„Duhaj kedvek Eldorádója…” (A nyelvtörvény és környéke)

Szerző: Fónod Zoltán
Az utóbbi években mondhatni tendenciózus kampány indult a nemzetiségek, köztük elsősorban az itt élő magyarság ellen. Folyt ilyen kampány a Prágai Tavasz idején, 1968-ban, s időről időre (a kormánypártok „gusztusa” szerint) folytatódik napjainkban is.

Talán nem árt idézni a múltat, nevezetesen azokat a gondolatokat, melyeket egy beszélgetés során Vladimír Mináč, állami díjas író fogalmazott meg 1968 májusában. „A nemzet nem nagyobb azáltal, hogy új állampolgárokkal gyarapszik, ha mennyiségileg nő, hanem csak azáltal, ha az igazságosság felé törekszik… Bolygónk már éppen eleget szenvedett kicsinyes nemzetiségi viszályok miatt:, s már elég érettek vagyunk ahhoz, hogy kitérjünk a felesleges szenvedések elől. Emberemlékezet óta egymás mellett és egymással szemben is is éltünk: meg kell próbálnunk együttélni. Ebben semmi sem akadályoz meg bennünket, ha lesz elég bátorságunk, értelmünk és türelmünk.”…

Platón szerint  „akkor jó a kormányzás, ha bölcsek állnak az állam élén”. Az ókori görög filozófus, aki (i.e. 427–347 között élt) költőnek készült, de Szókratész hatására lett filozófus, a királyok bölcsességére gondolt, de a polgárokat sem hagyta ki a „buliból”. Amennyiben Európa demokratikus alapokon akar fejlődni, vezetőinek, és a „társadalmi krémnek”  tudatosítania kell, hogy nemcsak magáért felel. A demokrácia fejlődéséhez, alakulásához a polgárok megértésére, együttműködő készségére is szüksége van. Az európai integráció kapcsán Václav Havel  néhány évvel ezelőtt azt vallotta, az „értékek és ideálok” elosztása nélkülözhetetlen, ezen áll vagy bukik a demokratikus rendszer. A felnőtt társadalom érett polgárainak szerepvállalására emlékeztetve  a demokratikus alapértékek „az emberi lényeg egyedül-valóságának, hasonlóképpen a szabadságnak, a polgári társadalomnak elve, a jog-állam, demokrácia, magántulajdon, piacgazdaság, valamint a különböző nemzetek, népcsoportok, vallások, kultúrák és civilizációk egymásmelletiségének tiszteletére irányuló akarat” fontosságára, nélkülözhetetlenségére figyelmeztetett néhány évvel ezelőtt. A „vészhelyzetek” nyugtalanították, az „elvi, erkölcsi szabályok” hiánya, melyek a demokratikus fejlődést éppúgy veszélyeztették, mint az integrációs törekvéseket.

A fiatal demokráciára leselkedő veszélyek  dolgában mi sem állunk különösen  fényesen. A működő demokrácia ugyanis nem képzelhető el  aktív és nyílt társadalom nélkül, mert  nélküle nemcsak az alapvető emberi értékek vesznek el, hanem elsorvad a demokrácia is. Tetszik, nem tetszik, a fiatal demokráciára leselkedő veszélyként éljük meg napjainkban Szlovákiában a nyelvtörvény körüli herce-hurcát, melyet a nacionalista akarnokság és a hatalmi „önkény” abszurduma jellemez. Szomorú, de így van: a „törvénycsinálók”  számára hovatovább  mellékes, hogy egy-egy, a társadalom számára fontos kérdést kellő gonddal, körültekintéssel olda-nak-e meg, vagy döntésük mögött az elfogultság, a nacionalista métely nyomai is felfedezhetők. Sajnálatos, de így igaz, az sem zavarja őket, hogy egy-egy  kérdés össz-európai jellegű-e, vagy a tagállamok illetékességi körébe tartozik… Minthogy (meggyőződésünk szerint!)  a nyelvi törvény esetében összeurópai kérdésről van szó, nyilván nem lehet mellékes a személyes szerepvállalás, és a közösségi elkötelezettség, de az Európai  Unió Parlamentjének a véleménye sem. Ivan Gašparovič, köztársasági elnök szerint (aki a magyar–szlovák kisebbségi vegyes bizottság buda-pesti ülésével egyidejűleg írta alá a törvényt) „A nyelvtörvényre a Dél-Szlovákiában élő szlovákok védelme miatt volt szükség”. Hogy kik ellen és miért kell a szlo-vákokat megvédeni, ez a „mesék” (a rámmesék!) kategóriájába tartozik. Mások sze-rint szó sincs a kisebbségekről, az „irodalmi szlovák nyelvet” akarják számon kérni a közéletben, és ha kell,  büntetni a kihágásokat. A „kodifikált szlovák nyelv” számon kérése, persze csak amolyan sóderszöveg. Mert nemcsak arról van szó, hogy azokban a városokban, településeken, ahol a kisebbségek lélekszáma 20 szá-zalék alatt marad, megköveteljék a „kodifikált szlovák nyelv” használatát, akár (5 ezer  eurós) pénzbüntetések árán is, hanem arról, hogy a nemzeti kisebbségek helyzetét  megnehezítsék, és az asszimilációt gyorsítsák.Talán nem véletlen, hogy jogi végzettségével Robert Fico miniszterelnök a „legsúlyosabb jogsértések közé sorolta” a nyelvtörvény megsértését, és „szent szlovák ügynek” mondta annak betartását. (A köztársasági elnök által aláírt törvényt a szlovák parlament 79 képviselője szavazta meg, a jelen levő 136 képviselőből.) Egyes képviselők szerint az elfogadott törvény mellőzi azokat az 1995-ben elfogadott elemeket, melyek hátrányosan érintették a szlovákiai  magyarságot.

Példátlanul gátlástalan persze az módszer, ahogy a kisebbségek (mindenekelőtt a több mint félmillió magyarság!) ellen felléptek, és be szeretnék hozni azt a hátrányt, melyet a szocializmus negyven éve alatt (kényszerűen!) elmulasztottak. Horribile dictu (kimondani is szörnyű!), igazítani azon a megállapodáson, melyet 1995-ben, Párizsban, nagy csinnadrattával, Horn Gyula magyar és Vladimír Mečiar szlovák miniszterelnök írt alá. Az már csak „hab a tortán”, a szlovák kormánypártok képviselői azon is meglepődtek, hogy az Európai Unió felelős tisztségviselői ugyanúgy jogsérelemként fogják fel a napokban elfogadott törvényt  mint a kisebbségi magyarság vagy a két ország kisebbségi  vegyes bizottságának magyar képviselői. Bajnai Gordon magyar miniszterelnök szerint a nyelvtörvény ellentétben áll a két ország által aláírt nemzetközi szerződéssel. Michael Gahler az EP külpolitikai tanácsának alelnöke szerint „a nyelvtörvény nem felel meg az európai standarnak és a kisebbségi nyelvek diszkriminációjához vezet”. „A nyelvtörvény  abszurd helyzeteket teremt”, többek között azzal is, hogy azokon a kulturális rendezvényeken, ahol csak a kisebbségek képviselői vannak jelen, ott is „előírja a szlovák nyelvű szö-veget”. Nem arról van szó, hogy például orvos és betege megértik egymást, hanem arról az embertelen magatartásról, miszerint  20 százalék alatt büntetni kell, akik arra vetemedtek, hogy a nyelvtörvényt megsértsék. Példátlan ostobaság és embertelenség is egyszerre. Vélhetően keveseknek jut eszükbe a miniszterelnök „gyen-gédsége”, mondván: „Nem az osztrák–magyar monarchiában élünk.” Mert miközben Robert Fico a történelemben kalandozik, eszébe sem jut, hogy a nemzeti kisebbségek nem „sehonnaiak”, megtűrt tagjai az országnak, hanem egyenrangú polgárai. A megélt történelem és az európai uniós tagság erre egyértelműen alkalmassá teszi. A közjogi méltóság számára azonban  nem lehet mellékes, hogy ezzel a magatartásával Szlovákia megsérti az  EU-s gyakorlatot, és az Európai Tanács javaslatait is. Nem vitás, Michael Gahler, német euroképviselő kritikájára sem lehet  Robert Fico „alkalmi” történelmi kirándulását adekvált válaszként elfogadni. Ez közjogi nonszensz, alkalmi blabla…    
A nemzetiségi jogok biztosítása terén az 1968 októberében elfogadott 143. és 144. számú alkotmánytörvény hozott lényeges változást. Az egyik a szövetségi köztársaság államhatalmi berendezéséről intézkedett, a másik a nemzeti kisebbségek alkotmányos jogait fogalmazta meg. Az államalkotó nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságát azonban ezek sem rögzítették, mindössze halvány utalással és ellentmondásos módon utalt a törvény az összefüggésekre. Az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény 1991. február 8-tól hatályát vesztette. A  Szövetségi Gyűlés által elfogadott új alkotmánytörvény azonban (az emberi jogok bűvöletében!) megfeledkezett a kisebbségek helyzetéről. Az Alapvető Jogok és Szabadságjogok Chartája  furcsa módon szükségtelennek ítélte a nemzeti kisebbségek jogainak alkotmányban történő rögzítését. Ezzel (jogilag) nemcsak a nemzetiségek államalkotó szerepéről feledkeztek meg,  hanem arról a szabályozásról is, melyet egy-egy állam alkotmányos rendje e téren megkövetel. Szomorú bizonysága volt ez is annak a gyakorlatnak, hogy Csehszlovákiában minden változás mindig a nemzeti kisebbségeket sújtotta. A Szövetségi Gyűlés az 1992. november 25-én elfogadott alkotmánytörvény alapján a szövetségi államrendszer mergszűnéséről határozott, s ezzel a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság 1992. december 31-i hatállyal kettévált.

A Szlovák Köztársaságnak – amely Csehszlovákia egyik utódállama lett, és kényszerűen, a „politikai alku” következtében került ebbe a helyzetbe – új kihívásokkal kellett szembenéznie. Sokakban élt a remény, hogy a fiatal szlovák állam a nemzeti szembenállás helyett az összefogás politikáját választja, noha ez a meg-előlegezett bizalom politikai naivitás volt, nélkülözött minden tényszerűséget. Erre már korábban, a demokratikus változásokat követő parlamenti csatározásokból is következtetni lehetett. 1990. október 25-én a Szlovák Nemzeti Tanács ugyanis a Szlovák Köztársaság hivatalos nyelvéről olyan törvényt fogadott el, amely a cseh nyelv kivételével a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát hátrányosan szabályozta. (A törvény a kisebbségi nyelv használatát csak ott engedélyezte, ahol az adott nemzetiség aránya meghaladja a 20 százalékot, azt is oly módon, hogy az állami és önkormányzati szervek dolgozói nem kötelesek ismerni és használni a kisebbség nyel-vét.) A törvény tehát a látszatát sem teremtette meg annak, hogy a nyelvi egyenjogúság elvéből vagy az alkotmány által megfogalmazott emberi és szabadságjogokból indul ki. A szlovák parlament a hivatalos nyelv törvényesítésében „a kölcsönös megértés és a kommunikáció eszközét“ látta, és (francia mintára!) a „nemzetiségi türelmesség, a humanitás és az emberi jogok” kiteljesítését remélte általa. A szlovákiai demokratikus változásokat betetőzte a Szlovák Köztársaság Alkotmánya, amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács 1992. szeptember 1-jén fogadott el, s amely egy hónap-ra rá, 1992. október 1-jén lépett hatályba. Ez az alkotmány lényegében másodrendű állampolgárokként kezeli a nemzeti kisebbségeket, nem a polgári elvre épít, hanem a nemzetire. A „Mi, szlovák nemzet…“ megfogalmazás ugyanis eleve kirekesztette a nemzeti kisebbségeket abból az államalkotó státusból, melyet az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény biztosított. A nemzetiségi jogokra vonatkozóan az új alkotmány az Alapvető Jogok és Szabadságjogok Chartájának cikkelyeiből indul ki (12. cikkely 3. bekezdés). A 33. és a 34. cikkely külön is foglalkozik a „nemzeti kisebbségek“ (?!) és etnikai csoportok jogaival. Említést tesz a nyelvükön történő művelődési jogról; nyelvüknek a hivatalos érintkezésben való használatáról, de furcsa módon – e jogok tételes felsorolását megelőzően – kimondja az „államnyelv elsajátításához” való jogukat is. A szabadságjogok ilyen értelmezése alapján aligha meglepő, hogy a szlovák parlament által 1995-ben elfogadott nyelvtörvény (mely 1996. január 1-jén lépett hatályba) száműzi a hivatalos és közéleti érintkezésből a nemzeti kisebbségek nyelvének a használatát. Az új törvény hatályon kívül helyezi a korábbi nyelvtörvényt, így a kisebbségek a hivatalos érintkezésben még szóban sem használhatják anyanyelvüket. A törvény megsértését 1997-től jogi személyek esetében büntetik. Ezzel megszünt az a több évtizedes gyakorlat is, hogy a parlamenti képviselők a parlamentben anyanyelvükön is felszólalhatnak. Ezt a döntést a Szlovák Köztársaság Alkotmánybírósága 1998 februárjában szentesítette.

Nem változtatott a szlovákiai magyar kisebbség helyzetén az sem, hogy Horn Gyula magyar és Vladimír Mečiar szlovák miniszterelnök 1995. március 15-én Párizsban aláírta a két ország közötti jószomszédi és baráti együttműködési szerződést. Az alapszerződés megkülönböztetett  figyelmet szentelt a nemzeti kisebbségek helyzetére, és minden hiányossága ellenére kedvező lehetőségeket teremtett a két ország kapcsolatai rendezésére az által is, hogy négy nemzetközi dokumentum elveit érvényesítették a szerződésben. Tartalmazta az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 1201-es ajánlását is, amely elfogadta az autonómiaigény részbeni teljesítését. A későbbi történések azonban nem igazolták az elvárásokat, minthogy a szlovák kormány nem az együttműködés, hanem a szembenállás politikáját választotta. A magyar kisebbség jogai ellen indított nyílt támadás (a nyelvhasználat korlátozása, az alternatív, tehát szlovák nyelvű oktatás bevezetése, a magyar kisebbségi kultúra és sajtó felszámolására irányuló intézkedések stb.) egyértelművé tették, hogy szlovák részről az alapszerződés aláírása csupán színjáték volt. Nem változtatott a helyzeten lényegében az sem, hogy az 1998-as választások során a Magyar Koalíció Pártja a hatalomra került demokratikus koalíció tagja lett, miután a demoratikus koalíció kötelezettséget vállalt a nemzetiségi kérdés európai normák szellemében történő megoldására. Az 1999. július 10-én elfogadott törvény (a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatáról a hivatalos érintkezésben) a szlovák koalíciós partnerek egységes fellépése miatt nem érvényesítette azokat az elvárásokat, melyeket a Magyar Koalíció Pártja fogalmazott meg. A törvény lényegében elvtelen és alibista kísérlet volt arra, hogy a szlovák parlament és a kormány az európai uniós elvároknak formálisan megfeleljen. Sajátos szlovákiai politikai helyzetre utal, hogy Max van der Stoel ENSZ-főbiztos által javasolt kiegésztés, (mely szerint a kisebbségi nyelvhasználati törvény rendelkezései előnyt élveznének más, hasonló típusú törvényekkel szemben) a parlamenti szavazás során (az ellenzéki Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom kezdeményezésére) kimaradt a törvényből.

A törvény rendelkezése szerint a hivatalos érintekezésben csak azokon a nemzetiségek lakta területeken használható a kisebbség nyelve, ahol annak lélek-száma eléri a 20 százalékot. Az államtörvénnyel szemben ez a rendelkezés „meg-engedi” a kisebbségi nyelvek használatát a hivatalos érintkezésben a képviselő-tes-tületek ülésén, a községi krónika vezetésében és a nemzetiségek lakta területeken a terek, utcák és földrajzi nevek megjelölésében, de a kisebbségi nyelvek használatát – kötelező érvénnyel – nem írta elő. Nem intézkedett arról sem, hogy köziratokban alkalmazható legyen a kisebbségek nyelve. A  „sajátos”, szlovákiai helyzetet jól érzékelteti az is, hogy a törvény parlamenti vitája során az is felvetődött, hogy az egyházi szertartások, istentiszteletek kizárólag államnyelven folyhassanak. Bár ezt a javaslatot  a parlament elvetette, a felemás megoldásokkal a „nemzeti” önzés ismét bemutatkozott és meggátolta annak lehetőségét, hogy a szlovák törvényhozás európai módon viszonyuljon a kisebbségekhez.

A szerbiai népírtás idején Wesley Clark NATO-főparancsnok fogalmazta meg azt a figyelmeztetést, miszerint „Az a gondolat, hogy az államok szuverének, és saját polgáraikkal azt csinálnak, amit akarnak, egyszerűen a múlté”. Az elszántságot kedvelő idő azóta is legfeljebb azzal vigasztalhat bennünket, hogy az új európai rend remélhetően eljut odáig, hogy ne tűrje az emberi civilizációt meghazudtoló akarnokokat, az intézményesített és a  kisebbségeket sújtó gátlástalan megnyilvánulásokat. Talán kevesen emlékeznek arra, hogy Magyarországon is született egy nyelvtörvény-féle, az Orbán-kormány idején (2001-ben). Ez azonban nem az együtt-élő nemzetiségiek ellen irányult, hanem  a gazdasági reklámok, üzletfeliratok, valamint egyes közérdekű közlemények magyar nyelvű megjelenítését célozta.

Nálunk (mostanság!) az „irodalmi” szlovák nyelv alkalmazása a tét, melyet az elfogadott nyelvtörvény is szentesített. Kevesen gondoltak arra, hogy az „irodalmi” szlovák nyelv  helyett a művelt, kulturált köznyelv érdekeit védjék, minthogy így hív-ják  a beszélt nyelvet. Itt volna az ideje, persze annak is, hogy a kis nemzetek, kisebbségek nagy álmai is reneszánszukat éljék. Az ezredforduló során sokan hittek abban, hogy  a kisnemzetek érvényesüléséről sem  feledkeznek meg azok, akik sorsukról dönt-hetnek. Az „Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban” fogalompárok évtizedei után (Fábry Zoltánt idézve!) eljutottunk odáig, hogy felismerjük, „a kisebbségi magyarság létjogát csak a többségbe ágyazva bizonyíthatja, és nagy kö-zösségi eszmék, összefüggések és igazságok keretében és szolgálatában biztosíthatja”.

Minden más, mely csak a „magyar fóbiát” látja, holott a saját „acsarkodásaira” is illő volna odafigyelnie, csak árt az együttélésnek, meg az együttgondolkodásnak is… Távolról sem indokolatlanul Jeremiás próféta szavai jutnak az eszünkbe: „És monda az Úr nékem: Mit látsz te Jeremiás? És mondék: Fügéket. A jó fügék igen jók, de a rosszak igen rosszak, sőt rosszaságok miatt ehetetlenek…” Ezt az Úr mondta! …És itt tartunk ma! 

Vélhetően nem érdektelen, ha néhány szót szólunk az államnyelvtörvényről. Annak ellenére, hogy jóváhagyták, szövege azonban eddig ismeretlen, csak a „ki-szivárogtatott“ találgatások alapján említünk néhány példát.

1. Teljes képtelenség, hogy csak a nyelvet védi a vegyes lakosságú településeken, ahol az államalkotó nemzet nem tudja saját nyelvén megértetni magát, a magyarok lakta környezetben. Kapitális blődli, de mit lehet tenni ilyen otromba félrevezetéssel. A szlovák külügyminisztérium e kérdésben az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségi főbiztosát is bevonta a vitába. Knut Vollebaek főbiztos (állítólag!) „hibátlannak“ mondta a nyelvtörvényt. Nincsen új a Nap alatt… Köztudott, hogy az EU „járatlan” a nemzeti kisebbségek számára biztosítandó jogok kérdésében, ezt a véleményt a főbiztos mostani nyilatkozata is megerősíti.

2. Képtelenség az is, hogy szlovák nyelvi vizsgára kényszerítsék azokat, akik az államigazgatásban dolgoznak, illetve tanárok, újságírók, stb. Ez a szándék – eny-hén szólva! – diszkriminációs azért is, hisz az érintett személyek végzettségüket Cseh/Szlovákiában szerezték, beleértve egyetemi, főiskolai képesítésüket is.

3. Sértő és megalázó a törvénynek az a kitétele, hogy a szervezetek és a jogi személyek az információs rendszerben és az egymás közötti kapcsolatokban is kötelesek az államnyelvet használni. Kivételt csak a Cseh Köztársaság szerveinek a munkatársai képeznek.

4. Megmosolyogtató, és az „uralkodás“ gátlástalanságaira utal, hogy a városok és falvak krónikáit is államnyelven kötelesek írni, és azt lehet csak magyar /idegen nyelvű fordításban megörökíteni. Az egyházak,vallási közösségek ügyvitele is kötelezően az államnyelvre épül.

5. Külön rendelet szabályozza a földrajzi elnevezéseket, a községek, utcák elnevezéseit. 

6. A tankönyvek, tanítási segédanyagok is szlovák nyelvűek, kivételt a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvén működtetett intézmények képeznek.

7. Emlékművek, emlékoszlopok, -táblák szövegei is államnyelven jelennek meg, és csak utána lehet „idegen” nyelven is feltüntetni a szöveget, azonos tartalommal.

8. A rádió és a televízió nyelve is államnyelvű. Az idegen nyelvű közetítések esetében feliratozással, szövegkezeléssel stb. oldják meg az adásokat.

9. Megindítóan „figyelmes“  az a rendelkezés, hogy azok a személyek, akik családi és keresztnevüket a szlovák helyesírás szabályai szerint akarják használni, a megfelelő névformára való módosítás során illetékmentességben részesüljenek.

És ha már Szlovákiában „kormányprogram“ lett a magyarság, a politika mai képviselőinek hadd idézzem a köztiszteletben álló költő, Laco Novomeský szavait, aki a Prágai Tavasz idején, 1968 júniusában így látta a „magyar-kérdést”:

„Megmásíthatatlan történelmi tény, hogy a szlovákok és a magyarok Dél-Szlovákiában együtt élnek. Erről nem lehet vitatkozni, ez a kiindulás alapja. Az  egyenlőség és egyenjogúság nemcsak a két nemzetet érinti, hanem a nemzetiségeket is. Ez természetes. Az együttélés azonban türelmességet követel mindkét részről… Nevetségesnek tartom azokat az érveket, hogy a magyarok elmagyarosítják a szlovákokat, vagy fordítva. Viszont tudni kell  azt is, nem nagy szavak s deklarációk oldják meg az együttélés kérdését és a nemzetiségek problémáit, hanem a valós tettek. Ezek közé sorolnám a közeledés  minden hátsó és ártó gondolat nélküli igényét is. S ez magyarokra, szlovákokra egyaránt érvényes. … Nagyon fontos volna, ha az egyes kérdésekben egészséges párbeszéd alakulhatna ki. Ezzel is segíthetnénk a valamikor sokat emlegetett Duna-medence megvalósítását, persze, a SZELLEMISÉG terén!”

Idézhetem, persze, Vladimír Mináč gondolatait is, 1968 májusából: „Minden szlovák nemzetébresztő kétnyelvű volt, büszkélkedtek magyar nyelvtudásukkal, és ezáltal egy mákszemnyivel sem voltak rosszabbak a szlovákoknál. A szlovákiai magyarok nem élnek nemzetiségi körülzárt gyűrűben, mindennapi szellemi kulturális és személyi kapcsolatban vannak a nemzetnek a határon túl élő nagyobb részével. Az asszimilációtól való félelem rossz tanácsadó – a félelem általában rossz tanácsadó… Hogy ez a félelem és bizalmatlanság lassan eltűnjön, magyarok és szlovákok egyaránt  kötelesek  vagyunk egymás elébe menni legalább a félúton. A magyarok és a szlovákok így nyújtják a legjobb szolgálatot a legsajátabb érdekeiknek.” 

(Mit mondjak, szinte restellem ezeket az okos, megfontolt és nemes gondolatokat, ha közéletünk képviselőinek mai arroganciájára gondolok.)

B. Pascal azt vallotta: „… minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik… helyesen gondolkozni: ez az erkölcs alapelve“. De idézhetném a polgári jogrend és a fejlődés tanulságai okán Ralph Gustav Dahrendorf szavait is: „A demokratikus folyamatokkal minden rendben, de nem tudják megvédelmezni a kisebbséget és az egyént mint olyat a többség zsarnoksága ellen. Akkor mit tudnak”.

Valóban, akkor mit tudnak?
                                                                                          
Megjegyzés:
A szlovák politika diadalmenete a nyelvtörvény vonatkozásában megszakadt.
Magyar panaszra, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségi főbiztosa szeptemberben tárgyalásokat kezd az érintettekkel a törvény alkalmazhatóságáról. A tárgyalásokat Budapesten kezdi… A szlovák diplomácia is a főbiztos meghívását emlegeti.