Kozsár Zsuzsanna – PHAIDRA

Ki vagy te?
 „Amiről beszélek, az nincs sehol.”
Ott állt Minósz király előtt, és a lánya kezét kérte.

Az öreg megbocsátotta már Ariadné elvesztését, vagy legalábbis harag nem ült ki az arcára a szokatlan lánykérés miatt, de még csodálkozás sem, mintha várta volna már Thészeusz érkezését, mintha ez lenne a legkevesebb, amit az elkényez-tetett athéni királyfi tehet: hogy elismeri egyenrangú társának Ariadné húgát, és ezzel bevallja azt is, a rég elveszett krétai királylány mégsem volt másodrendű lény, hiszen most a húgát nem ágyasnak, athéni királynénak kéri.

Minósz bólintott, viheti Phaidrát.

Thészeusz megtántorodott, de alig észrevehetően, Minósz, aki a lányát kajtatta, nem is látta meg. Olyan apró lelki rezdülés volt ez – tiltakozás, hogy egy ismeretlent tegyen meg királynéjának, akit utoljára csecsszopóként látott, és akihez csak egy régi bűn fűzi: Ariadné. Talán hasonlítanak egymásra, hiszen nővérek, talán Phaidrában Ariadné arca köszön vissza, és akkor bevallhatja neki, hogy félreismerte, hogy nem lett volna szabad kiraknia egy szigeten, és átengednie egy sorsnak, melybe belegondolni sem mer. Talán ezzel a házassággal jóvátehet mindent.

Phaidra végre előkerült, virágot szedett, koszorú díszítette fürtjeit, és olyan szép volt, mint az ifjúság istennője. Egy cseppet sem hasonlított Ariadnéra, aki Thészeusz emlékei szerint csúnya volt és szenvedélyes, Phaidra valóban szép volt, még Thészeusz érzelemmentes, hideg pillantásának is.

Nem vette le róla a szemét, kereste a szépség maszkja mögött a nőt, aki kivezetheti gombolyagával a labirintusból, melybe Ariadné elvesztésekor került. Kivezeti? Talán igen. Ha ő nem, hát senki. A bizonytalanság mégis megmarta, méregfogából kételyt küldve agyába, szívébe, zsigereibe.

Odament a lányhoz, az arcába bámult közvetlen közelről.

– Ki vagy te, Phaidra?

Ott állt előttem, és a lányom kezét kérte.

Azt hitte, megbocsátottam már Ariadné elvesztését, és én meghagytam hitében. Ugyan mit tudhat Thészeusz beteljesedett jóslatokról, megsemmisíthetet-len hiányokról, fájdalomról, mellyel együtt kell élni, mert nem múlik, nem enyhül, elviselhetetlen, de nem engedném elveszni sosem, mert ez maradt az egyetlen kapocs köztem és Ariadné között, a jelenem és a múltam között, ez maradt az egyet-len emlék az én virágszálamról, a hiány fájdalma, a jóslat kínja. Mit számított ehhez képest Thészeusz kétségbeesett igyekezete, hogy jóvátegye a jóvátehetetlent? Mit számított, hogy felelőtlenül elhagyta Ariadnét, és most azért kéri Phaidrát, hogy bebizonyítsa, megkomolyodott, férfivá érett, soha többet nem fog így cselekedni? Thészeusz csak egy porszem volt, egyetlen fogaskerék a végzet gépezetében, a sorsot nem lehetett kijátszani, de az véletlen, hogy épp Thészeusz volt az eszköz, ha nem ő lett volna, mást szemelnek ki a rettenetes moirák, Thészeusz igazán nem számított.

Vigye Phaidrát, ha vinni akarja.

Amikor elmentek, és a palotában visszhangozni kezdett a csönd, akkor kezdtem félni Thészeusztól. Hátha az a szerepe, hogy tönkretegye a másik lányomat is, hátha azért szemelték ki éppen őt a sorsistennők, mert szerencsétlen természetével boldogtalanná tesz minden nőt, akivel kapcsolatba kerül? Elvesztettem Ariadnét, ráfogtam a sorsra, és most odadobtam a pusztulásnak a másik lányomat is, ahelyett, hogy tőrömet a gaz hűtlen vérébe mártottam volna. Mert hittem a második esélyben, az őszinte megbánásban és a sors visszafordíthatatlanságában.

Odamentem a tükörhöz, néztem magam, sokáig vizsgáltam arcomat, mintha először látnám magamat, mintha a lelkemet kutatnám szemem zárt kapuja mögött:

– Miféle szörnyeteg vagy, ki vagy te, Minósz király?

Ott álltál apám előtt, és a kezemet kérted.

Mindent tudtam rólad, a labirintusról, a Minotauroszról, Ariadné fonaláról és Naxosz szigetéről is. Mindent, amit a vének elmondhattak, amit a jóslatok elárulhattak, amit apám kivallott, mindent.

Vártalak, ahogy a szörnyetegölő hősöket visszavárják, ahogy a regékben őrzik csodatetteiket, és énekükkel megidézik őket a vének, hogy jelenjenek meg újra, tegyenek csodát ismét, mert kellenek a hősök, kellenek a regék, kellenek a megismételhetetlen, emberfeletti tettek.

Számomra az voltál: emberfeletti. A Minotaurosz gyilkosa, a labirintus lerombolója. Hogy Ariadné eltűnt, csak a szükséges áldozat volt, a krétaiak fizetsége a csodáért. Különben sem emlékeztem rá, túl kicsiny voltam, mikor elszökött veled, és az ő nevét alig őrizték a történetmondók, csak a kivezető fonál volt fontos, de nem Ariadné.

Vártalak, mert tudtam, hogy értem fogsz jönni.

Aztán megjöttél. Egy középkorú, kopaszodó férfi állt előttem, és a kezemet kérte. Apám odaadott, én pedig nem tudtam, mit gondoljak rólad.

Ott álltál előttem. Néztél vágyakozva.

– Ki vagy te, Thészeusz?

 

Ágy és vágy

 „A vágy keserves kínját nem bírom tovább.”

Ahogy meglátta a széles hitvesi ágyat, többé már nem bírt szabadulni a vágy-tól. A vágytól, melynek neve Hippolütosz.

Már a hajón találkoztak.

Thészeusz nem egyedül jött lánykérőbe, a hajón várta kamasz fia, aki olyan volt, mint Thészeusz lehetett ifjúkorában: daliás, izmos, kívánatos. Phaidrának elég volt egyetlen pillantás, hogy megsebezze Erósz nyila, aztán már csak vergődött, míg játszotta a mostohaanyát. Esetlenségén apa és fia egyaránt mosolygott, mindketten azzal magyarázták megilletődöttségét, hogy Hippolütosz és Phaidra csaknem egyidősek, ezért szokatlan érzés számára, hogy fiának tekintse férje ivadékát. A hajón azonban mind külön laktak szűk kis szobácskáikban, Thészeusz nem közeledett Phaidrához, a házasság elhálását Athénra tervezte csak.

Ha csak egyetlenegyszer is kikötnek valahol, Phaidra azonnal menekült volna a házasságtól is, a szerelemtől is, de nem volt rá mód, a hajó meg sem állt Athénig. Az érzést, hogy nem a megfelelő férfihoz megy férjhez, miközben az igazi egy karnyújtásnyira van, nem tudta megszokni, de kedvetlenségét úti rosszulléttel magyarázták.

A szertartást csak homályosan érzékelte, mintha valaki mással történne az egész, ez itt nem ő, aki épp hűséget fogad Athén középkorú királyának, ez itt valaki más, aki Phaidra szerepét játssza. Az igazi Phaidra Hippolütosz mellett áll, mert őneki született.

Csakhogy Hippolütosz rá sem nézett a menyasszonyra.

Az esketés szerencsére nem volt hosszú, ám annál hosszabb az első hitvesi éj, a széles, kényelmes ágyon, Phaidra mindvégig azt érezte, ez egy rossz darab, egy fércmű, ahol tévedésből ráosztottak egy szerepet, melyet nem tud hitelesen eljátszani, mert nincs hozzá köze, ráadásul maga a mű is olyan silány, hogy eleve bukásra van ítélve. Mintha véletlenül keveredett volna ide, idegenkedve fogadta Thészeusz csókjait, ölelésétől megdermedt. A férj kedvét ez nem vette el a további szerelmi próbálkozásoktól, ám nem tudott elnyomni magában egyfajta kellemetlen csodálkozást, Ariadné tüzes szenvedélye után Phaidra olyan volt, akár a hideg zuhany. Talán a korkülönbség teszi, talán csak idő kell Phaidrának, hogy megszokjon itt. Szerelmük talán azért oly hűvös, mert nem vetül rá a Minotaurosz baljós árnyéka, nincs benne kétségbeesés és menekülés, talán mégis a hajón kellett volna asszonyává tennie, a viharos tenger felkorbácsolta volna az érzékeket, de hát Phaidra olyan nyomorultul volt az egész utazás alatt, hogy már az egészségét féltette.

* * *

Phaidra később sem lett tüzesebb. Évek múlva is lagymatagon viszonzott minden szerelmi gyengédséget, és Thészeusznak bele kellett törődnie, hogy asz-szonyából hiányzik az erotika, jól megvan testi szerelem nélkül is. Lelkileg köze-ledtek valamicskét egymáshoz, kialakult a kölcsönös megbecsülés, de csak tiszte-letre épült, nem szerelemre. Thészeusz ágyasokkal vigasztalódott, és egyre gyakrabban hagyta éjszakára is egyedül Phaidrát a hitvesi ágyon, mely a nő számára azonos maradt a vággyal és Hippolütosszal. De hiába vergődött álmatlanul, a vágy nem szűnt, Hippolütosz pedig továbbra is levegőnek nézte apja feleségét, nem bírta felfogni, hogy mehetett hozzá egy középkorú emberhez, azt sem értette, Thészeusz miért választotta éppen Phaidrát, hisz a vak is látja, hogy nem illenek össze.

Számtalan áldozatot mutatott be Phaidra a szerelem istennőjének, esdekelve, hogy mulassza el szívéből az emésztő tüzet, melyet pajkos fia, Erósz támasztott, de erőlködése nem vezetett eredményre. A vágy növekedett, Hippolütosz távolodott, Phaidra már úgy érezte, tovább nem bírja. Végső kétségbeesésében kézen fogta Hippolütoszt – Thészeusz az ágyasainál járt éppen, azt mondta, ne várja este haza –, odavezette az ágyhoz, vágyai színteréhez.

 – Ha megvetsz is érte, szeretlek, amióta megláttalak. A bohókás Erósz nyilat röpített szívembe, nem tudom azt kitépni onnan. Ezen az ágyon mindig rólad álmodoztam. Gyere, változtasd valósággá álmaimat.

Hippolütosz csak nézett Phaidrára hitetlenkedve, meg sem tudott szólalni, csak a fejében villámlottak a gondolatok, egyszerre szeretett volna ölni és ölelni, de egyikhez sem volt bátorsága. Hát csak megrázta a fejét, és kisomfordált az ajtón, és éjjel Phaidrát ölelte gondolataiban, az összes elképzelhető és elképzelhetetlen pózban szeretkezett vele, míg csak el nem aludt a kimerültségtől a gombóccá gyűrt lepedőn.

Fohász

 „Ő az, ki mindenütt szerelmi vágyat ébreszt.”

Tengerből született csodálatos szépség, szerelem mindenható úrnője, Aphrodité, mulaszd el tőlem a vágyat, engedd távozni belőlem a bűnös szerelmet. Hippolütosz a férjem fia, mindkettőnkre pusztulást hoz a szenvedély, ha beteljesül, de pusztulást hoz énrám akkor is, ha viszonzatlan marad a vágy. Szerelem csodatévő úrnője, Aphrodité, mulaszd el tőlem a szenvedélyt, vagy szabj neki más irányt, engedd, hogy Thészeuszt megszeressem, engedd, hogy iránta gyúljon tűz szívemben, ha engedted, hogy nőül vegyen, ne hagyd, hogy átok üljön nászomon. Szerelem istennője, szépséges Aphrodité, áldozatot hoztam neked, házam legszebb galambjai itt hevernek előtted, hallgass meg engem, védj meg engem a szenvedély pusztításától, védj meg engem a testi vágy hevétől, védj meg engem a szívet szo-morító csalódásoktól, engedd, hogy elfeledjem Hippolütoszt.

De ha más terved van velem, ha az a végzetem, hogy Hippolütosz karjában érjen a megsemmisülés, legyen meg az akaratod. Ha célja van ennek a szerelemnek, ha ez a szenvedély van életembe belefonva, legyen meg a te akaratod. Ha azért születtem, hogy boldoggá tegyem Hippolütoszt, hogy az ő ölében ismerjem meg a teljességet, legyen meg a te akaratod.

Szerelem varázslatos istennője, Aphrodité, neked ajánlom szegény szívemet, légy te oltalmazóm, segíts meg engem, őrizz meg engem, védj meg engem, ne tedd szívem vad vágyak helyszínévé, irányítsd sorsomat. Ne engedd, hogy elpusztuljak szerelem nélkül, ne engedd, hogy elpusztuljak szerelemben, tengerből született szép istennő, óvj meg engem a csalódástól, óvj meg engem a vergődéstől, óvj meg engem a beteljesületlen vágyaktól. És legyen meg az akaratod, hisz uralkodsz az emberi szíveken, nemesek a te terveid és szerelmesek a te utaid.

Szerelem mindenható úrnője, fossz meg engem kétségeimtől, mutass irányt csapongó szívemnek, eléd hozom életemet, rád bízom jövőmet, hallgass meg engem, Aphrodité.

 
Magával ránt

 „Ily szenvedély nem éghet észrevétlenül.”

Felkínálta magát nekem, és nem bírtam neki ellenállni.

Hiszen kívántam, mióta megláttam, azért kerültem éveken át annyira, mert arcomba szökött rögtön a vér, ha a közelemben éreztem őt. Kitértem az útjából, mert apám hitvese volt, számomra elérhetetlen. De álmomban enyém volt minden éjjel, és reggel undorral dobtam el verejtékfoltos lepedőmet, szégyelltem magam, hogy apám feleségét kívánom álmomban.

Aztán egy nap odajött hozzám, és megvallotta szerelmét. Az ágyába hívott, hitvesi ágyába, de én megfutamodtam, aztán vertem a fejem a falba, hogy milyen gyáva vagyok, hiszen erről álmodoztam mindig, most meg elszalasztom a kínálkozó alkalmat, mert a félelem a lebukástól erősebb a vágynál.

Még két éjjel kapartam a falat, küszködve a rám törő forrósággal, aztán nem bírtam tovább, belopóztam hozzá, átvezettem hálókamrámba, ahol kiáltozásunk nem zavarhatott senkit, és szeretkeztem vele az összes elképzelhető és elképzelhetetlen pózban.

A lelkifurdalás csak később jött, mikor már vágyunk jóllakott, mikor már más dolgokra is tudtam gondolni, nem szüntelenül csak őrá. A lelkifurdalás csak akkor jött, mikor apám hitvese már két éve a szeretőm volt.

Megfogant.

Nem tudta biztosan, tőlem vár-e gyermeket, vagy apámtól, hiszen vele is hált néha, kötelességből, apám számtalanszor panaszkodott nekem, mennyire hideg Phaidra az ágyban, mintha egy jégcsapot ölelne magához, csak én tudtam, hogy Phaidra izzó vulkán, de csak annak, aki felismeri társaként, aki felébreszti sze-relmét, nem tehettem róla, hogy Phaidra engem szeret, nem apámat.

A gondolat, hogy gyereket vár az apámtól, hogy testében hordja a test-véremet, elviselhetetlen volt.

A gondolat, hogy gyereket vár tőlem, és úgy kell majd viselkednünk, mintha a testvérem lenne, még elviselhetetlenebb.

Akkor már menekültem előle, iszonyodva néztem növekvő hasát, megcsú-nyult testét, a változásért én voltam felelős, éreztem. Apám és Phaidra olyan ritkán hált együtt, hogy apám hitvese terhességét csodaszámba vette, kései áldásként fogadta, és már előre örvendezett a gyermeknek.

Rettegtem.

És egyre jobban kívántam őt, pedig találkozásaink egyre veszélyesebbé váltak, apám ritkábban mozdult el otthonról, óvta viselős hitvesét mindentől, én pedig újra a falat kapartam kínomban, hogy Phaidra nem az enyém már, mert a gyermek, kettőnk közös magzata árulónkká vált, ellenünk fordult, Thészeusznak kedvezett, és én már nem vihettem Phaidrát kézen fogva a hálókamrámba, ahol kiáltozásunk nem zavarhatott senkit.

Annyira kívántam, hogy menekülni akartam, azt akartam, legyen vége. Indoklás nélkül nem távozhattam volna apám házából, csak annyit tehettem, hogy új-ra levegőnek tekintem Phaidrát, mint az elején, amikor még nem tudtam, mi a szere-lem. Reméltem, ha többé nem emelem rá tekintetem, megszűnik a lelkifurdalás is, és ha elég áldozatot mutatok be az isteneknek, megtisztulok ettől a vonzalomtól és a vele járó szüntelen kétségbeeséstől.

Nem akart elereszteni. Járt szemrehányóan a nyomomban, és nem hitte el, hogy vége, hogy eldobom őt, csak azért, mert állapotos. Nem magyarázkodtam neki, úgysem értette volna, mit élek át, mennyire félek tőle, és mennyire vonzódom hozzá, mennyire magával ránt az örvény, ha megmaradok ölelő karjában. Rákiáltottam, szálljon le rólam, hagyjon békén, vagy mindent elmondok apámnak, aztán elmegyek innen végleg. Erre elcsendesedett, nézett rám nagy szemekkel, rezzenés-telen, aztán elfutott.

Akkor láttam utoljára.

Obulus

 „Veszélybe sodor már ez az árulás.”

Kedves, milyen jó lenne, ha leírhatnám neked mindazt, amit gondolok. De nem tehetem, nem hagyhatok magam után semmilyen áruló nyomot, az önvédelem erősebb a szerelemnél, ne csodálkozz. Eldobtál magadtól, mert megijedtél, mert hirtelen eszedbe jutott, hogy lelepleződhetsz, hogy a születendő gyermek vallhat rád hasonlóságával, és ezt már nem vállalod be, a szökést sem, inkább elmenekülsz gyáván a némaságba. Megtagadod a múltat, letagadod az ölelést, a mámort, vad éjszakáinkat, letagadod azt is, hogy ismersz, csak hogy mentsd a bőröd. Hát mentem én is a magamét. Megfenyegettél, hogy elmondasz mindent Thészeusznak, de én megelőzlek, mert mindig egy lépéssel előtted jártam, amióta csak ismerlek. Azt mondtad, elmész innen, de vajon mehetsz-e olyan messzire, mint ahova én készülök? Mehetsz-e olyan messzire, hogy megszabadulj az én emlékemtől? Kedves, mi összetartozunk. Nem tudsz elmenekülni előlem, az árnyam mindig melletted jár majd, és a halál birodalmában egyszer újra találkozunk. Én hiszem. Hát nem is búcsúzom, mert hamarosan követsz úgyis oda, ahova csak obulussal léphetsz be, s ahol véget ér a földi vágyakozás. Fizetem a révészt, mert várlak oda, ahol nem kell többé Thészeusz elől bujkálnunk, ahol megszabadulhatunk rettegéseinktől, ahol nem zavarhatnak meg minket az élők.

Ha nem lehettél már enyém életedben, halálodban enyém leszel, ezt olyan biztosan tudom, mint ahogy a napisten végighajt minden nap az égen.

Milyen jó lenne, ha leírhatnám neked mindezt. De nem tehetem, kedves.

Phaidra halott

 „Az életet halállal felcserélni.”

Meghalt.

Az egyik percben még mosolygott, beszélt, mozgott, minden porcikáját élet itatta át, az egyik percben még eleven volt, és nem volt semmi baja; a másikban mozdulatlanná vált, merevvé, arcán kőbe fagyott mosollyal, minden porcikája merő jég és élettelenség.

Meghalt.

A változás olyan gyors volt, annyira előzmény nélküli, hogy nem lehetett hinni neki.

Nem, Thészeusz nem hitte el a halált.

Phaidra él, mindjárt itt terem, arcán azzal a szeretetteljes, de kissé csúfondáros mosollyal, amellyel kisfiús bizonytalankodását, szertelenségét, ijedtségét fogadta mindig, mert Thészeusz egész életében képtelen volt kikeveredni a labirintusból, és Phaidra tudta ezt, azt is tudta, hogy tetemes korkülönbségük ellenére mindig ő lesz az idősebb, az érettebb, pedig alig lépett még ki kislánytestéből, mégis felnőtt, Thészeusz meg egy kisfiú, akit tévedésből zártak be egy felnőtt férfi testébe. Thészeusz gyermek maradt, labirintusban bolyongó kósza lélek, aki sosem heverte ki Ariadné cserbenhagyását, Phaidra pedig a jóvátétel, a második esély, akivel minden sikerülhet, akivel eltörlődnek a régi bűnök, Phaidra volt az, aki megválthatja őt majd egyszer.

Az nem lehet, hogy most halott.

Az nem lehet, hogy már sosem jön elé azzal a ringó járásával, az nem lehet, hogy már sosem nyugtatja meg beszédes pillantásával, az nem lehet, hogy már sosem hallhatja a hangját, és már nem lesz, aki eloszlassa lelkéből a ködöt, és fényt vigyen útvesztőibe.

Az nem lehet, hogy meghalt.

Nézte a testet, mely egykor eleven volt és kívánatos, a testet, melyet ölelt és csókolt, kereste benne azt a nőt, aki éveken át mellette élt, akivel megpróbálta megosztani a megoszthatatlant is. Nem találta sehol, ez a kihűlt, mozdulatlan halott nem volt többé Phaidra, idegen volt, valami sosem látott, görcsösen erőlködő arc-kifejezéssel, ehhez a testhez nem volt sosem köze, ismeretlen volt és távoli. Nem tudta, mit kezdjen vele, el kellett temetnie a megfelelő szertartásokkal, de nem akaródzott belefognia, várta, hogy Phaidra belépjen az ajtón, és cselekvésre sürgesse. De nem jött senki.

Thészeusz egyedül volt a halottal, aki bárki lehetett, üveges szeméből már nem lehetett kiolvasni, mire gondol, mit akar, mire vágyik, egy hulla volt csak, ötven kiló hús, mely oszlásnak indulhat a melegben, ha el nem földelik, Thészeusz fásultan a vállára vette, ráhelyezte a halotti máglyára, aztán összekotorta a parazsat és a csontokat, földdel temette be, ahogy a szokások megkívánták, mormolta a megfelelő imákat és fohászokat, végezte a hagyományos áldozatokat, és nagyon-nagyon üres volt belül. Csak egyetlen gondolat éltette, az irányította mozdulatait: Phaidra belép és megdicséri, hogy jól végezte a dolgát, helyesen cselekedett, amikor megadta a végtisztességet ennek az ismeretlen nőnek, akit az ő házukban lelt meg a halál.

De Phaidra nem jött, pedig nagyon várta.

Végigbotorkált közös szobáikon, meg-megérintette a tárgyakat, melyek Phaidra érintését viselték még, előhúzta ruháit, ékszereit, arról ábrándozott, milyen csinosan tud felöltözni a kedvéért, pedig úgyis tudja, hogy csak azért ölti magára a díszes holmikat, hogy ő letéphesse róla mindet, és gyönyörködhessen meztelenségében, mielőtt magáévá teszi.

Akkor vágott belé a hiány. Ariadnét elvesztette, és hiába vette Phaidrát feleségül, nem tett jóvá semmit, nem találta meg a szigeten hagyott leányt, annak húgát meg nem kárpótolhatta egy idegen veszteségért. Hiába szerette Phaidrát, hiába halmozta el mindennel, Ariadné nem bocsátott meg, üldözte őt állandóan visz-szacsengő, kegyetlen szavaival, oroszlán szült téged, s valamelyik tengeri szörny volt az atyád, hogy így jutalmazod azt, aki az édes életnek megmentett – most pedig eljött a túlvilágról, hogy magával vigye Phaidrát, és olyan sebet üssön ezzel Thészeuszon, mely sosem heged be.

Halott, Phaidra halott, többé már nem segít, többé már nincs remény, hogy véget érnek a rémálmok, többé már nincs, aki megpróbálná megszabadítani a bűntudattól. Phaidra elment, cserbenhagyta őt, ahogy ő is cserbenhagyta Ariadnét, a kör bezárult, nincs tovább. Nincs más valóság, csak a tőr Phaidra szívében, csak a bú-csúlevél a holmija közé rejtve, ennyi maradt, a többi elégett a lángok között az emlékekkel együtt.

Thészeusz kiment a tengerpartra, nézte a végtelen vizet, mélyen belélegezte a sós levegőt, hogy bátorságot gyűjtsön végre, és elolvassa a levelet, melyet egy haj-danvolt nő írt neki, akit, míg élt, Phaidrának hívtak.

Az utolsó szó jogán

 „Mocsok ne érje énmiattam férjemet.”

Szeretve tisztelt hitvesem, Thészeusz!

Tudom, fájdalmat okozok neked halálommal, de nagyobb lenne fájdalmad és szégyened, ha életben maradnék. A csapás, ami engem ért, és általam téged is, keserűbb a halálnál, és nem nézhetnék többé a szemedbe, nem ülhetnék többé asztalodnál, nem fekhetnék többé ágyadba anélkül, hogy megvetésedet ne érezném.

Szeretve tisztelt hitvesem, ne haragudj rám. Amit most elmondok neked, nem fog jólesni, és magamnak is nehéz erről beszélnem. Fiadról van szó, Hippolütoszról.

Szemet vetett rám már régen, és én remegve érzékeltem vágyát. Kitértem útjából, hűvösen viselkedtem vele, igyekeztem mindig tudtára adni, hogy anyjává váltam, és ennek megfelelő tisztelettel kell velem bánnia. De ő nem a te hitvesedet látta bennem, Thészeusz, hanem a nőt, akit megkívánt. Többször is megkörnyé-kezett, bujkálnom kellett előle. Legjobban olyankor féltem, mikor egyedül hagytál, mert ágyasaiddal mulatoztál. Nem volt alaptalan a rettegésem, Hippolütosz egy alkalommal bejött hozzám, és beszennyezte hitvesi ágyadat.

A magzat épp annyira az övé is lehet, ahogy a tiéd. De nem az állapotom miatt választom a halált, hanem azért, mert elveszett a tisztességem, és vesztemet az okozta, aki neked a legkedvesebb: a fiad.

Bizonyára hibát követtem el, ha akaratlanul is vágyat ébresztettem benne, pedig távol áll tőlem a szerelem, ezt te tudod a legjobban. Nem élhetek tovább azzal a tudattal, hogy hidegségemmel is romlásba viszem a nemes férfiakat magam körül, nem élhetek tovább, mert jelenlétem éket verne apa és fia közé, és pusztulást okozhatna. Hát inkább én pusztuljak, hiszen én vagyok mindennek okozója. Nem élhetek tovább, mert megvetem magamat.

Szeretve tisztelt Thészeuszom, elmegyek az alvilágba, ott talán megtalálom nővéremet, Ariadnét, ott talán megtalálom a békét is, te pedig szeretőbb, forróvérűbb asszonyt emelhetsz magad mellé a trónra, aki boldoggá tesz, ahogy én nem tudtalak boldoggá tenni, pedig megérdemelted volna. Ne haragudj hát rám, ha elhagylak, mert méltatlanná váltam hozzád, de így tudlak csak megkímélni attól, hogy rajtam vagy fiadon bosszút állj.

Megőrzöm szívemben szereteted.

 Phaidra

 Égre kiáltó

 „Ó jaj nekem, jaj, engem boldogtalant, hogy megrohant a kín!”

Sors istennői, ti kegyetlen moirák, miért fontátok be életem fonalába a labirintust, melyben az idők végezetéig kell bolyonganom? Miért hagytátok, hogy eldobjam magamtól Ariadné gombolyagát, hogy eldobjam magamtól Ariadné szerel-mét? Miért nem súgtátok meg, hogy nélküle sosem találom meg utamat? Miért nem mondtátok meg, hogy egész életem merő labirintus lesz nélküle, és nem a Minotauroszt kell egyszer legyőznöm: saját démonjaimat kell naponta megölnöm?

Sors istennői, ti lekenyerezhetetlen moirák, miért nem óvtátok tőlem Phaidrát? Miért hagytátok, hogy elvigyem őt Krétáról, miért nem parancsoltatok rám, hogy rakjam ki inkább egy szigeten, mert ott is csak jobb sorsa lehet, mint ez az élet mellettem, melyben boldogtalan volt, az élet mellettem, melyet eldobott magától?

Sors istennői, ti közönyös moirák, miért hagytátok, hogy Hippolütosz a vi-lágra jöjjön? Miért nem küldtetek rá betegséget gyerekkorában, miért nem állítottatok útjába dühödt harcosokat, sértett vetélytársakat? Miért akarjátok, hogy önkezemmel pusztítsam el őt, ágyam meggyalázóját, egyetlen gyermekemet?

Sors istennői, ti érzéketlen moirák, miért kellett a világra születnem, ha sorsom csak szenvedés, ha körülöttem csak a halálnak van győzedelme? Miért kell mindenki pusztulását okoznom, miért vagyok elátkozott?

Miért?

Miért éppen én?

Miért?

Hullámok

 „Benyel a tengerár, a partra már kiúszni sem tudok soha.”

Amikor a tenger istenéhez fordult, már higgadt volt és elszánt. Úgy hívta segítségül isteni apját, jogai tudatában. Egyszer kért eddig segítséget tőle, mikor a krétai áldozatok után felosont a hajóra, és bevetették maguk közül a tengerbe. Most másodszor, és hite szerint utoljára fohászkodott hozzá – kérve, hogy pusztítsa el becstelen fiát, Hippolütoszt.

A tenger felmorajlott, és Thészeusz tudta: megköttetett az egyezség.

Hippolütosz ott állt az egyik sziklaszirten. Nézte a tengert, mely éppúgy háborgott, mint a lelke. Phaidrára gondolt, akinek élettelen teste most máglyán ég meg nem született magzatával együtt. Ő kergette öngyilkosságba, ő a felelős pusztulásáért, nem lett volna szabad viszonyt kezdenie vele, nem lett volna szabad hagy-nia, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Utána kellene mennie, de gyáva hozzá. Áll a sziklaszirten, nézi a tengert, nem mer leugrani.

A hullámok egyre magasabbra csaptak, már elérték a szirtet is, Hippolütosz csak állt, várta a csodát. Vigye magával a tenger, nyelje el az örvény, hisz megérdemli. A halál kegyelem, itt már nincs maradása.

A tenger felmorajlott, Hippolütosz átadta magát a víznek és a szélnek.

Estére elcsendesedett a háborgó őselem. Üres volt a sziklaszirt, akár Thé-szeusz háza, melyben sátrat vert a némaság és a magány.