Gál Sándor – Napló (1)

Január 1. vasárnap. Későn – pontosabban „korán” – feküdtem le, s nem tudtam elaludni. Tapasztalom, hogy ha este tíz óra után fekszem le, nehezen alszom el, s igen korán felébredek. Ma is hajnalban már ébren voltam, s ahogy lassan virradni kezdett, s a diófákfelső ágai sokadik változatban mutatták a napébredést, az jutott eszembe – de: miért? –hogy jövőre hetven éves leszek.  Gyorsan főztem hát teát, de előtte még – amolyan magam-nyugtatására – Évával megittunk egy bő korty kiváló francia konyakot. (Évusék karácsonyi ajándékából.). Aztán kiszivattyúztam a pincéből az éjszaka felgyülemlett vizet .— egy hete ez a reggeli programom, mert a felső szomszédnál megrepedt a vízvezeték csöve. A mai vasárnap is mint a többi: eseménytelen – ha a gondolkodás folyamatos eseménysorát nem számolom, de az meg rögzíthetetlen. Határozottan érzem, hogy öregszem! Vagy már meg is öre-gedtem?! De: mi az öregség? Hogy a csontok megkopnak, hogy reuma kínoz, hogy naponta orvosságokat kell nyelnem különféle bajaimra? Vagy ezek együttese? Lehet. Azonban ez az egész szinte nem is érdekel.Amit fontosnak érzek, befejezni írásaim gyűjteményes kiadását, s az én huszadik századomat. Ez utóbbira még legalább 2-3 évre volna szükségem.

Január 2. hétfő. Esővel jött a reggel, így a maradék hó is latyakká – hideg latyakká – buggyant. Délelőtt levelek, posta. A felfelé kapaszkodáskor a domb közepén megint megritkult a levegő előttem, s a szívem bután kalimpált. Kétszer is meg kellett állnom amíg a postáig felértem. Nehezen tudok kiegyezni ezzel az újfajta „ritmussal”, amikor a szándék és a lehetőség nincs összhangban abban a szer-kezetben, amely én volnék.

Felfoghatatlan számomra a természetnek ez az abszurd játéka, bár meglehet, ez a „legtermészetesebb” folyamat, amelyet meg kell tanulnom elviselni, amelyben jelen van a folytathatóság és a befejezés teljes misztériuma.

Más: Kölcsey után Csokonait vettem le a polcról. Vitéz Mihály mindig is a kedvenceim közé tartozott, s ahogy most dolgozataiból olvasok, csak megerősíti az eddigi rokonszenvemet. Még segítségért alázkodó levelei is remekművek. Ezeket a régieket olvasva, gyakran arra kell gondolnom, hogy mi lehetett volna belőlük egy olyan korban, amely tudásukat, tehetségüket megbecsülte és méltányolta volna. Csakhogy, mostanról visszafelé nézve: egyáltalán volt-é olyan korszaka történel-münknek, amely felismerte volna az egy-emberben – nota bene!: egy géniuszban – a tudás szépségét és majdani hasznát?! Berzsenyi, Zrinyi, Katona, Kölcsey, Arany, Kazinczy, vagy akár Beróti Szabó Dávid… Micsoda láncszemei a nemzetnek, micsoda megtartó kötőanyaga annak az Egésznek, amit magyar kultúrának ismerünk!

Január 3. kedd. Délelőtt a riportkötetet véglegesítettem – legépeltem a bevezető-eligazító szöveget. Az egész kb. 480 oldal, egy olyan korszak dokumentuma, amelynek igazi mélységét, ellentmondásait, embertelenségét talán igaziból soha sem lehet feltárni és bemutatni. Egyrészt azért, mert akik megélték, akik tanúivoltak –voltunk – elfogynak, másrészt ennek a több, mint fél évszázadnak hitelt érdemlő dokumentumai sem maradtak ránk. Párthatározatok, irányelvek, csasztuska-irodalom, s az ezek nyomán írt újságok, brozsúrarémségek.. Csupa értékelhetetlen és értelmezhetetlen azok számára, akik az egészet nem élték meg, akiknek nincsenek erről a korról személyes élményeik, emlékeik. Mindezt látva, egyúttal az a gondolat is megfogan az emberben, hogy egyáltalán ez az e g é s z érdekel-é még valakit!?

Délelőtt Fónod Zoli hívott, megkapta a versküldeményt, s a decemberi és a januári számban közli a Keleti Naplóról írt dolgozatomat. Estére sűrű köd telepedett az egész Kanyapta-mentére. A napot hetek óta nem láttam. Mintha egész nap alkonyat lenne…

Január 4. szerda. Még az ősszel vettem magamnak – azazhogy Sandri vette, mert hisz ebben ő a szakember – egy számítógépet. Ez a második kísérletem, hogy megtanuljak vele és rajta dolgozni. Közel fél éves kínlódás, idegeskedés után, úgy tűnik, mostanra, ha lassan is, de megtanulom használni. Ma már egyedül végigpöttyögettem mindent a bekapcsolástól a nyomtatásig. Valaki, már nem emlékszem hol és mikor, azt mondta, hogy addig leszünk – maradunk – fiatalok, amíg képesek leszünk új dolgokat megtanulni. Van ebben a gondolatban egy jó adag igazság és használható utópia is egyben. Ezek szerint, meglehet, egy tyúklépésnyivel elodáztam valamit az öregedés dűlőútján.

Január 5. szerda. Hajnalban felébredtem, fél három elmúlt már, amikor kimentem az udvarra járni egyet. Felettem fenségesen ragyogott a magasság. Hetek óta nem láttam a napot, s a csillagos eget. A Göncöl rúdja már lefelé fordult, s a sarkcsillag az ég közepén állt, hátra kellett hajolnom, hogy megtaláljam. Borzongatóan gyönyörű volt ez a pillanat, a távolság tisztasága és – elérhetetlensége. Később arra gondoltam, hogy az a rengeteg ismeret, amelyet az emberiség erről a felettünk lévő magasságról – a Mindenségről – megismert az elmúlt évezredek során, végül is a t u d á s o n kívül alig is használható valamire a gyakorlatban. Hát persze, a tájékozódás, az égitestek, űrhajók magasságának kiszámíthatósága, különféle fizikai és egyéb törvények és törvényszerűségek igába fogása, a fény természetének és hatásának hasznosítása… De mindez elenyészően kevés ahhoz képest, amit ennek s megismerésére fel- és rááldoztunk. Lehet azonban, hogy ez a k e v é s a l e g t ö b b, amit az emberi elme mindmostanáig képes volt e látható mindenségből felfogni, és hasznára fordítani. Ahogy a Nagy Medve csillagképét néztem, végül is oda jutottam, hogy ebből az e g é s z b ő l a költészet emelt be a legtöbbet az emberiség kultúrájába… „ Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…”

Hanem reggel, amikor a napébredés ideje közelgett, már szemerkélt az eső, s úgy tűnt fel előttem, hogy az éjszakai égi tündöklés nem volt egyéb álomnál…

 * * *

Genetikai tény: lusta ember vagyok. Lustaságom eredendő, akár az első emberpár bűne már ha nem vonjuk kétségbe az eleve elrendelés isteni lényegét. Azt, történetesen, hogy ha az Isten mindent tud előre és visszafelé is, akkor a kígyó – kélgyó! – csábítása is tudott volt előtte, vagyis aljas módon az eredendő bűnt is megtervezte, amiből ugye egyértelmű az Isten és a Sátán szövetsége. Ugyanis, ha másként akarta volna az Úr, akkor nem lett volna Sátán, aki bűnbe vihette volna Éva anyánkat. Azonban most nem erről van szó, hanem a mi — az én – restségünkről, restségemről. Korábban néhányszor már említettem

Kölcseyt, aki nem élte meg az ötvenet, de ránk hagyott több, mint ezer oldalnyi írást, most Csokonai Minden munkáit lapozgatom, ami a fordításokkal együtt meghaladja a kétezer oldalt. Csokonai élete pedig még Kölcseyénél is kurtább – 32 év. Ha leszámítom a gyermekkort és az eszmélkedés idejét, ezt az íráshegyet alig több, mint 15 év alatt írta le – kézzel és tollal! De ehhez hasonló Petőfi, vagy akár József Attila pályaideje — és az utánuk ránk maradt életmű.

Jelenünk irodalmi valósága, az írók életkora – kevés kivételtől eltekintve –, és az írásra fordítható idő többszöröse annak, ami elődeinknek az alkotásra jutott .A kérdés: mi az oka, hogy most – itt úgy jó ötven évnyi időre gondolok visszafelé — az írói életművek pár száz oldalas kötetbe gond nélkül beleférnek?! Jó, vannak kivételek, ennek ellenére létezik valami olyan, s csak korunkra jellemző akadálya az életművek igazi kiteljesedésének, amely a régi időkben nem volt. Mert nincs arra semmi logikai magyarázat, hogy kétszer, vagy háromszor akkora idő-ajándékkal felét, vagy negyedét se legyünk képesek elvégezni, mint amire elődeink képesek voltak. Lehetséges, hogy a természet ellen elkövetett erőszaktevéseink titokzatos folyamatai oly mértékben rakódtak le az ember tudatalattijában, hogy a folyamatos alkotómunka értelmét és értékét biológiailag semlegesítik?! Hogy a tudás szépségét a tudás kudarca foglalta, foglalja el?!.

 

Január 6. péntek. Vízkereszt. Valahogy meg kéne találni a folytatást, vagy a folytatás lehetőségét. Valamit, ami bizonyosságot jelent, de nem találom a napok zajlásában a követhető erővonalakat. Még a kérdések se világosak, s néha oda jutok, hogy a kérdések felvetése is teljesen felesleges. Amiként a mai nap is: mögöttem is sötétség, meg előttem is sötétség.

* * *

Csokonainál olvastam ( A magyar prosódiáról): „ A poéta hát csak poéta vers nélkül is, de akire születésekor Malpomene mosolygó szemekkel nem tekintett, akármely szép verseket írjon is Minerva truccára, de azért nem lesz poete, hanem csak versjáró. Ezek azok, akiktől már alig fér az ember a Parnasszuson.” ( Cs. V. M. Minden munkája II. 151.).

Január 9. hétfő. Kimaradt két eseménytelen nap. Azazhogy ez-az azért mégis csak megesett, aminek jelentősége, persze alig is érdemes feljegyzésre. Azonban tegnap délután Sandrival kimentünk vadászni, vagy hát, ha pontos akarok lenni, járni egy jót a csendes, napsütötte januári délutánban. Le is gyalogoltunk néhány kilométert a gombosi árkok mentén, s nagy örömömre az őszi vetésen és a feltárcsázott kukoricatáblán vagy negyven őzet számláltam meg. Pedig a tavalyi őszön már azt kezdtem hinni, hogy az őzállományunk a teljes kipusztulás szélére jutott. Vadászterületünk egy részét elveszítettük, a másik részére pedig ipari parkot telepítettek s így az állandó zaklatás következtében, ahol korábban egész vaddisznókondák jártak ahol szeptember közepén gazdag szarvasbőgést hallgathattam, tavaly holdbéli táj csendjét éltem meg… Szóval az az őzcsapat – vagy 4O-en lehettek – nem csak megnyugtató látvány volt, de esély az idei vadászat megélésére is. Különben meghidegült január, tiszta ég, félhold és kemény éjszakai fagyok köszöngetnek reggelente itt a Cserehát északi lankáin.

Január 10. kedd. Délelőtt Kassa. A természetvédelmi hivatalban a miglinci síremlék körüli „törvényszegési” dolgok tisztázása. Talán-talán megússzuk valami enyhébb pénzbírsággal.( A törvény szerint a büntetés felső határa fél millió korona). December közepe óta okozott ez az ügy folyamatos nyugtalanságot, hiszen az egészet én kezdeményeztem és szerveztem, így a felelősség zöme is engem terhel. A megbeszélés után ugyan nem közölték a pénzbírság nagyságát, de minden jel arra mutat, hogy létezik valamiféle tolerancia, hiszen valóban nem szándékosan szegtük meg az érvényes törvényeket. Az az igazság, hogy nem is tudtam róla, hogy ez a fensík ilyen szigorúan védett térség lett, hiszen jó harminc éve járok fel ide vadászni, s még csak nem is tudtam erről a kivételes védettségről. Egyébként ebbéli tapasztalataim szerint ugyanúgy teszik tönkre az erdőket, amiként azt tették korábban is. Csak hát – úgy tűnik – ugyanaz a törvény van akit érint, s van akit nem. Most már csak a végső döntést kell megvárni – aztán ha lesz miből, kifizetjük a bírságot.

Délután, rendbe szedni magamat a fentiek után, kimentem a lánci vadászház melletti vadföldre, azzal a reménnyel, hogy hátha arra téved egy életunt vaddisznó. De csak egy róka jött ki az erdőből, odacsaltam a magasles közelébe, de úgy elhibáztam, mint a parancsolat. Na persze! Az ellenfény a céltávcsőben…Csakhogy ez már a második róka, amit sikerült elhibáznom. Korábban ez nem igen fordult elő. Különben csodálatosan nyugodt, tiszta volt az este, a hold kétharmada világított, s mivel jól felöltöztem, s készítettem „védőitalt” is – citromos tea rummal keresztelve —, hát jó sokáig elücsörögtem a lesen. Csak megint a domb! Kétszer is meg kellett állnom, mert elfogyott a levegő. Holott az egész „kaptató” talán még ötven méter sincs, és a lejtése se valami különös.

(…)

Január 12. csütörtök. Miskolcon voltunk bevásárolni. Kutyául elfáradtam. Az az igazság, hogy amióta nincs semmi tennivalóm Miskolcon, s ennek már jó pár éve, azóta a fő utcán nem is jártam. A kilencvenes években szinte kéthetenként ide utaztam a Holnap, meg a Tokaji Írótábor okán, mostanra az akkori munka már szinte történelem, emlékek és élmények sora. Meg a találkozásoké, meg a reményeké, hogy amit teszünk, amit közösen vállaltunk, annak a majdani holnapban – vagyis most, ma –hozadéka, eredménye lesz. Aztán ahogy előbbre jutottunk az időben – ahogy öregedtünk – lassan-lassan minden visszajutott egykori medrébe, és látom, érzem, akkori szándékaink kudarcait Ennek ellenére hiszem, hogy mégsem volt egészen értelmetlen az a néhány esztendő, amelyet Miskolcra, pontosabban az egykori Felső-Magyarországi régió újraegyesítésére szántunk.(Majdnem azt írtam: eltékozoltunk!). Ez is része magántörténelmünknek, mégpedig olyan része, amelyet jó volna megörökíteni, hogy legalább egy apró jel maradjon: hogy a jobbítás szándéka a k k o r é l t bennünk…

Január 13. péntek. Ma délelőtt, ahogy itt tébláboltam, megint eszem,be jutott Beke Sanyi javaslata Fábryval kapcsolatban. Talán életének egyik legfontosabb fragmentumából, amikor A vádlott megszólal-t írta, nos, ebből a korszakból valóban lehetne egy erőteljes és drámai töltésű színpadi munkát fogalmazni. Ugyanakkor ez a gondolatsor felidézett bennem egy régibb, már-már elejtett vígjáték-tervet, amely az ötvenes évek elején játszódna, amikor a szövetkezetek megalapítása után egészen abszurd, groteszk helyzetek követték egymást. A tragédiák mögött a humor, a szatíra, s a társadalom teljes elbutulása húzódott meg. A vígjáték címe vagy másfél évtizede készen áll : A J E L K É P. S ami e jelkép megalkotása körül forog, az maga az ötvenes évek politikája, és az a társadalom, amelyet ez a politika alakított ki. Olykor az emberi hülyeség legmagasabb csúcsaira felhágván. Ezt – a hülyeséghalmazt – egy-két hónap alatt meg tudnám írni. Ötven-hatvan oldalnyi emlék bőven akad a szövetkezeti elnökök, párttitkárok stb. viselt dolgairól. És egy mennyei előjátékot is sikerítenék elébe, amelyben Marx , Engels, Lenin, mag a jóistenke értekeznének egy földi kudarcról, na és a „jelképről.” Ragyogó napsütés volt – tél egy csipetnyi se!

Január 15. vasárnap. A tegnapi restancia: délelőtt a Csemadok területi választmányának az ülése. A hagyományos ritmusban zajlott az egész, számomra azért mégis kicsit más volt, mint a korábbiak. Ezelőtt három évvel, az utolsó konferenciánkon bejelentettem, hogy ez az utolsó ciklus, amelyben vállalom az elnökséget. Most záróbeszédemben ebbéli elhatározásomat megerősítettem, amiből az következik, hogy az áprilisi konferenciáig meg kell oldani az utódlás kérdését. Szerencsére az elnökségben három-négy olyan ember is van, aki különösebb gond nélkül a helyembe állhat – ha hajlandók vállalni az elnöki tisztséggel járó folyamatos tennivalókat. A következő elnökségi ülésen ezt megnyugtató módon – közös egyetértéssel – meg kell oldani. Azt, amit az elmúlt több, mint harminc év alatt felépítettem, meg kell tartani és ehhez az eddigi komoly felelősség és következetesség szükséges. Egyébként eléggé különös érzés volt megélni mindezt, ugyanakkor az is egyértelmű volt számomra, s már régóta, hogy ezt a lépést meg kellett tennem.

Hótalan, hideg a kinti világ, s benne tegnap is, meg ma is alig szűnő fájdalom, a tollat is alig tudom tartani, idegenek az ujjaim, nem érzem őket a magaméinak. Buta helyzet!

Január 17. kedd Vasárnap este beautóztunk Kassára. Hétfőn reggel orvosi vizsgálat. A szememmel baj van, a gyulladást mindmostanáig nem sikerült megszüntetni. Törletet vettek, s a jövő hét elejére „kitenyésztik” hogy mi okozza a meg-megújuló gyulladást. Varga doktornőnél orvosságok, vérnyomásmérés, azt javasolja, hogy a közeljövőben egy általános kivizsgálást csináljunk végig, hogy kiderüljön: a dombokra való menetelnél mi okozza a levegőhiányt, meg a fájdalmakat stb. Márciusra ígértem, hogy vállalom a tortúrát. Délután Gy.-éknél voltunk látogatóban, az Új végtelenből vittem L.-nek egy példányt. Vagy két órahosszat beszélgettünk mindenféle bajainkról. L. Rákócziról írt drámát, a csehországi naystadti éveiről, meg a házassága körüli bonyadalmakról. Tavaly, vagy tavalyelőtt olvastam végig Rákóczi Emlékiratát, így emlékeztem a L. által említett —- most már feldolgozott – időkre, és eseményekre. Úgy találom, ott és akkor történt néhány izgalmas esemény a Fejedelemmel. Az alapkérdés így csupán az, hogy ebből L.-nek mit sikerült drámává emelni. Sikerült-e egyáltalán? Majd kiderül.

Kassán hideg szél, zegernye, itt Buzitán csak a száraz hideg továbbra is. Este még megyek Tornára, egy újévi vacsorára, koccintásra.

 

Január 18.szerda. Délelőtt a Vegyes írásokat rendeztem, mert elkészült vagy húsz oldalnyi újramásolt szöveg. De ezzel a kötettel még rengeteg munkám lesz, mert folyamatosan dagad-gyarapodik, mintha teknőben a kenyértészta. ( Csak így zárójelben: nem is emlékszem, mikor láttam utoljára dagasztóteknőt s benne a „kelő” kenyértésztát. Talán valamikor az ötvenes évek elején, otthon, amikor még volt kemencénk, s amikor anyám még otthon sütötte a kenyeret. Meg még a kenyér sütése előtt a lángost, olykor a „tejfölöslángost”, vagy a „pocikos” cipót – ez utóbbiban a „pocik” egy darab füstölt kolbász volt. Akkor a hodd-dognak még hírét se hallottuk. ). Vissza az íráshoz: ahogy ezt a kötetet igyekszem egységesíteni, az a lehetőség is felvetődött bennem, hogy az eddig még könyvekben nem publikált írásaimból külön is készíthetnék válogatást, három-négy közelebbi témakört egymás mellé téve. Ellenben így az is kérdésként jelentkezik, hogy akkor a mostanra már szinte megszerkesztett egész szerteforgácsolódna. Sokkal valószínűbbnek tűnik előttem a még előkerülő, és fontosnak tartott írásokkal kiegészíteni, új fejezeteket nyitni, ugyanakkor tovább szelektálni – a minőség okán. De ha így hagyom, ahogy ma már együtt van, akkor is fontos része az eddigi munkámnak.

Délig apró szemű hó esett – esett! nem „hullott!” —, megszépült tőle az egész napom. Szeretem a havas tájat, a havas táj nyugalmát, s mindazt, amit ez a fehér nyugalom felém sugároz. Vannak olyan költemények, amelyeket nem mi írunk, hanem a természet. Értelmünkkel szinte fel sem tudjuk fogni e költemény-(ek) lényegét, de talán nem is fontos, hogy értelmezzük a szépséget. Csak tudnunk kell, hogy van, hogy létezik.

Január 19. csütörtök. Szeszta – földügyek rendbetétele. Elég gyorsan sikerült mindent elrendezni, így ez a gond, úgy látszik, véglegesen megoldódott. Éva örökségeként – a mama után – lesz Szesztán vagy harminc áras „birtokunk.” Ebéd után rosszul lettem, de az egész nem tartott sokáig, így Sandrival kimentünk a hími tavakhoz vadászni, de üres a határ. A tegnap esett havon néhány rókanyom – akár a gyöngyfűzér. Bolond, hideg északi szél fújt, hamarosan haza kergetett bennünket.

Január 21. szombat. Nem emlékszem a tegnapra, mintha „tegnap” nem is lett volna. Hogy van az, amikor egyszeriben csak kihull az ember emlékezetéből egy nap. Vagy valóban, ha valamit nem írok le, az olyan, mintha meg sem történt volna? Ha a mai havas Kanyapta partot nem írom ide, akkor ez a délután meg se történt?! És ahogy ott mentem az érintetlen fehérségben, s ahogy egyszeriben, mintha hátulról szekercével valaki az agyamba hasított volna, szinte lerogytam a fájdalomtól, s időbe telt, amíg volt erőm visszaindulni az autóhoz… Szóval, ha ez a délután így bennem marad, akkor az véglegesen nemlétezővé porlik? Mi hát a sorsa az ember – az egyén – megélt emlékeinek leíratlanul?! A kérdés másik fele pedig, hogy amit nem találok érdemesnek leírni, az eleve feledni való?! Hol a határ a vélt érdemes és a vélt nem érdemes megörökítésére, illetve halálra ítélésére? Végül: amit e pillanatban feleslegesnek találok, holnap, vagy holnapután esetleg meghatározó fontosságúvá emelkedik, emelkedhet. Feltehetően az egész lényegét a k i v á l a s z t á s súlya dönti el, ha létezik a tudatalattiban ilyen erő, vagy súly. Roppant buta állapot, amikor kérdéseinkre nincs halovány válasz se.

 Január 22.vasárnap. Ránk szakadt egy egész Szibéria, vad északi szél, dermesztő hideg a diófák csupasz ágai között hangosan zúgott-sistergett, felkavarta a kevéske porhavat. Ami ennek ellenére egészen különleges, ma négy tyúkunk négyet tojott. Mert hogy van négy igazi, eleven tyúkunk. Mennyi öröm, és siker-élmény egyetlen vasárnapon!

A könnyelműsködésen túl: az a z o n a n a p o n c. versciklushoz ma is sikerült írnom pár sort, bár még lehet rajta valamicskét igazítani. Holnap, ha a hó nem rekeszti el az utat, bemegyünk Kassára.

 

Január 24. kedd. Megjártuk Kassát, jól megfagytam, de az aktuális bevásárláson túl semmire se jutottam. Azaz hogy Évának sikerült beszereznie az újfajta szemcseppeket, abban a reményben, hogy talán segítenek. De unom már a rajtam folytatott kísérleteket. Lényegében az az ősz óta tartó szemkúra semmi lényegi javulást nem eredményezett. Kivéve a szemnyomás stabilizálódását. Meglehet, ez sokkal fontosabb, mint az egyebek . Gyulladás stb.

Még Kassán valaki arról beszélt,hogy a Japánoknál még a középosztálybeli családok- nak sem jelent különösebben nagy megterhelést például a magánkonzervatóriumoknak kifizetni az eléggé borsos tandíjat. Persze arról nem esett szó, hogy ez miként lehetséges a távoli keleten, s miért nem lehetséges például itt, nálunk. Ha az elmúlt század történéseit csak felületesen futja át az ember, az derül ki, hogy – kevés kivételtől eltekintve – azok az államok erősödtek meg gazdaságilag, amelyek elvesztették a háborút. Ez az abszurdnak tűnő eredmény azonban egyáltalán nem abszurd, hanem a győztes szövetséges hatalmak döntésének egyenes következ-ménye. Ugyanis Japán, Németország (az NSZK) és Olaszország a szövetségesek döntése nyomán, csak minimális létszámú hadsereget tarthattak, a hadiipart, fegyvergyártást megtiltották számukra, így a lerombolt ipari létesítmények helyébe a legkorszerűbb új – civil – ágazatokat hoztak létre, ami megsokszorozta a termelékenységet. Ugyanakkor a limitált hadseregek a költségvetés alig 1-2 százalékát vonták el. A győztes államok – elsősorban a Szovjetunió – ezzel szemben az állam éves költségvetésének olykor 30 – 45 százalékát a fegyverrendszerek és a több milliós hadsereg fejlesztésére és fenntartására volt kénytelen fordítani az ötvenes évek elején megindult fegyverkezési versenyben. Az USA és Anglia gazdasága ezt a versenyt képes volt tartani, hiszen ezen országok gazdasága lényegesen kevesebb kárt szenvedett 1938 és 1945 között, mint a Szovjetunió. Az USA gazdaságát a háborús évek pedig egyenesen az egekig repítették Veszteségeik is aránytalanul kisebbek voltak, hiszen a Szovjetek 2O milliós embervesztesége majdnem a fele a második világháború összes emberveszteségének. Az előbb jelzett fegyverkezési verseny, a lerombolt ország és a húsz milliós emberveszteség együttes „eredménye” – most az ideológia különbözőségeket tegyük félre –, hogy a Szovjetunió megnyerte a háborút, de elvesztette a békét. Az NSZK-t és Japánt , a két nagy vesztest lényegében arra kényszerítették a győztesek, hogy – megtiltván a legnagyobb „fogyasztó”, a hadsereg mindent felemésztő ellátását – gömbölyűre gazdagodjanak. Így az egykori „vesztesek” oda jutottak, hogy különösebb gond nélkül utazgatnak a világban, járatják drága iskolákba, intézetekbe, gyermekeiket s eszükbe se jut, hogy mindez miként alakult ilyen csodává…

Feloldandó e történelmi abszurditást, amikor kiértünk Buzitára, gyorsan megittam egy kis pohár törkölypálinkát, hogy a megidézett század borzongásai elmúljanak.

* * *

Ennyi erővel akár regényt is írhatnék, de eddigi regényírói tapasztalataim elriasztanak még a gondolatától is… Igaz, novellát se írtam már vagy húsz éve. De elég ebből. Szép volt a nap, nagy hideg, derű és fagyos béke.

Tíz évvel ezelőtt ilyen napokon – a délutánokat és estéket – minden habozás nélkül kint töltöttem az erdőben. Vadásztam, s a hideg nem riasztott úgy, mint most. Soha nem fáztam. Most se fázom, hanem fájnak a csontjaim, s a kettő igencsak különbözik egymástól..

Január 25. szerda Kölcsey, Csokonai, s most Arany. Gyalázatosan alulműveltnek érzem folyamatosan magamat, amikor ezeket az elődöket – hozzám képest – fiatal embereket olvasom. Mert Arany is – német, francia, angol, latin, görög szerzőket idéz, s mindőjüket eredetiben – még le is fordítja, hogy én is értsem miről van szó. Sok mindent képes vagyok megérteni, de arra szinte semmi magyarázatot nem találok, hogy mindezt a tudást, mikor, hol, s miként voltak képesek megszerezni. Jó, Kölcsey jogot végzett, Csokonai – az elemi iskoláit is beleszámítva, ami öt év —, nagyjából tíz évet járt iskolába. Arany még annyit se – l823-tól 1836-ig hol tanul, hol tanít, s 65 éves, amikor eltemetik. Lehetséges, hogy az ő idejükben a természetes kiválasztódás eredményeként valóban lángelmék, zsenik emelkedhettek csak az emberi szellem magaslataira. Azok, ők, akikben a korukig való tudomány felszívódott, mint szivacsba a víz – nyelv, filozófia, poétika. MINDEN! Nagyon büszkék lehetnénk az előttünk valókra és nagyon sokat tanulhatnánk példájukból. Nagy szerencsétlenségnek találom, hogy mindezzel elkéstünk, s most nem január kinti hidege diderget, hanem az eltékozolt lehetőségek gleccserfolyamai.

(…)

Január 28. szombat. Tegnapelőtt, meg tegnap lusta voltam az írásra, de azért nem lustálkodtam. Még tavalyelőtt, vagy még korábban egyszer már nekifogtam a Tokaji Írótábor emlékeinek és élményeinek a megidézésére, összefoglalására, s egy bő ívnyi részt le is gépeltem belőle, de akkor félre tettem. Most – a dokumentumokkal együtt – újra elővettem az egészet, azzal az elhatározott szándékkal, hogy ha törik, ha szakad, befejezem, amíg tart a tél Ez lesz – ha elkészülök vele – a negyedik része a tervezett XX. századomnak. (Thália Színház, Csemadok, Keleti Napló, Tokaji Írótábor). Marad még az Anyanyelvi Konferencia, és az Együttélés megalapítása .Ez utóbbi három részből – dokumentumokkal kiegészítve – egy helyes kis kötetecske is kikerekedhetne. Ha valami komolyabb baj nem ér utol, az idén ezt meg is tudnám csinálni. Még csak kapkodnom sem kéne különösebben, hiszen az Egybegyűjtött írásokkal 2-3 éves előnyhöz jutottam. Hideg, de szép, tiszta, fényes a tél. A Nap most ült fel diófáink ágaira, vagyis alkonyodik.

Január 31.kedd.Vasárnap este bementünk Kassára. Hétfőn reggel szemorvos, ellenőrzés, orvosságok. Valami kevés jobbulás tapasztalható. Utána Eperjesre mentünk. Milan Bobak ukrán költővel volt találkozásom, aki egy „beszélgetés-kötetet” készít , s abba az én munkáimnak az összefoglalását is szándékában áll belefoglalni. Abban egyeztünk meg, hogy a kérdéseket elküldi, s majd, ahogy jut rá időm, megfogalmazom rájuk a válaszokat. Késődélután jöttünk vissza Buzitára. Ma – a hónap utolsó napján – a „ tokaji” szöveget másoltam, meg átnéztem az egykor írt vadászati élménybeszámolóimat. Az egész több, mint 60 oldal. Ha a vadásznaplóm alapján még a legfontosabb, legérdekesebb vadászataimat leírom, kikerekedhet belőle valami. Természetesen a záró részbe a vadakból készített ételek receptjeit is elkészítem, meg egy válogatást a fotográfiákból. Csak azt sajnálom, hogy vagy két tucatnyi megismételhetetlen diafelvétel a Hét archívumában kallódik, ha egyáltalán valahol létezik még ez az egykori gyűjtemény. A fölvételek, meg a foglyok, őzek, vadkacsák… De hát hiába a szánakozás, ami nincs, ami elveszett, visszahozhatatlan. A maradék roncsaiból azért valamit csak tudok használni.