Boccaccio „jegyzetei” – A novella alapelvei (3)

Egy legenda születése (Ilario Vicenzo novellavázlata)
Egyszer egy diáknak Tivoliba kellett utazni. Nem kellett sietnie és hajszolnia a lovát, így megszállt egy fogadóban, nagyjából félúton, jóval a Ponte Mammolon túl, kicsit délre a Via Tiburtinától.

A fogadós panaszkodott, hogy gyér a forgalom. A diák tréfásan azt javasolta, hogy valamilyen legenda biztosan feldobná a fogadó hírnevét. Ehhez egy jó költő kellene. Amolyan történetköltő, valamilyen novellaíró-féleség. Amikor a diák bevallja, hogy ő bizony mostanában pont novellaírással foglalkozik, a fogadós javasolja neki, hogy maradjon még pár napig és találjon ki valamit. Annyira azért nem érek rá, először el kell intéznem a dolgomat Tivoliban, de utána, visszatérőben akár egy hétig is itt maradhatok. Akár két hétig is itt maradhatsz ingyen, ha kitalálsz valami hasznosat, fogadkozott a fogadós.
A diáknak a következő három nap alatt – mármint egy Tivoliba, egy ott, egy pedig visszafelé – egyre jobban megtetszett az ötlet. Eszébe jutott, hogy nemrégiben olvasta Boccaccio vázlatát a novella elveiről. Ott a nagy Mester azt javasolta, hogy legjobb valamilyen képpel kezdeni. Ez a kép itt és most nem lehet más, mint a fogadó és környéke.
Este elmondta a fogadósnak, hogy először körül kell járnia a vidéket, magába kell szívnia annak a hangulatát és aztán valamilyen motívumokat kell találnia, amelyeket majd később ki lehet fejteni. A derék fogadós máris nagy tisztelettel nézett a diákra, mert amit mondott, az rettenetesen nagy tudományra vallott. Máris intézkedett, hogy a diák kosztjára maga a fogadósné ügyeljen.

Másnap Vicenzo – mert hisz így hívták a diákot – késő délutánig járta a vidéket. A következő kép tárult eléje.
A fogadó vagy fél mérföldre délre volt a Via Tiburtinától egy mezei út mentén és csak egy ócska fatábla jelezte a fogadót megkopott „Albergo” felirattal. A mezei út ke-resztezte a főutat és a kereszteződés Tivoli felé néző sarkán egy jó háromölnyi magas domb emelkedett, amelyen egy nagy fakereszt mutatott az ég felé. A fogadó első részén – balról, ha szemközt álltunk az épülettel egy kis torony volt, s ezen keresztül vezetett a bejárat a fogadó főépületébe. Hátul, a jobb oldalon egy nagyjából tízölnyi magas torony magasodott a főépület és a gazdasági épületek fölé. A torony már első pillantásra is régebbinek tűnt a többi épülettől és a fogadós szerint bizony volt már ezeréves is. A mezei út úgy másfél mérföldnyire egy kis tónál és egy településnél ért véget. A tó nem lehetett nagyobb, mint háromnegyed négyzetmérföld. Közvetlenül a tó partján egy erődítménynek is beillő épület állt, a Castello Caetani. Ennek a tornya mintha csak a fogadó tornyának az ikertestvére lett volna, bár egy-két öllel magasabbnak látszott.

Vacsora közben a diák jelentette a fogadósnak, hogy az első javaslata az lenne, hogy a fogadónak mindenképpen nevet kell adni. Hogyan jegyezzenek meg az emberek egy név nélküli fogadót? Az emberek nem mondhatják azt, hogy „tudod, az a fogadó jóval a Ponte Mammolon túl, kicsit délre a Via Tiburtinától”. Lehetne a neve például „Fogadó a Vén Toronyhoz”, vagy „Fogadó a Két Toronyhoz”, vagy „Fogadó a Fakeresztnél”, vagy lehetne akár „Fogadó a Toronykastélyhoz” is, bár ehhez egy kicsit fel kellene újítani a fogadó főépületét. Erre már én is gondoltam, mondta a fogadós, de a megnevezésre nem. Persze, mondta a diák, várnunk kell a keresztelővel, mert az elnevezésnek majd össze kell csengenie a legendával. Amelyet, ugye, először ki kell találni, mert bizony találni nem találtam semmit se. Hacsak… Hacsak, pro primo, nincs valami a ke-reszteződésnél lévő domb alatt, pro secundo, hacsak nincs valami a régi torony alatt, valamilyen titkos kamrák vagy katakombák, vagy pedig, pro tertio, hacsak nem történt valami emlékezetes a közeli kis tavon. Ki kell kérdezni az embereket.

Másnap a diák először kikérdezett mindenkit a fogadóban, majd ismét ellovagolt Castello Caetaniba a kis tóhoz. Nem tudott meg semmit se. Még egy macska se fulladt bele a tóba, nem még egy szép leány.

Este újból beszámolt a fogadósnak. A tónál se semmilyen látvány nincsen, se semmilyen tragikus eseményről nem tudnak az emberek. A nagy torony alatt ki kellene bontani a déli falat és esetleg hetekig ásni, hogy nem találunk-e ott valamit. Ehhez, persze, munkások és mesteremberek kellenének. Ásni azonban lehetne a kereszteződésnél lévő dombnál is. Hogy minek? Az a domb, főleg messzebbről, a Róma felé vezető út menti dombról nézve mintha nem természetes domb lenne. Mintha valamit takarna az a domb, például valamilyen római korabeli síremléket. A dombnál sokkal könnyebb és olcsóbb volna ásni.

A fogadós nem nagyon lelkesedett az ásatásért, de azért nem is volt kimondottan ellene. Mintha egy kicsit megmozgatta volna a képzeletét. Akkor hát lássuk, mi lenne az ideális megoldás, mondta a diák magának és elővette a kalamárisát.
Az ideális megoldás az lenne, ha egyetlen történetben össze lehetne kapcsolni mind a három kiindulási pontot, mind a három képet. A domb alatt például egy síremlék rejtőzne, a toronyból titkos alagút vezetne a tóhoz, ahol az üldözők utolérték a tettest és a vízbe fojtották. Mivel az alagút titkos volt, egy mellékkamrában ott volna mind a 20–30 építőmunkás csontváza.

Amikor a régi torony még egy nagy várkastély tornya volt, háromszáz vagy négy-száz évvel ezelőtt, egy gazdag nemes élt ott csodaszép feleségével. A fiatalasszonynak egyetlen leánygyermeke született, de a szülés úgy megviselte, hogy több gyereknek már nem adhatott életet. Ez a dolog rettenetesen féltékennyé tette az urát, mert azt hitte, hogy így most az asszony bárkinek odaadhatja magát. Az asszony ezért bosszúból valóban szeretőt kerített magának. Csakhogy egyszer a férje nem utazott el, hanem csak elrejtőzött a nagy torony alatti alagútban és rárontott az éppen szerelmeskedő párra. Egyetlen szúrással mind a kettőt megölte. A – szerinte – gaz csábítót elégette, a feleségének pedig kis síremléket emeltetett a kereszteződésnél. Ezek után egyetlen leányára úgy vigyázott, mint a szeme fényére. De hát, tudjuk jól, a szerelemnek paran-csolni nem lehet. A leány beleszeretett egy legénybe a Castello Caetano környéki faluból. Alig látták ugyan egymást, amikor a legény éppen élelmiszert szállított a kastélyba, de ettől még csak erősödött a szerelmük. A legény azon törte a fejét, hogyan lehetne titkon bejutni a kastélyba. Eszébe jutott, hogy az öregapja mesélt egyszer valamit, hogy állítólag valamikor alagút vezetett a kastélyból a tóhoz. Még azokban a római időkben, amelyekből a régi torony származik. A legény kifundálta, hogy az alagútnak nyílegyenesen kellett vezetnie és ebből könnyű volt kikövetkeztetni, hogy nagyjából hol kellett a tónál végződnie. Egyhavi keresés után meg is találta a régi alagút bejáratát, amikor egy lyukon túl sok nyulat látott onnan kijönni. Csak annyira szélesítette ki a lyukat, hogy könnyen átférjen rajta. Újabb egyhavi munkájába került, míg néhány beomláson átásta magát és odaért a torony falához. Itt nagyon óvatosan kellett dolgoznia, mert nem tudhatta, milyen helyiségben köt majd ki. Szerencsére csak egy lomtárba került. Újabb szerencséjére az ajtó nem volt bezárva, hisz erről az oldalról nem vártak látogatókat. A leány majd halálra rémült, amikor egy éjjel megjelent a szo-bájában a legény. De aztán, amikor a legény elmondta, hogy milyen titkos úton érkezett, hamar megnyugodott. Ahogy ez már a gondtalan szerelmesekkel gyakran megesett, a lány néhány hónap múlva állapotos lett. A legénynek még meg se mondta, de az egyik szolgálólánya beárulta az apjának. Ekkor a nagyúr megint kileste és meglepte a szerelme-seket, amikor azok éppen szeretkeztek. Először könnyes szemmel elmondta nekik, hogy milyen fájdalmasan ismerős neki a kép. A lány most hallotta először, hogy hogyan halt meg az anyja. Aztán az úr megint előrántotta a tőrét és leszúrta a lányt, mivel ő volt hozzá közelebb. A legény azonban megugrott, először felkapott valamit és védekezett, majd elszaladt. Az úr követte őt egészen az alagútig. Ott megértette, hogy a legendának igaza van, van alagút a tó felé. Lóra ugrott két-három legénnyel együtt és hamarább ott voltak az alagút kijáratánál, mint a legény, aki keservesen sírdogálva vánszorgott a sorsa felé. Könyörtelenül levágták őt, és a tóba dobták a tetemét. Aztán a nagyúr azonnal beomlasztotta az alagút mindkét végét, leromboltatta a felesége síremlékét, és végül felgyújtotta a kastélyát, ahol ott égett a leánya holtteste is. Csak a régi torony maradt meg, mert az csupa kőből épült és nem fogott rajta se a tűz, se az idő foga. Sokáig csak romok voltak itt, azok helyén épült ez a település, amelyből később némi átalakítás után a mostani fogadó lett.

Másnap délelőtt a diák ismét kilovagolt a dombhoz és alaposan körüljárta azt. Tudta, hogy ilyen helyeken valóban szoktak síremlékeket és szentszobrokat emelni. Any-nyi bizonyos, hogy ha volt itt valami, azt csak ásatással lehetne igazolni. Talán nem felülről kellene ásni, hanem a domb közepén, egészen alulról, mintegy kettészelve a dombot, mondjuk egy ölnyi szélességben. Néhány napi munka, három-négy embernek, számítgatta magában. Hirtelen olyan biztos lett a dologban, hogy lesz valami a domb alatt, hogy elhatározta, ha a fogadós nem megy bele az ásatásba, akkor a saját aranyait fekteti bele ebbe a kis kalandba.

Este, vacsora után, először felolvasta az előző este és éjjel megírt legendát. Mindenki odasereglett a diák köré, mintha egy vándorköltő lett volna. Az asszonyok köny-nyeztek a gyönyörűségtől. A fogadós elismerően bólogatott. Aztán azt mondta, hogy Isten neki, rászán néhány aranyat az ásatásra.

A diáknak igaza volt, volt valami a domb alatt. Először is egy beomlott vagy lerombolt síremlék, még a római időkből. Csak egy nagy kőkoporsót találtak, de mintha abba több tetemet is bele tettek volna valamikor. De volt ott még egy Madonna-szobor is, amely semmiképpen sem lehetett az eredeti síremlék része. A szobor tiszta márvány volt és egy félig fekvő Madonnát ábrázolt. Ez eléggé ritka dolog. Ráadásul semmi kétség nem fért ahhoz, hogy hatodik-hetedik hónapban volt a Szent Szűz.

Semmit se kell igazítani a legendán, mondta a diák lelkesedve a fogadósnak. A beomlasztott alagútnak ma már semmi nyoma, mondjuk majd a látogatóknak. De a tónál megjelölünk egy helyet, ahol a legényt levágták. A nagyúr nemcsak leromboltatta a felesége síremlékét, de be is temettette azt. Minden benne van a legendában: a síremlék, a torony, az alagút és a tó. A dombot le kell lapítani és új emlékművet emelni a Fekvő Madonnának. Ezzel megvan a fogadó neve is: „Fogadó a Fekvő Madonnához”. Micsoda, kérdezik majd az emberek, Fekvő Madonna nincsen!  De van, Hölgyek és Urak! Jóval a Ponte Mammolon túl, kicsit délre a Via Tiburtinától.

Vagy tíz évvel később, amikor Vizenzónak megjelent a második novelláskötete, egyszer Firenzébe látogatott. Ott több helyen is említést tett a Fekvő Madonnához címzett fogadóról. Egyszer aztán az egyik szobrász részletes leírást és rajzolt vázlatot kért a szo-borról. Majd izgatottan kijelentette, hogy a szobor nem lehet más, mint Arnolfo di Cambio kétszáz éve elveszettnek hitt alkotása. Azért a bal könyökére támaszkodik, mert lett volna egy jobb oldalon fekvő ellenpárja is, ahogyan egy másik híres kettős szobrát az alvó Madonna és egy imádója alkotja. Cambiónak azonban más, építészeti megbízatása akadt, így a kettős szobrot nem fejezte be. Arról a Cambióról beszélsz, aki a Trasteverei Santa Cecilia Tabernákulumát alkotta? Pontosan arról! Ott is van egy fekvő szűz a Szentségház alján. Igen, de az maga Szent Cecília és Stefano Maderno műve. Szóval, a fekvő és minden kétséges kizárva állapotos Madonna-szobrot ellopták. Ki tudja, hogyan került le egészen Róma környékére. Firenze vissza fogja követelni a szobrot!

Tudta ezt Vizenzo is. Már hazatérőben megállt a fogadónál. Akkor a fogadós már olyan tehetős volt, hogy azonnal elhatározta, másolatot kell készíttetni a szoborról. Vizenzo tudott is egy szobrászról, akinek nehezen ment az eredeti művek létrehozása, de gyorsan és remekül tudott másolatokat készíteni. Másfél hónap alatt el is készült a munkával. A márvány talán nem volt olyan gyönyörű, mint az eredeti anyaga, de ezt avatatlan szem észre sem vette. Márpedig olyanok jártak megcsodálni az új, kör alakú síremlékben kiállított szobrot. Néhány év óta már búcsújárásokat is rendeztek a mauzóleumhoz, ami nem kis üzlet volt a fogadó számára. A szobrot egyetlen éjszaka kicserélték és igazán csak a beavatottak tudtak róla. A firenzeiek megelégedtek azzal a magyarázattal, hogy a szobrot bizonyára a rablók rejtették a régi síremlékbe éppen azelőtt, amikor azt a feldühödött nagyúr leromboltatta és betemettette. A rablóknak lehet eszükbe se jutott, hogy a szobor ott maradt a föld alatt.
(Pallas-lexikon)                                                     

Közreadja: Mészáros László

ZÁRÓJEGYZETEK
A szerkesztő megjegyzése: Julius Livius (Gyulai Líviusz) metszeteit lásd szintén a „Szamártestamentum, Középkori francia mesék és bohózatok, Helikon Kiadó 1983” publikációban.