. Csak nem kell számolni a napokat, meddig tartanak. Mi meddig tart? Hát az, hogy vagyunk. Vilma, maga megbolondult. Talán maga. Nézze meg, hogy reszket a keze. A megbolondulás első ismérve. Sajátos diagnózis, szúrnám közbe. Az én kezem cseppet sem reszket. Vizsgálja meg, nyugodtan megvizsgálhatja. Reszket, nem reszket? Na, ugye? Szép álmokat. Álmodjon pufók angyalokkal. Vajon ki mondhatta? Vilmához nem illik. Az ő szótárából hiányoznak a jókívánságok. Készüljön fel valami baljós eseményre. Ilyeneket szokott a fülembe súgni.

Sokáig nem tudtam elaludni. Azon tűnődtem, színesek-e az álmok vagy feketék, s hogy mikor ragadnak magukhoz. A pontos időre sohasem jöttem rá. Összetörődötten ébredtem fel. A férjre és a gyerekekre eszméltem, akik ismeretlen messzeségből figyelnek. Meg akarnak ölni? Miért? Hiszen ez teljes képtelenség, ker-gettem el a gondolatot. Vilma azonban állandóan a közelemben serénykedett. Kávét kér vagy paradicsomlevet? Másokra ne számítson. A címe ismeretlen, remélem, elhiszi. Hasznosabb lenne, ha a kulcsokra térnénk. Elvesztettem. Akkor sürgősen új zárakat kell csináltatni. Fölösleges kiadás. A kulcsokat megtaláltam. Hol vannak? Kiváló helyre rejtettem.

A modern pszichoanalízis egyik apostola kijelentette, aki nem fél, annak nincs fantáziája. Én viszont félek. Lehetséges, Vilmát is azért találtam ki, hogy féljek. Vilma nincs. De ha nincs, akkor ki nyitotta ki az ajtót? Még azt is hallottam, ahogy a kulcs óvatosan fordul a zárban. Nagy bakancsú suhancok hajoltak fölém és egy kiherélt hangú nyakigláb férfi. Ordítva énekelték: Erre csörög a dió, erre meg a mogyoró.

Tudathasadás

Két lompos kutya ugrándozott a ház előtt, az ősz szakállú férfi a kitárt ablakból figyelte mutatványukat.

Tudathasadás, ugatta az egyik. Skizofrénia, ugatta a másik. Teljes azonosság, bosszankodott Élet Mihály. Ha csak az nem szolgál némi magyarázattal, hogy az ebek gazdái más-más nemzetiségűek. Bár ez is botcsinálta konklúzió. Hátrafordult. Körülnézett. Minden idegennek látszott. Talán nem is itt lakom. Nem ez az ottho-nom. Akkor pedig el kell menekülnöm, méghozzá azonnal. Közben eszébe jutott, valahová hivatalos. Itthonról vagy máshonnan? Egyre megy. A kulcs, amit a zsebében talált, illett a zárba. Gondosan becsukta az ajtót. Utóbbi időben félt a betörőktől.

Amikor a terembe lépett, hunyorogva szemlélődött. Az ünnepség már elkezdődött. Az első sorok jóformán megteltek. Olyat keresett, ahol senki sem ült. Óvatosan megtapogatta a párnázott széket. Soha nem lehet tudni. Korábbi olvasmányai nyitva hagyták azt a feltételezést, hogy egy magyar uralkodót az árnyékszéken gyilkoltak meg. Alattomosan, alulról, horribile dictu felnyársalták. Hirtelen világosság támadt. A függöny felgördült. A színpad bal oldalán dél-afrikai fehér lányok skót balladákat adtak elő. A nagyobbik énekelt, a kisebbik zongorán kísérte. A szemben levő oldalon magyar vonósnégyes a Cremonai hegedűst cifrázta. A kopasz csellós egyik lábát előre nyújtotta, így láthatóvá vált lyukas cipőtalpa. A többiek padlóhoz szorított cipővel hegedültek. Előadásukat hosszan tartó taps köszöntötte. Helyéről nem mert mindjárt elmozdulni. Nagy volt a tolongás. A kijárat felé igyekezett. A ruhatár előtt ismeretlen férfi pajtáskodón vállon veregette. Hogy ityeg a fityeg, kérdezte. Kajánkodó tekintettel nézett farkasszemet vele.

Futva hagyta el az ünnepség színhelyét. Kiérve megtorpant. Kinyújtotta előretartott kezét, arra ügyelt, ne ütközzön össze ismeretlen akadállyal. Átjutott a forgalmas sugárúton. Sikerült a megnyugtató járdaszélig elvergődnie. Emlékekben próbált megkapaszkodni, de rájött, nem megbízható szerkezetűek. Másképpen, légüres térből pottyan néhány életdarabka a meglepett sorstárs ölébe, a későbbiekhez hozzáilleszthetetlenül.

Katonás léptekre figyelt fel. Zelenkáné fintorodott elő. Jelentem alásan, mondta, feltehetően leányos pukedlit utánozva. Persze ez teljesen lehetetlen. Z. több évtizede halott. Zelenkáné örökké él. Jelenleg is Maca nénit cipelte a hóna alatt. Maca néni is örökké él. Bár ő krónikus magas vérnyomásban szenved. Egy, a szalonunkban gyakori vendéghez, Bódi Bácsihoz, egy jól konzervált huszárezredeshez kötődött titkos, esetleg törvényes házassággal, vagy csupán érzelmi szálakkal. Zelenkáné lefitymálta Maca nénit. Féken tartott gondolatvilágában becs-mérlően nyilatkozott róla, hogy öreglány, meddig tengeted még nyavalyás életedet. A valóságban azonban ilyen kijelentést soha nem merészelt tenni. Maca néniből annyi tiszteletre méltó törékenység áradt, hogy róla az ilyen durva szavak úgyis leperegtek.

Mielőtt Zelenkáné átmenetileg hozzánk költözött, egy kéményseprő özvegye s egy előkelő budai szanatórium főmadámja volt. Nálunk a szobalányok és szakács-nők rémeként mindössze tizennyolc évig maradt. Mi, öcsémmel együtt úgy gondol-tuk, hogy anyánk az úrnő, erre abból következtettünk, hogy neki, szépségét dicsérve minduntalan kezet csókolt. Legszívesebben szájon csókolta volna, de jelenlé-tünkben valahogy türtőztette magát. Pedig erre semmi szüksége nem volt, mert a bonyolultabb dolgok áttekintéséhez vagy megértéséhez halvány segédfogalmunk sem volt.

A tényleges hatalmat azonban bizonyos fogaskerekek áttekinthetetlen működésének következtében ő képviselte, a Bibliát nélkülöző meggyőző erőre nem is támaszkodva. Egy virtuális emlék egyre határozottabb körvönalakkal toppan elém. Az Ördögorom csárda felé meneteltünk. Zelenkáné volt a csapatkapitány, öcsém a sereghajtó. Megszomjaztam, kapok málnaszörpöt vagy nem kapok, üvöl-töttem hisztérikusan. Kapsz a fejedre, zendült basszushangon. Olyan volt, mint az Úr hangja. Elcsendesedtem. Diákkorom ájtatos képe vigyorgott rám. Aztán rájöttem, nincs Isten. Ezzel hihetetlen felelősség zúdult a nyakamba. Ráébredtem, ezentúl másokra is nekem kell vigyáznom.

A járda túloldalán valami vagy valaki tűsarkakon elsuhant. Egy lány, aki mögött nincs árnyék. Háta mögött csak a testem. A fehér almavirág, amit mindig ke-restem. De mi köze ennek a jelenhez? A jelennek nincs igazságérzete sem a múlthoz, sem a jövőhöz. Ez a találkozás sehova sem tartozik. De mégis, mintha a most telkén barangolna. Mihály belesüppedt a hangulatába. Feltörte a cipő a lábát, nem fáj? Dehogynem, bólintott a lány, s felsóhajtott. Akkor magát halálig védelmezni kell.

Ettől kezdve bábszínházi hangon beszélgettek, mint Vitéz Mihály és Tündér Ilona. Ennek hanglejtését, udvarlási formáit gyerekkoromból, a Volt egyszer egy állatkert színhelyéből merítettem. Valamelyik pavilonjában, pálma- vagy elefánt-házában működött egy üvegkalitkában megtekinthető parányi bábszínház. Közelről nem, csak tisztes távolból lehetett becserkészni. Szerencse kellett hozzá, mert nem volt pontos műsoridő. Itt páholta Vitéz Mihály vagy nyakazta le éles szablyájával a boszorkányokat. Máskor meg Tündér Ilonát dédelgette az ölében.

Az ég ekkor váratlanul forgószelet kavart, és a sivatagba sodorta mindkettőjüket. Üvöltő tevéktől körülvéve a homokba kuporodtak. A tevéknek habzott a szájuk, testükből ömlött a vér. Előbb csak ők bömböltek, később a lány is. Minden jóra fordul majd, reménykedett Mihály. De hát csoda nincs! – visította egy kétpúpú. Szőrös nyelvét rám öltötte a leggonoszabb nőstény.

Igyekeztem másra terelni a szót. Szanatóriumi élményeimmel hozakodtam elő. A társalgóban, amely játékszobának is szolgált, öreg házaspár sakkozott. Megdöbbentett, hogy rosszul van felállítva a tábla, ők meg nyugodtan tovább játszanak. A királynő megtartja színét, kezdtem indulatosan a kioktató penitenciát. Értetlenül meredtek rám. Hagyja csak, ötven éve játszunk együtt. Én világossal, ő sötéttel. Soha nem veszekszünk. Ő a jobb játékos, még soha nem sikerült nyernem. Hát így nem lehet, ellenkeztem. Hagyja csak, ismételték közös erővel. A mi szabályunk a szeretet és a békesség.

A királynő… Hagyha csak! Nekünk is játszani kellett volna. A bábszínházi hang nem elég. De mi nem értünk rá. Mi a gyöngéknek, a tehetetleneknek tartoztunk felelősséggel. Mert az ész ezt parancsolta? De mi jogon írhat elő bármilyen magatartásformát az ész, amely a jelennel és a jövővel szemben is felelőtlen? Nem képes különbséget tenni külső és belső idő között. Játékszobába süppedt konok öregeken töpreng ahelyett, hogy a soron következőt fontolgatná. Sajnos ez se nem biztató, se nem örömet adó.

Utolsó üzenete annak a lánynak, az almafavirágnak, könyörgő zokogássá torzult: a tüdőmbe és a szívembe szúrnak, hogy lecsapolják onnan a fölösleges folyadékot. Nem tudsz segíteni? Ne félj, fogom a kisujjadat.

Mihály az időközben kereket oldott Zelenkánét kereste. Halló! – kiáltott egy szivárványt rejtegető felhő felé. Tulajdonképpen azt se tudom, annak idején tegeztük vagy magáztuk egymást. Úgyse számít. Maga mindenbe be volt avatva. Az összes kulcsok őrzője volt. Biztosan arra is emlékszik, hogy szüleim óhajára a Teológiai Társaság titkára részletes horoszkópot készített rólam. Az egyetlen példánya szőrén-szálán eltűnt. Néhány nyugtalanító oldala azóta is kísért. Felejthetetlenek. Nem lesznek, csak szellemi utódaim. Marhaság! Hiszen fiam született. Igaz, ötéves korában lelökték vagy leesett a 6-os villamosról. De élt addig, ameddig. Északon keresi a szerencséjét. Külföldre távozik vagy száműzik. Túl egzotikus megfogalmazás ez egy más, békés hátterű világban. Viszont az a jövendölés már első házasságomnál borzongató fenyegetésként hatott. Második felesége beteges, rossz természetű. És hasztalan kerestem vigasztalást a költőnél, hogy minden szerelem kicsit hihetetlen, mint a kaktuszon nyíló rózsa, ha elhiszi, hogy a tüskével, röggel, gyökérrel vívott harcnak a szirom nem adósa. Legenda inkább, mint valóság. Olyan, mint mikor szár nélkül, levéltelen, harmatért illatoznak a bimbók. Én már az első nászt örök násznak terveztem, összerezzentem a jövő fenyegetésétől, s aggódón vizsgáltam a szeretett társat, akitől eszemben sem volt elválni. Az meg, hogy más meggondolások is léteznek, meg sem fordult a fejemben. Elhamarkodottan túlélhetetlennek minősítettük számos ismerősünket. Elsősorban természetesen anyánkat, talán azért is, mert oly ritkán, csak ünnepnapokon vagy intézeti szünetkor láttuk. Zelenkánéval és Maca nénivel már nem tettünk ilyen kivételt, de például Tusikával igen. A pezsgőgyár kifutólánya volt, és ormótlan alakjával inkább Tuskónak kellett volna becézni. Családi színielőadásaink egyik főszereplőjeként ő játszotta a szamarat. Húsos ajka fölé bajuszt ragasztottunk, szájába cseréppipát dugtunk. Öcsém, aki a juhászt alakította, bajusztalanul és pipátlanul rajta lovagolt. Zelenkáné előadásainkban nem szerepelt. Senki nem mert volna a hátára kapaszkodni.

Mihály jobb lábszára kellemetlenül megrándult. Tétován elindult. Egy ház előtt, amely a volt lakására emlékeztette, megállt. A lompos fekete kutyák most is ott várakoztak, de nem ugattak. Valamit sugdostak egymásnak. A szájmozgásukból megfejthető volt a mondanivalójuk. Az egyik azt súgta, skizofrénia. A másik, tudathasadás. Figyelmeztetőn, titkolózásra intőn pofájuk elé emelték mancsukat. Martin du Garde negyvenévesen kijelentette, nincs Isten, és mindenkit arra intett, ha netán ezt később visszavonja, ne a szenilis vénembernek higgyenek, hanem annak, amit most mondott. Einstein és Newton viszont nem a zsenialitásuk építette kötélhágcsóba kapaszkodtak, hanem ószövetségi istenek szakállába. Ez elgondol-koztató. Kóbor apácák beszéde, legyintett Mihály. A közeledő csend felé fordult, amely egynegyedes szünetjelekkel halkult el. Falsnak és sejtelmesnek tűnt egy-szerre. Aztán elsötétült. Minden a gyász színébe olvadt, házak, állatok, gondolatok. Az ég megdördült. Te rohadt picsa! Ordították a tevék a beláthatatlan messzeségből. Mihály szíve összeszorult. De hiszen én férfi vagyok! Na és? – röhögtek a tevék. Lassan mégis megvirradt. A hajnalt szelíd női hang köszöntötte: „Valamikor nagyon szerettelek.” Élet Mihály elmosolyodott.

Sokáig töprengtem a koszorúdra írandó szövegen. Jókedvemben már asszony-korában is vidám nevekkel ajándékoztam meg a lányt. Az „Isten veled, Kökörcsin”-t választottam. Most már csak ezt ismételgetem.