Tóth Elemér versei
Igaz ének
Szőke Józsefnek szeretettel
I
Ugyan hány ezer éve már –
az ifjúság átlángolt rajtunk.
Észre se vettük, csak kacagtunk,
hogy fakul, érik a határ.
Nem figyeltünk rá: megaláz,
ha csöndesen és alattomban,
az öregség szívünkbe robban,
s ledől a régi-régi ház.
Kacagtunk, feküdtünk hanyatt,
elszórtunk minden aranyat –
csókot vettünk a cifra lánytól.
Nótáztunk, ámde hirtelen
szakadt ránk sötét kegyelem,
s elkopott minden dal a tájból.
II
KATICABOGÁR,
KATICABOGÁR,
hová repültél,
hol van az a nyár?
Hol van az a nyár?
Hol van az a rét?
Rólad mond a szél
gyönyörű mesét.
Gyönyörű mesét,
igaz, szép regét,
két szemed ragyog,
mint a magas ég.
Haj, ti asszonyok,
szépek voltatok,
szívünkbe tüzet
honnan hordtatok?
Haj, BOGÁR, BOGÁR –
asszony lett a lány,
elrepült hamar,
mint a tüzes nyár…
III
Együtt táncoltunk sok-sok évig,
mi voltunk a „szegény bolondok”,
tudtuk, köröttünk minden romlott,
s bajunk-gondunk fölért az égig.
Mégsem adtuk fel soha, soha,
magyarságunkat óvtuk, védtük,
mindig a jót s jobbat reméltük…
Hős volt a szívünk vagy ostoba?
Senki előtt meg nem hajoltunk,
mégis számtalan a halottunk,
s az életünk fekete átok.
Fajtánkért éltünk éjjel-nappal,
szép szóval és dühös haraggal –
s higgyük: beérnek a kalászok!
Vers a megtaposott táj énekeséről
Mács Józsefnek szeretettel
I
Kivert kutyaként éltünk sok-sok évig
a sajátunkban – idegen, cseléd.
Magyar Bálintok jönnek lám, eléd,
s Márton Boriskák szava száll az égig.
Új Cséplő Herminek vonulnak erre,
s a hazát vesztett Hargitai sír,
és Szekeres, akit egy rongy papír
űzött el otthonából mindörökre.
Te törlesztettél minden adósságot,
bús harang szava ível át felettünk,
s a temetőkaput nyitva találod.
E szélfúvásban mi vesztesek lettünk.
Lám, meghurcoltak téged is, barátom,
de Gömör népe áll, áll még a gáton!
II
Aki Gömörből indul,
annak a szíve tiszta.
A szülőföld varázsa
azt hívja, várja vissza.
Ahhoz magyarul beszél
Sídtól Szepsiig minden.
Kövek, virágok, bokrok
jajától sír az Isten.
Mert megtaposott táj ez –
jól tudod, öreg testvér.
Hiszen az egyik igaz
krónikása te lettél.
Te emelted szavaddal,
sebeit gyógyítgattad.
Bármerről jött a vihar,
magára sosem hagytad.
Lásd, abból jutott bőven,
Trianon óta folyton –
hányszor mart sebeinkbe
a korcs, veszett komondor?!
A jó palócok vérét
hányszor itták repesve,
hogy megtöretett végre
a fajtánk drága teste…
Tévedtek! Mert a gyökér,
amely bennünket éltet,
tudással, hittel védte
ezt a kőkemény népet!
Tévedtek! Mert a gyökér,
amely bennünket táplál,
erősebb, mint a tolvaj!
Erősebb a halálnál!
III
Itt a szavukat meg nem állók,
a rongy, otromba lelkű Jágók
lettek az urak és a hősök…
A világ ily moslékot főzött!
Hát hiszed-e, hogy még az ének
fennen loboghat, égig érhet?
Tudom, vágyod az igazságot;
Trianon mocskába alázott
magyar szívünk bánatba réved,
s közben futnak, futnak az évek,
s szülőföldünkkel együtt fázunk…
Reménykedünk, hogy az út végén,
örvendhetünk egy igaz békén,
és fénnyel telik meg a házunk.
Búcsúének
Zalabai Zsigmond emlékére
I
Hát elmentél, barátom,
ipolypásztói árva,
akinek bús magánya
átsüt minden határon.
A magad útját jártad,
voltál jóságos árnyék,
s nem mondta senki: várj még,
ne gyújtsd fel most a házat.
A palotát, mely felett, –
bár gyűltek a fellegek,
győzte volna tudásod.
Hisz magad építetted,
minden kövéről hitted,
tetté oldja az álmot.
II
A harang bennem meg-megkondul,
a lelkem fáj bután, bolondul.
Naponta várlak és kereslek,
de torz vigyora nő a csendnek.
Trópusaid járom naponta,
hol verseket nyitogatsz sorra.
Szelíd szavakkal csodát művelsz,
játszol a szívig érő tűzzel.
Szelíd szavakkal magyarázod…
Szeretnek, mindenki barátod;
versek fölé hajolva látlak.
Mert tudom ugyan, hogy elmentél,
de hiszem, katedrára leltél;
s versről beszélsz a vén kaszásnak.