Andrej Tarhanov ars poeticája
„Törhetetlen erő számomra a költészet…” / Beszélgetés Andrej Tarhanov vogul (manysi) költővel
A hetvenkét éves Andrej Tarhanov, a vogul (mansi) irodalom egyik meghatározó egyénisége, új verseskötetet mondhat magáénak.
A nagy visszhangot kiváltott és megkülönböztetett érdeklődéssel fogadott „A pogány hitvallása” című tavaly decemberben megjelent reprezentatív kötet (a jekatyerin-burgi Közép-Urali Könyvkiadó gondozásában) a költő életművének tükre. Legszebb lírai termését 390 oldalon tárja az olvasó elé. Ennek kapcsán ke-restük meg Andrej Tarhanovot.
Az osztjákok és a vogulok földjén a sámánokat az egek, szellemek választják ki. Jeladásokat kapnak tőlük. Önt, mint költő-sámánt, a vogul irodalom egyik alapítóját, jelentős egyéniségét, mely szellemek segítik, milyen források táplálják?
– Költészetemnek (s életemnek is) három gyökere van: a szülői ház előtt emelkedő hét felszentelt vörösfenyő, szülőfalum közelében az égre meredő szent cirbolyafenyő-liget és a fehér vitorla. Részletesebben is kifejtem, miért?.
Gyermekkoromban szigorú tilalom létezett: a felszentelt fát meg sem szabadott érinteni, nem hogy – ne adj Isten – bottal megkocogtatni vagy követ hajítani rá! Én egyszer mégis legyőztem félelmemet, s óvatosan megsimogattam a sudár vörösfenyő tör-zsét. Utána megrökönyödve álltam és vártam: mi fog történni. A fa ágai enyhén meg-remegtek, mintha izgalom fogta volna el őket, de senki nem ütött meg, nem kiáltott rám. Ekkor felnéztem a vörösfenyő koronájára, és meglepetéssel vettem észre, hogy a fa rám mosolygott… Hatalmas kő esett le a szívemről, megmagyarázhatatlan könnyedség, öröm fogott el. Biztos vagyok benne, hogy abban a szent pillanatban dőlt el a sorsom: a pogány hit és a költő ébredt fel bennem! A szent cirbolyafenyő-liget sok-sok verssorral ajándékozott meg. A magasztosan égbe nyúló, titokzatos cirbolyafenyők – legendák és mesék forrása – ellenállhatatlanul vonzottak, magukhoz láncoltak. Megzöldült koponyákra, hosszú, éles hegyű nyílvesszőkre is emlékszem. Nagyanyámtól érdeklődtem felőlük: „Azoknak az időknek a tanúi, amikor a megkereszteltek harcoltak a pogányokkal.” Többet nem tudott mondani. Ezek a fenyők élőkké váltak számomra, a véreim lettek . Ma Hanti-Manszijszkban, a házunk előtt három cirbolya nyújtja intőn kezét az ég felé: pogány múltamra emlékeztet, szülőfalumat, Amányját juttatja eszembe. Karagájevo faluban, az Ah folyón szembesültem a fehér vitorlával. Itt szoktak rendszeres időközökben négy-evezős nagy csónakjaikon elúszni a szülőföldjüktől megfosztott kulákok. Csónakjaikra karcsú fehér vitorlát erősítettek, s ahogy elhaladtak falunk alatt, szomorú dalaikat sodorta felénk a szél. Szép, többhangú éneklésükből a hontalanok bánata áradt. Istenem, mennyire a szívembe markolt, amikor először pillantottam meg a bús énekkel párosuló fehér vitorlákat! Csupán évek múltán döbbentem rá, hogy a fehér vitorla – a honvágyuk jelképe volt! Annak a kegyetlenhiányérzetnek a kifejezése, amit az elvesztett szülőföld, a távolba szakadt hazai tájak jelentettek számukra. Felismerve ezt zsenge korban, a vitorlát magam is jelképpé választottam. S egyre vágytam, mihamarabb útra kelni… Évek fordultával az a nagy nap is eljött, amikor vitorlám a Költészet szabad vizein találkozott a zseniális orosz lírikus, Lermontov fehérlő vitorlájával.
Tizennyolc verseskötete jelent meg. Jellemző rájuk a töretlen felfelé ívelés. Az újabb és újabb alkotói csúcsok elérése.
— Verseim születésével hitem erősödött. Egyre világosabban éreztem sors-szerepemet, egyre mélyebben megértettem Istenek által meghatározott küldetése-met. Ennek a tudatában költészetem törhetetlen erővel ruházott fel, roppant energiát szabadított fel bennem.
Ön mansi létére orosz nyelven ír. A harmadik évezred küszöbén mit jelent a hantik és manysik számára a kétnyelvűség?
— A hantik és a manysik kétnyelvűsége – Oroszország sok más kis nemze-téhez hasonlóan – létben és időben elengedhetetlen, szükségszerű jelenség. Semmi rettenetet nem kell benne keresni. Sőt, ellenkezőleg. Meggyőződésem, hogy a kétnyelvűség jó eszköz és lehetőség közelebb kerülni a nagy nemzetek kultúrájához. Ez a közelítés pedig a maga nemében a kis létszámú nemzetek előrehaladását ösztönzi és új kulturális magasságok elérésére buzdít. Nem szabad tétlenül jaj-veszékelnünk, hogy kevesen vagyunk. Hallatni kell magunkról, a hanti, manysi kultúráról. Bátran és célratörően előre kell menni, a világ színe elé kell tárni kultúránk jellegzetességeit, ismeretlen színeit. Fejleszteni kell irodalmunkat, figye-lembe véve a világirodalmi tapasztalatokat. A vogul és az osztják irodalom is csu-pán a világirodalom részeként képes létezni, fejlődni. Ha csak magunkba zárkó-zunk, benő bennünket a moha saját elhagyatott zsombékunkon.
Készítette: Mázsár László
ANDREJ TARHANOV VERSEI
Tavaszi etűd
Fatönkbe botlottunk. Púpos volt,
idomtalan, furcsa szerzet.
Zokogott.
Hulló könnyeiből csermely született.
Te felkacagtál a vadon torzát látva.
Kegyetlenséged megdöbbentett –
Szégyenkeztem
erdők bocsánatáért kiáltva.
…
Csalogány dala:
Húrok szép rezdülése.
Trillák hangtüneménye.
Hirtelen megszakad…,
hogy énekét-életét újraidézze.
Miért ez az önkorbácsolás?
Mire a nagy titoktartás?
Fél a csalogány.
Attól retteg: ismétli önmagát!
Nyina nővéremnek
. . .
Hol vagy, szülőfalum, Amányja?
Mi maradt a felszentelt éléskamrákból?
Dühödt bosszút forralva
tűzvészek hada miért támadt rátok?
Hol van a tegezem íjammal, nyílvesszőimmel?
Melyeket egykor az égbe röpítettem
titokzatos Istenemhez,
kérve: ameddig szükséges, nyilaimat őrizze.
Hittem akkor, ha a manysik földjén
a gonoszság újra felüti fejét:
elérkezett az idő, hogy Istenem
aggódva a Földre tekintsen…
S hittem: villám hasítja majd az eget,
Nyomában titáni mennydörgés reccsen.
Az Isten megragadja a tegezt,
S kiált: „Bűnösök, irgalmamért könyörögjetek!
Különben nyilak tüzes záporával
büntetlek titeket!”…
Hol vagy, gyermekkorom, bimbó remény?
Midőn ablakunk alatt
nyilakat röpítek az ég felé.
. . .
Nem bízok a mesterkélt versben,
Melyből hiányzik
a Vihar ősi lelke.
Ilyen verselésben – intő példa –
közhelyek bűzlenek.
Én a fennkölt Lírára esküszöm!
A Nap és az Eső szavaira,
S te, Szépség –
a világ megmentője,
Benned hiszek, teremtő erődben.
A vitorla
Iván fiamhoz
Isten küldte remény jele:
vitorla közelít, fényes-fehér.
Hullámot görget: furcsát, idegent
rózsaszín zátonyok felé.
Csendesek a partok, hatalmasak,
az égen csillagok jelenése.
Vitorla, lelkitusáink igazak:
esély – bűneink jóvátételére.
Szélhámoskodtam is életemben,
kutatva fennkölt szerelmeket.
Te vitorlát, vihar hangját
hoztad nekem,
imáiddal ajándékoztál meg.
S hála neked: újrakezdjük életünk,
fodros habokba söpörjük bűneink:
hogy csak szép dalok szálljanak velünk,
himnuszokként csengjenek verseim.
***
…
Lelkemet egekre-erdőkre nyitva,
szeleknek ajánlva – lépdelek.
Én, a szavak napkorongjának
hódolója, hitszegő nem leszek.
Ezen a megáldott,
irgalom-utamon
nyíljanak májusi hóvirágok,
övezze fény a cirbolyákat.
Az öreg holló
Virágoznak a tajgai tavak.
Megtartják-e titkaikat?
Virágba borul a patak.
Oly szép, hogy az öreg holló sem mer
kortyolni belőle.
ő születésétől
nem ismer restséget,
felhők szilánkjai: szeme fénye.
S türelemmel, háromszáz éve immár
másokra bajt, félelmet tukmál.
Most, halálát sejtve,
csodák csodája: tisztábban lát.
S a berkenyefára,
a felhőkre, a rétre
újszülöttként tekint.
Dalnak hallja a cirbolya-sűrű
kékjében
madarak ijedt lármáját is.
A vizet is virágzónak látja:
elragadtatva fellelkesedik.
S holt teste összeesik.
Kondai fenyők – édesanyám vagytok
őszülő liget fölé hajolva
Távolba révednek a kondai fenyők.
Régmúlt tavaszok emlékéhez nyúlnak,
S idézik, ki legkedvesebb, a szeretőt.
E fenyők táplálták lelkemet.
Dalaim-világom forrásai voltak.
Mint fiukat, lágyan szerettek
A sok hóvihart megért fenyvesben.
Ám partunkhoz vitorla úszott egyszer,
Ti a jövőt álmodtátok, én éjszaka útra keltem.
Búcsúszóra idő nem jutott
Csupán, akár anyámat,
Titeket is átölelt tekintetem.
Ma messze vagyok tőletek,
Véreim, kondai fenyők.
Álmaimban megnyugodom,
Érzem: anyai szeretettel,
Aggódva fölém hajoltok.
Fordította Mázsár László