Csáky Károly: Kényszermunka, deportálás, kitelepítés (Bori község kálváriája)

Múlt és emlékezet / A felvidéki magyarság legszomorúbb sorsfordulója a második világháborút követõ korszak volt. Igaz, a háborúk borzalmai sem voltak fájdalommentesek és veszteségnélküliek, hisz életeket ontott ki a vad embertelenség; férfiak ezrei váltak nyomorékká, családok tucatja csonkult meg stb.

1945 után ezért valami mást reméltek tájainkon is az emberek. A fegyverek elhallgatását mégis az újabb fájdalom és a reménytelenség követte. A kiszolgáltatottság és a jogfosztottság, a háborús bű-nösséggel való kollektív megbélyegzés és a vádlottak néma szerepe, az otthonokból való kiűzetés és a földönfutóvá  válás. Nem volt ez másképp a Lévához közeli Boriban,  a nyelvhatáron települt egykori Hont megyei kisnemesi eredetű, zömmel református és magyar  lakosságú faluban sem.

1946-ban több magyar nemzetiségű polgárt Csehországba hurcoltak. Legtöbbjüket kényszermunkára vitték: fiatalokat és idősebbeket egyaránt. A boriak Csehországba hurcolásának eseményeit így idézte Zlatnerné Horváth Berta (1924):  „A csendőrök a falu népét hármas sorba állították. »Ha magyarok vagytok, szen-vedjetek!«” – mondták. 80 bori ember volt ott a Dálnoky-udvarban. Vitték őket a vonathoz Lévára. Kezdték énekelni, hogy Nyitva van a százados úr ablaka. Mikor Csánkra értek, elkezdték a 35. zsoltárt énekelni. Nem családok voltak. Legöregebb testvérem, Balázs is ott volt. Édesanyám testvére, Nagy János meg első unokatest-vére, Nagy Géza is. Aztán Jakubik Lajos meg Dalmady Ernő. ő még él ott a Szar-kásban. Ezek mentek Berounba egy gazdához. Az én testvéremet egy cseh gazda elvitte magához. Miskolcon vót katona a gazda a front alatt. Karácsony előtt jöttek haza. Szökdöstek is haza. Huszár Gyuláékot kivitték mind. 54 karácsonyán hozták haza halva. Vonatszerencsétlenség történt.” Huszár Gyula valóban Cseh-országban hunyt el. ő hosszabb ideig kint maradt, a családja hazajött. A családtagokat látogatta volna meg, pontosan 1953 karácsonyán, amikor vonatbaleset következtékben meghalt. Sírja ma a községi temetőben látható. A fekete márvány obeliszken többek közt ez olvasható: „Itt nyugszik az Úrban/ HUSZÁR  GYULA / élt 41 évet/ 1953. dec. 24./ vasúti szerencsétlenség áldozata.”

Nagy Béláné Horváth Aranka is emlékezett arra, mikor a faluban megállt a halottaskocsi 1953 karácsonyán, s az elhunyt kitelepített, Huszár Gyulát hozta haza. A további kitelepítettek közül ő Farkas Gyulát, Horváth Balázst  és Nagy Bélát  említette.

Egy másik beszélgetés alkalmával Zlatnerné Horváth Berta újra idézte a Cseh-országba hurcolást. Elmondta, hogy a kocsma melletti Dálnoky-ház udvarán egy Živora nevű csendőr intézte a dolgokat. Az elhurcoltak közt Pomothy Jenő nevét is említette, s arról is tudott, hogy „vótak, akik  a lévai állomáson megszöktek”. Majd így idézte emlékeit: „Decemberbe´ vagy januárba´ édesapám is csináta a ládákot, hogy majd kitelepítenek minket is Csehországba. De akkor mán a Balázs testvérem itthon vót. Pakótunk a ládákba, a pattogatott kukoricát is betettük. De aztán oszt megszűnt a deportálás.”
Sokkal fájdalmasabb és tragikusabb volt a boriak Magyarországra való kitelepítése. Erről ma már  –  ha szűkszavúan is, de megmelékeznek a legújabb kiadványok, lexikonok, internetes portálok is. A faluról szóló egyik honlapon például arról olvashatunk, hogy „1947. május 17-én 116 magyar nemzetiségű személyt tele-pítéttek ki Magyarországra”. (http://www.bory.ak) A (cseh)szlovákiai magyarok lexikonában azt írják, hogy „A 2. világháború után (Bori) túlnyomórészt református vallású lakosságának mintegy egynegyedét áttelepítették Magyarországra, helyükre magyarországi és szlovákiai szlovákokat telepítettek.” (http://66.102.104)

László Péter Fehérlaposok című könyvében megtaláljuk a kitelepített boriak legtöbbjének adatait: nevüket, foglalkozásukat, vallásukat stb. 1947. május 13-án a Baranya megyei Hásságy községbe hat bori család 15 református tagját telepítették át. (A neveket itt a könyvben közölt írás szerint tesszük közzé.) Valamennyiük földműves volt. Köztük szerepel id. Bory Ferenc egy családtaggal, ifj. Bory Ferenc harmadmagával, Nagybányai László és Pomothy Jónásné egy-egy családtaggal, Szudy Sándor harmadmagával, valamint Bori István egyedül. (2005:205) Ugyanekkor Hidorba került Dalmady Lajos magányosan és id. Dalmady László  két családtaggal. ők szintén református földművesek voltak. (2005: 208) A Kozármislenybe vitt boriak közt volt három református földműves család: Nagy Lajos két, Szemerédi Károly négy és Szudy János  egy családtaggal. (2005:230) Magyarszékre  tizenegy családot hurcoltak el. 1947. május 12-én került a faluba Huszár Lajos református gazda egy családtaggal. 1947. május 13-án ugyanide száműzték Szabó Sándor római katolikus földművest, illetve a következő református gazdákat: Balla Jánost harmadmagával, Bory Gézát, Bory Istvánnét másodmagával, Dalmady Jánost kilenc családtaggal, Dobó Dánielt két személlyel, Dobó Dánielt másodmagával, Kovács Károlynét két családtaggal, Kovács Zsigmondot hat hozzátartozójával és Nagybányai Lajost harmadmagával.  (2005:238) Igen népes volt a Nagyárpádra telepítettek tábora is. Az ide irányított reformátusok közül csak Kálnai Dezső és Szemerédi Sándor  érkezett egyedül. Balya Gyula  hat, Kálnai Lajos három, Molnár Lászlóné egy, Pomothy Károly és Szoboszlai Dezső két-két, Szudy Zsigmond  pedig három családtaggal érkezett a településre. (2005:251) Olasz  községben két családfő: Molnár Lajos és Szúdy Károly talált “otthonra” két, illetve három családtaggal. (2005:262) Mintegy 32  kitelepített család száz taggal szerepel hát László Péter könyvében. A fenti idézetben, mint láthattuk 116 kitelepített  személyről írnak. A mai adatközlők 47 kitelepített családról tudnak. Ama listán, melyet az ugyancsak Magyarországra telepített Fuchsné Szúdy Ella küldött nekem, az említett könyvben szereplőkön kívül megtalálhatjuk még  a Magyarszékre  kitoloncolt Dalmady István  nevét, a Bács-Kiskun megyei Hartára települt Nagybányai Árpádot. ő 1948-ban  került el a faluból, akárcsak Révkomáromi Kacz László  tanító és családja.

A Magyarszékre  került Dalmady János lányának, az újabban verseket is írogató özv. Balázskovics Lászlóné Dalmady Rózsának (1941) a visszaemlékezéseit nemrégiben olvastam a Szarka László  szerkesztette A szlovákiai magyarok kényszer-kitelepítésének emlékezete (1945–1948)  című kötetben. ő azt írja, hogy a falu 102 református családjából 51 család került a kitelepítettek listájára. Visszaemlékezéseiben bemutatja azt a szomorú kálváriát, melyet a kitelepítetteknek, köztük Dalmady János népes családjának is végig kellett járnia Magyarországon. Olykor hasonló szemmel néztek rájuk az anyaországban, mint a Felvidéken az ide betelepíettt szlovákokra. Hátborzongató sorait teljes terjedelmében közzéteszem itt:

„A szélrózsa minden irányába széthordták bennünket.”
Szeretném ezt a tragikusnak mondható múltat fölidézni. Azt a keveset, amire emlékszem. 1941. január 4-én Fakóvezekényben születtem. Apám már 12 éve eltávozott közülünk. Anyám, Dalmady Jánosné Nagy Amália Karolin 1910. január 18-án, Bori községben született. Korai gyerekkoromtól én is Boriban laktam, míg a kitelepítés el nem szakított falumtól és a falu összes lakójától. Szinte mindenki rokon volt, mivel elég népes volt a család.
Szeretném röviden elmesélni göröngyös utunkat, amit szüleim elbeszéléséből és a magam emlékeze­téből tudok. Azon a május 13-i napon nagy nyüzsgés volt a faluban és csak síró embereket láttam. Még most is magam előtt látom az anyámat, nagybetegen, hathetes húgommal az ágyon. Majd dübörgő teher­autók lepték meg a falut. 102 református családból 51 család a kitelepítettek listájára került. Köztük voltunk mi is. Ez a látvány még most is elevenen él bennem, bár már kezd egy kicsit megfakulni.

Később Lévára vittek. Ott már várt reánk a marha-, illetve tehervagonokból összekapcsolt szerel­vény. Síró öregek, sikoltozó asszonyok rohangáltak a kocsik között. Még egyszer, utoljára látni kívánták szeretteiket. Úgy tudom, három vagonba pakoltunk be. Egybe a takarmányt, a másikba az állatokat, a harmadikban pedig a család: apám, anyám, nagyanyám, nagybátyám és hat gyerek. Végső búcsú, majd elindultunk az ismeretlen idegenbe. Nekünk, gyerekeknek ez akkor még tetszett is, mert ennyit nem vonatoztunk soha. Nappal állt a szerelvény. Ebédre sóskát szed-tünk. Desszertnek anyánk kukoricát pattogtatott rostában. Menet közben mi, gye-rekek a vagonablakban lógtunk. így teltek kalandos napjaink.

Végül megérkeztünk nem ismert utunk végállomására, Pécsre. Itt volt az igazi elválás. A szélrózsa minden irányába széthordták bennünket. Mi végül is Magyar-székre, egy kis baranyai faluba kerültünk. Ezt a községet fele-fele arányban magya-rok és németek lakták. Borzasztó volt nézni, amikor mi betelepül­tünk és házigaz-dáinkat kilakoltatták a pajtába, az istállóba. Egy év eltelte után vitték el őket Németország­ba. ők nagyon szerettek minket. Sokáig tartottuk velük a kapcsolatot.
Visszatérek a falura. Általában egykés családok lakták. El lehet képzelni, hogy mit gondoltak rólunk, amikor hat gyerek bámult befelé a kapun. Sokszor lecigá-nyoztak, megaláztak bennünket, főleg a tájszólá­sunk miatt. De voltak segítőkész, jólelkű emberek is. Voltak, akik nehezen tudtak befogadni bennünket. Minket okoltak a történtekért. Még él a faluban egy-két idős ember, talán ők többet tudnának mesélni. Anyám 93 évesen, bizony nem szívesen emlékszik vissza az akkori ese-ményekre. De ha eszébe jut, felidézi a múltat.

Apám fiatalon is makacs magyar volt, és az maradt haláláig. Hadd idézzek a kitelepítéskor elhangzott szavaiból: „Inkább lesznek a gyerekeim buta magyarok, de ne legyenek okos tótok!” Ezzel senkit nem szándékozom megsérteni, de érthető volt a fölháborodása. Anyám, 93 éves, kilenc saját és két idegen gyereket nevelt fel. Jómagam öt éve özvegy vagyok. Egy fiam, menyem, egy harmadéves főiskolás leány-és egy 13 éves fiúunokám van. ők a büszkeségeim. Szabadidőmben verseket írok férjem halála óta, mert egyedül élek.

A Nyitraivánkai Területi Állami Levéltárban  található, Boriból kitelepítettek listáján 42 család szerepel 132 taggal. (A családneveket a listán közölt alakban tesszük közzé, a keresztneveket magyarul írjuk.) Név szerint a következők: Balya Gyula  és felesége, Szudi Karolina (86.hsz.); Balla János és felesége Pomothy Mária; gyermekeik: Attila  és Éva  (57. hsz.); Ifj. Bory Ferenc és felesége, Nagybányai Erzsébet; fiaik: Miklós és Sándor (84.hsz.); Id. Bory Ferenc és felesége, Pomothy Júlia (84. hsz.); Bory Géza (34.hsz.); Bory István  és felsége, Dalmady Erzsébet (56.hsz.); Özv. Boryné Dalmady Erzsébet és fia, István (56.hsz.); Dalmady János és felesége, Nagy Karolina; gyermekeik: Árpád, Márta, Rózsa, Irén és Zsu-zsanna; édesanyja, Szudy Amália; bátyja, Dalmady István (51.hsz.); Dalmady Lász-ló és felesége, Molnár Emma; fiuk, Rudolf (94.hsz.); Dalmady Lajos  és felesége Szudy Zsófia (53.hsz.); Id. Dalmady Béla és felesége, Mátéfi Mária; fiuk; Ifj. Dalmady Béla és felesége, Nagy Jolán; gyermekeik: Katalin, Zoltán-Miklós, István, Berta és Borbála (IV/50.hsz.); Dobó Dániel és lánya, Piroska (73.hsz.); Dobóné Koncz Lenke, férje, Dániel; unokájuk, Samotný László (71.hsz.); Horváth Amália, bátyja: Pál és lánya: Víziné Horváth Karolina, annak gyermekei: Karolina, András (Léva); Horváth Rudolf és felesége, Dalmady Irma (Léva); Huszár Imre és felesége, Bory Emma  (66.hsz.); Huszár Lajos  és unokái: Horváth Júlia, Horváth Ida (63.hsz.); Kálnay Dezső (70.hsz.); Kálnay Lajos és felesége, Kósa Eszter; lányaik: Aranka, Éva és Emma (70.hsz.); Kálnayné Kovács Júlia és fiai: Sándor, Károly (76.hsz.); Kovács Zsigmond és felesége, Szudy Mária; lányaik: Klára és Nagyné Kovács Irma; annak lánya: Nagy Gizella ( 87.hsz.); Molnárné Pomothy Emma és gyermekei: Vilma, László (1.hsz.); Molnár Klára (1.hsz); Molnár Lajos  és felesége, Pomothy Zsófia; lányuk: Gizella (69.hsz.); Nagy Lajos  és felesége, Szemerédy Má-ria; fiuk: Béla (6..hsz.); Nagybányai Sándor  és felesége, Pomothy Erzsébet ( 32.hsz.); Nagybányai Árpád  és felesége, Csonka Mária; lányuk: Éva (48.hsz.); Nagybányai Lajos és felesége, Szemerédy Margit; gyermekeik: Zoltán, Jusztin ( 33.hsz.); Polgár Sándor  és felesége: Magyar Jolán; lányuk: Melánia (61.hsz.); Pomothy András  és felesége, Szabó Mária (62.hsz.); Pomothy Károly  és édesanyja, Lídia (4-5.hsz.); Révkomáromy László és felesége, Bory Etelka; gyermekeik: Márta, László (84.hsz.); Szabó Sándor (14.hsz.); Id. Szemerédy Sándor (14.hsz.); Szemerédy Károly és felesége, Szoboszlay Emília; gyermekeik: András, Margit, Károly (7., 14.hsz.); Szobosz-lay Dezső és felesége,  Kovács Eszter  (79.hsz.); Szúdy Sándor  és felesége, Pomothy Karolina; gyermekeik: Sándor, Lídia (13., 38.hsz.); Szúdy Károly  és felesége,  Molnár Júlia; lányaik: Etelka, Gabriella (43.hsz.); Özv. Szúdy Lajos és fia, Béla (44. hsz.); Szúdy Zsigmond  és felesége, Pomothy Ilona; fiaik: Ferenc, Nándor; Tóth Gyula és felesége, Tóth Anna; lányuk: Margit; fiuk: Gyula és felesége, Horváth Ida (Nagysáró); Zabolay András és felesége, Horváth Borbála  ( 21.hsz.).

    László Péter, aki a Baranyába kitelepített boriakat számba vette, szintén megemlíti  könyvében, hogy „A lakosságcserére kijelöltek listájára felkerült felvi-déki magyarok »Igazolványt«, »Fehérlapot« kaptak. Ezzel sorsuk megpecsételődött. Egy részük nem várta meg a kitelepítést, hanem már előtte illegálisan szökött át a határon. Olyanok is vannak, akik megkapták a fehérlapot, végül mégis Szlováki-ában maradtak. Akik áttalepültek, azok 1947 tavaszától 1948 végéig szervezett ke-retek között érkeztek Magyarországra.” (2005:68)

Az utóbbiak közül  Szúdy Károly lánya, Fuchsné Szúdy Gabriella (Ella)  küldött számomra néhány kitelepítéssel kapcsolatos dokumentumot, többek közt egy fehérlapot  is. A kétnyelvű nyomtatvány  –  Igazolvány – Potvrdenie  –  szövegé-ben többek közt ez áll: „Igazolom, hogy Ön a Csehszlovákiából áttelepítésre kijelölt magyar nemzetiségű személyeknek a csehszlovák kormány által a magyar kormánynak 1946. augusztus 26-án átnyújtott névjegyzékében szerepel és ennek alapján a csehszlovák–magyar Vegyesbizottság VII. sz. véghatározata értelmében magyar konzuli jogvédelemben részesít.” A fehérlapon szerepelt továbbá, hogy az áttelepülő mentesül a katonai szolgálat alól, semmiféle adót nem fizet, s ingó vagyona felett szabadon rendelkezik. Továbbá felhívják az áttelepülő figyelmét arra, hogy a csehszlovák kormány kötelezte magát, hogy a vagyonelkobzó intézkedések vég-rehajtását felfüggesztik. Elküldte továbbá Fuchsné asszony azt az Előkészítő össze-írási ívet is, melyet ugyancsak megkaptak a áttelepítésre kiszemeltek. Ebben a  dokumentumban olvassuk az alábbiakat: „Minden áttelepülő kötelessége, hogy vagyontárgyait minél pontosabban vallja be a helyi összeíró bizottságnak.

A helyi összeíró bizottságok munkájának megkönnyítése és meggyorsítása céljából minden áttelepülő kitölti ezt az összeíró ívet. Ez az ív csak a legfontosabb kérdéseket foglalja össze az áttelepülő visszamaradó vagyontárgyairól. A végleges összeírást a magyar–csehszlovák helyi összeíró bizottságok fogják helyben az áttelepülő személyes bevonásával  elvégezni.”  A nyomtatvány kitöltése nem volt egy-szerű dolog, hisz a feltüntetett vagyontárgyakról igazolásokat, elismervényeket kellett beszerezni-felmutatni. Az előzetes összeírási ív egyébként olyan adatokat tartalmazott, mint az átköltöző telekingatlanainak felsorolása, az építményi ingatlanok felsorolása, a jövő termésbe való befektetések, a lábon álló termés, a kompenzálandó ingóságok  stb.

Arról, hogy mit jelentett a boriak kényszerkitelepítése, fájdalmak sorát lehetne idézni. A szülőföld kényszerű elhagyása, az onnan való erőszakos elüldözés önmagában is nagy tragédia, megmagyarázhatatlan és mély sebeket ejtő esemény. Mind a faluközösség: a felekezet, a nemzetiség, a rokonság és a családi kötelékek, mind az egyéni sorsok szempontjából. Hisz házakat, kerteket, gyümölcsösöket, szőlőket, erdőket, legelőket, réteket, gabonaföldeket kellett otthagyni; templomtól, iskolától, temetőtől kellett megválni. S mindemellett családok: gyermekek és aggastyánok, özvegyek és árvák indultak földönfutókként a bizonytalanság felé. Hogy érzékeltessük a politikusok okozta fájdalmat és igazságtalanságot, érdemes idézni  a Boriból kitelepített  egyik lakos  nekem, Fuchsné által elküldött régi feljegy-zéséből is: „Ismétlem! őrizzétek meg a szent Bibliát, amelybe a mi szomorú életünket kívántam feljegyezni. Mert ehhez hasonló esetről még nem írt a történelem. Földönfutóvá tettek bennünket. Egyik vagy másikunk rátalálhat nagyobb vagyonra, gazdagságra, de olyan boldogságra, hogy az a kedves otthon is meglegyen, ha az egész világot bejárjuk, azt akkor sem fogjuk többé megtalálni.
Hásságy, 1948. december 18.
Id. Bory Ferencz.”

S akkor még nem szóltunk arról a tragédiáról, ami az itthon maradt falun belül keletkezett. Az évszázadokon át kialakult rend felbomlásáról, a megbontott egyensúly okozta ellentétekről, nézeteltérésekről. A lelki béke felbomlásáról, a sérelmekről; embercsoportok egészségtelen keveredéséről, az új rend kialakulásának nehézségeiről, a múlt okozta tüskék máig ható fájdalmáról.

A református egyház máig megmaradt s még itt hagyott anyakönyvében szin-te elrejtve találtuk meg azt a néhány lapnyi feljegyzést, amely az 1940-es évek második felének eseményeit idézi. A lakosságcsere kapcsán ezt olvassuk: „Végre a magyar kormány is felfigyelt szenvedéseinkre, és hogy azokat megrövidítse, 1946 februárjában aláírta szégyenteljes lakosságcsere-egyezményét, mely szerint az itteni magyar lakosságot kicseréli a magyarországi tótokért! Így a jogfosztott állapot egyszerre hontalansággá súlyosodott. Soha szégyenteljesebb egyezményt még alá nem írtak. Az egész egyezmény magán viseli a tájékozatlanság, tudatlanság, gyávaság és árulás bélyegét, mely egymillió magyart sikkaszt el. Többek közt naivan elismeri, hogy a »háborús bűnösöket« vagyoni kártérítés nélkül veszi át a magyar állam. Örültek a csehek, hisz minden álmuk várakozáson felül teljesedett. Nyomban megindult Magyarországon a propaganda az ottani tótság között. Több évig nem kell dolgozni; állatot, gazdasági felszerelést, földet, házat, bútort, ruhát és lábbelit, sőt még fehérneműt is ígértek, csak jöjjenek. Persze mindezt az ittnei magyarokéból.”

Az 1947/1948-as bori helyzetképek kapcsán a református egyház krónikása megjegyezte, hogy az itteni magyarság egy része is „bedőlt a nagy ígéreteknek, és hogy vagyonát megmentse, reszlovakizált”. S ha a megmaradt magyarok közül valaki mégis „existálni tudott, správcát (állami felügyelőt) küldtek a nyakára, aki gondoskodott róla, hogy a gazda, iparos vagy kereskedő egy év leforgása alatt tönkremenjen”.  S mint tovább olvassuk: „Nekünk könyörögnünk kellett azért, hogy az állami traktor szántson magas díjért, a tótoknak fele árért szántott.” A magyarok nemhogy háborús kártérítést nem kaptak, de még kölcsönt sem vehettek fel, szemben a szlovákokkal, akik mindenféle segélyt megkaptak. A magyaroktól elvitték a felszerelést, a tojást, a tejet, a húst, s ha nem is rendelkeztek a termékkel, akkor is be kellett azt szolgáltatniuk, másképp büntetést kaptak. Emellett tilos volt a magyar szó, az iskolában nem oktattak magyarul.

Ugyancsak a református anyakönyv rejtett feljegyzéseiben olvassuk, hogy „A magyarok távozása után megindult a vagyonuk prédálása. A szomszédos falvakból idecsődült a salak, és a helybeli köpönyegforgatókkal mindent elloptak, amit lehetett. Az 1947. évi cséplésnél  320 kat.h. termésből még annyi sem maradt, ami vetőmagra elegendő lett volna. Szalmát, takarmányt, mindent elkezeltek az új honfoglalók. De ugyanakkor az itt maradt magyarokat kötelezték a teljes kontingens beadására. Az elöljáróságban mind olyanok foglaltak helyet, akiknek a községhez semmi közük sem volt. Kijelentették, hogy az általunk 1921-ben vásárolt községi erdőben fát magyar ember nem kaphat…”  Tehát kijutott a szenvedésből és a keserűségből, a nélkülözésből és a kitaszítottságból az itthon maradottaknak is.  Soraikban még 20 család volt kitelepítésre kijelölve. Hét család  –  Osvald, Lestár, Agg, Horváth Géza, özv. Horváth Gézáné, Huszár Gyula, Dalmady  reszlovakizált. 19 kisbirtokos (5 holdon aluli) sem nem reszlovakizált, sem pedig kitetelepítésre ki-jelölve nem volt.  Mint olvassuk, „a reszlovakizáltak mind nagyobb gazdák vol-tak”.  1948. november 20-án  –  a krónikás feljegyzései szerint  –  „újabb négy csa-lád tizenhárom taggal települt ki, s ezzel a gyülekezet lélekszáma 116-ra csökkent”.  Majd mindehhez hozzáteszi az idézett sorok írója az alábbiakat: „Ugyanezen hónapban végre a magyarság is megkapta a jogot. Igaz, nem sokra ment vele, mert ekkorra teljesen tönkretették. Különben is a jog nem sokat segített, mert minden maradt a régiben. Csak éppen azért nem vertek meg, ha magyarul beszéltünk. Jelent meg egy magyar nyelvű  lap is, de az minden volt, csak magyar nem. Panaszkodni nem lehetett, mert az árulásnak számított. Egyházi lapot magyarul még nem volt szabad kiadni, sem magyar nyelvű beadványokat.

1947. február 7-én 188 magyar kapta meg az állampolgárságot, és tette le az hűségesküt. Egyedül a lelkész és családja nem kapta meg.”

1948-ban  megkezdődött a Magyarországi szlovákok betelepítése is a faluba. Amint a fent idézett egyházi dokumentumban olvassuk: „1948 tavaszán érkeztek meg az új települők. Bánkról jöttek ide, ám rövidesen közülük is többen megszöktek. Egyik-másikuk nagy hangon kezdte, általában gyűlölte a magyarságot. Részükre a csánki ág.ev. lelkész tartott havonta egyszer  szlovák nyelvű istentiszteletet. Többen ezzel nem elégedtek meg, hanem azt akarták, hogy  a templomunkat megsze-rezzék.”  A krónikás továbbá elmondja, hogy a falu ezek után siralmas állapotba jutott: a földeket elhanyagolták, azokat nem trágyázták, nem művelték szakszerűen.

A régi boriak szerint az áttelepítettek „autókon érkeztek dalolva a faluba”, semmi vagyonuk nem volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ide hozott szlo-vákok közt is sokféle ember volt: nincstelen cseléd, vegyes házasságban élt, néhány holddal rendelkező földműves stb. Egy biztos: valamennyiük rábeszélés, hosszan ki-fejtett propaganda után jött  ide, és sokukat nagyon becsapták. S az is tény, hogy az ide érkezettek más vallásúak, más nemzetiségűek voltak, akik elfoglalták a Boriból kitoloncoltak házait. S ezért bizony az itthonmaradottak sem fogadták őket lel-kesedéssel.

A Boriba telepített szlovákok közt zömmel fiatalok, házastársak vagy magá-nyos férfiak voltak. A Nyitraivánkai Területi Állami Levéltár  összeírásában 40 idetelepült személy nevét olvashatjuk, de nyilván többről lehetett szó, hisz ma is tudunk olyanokról, akik a jegyzékben nem szerepeltek. De nézzük most a szóban forgó összeírást: Adamov Ján; Adamov Ondrej és felesége, Škreòo Mária; Bátkai Pavol  és felesége, Èorba Zuzana; Bobèiak Karol és felesége, Samotná Mária; Boršoš Jozef és felesége, Ujfaluši Etela; Farkaš Karol és felesége, Dobrotová Eva; Gabriel František és felesége, Petiansky Zuzana; Hancko Ondrej  és felesége, Adamová Mária; Hriade¾ Juraj és felesége, Èorba Rozália; Janeèko Michal  és felesége, Púchovská Zuzana; Kökény Štefan; Mikulay Ján  és felesége, Radoèiè Emília; Patricky Alexander és felesége, Stankoviè Rozália; Puchovsky Pavol; Raus Ján  és felesége, Hegedűs Júlia; Skuban Ján és felesége, Ve¾ká Zuzana; Stanko Jozef  és felesége, Valach Alžbeta; Stankoviè Štefan  és felesége, Matušèák Margita; Škreòo Ondrej; Škreòo Katarína és hozzátartozói Ján és Zuzana; Ve¾ký Ondrej; Vereš Ján és felesége, Koòan Mária.

Az áttelepültek legtöbbje bánki evangélikus  volt, de Raus Ján és Stanko Jozef például Nyíregyházáról érkeztek. Azt is tudni vélik, hogy a cseléd származású Adamov Ján a Dalmady-házba, Adamov Ondrej Bory László házába, Bátkai Pavol a Nagybányai Sándoréba települt. Nagybányai Árpád  házát kapta meg az ugyan-csak cseléd származású Hancko Ondrej. Hriade¾  Juraj a Pomothy-házba, Kökény Štefan a Huszár Lajoséba  költözött. Mint említettük is, sokan elköltöztek Boriból, ám egyesek, vagy azok utódai a mai napig itt élnek. Ilyenek például az Adamov, a Bobèik, a Hancko, a Hriade¾, a Kökény, a Skuban, a Stanko és a Vereš  nevűek.

Az ugyancsak listás Puchovsky Pavol az ötvenes években a Helyi Nemzeti Bizottság vezetői posztját is betöltötte. S vannak leszármazottjai a Gábriel családnak is. A Bankról származó Zlatner Józsefné Gábriel Zsuzsanna (1932) többek közt az idetelepüléssel kapcsolatos emlékeit így idézte: „Apám, Gábriel Ferenc Romhányból származó magyar ember volt. Anyám, Petyánszky Zsuzsanna szlovák származású, nagyapámat pedig Šu¾annak hívták. Én Bánkon születtem, tizenhat évesen telepítettek ide. Otthon volt házunk, olyan öregebb ház: szoba, konyha, hátsóház, kamra, istálló. Volt hat hold földünk, egy lovunk és két tehenünk. Emlékszem, hogy jártak innen Szlovákiából toborozni, propagandázni. Mondták, hogy »Tam vám bude dobre« (Ott jól lesz maguknak), meg hasonlókat. Mink nem akartunk ide-gyünnyi, otthon akartunk maradni, de a szüleim mégis készülődtek, mer a testvérem kint dolgozott Banská Štiavnicán. Teherautóval katonák hoztak, mindent hozhattunk, állatokat is. A Molnár Lajos házába jöttünk, azt kitakarítottuk, de nagyon rossz volt az a ház. Aztán Huszár Imre odagyütt hozzánk, hogy menjünk oda az ő helyére, a főútná´ a harmagyik házba. ő is kiment Magyarországra, mer mán a fija kint volt. 1949-ben férjhez mentem a Zlatner-portára. Az öregebb testvérem, Feri, az csendőrnek tanult. Öcsém, Pista Csánkra került. Evangélikus templom csak Csánkon volt, de mi ide jártunk Boriba a reformátusba. Szüleimet is a Kovács pap temette, nem kellett áttérni sem. Áttelepülés után mondtam én anyámnak, ne gondolja, hogy búcsúba haza fog járni Bánkra. Öt évig semmi, határátlépés nincs. Egy-szer a bánkiak elgyöttek Ságra meg innen is elmentek oda találkozásra. De azokot aztán becsukták a balassagyarmati fogdába, a mieinket meg megbüntették. Még lagziba se engedtek. Aztán mán én is hazamentem háromszor, négyszer is egy évbe. A honvágy is húzott. Nyolc gyerekem született: négy fiú és négy lány. Iskolába mind az összes ide járt Lévára magyarba.”   A bánkiak közt tehát ilyen sorsú emberek is voltak. Zlatnerné egyébként sok-sok családi képet öriz, s azt is elmondta, hogy régebben, amikor még jártak a lévai május elsejei felvonulásokra, magukra öltötték a bánki viseletet is. De alkalmazkodtak az itteniek szokásaihoz is: együtt jártak például kántálni, s ők a Tichá noc-ot (Csendes éj) énekelték. Férje, Zlatner József neki is állított májfát, de annak bátyja le akarta azt dönteni, mert Gábriel Zsuzsanna áttelepült volt. Pedig a Zlatnerok is Ve¾ké Poléből, Zsarnóca mellől származtak, s eredetileg nem voltak magyarok. Átvették a bánkiak a boriaktól a biracssütést is s még sok-sok hasznos dolgot.