Kovács Győző: Számvetés és üzenet (Egy életút tanulságai és küzdelmei)

A cím egyaránt utal Fónod Zoltán1 egy-egy kötetére, valamint a szerző tágabb értelemben vett törekvéseire. Számot vet(ett) a cseh/szlovákiai magyar- és az együtt-élő népek irodalmának kapcsolataival, mindenkori állapotával; ugyanakkor üzenetet is hordoz a múltból és a múltról, vizsgálva és faggatva a hagyományokat és a jelent.

Második kötetéről (Körvonalak. 1987) szólva – Szeberényi Zoltán méltán jegyezhette meg, hogy „a csehszlovákiai magyarság önismeretének egyik gazdag forrása a hazai magyar irodalom. A szülőföld tájaihoz2 és kultúrájához való ragaszkodás fokmérője lehet az ember erkölcsi színvonalának és műveltségének”.3   Tegyük mi hozzá: a helyzettudat változásainak megfelelően. Ez – történetileg – erős nyomatékot kap.

Trianon Fónod Zoltán és nemzedéktársai számára nem lehetett közvetlen élmény. ők következményeiben találkoztak Trianonnal. Fábry Zoltán vagy például Peéry Rezső számára közvetlen és sokkos élményt jelentett a  találkozás Trianonnal. Számukra közvetlen és sokkos élményt jelentett a „prevrat”, az államváltás is. A Trianont megélt első nemzedék tagjai közül jószerével Fábry volt jogosult arra, hogy leírja a következő sorokat: „Mi, a mai Szlovenszkóra gereblyélt magyarok, apáink történelmi felelőtlenségét lakolva, a hazát – úgy, ahogy azt mi tudtuk, éreztük és fájtuk – elvesztettük. Mi Trianonnak kétszeres árat fizettünk: hazát vesztettünk, egy eddig-volt történelmi és földrajzi valóságot, és egyben új hazát kételkedtünk: egy illúziót. Ettől a pillanattól kezdve új sors és új törvény élt bennünk… Világba hullt árvaság voltunk, térben és időben idegenek… Magyarországból kihullva, kapaszkodó vággyal ide cseppentünk.” Halála évében pedig – visz-szapillantva Trianonra – így fogalmazott: „Az első világháború után a magyarságnak egy eddig sose volt állapotot kellett megszoknia: a kisebbség kifejezést megtanulnia.” Fónodék nemzedéke itt, ezen a ponton kapcsolódhatott be a fenti gondolatmenetbe, érzésállapotba, a valóságba.

Évtizedekkel később (a Számvetésben, 2003) Fónod Zoltán így kezdi könyvének első mondatát: „A kisebbségi magyar (bárhol is él a Kárpát-medencében) vállát a keresztfának feszítve él, mert szülőföldje 1918 után utódállam lett … A keresztfát az első világháború győztes nagyhatalmai ácsolták a trianoni békediktátummal…” Kritikustól, irodalomtörténésztől szokatlanul emocionális töltésű mondatok ezek. De hát egyszer már ki kell(ett) mondani az oly sokáig kimondhatatlant. Ugyanis a szlo-vákiai élet mindennapjairól van szó. Fónod Zoltán (is) történelmi ívekben gondol-kodik, s a jelent illetően is kritikus hangvételű a gondolatmenete. A felvetés is kemény: „Kísért az a szándék, hogy a nemzetállami eszme újabb megjelenését ne a nemzeti elfogultság, hanem az állam mindenhatóságát hirdető marxista gondolkodás és a létező szocializmus számlájára írják.” Hiszen – mondja más összefüggésben, de történelmi vonulatokban – „1945 után ismét ez a »modell«, nemzetállam megteremtése vált meghatározó politikai céllá és a nacionalizmus tenyésztelepévé”.4

Fónod Zoltán – írásaiban visszatérőn – elsősorban újságírónak vallja magát; ennek megfelelően idézi fel a kort, s benne önmaga szerepét is. Egy helyütt így fogalmaz: „…ha az újságírás a történelem percmutatója, akkor ez a válogatás a kisebbségi sorsunk fél évszázadának a meglesett pillanatait tárja az olvasó elé. Ötven év történelmébe sok minden belefér ebből a »sokmindenből« könyvem (Repedések a siratófalon,2005) a legjellegzetesebb pillanatokat igyekszik fölmutatni, azokat, amelyek építőköveivé válhattak a jövőnknek, akár úgy is, hogy csak a »magyarnak lenni, magyarnak maradni« kikerülhetetlen parancsát követték… Nem volt könnyű az emberi bátorság jegyeit felmutatni egy olyan korban, amikor a hivatás kockázatát naponta éreztük. Csak utólagos vigasz lehet a remény: tettünk valamit azért, hogy a lehetetlenen túl is keressük az »ember szépbe szőtt hitét«.”

Eleve lemondva a pontos leltár elkészítéséről – vesszük számba Fónod Zoltán írásainak fogalmi meghatározásainak körét. Ha ezt tesszük, ilyeneket jegyezhetünk fel: a történelmet folyamatosan írják, közös dolgaink, önismeret, küldetésben, kisebbségi szerepkörben, nemzeti öntudat – nemzetiségi politika, kisebbségi kérdés, ütések alatt, kisebbségi problémák, haza és jog, őrhelyen, Európa és ma-gyarság, „mit ér az ember, ha magyar”, a történelem futószalagán, szlovák–magyar kapcsolatok, sem rokona, sem ismerőse, Hazánk: Európa, írástudók felelőssége, kisebbségi irodalom, világirodalom, irodalomelmélet és kritika. Ámde Fónod Zoltán nemcsak közíró vagy kritikus, hanem irodalomtörténész is, pedagógus is; és akkor még nem beszéltünk a magyar könyvkiadásban betöltött szerepéről. Köte-teinek írásai ezekre a pillérekre épülnek.

Így érthető, amit az 1956 októberének és az 1968-as Prágai Tavasznak a bu-kásával feladatának tekintett, hogy ti. „maradt számomra/számunkra a nemes kötelesség: táborba szállni a kisebbségi magyar érdekekért! …A nehéz helyzetekben Ady Endre szavaival vigasztalódtam, aki egy Móricz Zsigmondnak küldött leve-lében írta: »érzem, hogy a jobbakat a Sors a hitványok miatt is, megtizedelve, de mégis megtartja«. Ezt bátran vallhatja és vállalhatja a közíró: a publicista, a kritikus, és a Fábryról  monográfiát író irodalomtörténész.

Irodalomról – kritikáról, irodalomtörténetről – lévén szó, az alapozó munkát elvégezte Fábry Zoltán. Majd – jórészt Fónoddal egy időben, a generációs találkozási pontoknak megfelelően – Turczel Lajos, Csanda Sándor és Szeberényi Zoltán; Pozsonyból nézve: a határokon túl pedig Czine Mihály, Görömbei András és Pomogáts Béla. Így igazolódik be, hogy Fónod Zoltán több műfajú és szempontú írásait, ezek „sokféleségét” – végeredményben – két pólus köré lehet csoportosítani:
– Fábry Zoltán életműve és az életmű értékelése, hatása és a nemzetiségi  
   kérdés gondjainak a felvállalása;
– az irodalomkritikusi és irodalomtörténeti kísérletek.5
Így tagozódik Fónod Zoltán életműve; történetiségében is, műfajában is, megközelítésének lehetőségeiben is stb. Idézhetjük újfent Szeberényi Zoltánt, aki a Vallató idő (1980) ürügyén – találóan fogalmazott, hogy ti. „az alkalomszerűség és aktualitás, a könnyed fogalmazás a zsurnalisztikához, a kritikai igény és felelősség a jó értelemben vett irodalmi és kultúrpolitikai közíráshoz, helyenként az irodalomtudományhoz közelíti a kötet egyes írásait.”6

A harmadik kötetét (Tegnapi önismeret, 1986) a kritika már úgy értékelte: útban a szintézis felé. A publicista és irodalomtörténész Fónod Zoltán már igyekszik összefoglalni, jórészt rendszerezni is, a csehszlovákiai magyar irodalom és kultúra miben létét és jelentőségét.

Az egyik jelentős antológiaválogatásban (Jelenlét, 1979, társszerző Zalabai Zsigmond)) – mint írja – „igyekeztünk hűen követni líránk fejlődési vonalát, feltérképezni eddig bejárt útját, számba venni eredményeit, értékeit, felvonultatva mindazokat az alkotókat, akik egyéniségükkel, költészetük sajátosságával hozzájárultak a csehszlovákiai magyar líra sokszínűségéhez. A legjobb alkotóknál a szülőföld és a hazaszeretet éppúgy része a költészetnek, mint a változó világ s nemzetiségi létünk kérdései és problémái… (A válogatás) egyben bizonyíték is: van költészetünk, s költészetünknek ma már van története!”

A Fábry-hatás és -követés még nyilvánvaló (és valahol még érthető is): „Kezdetben volt (van és lesz) a líra. A csehszlovákiai magyarság 60 éves történel-mében a líra az irodalom elsőszülöttje volt…”7  Éppen megjelent a Fábry Zoltán Összegyűjtött Írásainak tizedik kötete (Európa elrablása, 1992; az életmű gondozója Fónod Zoltán volt), amikor kiadásra készen állt Fónod Zoltán iroda-lomtörténeti monográfiája, az Üzenet. Lényegében (mondva csinált ürügyek miatt!) tíz évig várta a megjelenést  a kötet, mely a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom történetét dolgozta fel. A „kényszer-várakozást” végül a budapesti Akadémiai Kiadó vezetőinek bölcs „beavatkozása” oldotta meg azzal, hogy 1993-ban az Ünnepi Könyvhét kiadványaként megjelentette a kötetet. (Közel tíz év múlva, 2002-ben, került csak sor arra, hogy a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisz-tériuma támogatásával a Madách-Posonium Kiadó megjelentette.)
A várakoztatás „titkát”, az „újdonságot” a második kötetben találjuk: Megjegy-zések az új kiadás elé! Ebben tárgyszerű részeletességgel, de elfogadható rövidséggel ismerteti a szerző a kézirat eredeti sorsát: „Az előző korszak irodalmának, szellemiségének a feltérképezése volt a cél. Ez a törekvés vezetett, amikor 1984-et követően még vagy háromszor átdolgoztam a munkámat. Mindhiába! Bár értő és tudós lektoraim (Szeberényi Zoltán, Gály Iván, Rácz Olivér, Rudolf Chmel) a kéziratot kiadásra javasolták, mindig akadt »ellenszél«, mely elfújta a reményeket.”
Így került a kézirat a budapesti Akadémiai Kiadóhoz. Lényegében Pomogáts Béla irodalomtudós (a kötet szuperlektora) megállapítása igazolódott be, aki még 1991 novemberében ezt írta a Madách Kiadónak: „Fónod Zoltán kéziratát – a vele kapcsolatos viták ellenére is – igen fontos és hasznos munkának tartom, tekintettel arra, hogy igazából először foglalja össze a szlovákiai magyar irodalom történetét a két világháború között…”, hivatkozva Turczel Lajos, Csanda Sándor és Görömbei András köteteire – mint előzményekre.

Fónod Zoltán a „megjegyzéseket” azzal zárja: „Irodalomtörténetet írtam, azzal a szándékkal, hogy a tárgyalt korszakról árnyalt képet adjak. A kötet gondolatmenete a világ- és a magyar irodalmi hatásokat éppúgy jelezni kívánja, mint azt a szándékot, hogy a kisebbségi magyar irodalmat (különössége ellenére) folyamatként, a magyar irodalom szerves részeként fogja fel, vállalva a stílusok és kor-szakok megtermékenyítő hatását is”. Szeberényi Zoltán ezt írta a kötetről: Fónod Zoltán „munkája meglepetés, de nem előzmények nélküli”, a „kötet szerzője eddigi könyveiben számos tanulmányt szentelt ennek a témakörnek”.8

Fónod Zoltán az Üzenetben „tapasztalatcserére hívja az olvasót”, izgalmas és érdekfeszítő szellemi kalandra. A megismertetésben két alapvető szempont vezeti: kisebbségi irodalomként kezeli a szlovákiai magyar irodalmat, ezen túl, illetve ezen belül alkotás-(mű-) centrikus, tehát óhatatlanul esztétikai értékrendben gondolkodik és mérlegel. „Kisebbségi sorsunk szellemi gyarapítását úgy érhettük el, hogy együtt lélegeztünk a világgal, Kelet-Közép-Európa realitásával” – írja egyfelől; „az egyes életművekkel kapcsolatban az a törekvés vezérelt bennünket, hogy tabuk és manipu-lációk nélkül, tárgyilagosan ítéljük meg az egyes alkotók tevékenységét, értéknek elfogadva mindazt, amit az idő értéknek ítélt…” – fogalmazza meg másfelől.

E kettős szempont vezeti abban, hogy érvényesítse „az önismeret érdekeit” és „szolgálja a hagyományok ápolását”. Önismeret és megismertetés a világgal.

Fábry Zoltán egy életen át – a húszas évektől haláláig – vívódott azzal, hogy mint kisebbségi irodalmat fogadtassa el a csehszlovákiai (szlovákiai) magyar irodalmat. Utolsó kötetében (Vigyázó szemmel) is arra törekedett, élete központi témájának tekintve: a kisebbségi kérdéssel foglalkozva – megismertetni a szlovákiai magyar irodalmat önmagukkal és a világgal. Fábry – öt évtizeden át – elszórtan foglalkozott ezzel a kérdéssel, Fónod Zoltán egyetlen kötetben, szintézisre töreked-ve próbálkozott ennek bemutatásával. Ezért is szinte jelképi (de valóságos) jelentőségű kötetének címe: Üzenet. Üzenet a világnak, Európának, a kelet-európai régiónak.

Ha a felosztását, koncepcióját, illetve a megvalósítás módját nézzük, felötlik annak veszélye, hogy az első két nagy fejezet után mintegy „kettészakad” – műfajilag – a kötet. Úgy tűnik, Fónod Zoltánnak sikerült ezt elkerülnie, s inkább a szintézis „elvárásainak” tudott eleget tenni. Mert igaz az, hogy az első két fejezet általános, történelmi igényű, átfogó jellegű, ám a többi fejezet ún. „portré” jellegét sikerült elkerülnie azzal, hogy elvi bevezetővel látta el ezeket a fejezeteket. Ez pedig átvezet egy másik, lényeges mozzanathoz és tényhez, mely egykor és évtizedeken át jellemezte a szlovákiai magyar irodalmat, hogy ti. az adott történelmi szituációban két műfaj, a líra, a kritika és az esszé volt sarkköve és hordozója, mintegy reprezentatív műfaja az irodalomnak. Ebben – akarva-akaratlan – Fónod Zoltán megállapításai szorosan kapcsolódnak az egykori és szinte mindvégig hangoztatott Fábry Zoltán-i felismerésekhez és megállapításokhoz. Mert mit írt unos-untalan Fábry? Kisebbségi irodalom vagyunk, annak képviselői, részei és részesei; és mi-csoda a mi európai reprezentatív műfajunk? A líra és az irodalomkritika, ha úgy tetszik, a publicisztika és az esszé. Ez a mi erősségünk, ezzel szolgálhatjuk kisebbségi létünket.

Fónod Zoltán halad is ezen a „nyomvonalon”, de el is tér ettől: kísérletek a drámairodalomban, a költészet új törekvéseiben, az irodalomelmélet eszmei áramlatai, az irodalom szerepe és rendezői elvei az irodalomkritikában.
A „vezérfonal”: kisebbségi sors szemszögéből vizsgálni és elemezni, értelmezni a cseh/szlovákiai magyar irodalmat, s ennek fényében és közegében értékelni az egyes műfajokat és képviselőit.

Az imént a fogalmi felsorolásban volt szó arról, hogy a történelmet folyama-tosan írják. Nos, úgy tűnik, s ez igaz is: Fónod Zoltán kötetei ezt sugallják, ezt erősítik meg. Az írások és kötetek így kapcsolódnak szervesen egymáshoz és egy-másba. A kisebbségi lét, mint központi tematika a lényegi mondanivalójuk. A kisebbségi lét: általános és részleteiben megragadható változásai. Fónod szerint bizonyítható, hogy a hatalmi struktúrák útvesztőiben milyen cikcakkos utat kell megjárnia a kultúrának, az irodalomnak. A szerző ott „veszi fel a fonalat”, ahol és amikor hatalmas nyomás nehezedik a kulturális életre. Ugyanis: micsoda védelme marad(t) a szlovákiai magyar kultúrának és irodalomnak? Nem csak Fábry Zoltán halála után volt ez érvényes; akkor különösen és fájdalmasan. Vagyis: a kilátások nem (voltak) kedv- és szívderítőek.

A történész számára nyilvánvaló az is, hogy a történelmet folyamatosan írják: így nézi és láttatja a kort, a történelmet. Oly annyira, hogy például az irodalom és a közéletiség folytonosan összekapcsolódik: s ezáltal egyfajta közép-kelet-európai színezetet kap. Ezt persze  mások írásai és tanulmányai (Turczel, Csanda stb.) sem nélkülözik. Van ebben, persze, nem csekély indittatású Fábry-hatás is. Más megközelítésben: kettős értelmezés is lehetséges (pl. a Közelképekben, 2000). A történelmi időkben  készült interjúk a kor egy-egy szeletét – részleteiben hozzák közelebb. A történelmet folyamatosan írják – ennek egyik – morális feltétele, pontosabban következménye: a múltat nem lehet letagadni, meg nem történtté tenni (megtagadni azt lehet). Olyan témákat vetnek fel – a kötetben – a cseh/szlovákiai politikai és irodalmi közélet reprezentánsai, melyek a közvéleményt nagyon is érdeklik, mondhatni irritálják. Fónod Zoltán meg is jegyzi a Közelkép előszavában, hogy „sok vívódás után… a szomorú tapasztalat adott ösztönzést arra, hogy besoroljam a kötetbe azokat a beszélgetéseket, amelyeket 1968-69-ben nemzetiségi dolgainkról (többek között Gustáv Husákkal, Laco Novomeskývel, Vladimír  Mináècsal és másokkal…) folytattam. Nem a nosztalgia, hanem a tanulságok miatt kerültek közlésre…” Ti. a szerzőt az a közeli és távoli tapasztalat indítja erre (ti. a közlésre), hogy „az ordas eszmék közöttünk vannak”. Úgy látja: „1968 tavasza a kisebbségi magyarság eszmélésének ideje volt. Szomorú tény, hogy ennek dokumentálása, a mai napig hiányzik…”

Más problémákat vet fel és tárgyal a Számvetés. Találó a kötet címe és történelem íveit magába foglaló összegezés: a művek és irányzatok esztétikai igényű megközelítésével; s miközben az egymást követő nemzedékek váltásait és íveléseit elemzi, a korábbiaknál lényegesen többször kerül előtérbe a megfelelő magyarországi irodalmi párhuzam. Az alaphelyzet: a cseh/szlovákiai kulturális-irodalmi életnek legalább kétszer kellett átélni az extra patriam, extra mundum ki-látástalan állapotát – 1918, illetve 1945 után. Az első nemzedék (Fábryék) kétszer indultak; s közben hozzájuk csatlakozott és nőtt a második és harmadik generáció.  Jelen esetben: Fónod Zoltán részéről – célkitűzése szerint – a hangsúly az 1945 utáni korszakra esett. Bizonyos értelemben: a Számvetés folytatása is az Üzenetnek, mert míg ez utóbbi irodalomtörténeti összefoglalás a két világháború közötti kor-szak irodalomtörténetét, fejlődését és alakulását tekinti át, műfajokban és jellemző portrékban, addig a Számvetés az 1945 utáni fél évszázad fejlődését követi nyomon.
Itt megkerülhetetlen, hogy ne ejtsünk szót az irodalom korszakolásáról.

A Fábry-féle hármas felosztást (1918–1938; 1938–1948; 1948-tól) elsősorban Turczel Lajos és Csanda Sándor fogadta el. Ezzel szemben már korábban Kon-csol László (Nemzedékem útjain) és Fónod Zoltán (Vallató idő) kétségbe vonja a Fábry-féle korszakolást; ugyanezen az elutasító állásponton áll(t) Görömbei And-rás (A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980), s Szeberényi Zoltán is csak az 1948-as korszakhatárt fogadja el. Nagyon tanulságos Koncsol László érvelése, aki szerint „nem egy, hanem két születési dátuma van (ti. az irodalmi életnek), egy bio-lógiai vagy tényleges (1945) és egy politikai vagy jogi (1948. december 15.)”, ti. ez az Új Szó megjelenése. Fábry túlságosan a politikai feltételekhez köti a korszak-határokat. Fokozottabban kell és lehet figyelembe venni az irodalom belső mozgásrendszerét, még akkor is, ha az irodalmat társadalmi produktumnak fogjuk fel, s el kell ismernünk gyakran nem csekély függőségét a politikai-hatalmi élettől.

Végül hadd álljon itt Fónod Zoltán szembesítő korszakolása, amelynek alapján ő végigvezeti a szlovákiai magyar irodalom változásait. Négy korszakról van szó: a) Az ellentmondások korszaka (1948–1957); b) Útkeresés – a klasszikus és modern örökség vállalása (1958–1969); c) „Új érzékenység” – avantgárd és posztmodern kísérletek (1970–1990); d) Korforduló (irodalmunk 1990 után). Mint látnivaló: a történelem s a politika nagyon is beleszól(t) az irodalom, az irodalmi élet alakulásába, hiszen a b) és a c) sorok nyilvánvalóan bizonyítják ezt; ha csak az 1958–1968/69-es évtizedre gondolunk: az Irodalmi Szemle induló első évtizedére, ugyanakkor az 1968-as és az azt követő eseményekre stb. Nyilvánvaló, hogy 1945 után – minden műfajban – a meglehetősen uniformizált irodalmi élet volt a jellemző, mígnem – elvi jellegű írásban – Fábry Zoltán emelte fel szavát (Antisematizmus, Res poetica stb.), a költészetben Tőzsér Árpád és Cselényi László vették a bátorságot, s hatalmas rést vágtak a sematizmus falán. Nem volt könnyű korszak ez, s akadt költő, aki évek múlva találta meg saját hangját, s volt (pl. Török Elemér), aki évtized múlva szólalt meg (végre, saját hangján).

A prózában sem ment minden „simán”. Egri Viktornak, Szabó Bélának vagy Petrőci Bálintnak stb. a művei „messze elmaradtak a Fábry megfogalmazta elvárásoktól”. Majd csak „a hatvanas évek elején Rácz Olivér, Dobos László és Duba Gyula volt a szemléletváltás és a korszerűség úttörője”. Témájában és írói esz-közeiben Dobos László volt „bátor kezdeményező”: tabu téma („málenkij robot”) és korszerű próza (idősíkok váltakozása). Duba Gyula pedig „a Karinthy nyom-dokain indult humorista” lett, és e műfajban „sokáig versenytárs nélkül övé volt a pálya”. A prózairodalomban a „nagy felfutás” éve 1963 volt; ekkor már jelentkezett a még fiatalabb nemzedék, köztük olyan, mint Gál Sándor, mígnem Tőzsér Árpád prózája mellé felsorakozott pl. Grendel Lajos, s ezzel már szinte a mához érünk.

Közben újra és újra jelezzük, hogy Fónod Zoltán tolla alatt párhuzamosan futnak a magyarországi irodalmi események is; lírában és prózairodalomban egya-ránt. S közben Fónod jogos és büszke örömmel nyugtázza, hogy a szlovákiai ma-gyar irodalom európai színvonalra ért, hogy már hosszú a névsora azoknak a fiata-loknak, akik az elmúlt másfél évtizedben váltak ismertté, jó tollú költőkké és írókká. Bízvást el lehet(ne) mondani: minderre Fábry Zoltán is büszke lehetne. Mint örökséget, a múltból idézi fel Márai és Fábry alakját, a jelent pedig – kötetében – Dobos, Duba, Tőzsér és Cselényi képviseli (e sorok írója még Grendel Lajost ide vette volna).

„A magyar irodalom a polgári regény utóvédjeként emlegeti Márait” – írja Fónod Zoltán. „Művei azonban – folytatja – nem csak Krúdy, Kosztolányi és a Nyugat harmadik nemzedéke között vertek hidat, a magyar nyelv erejét, szépségét is hirdetik, s nem utolsósorban Márai stílusának eleganciáját. Márai egy széthullott világot próbált életben tartani, a polgár mítoszát építette, erősítette…” Fábry Zoltán pedig „sorsvállalásban, erkölcsi tisztaságban, humanista elkötelezettségben” a ma számára is példakép.

A történelmet folyamatosan írják, a történelem folyamatosan „íródik”, s Fó-nod Zoltán e történelmi években gondolkodik. Saját élete és sorsa is „íródott”. Ismert és rejtettebb mozzanataival egyetemben; vállalásokkal és kényszerekkel együtt. De így is vállalni meri: „A folytatódó »kényszerpályák« (könyvkiadás, egye-temi oktatás) és a politikai megtorlások ellenére is hű maradtam a közíráshoz, mert úgy éreztem, a »gerendatörések« idején (és ez a kisebbségi sorsban sohasem hiánycikk) nem lehet félreállni.” Ady és Fábry Zoltán vezették szellemujjaikkal a pályán Fó-nod Zoltánt; s e rangos kettőst méltó módon egészíti ki Babits, Móricz, Szabó Dezső, Németh László, Veres Péter, másfelől Tolsztoj, Dosztojevszkij, Baudelaire, Stendhal és Zola.

Az „írástudók felelősségét”, „felelősség a jövőért”, a „kisebbségi magyar irodalom gondjai” állandó napirendi pontok Fónod Zoltán munkásságában; hiszen „az alkotók számára az elmúlt évtizedekben mindig is meghatározó hitvallás volt, hogy legyőzzék a hazugságot. Az igazság kimondása továbbra is programmá nemesül, hisz ez lehet az útja annak, hogy segítsük önmagunkat, megismerjük a valóságot, s őszintén törekedjünk arra, hogy más népekkel és nemzetekkel szót értsünk…” – írja egy helyütt, az időszerű kérdésekről szólván.

Összegezve mindezt:  nem árulunk el „titkot”, ha azt mondjuk, Fónod Zoltán  gyakran kényszerpályán mozgott, ennek ellenére mindig az irodalom, a kultúra, a művelődéstörténet „életközelében” maradt; ez nagy erénynek számított mindig is, ma is. Ezzel együtt és a fentiekből következően: érdeklődése és írásai – a „szellemi őrjáratra” is jellemzően – többféle rétegeződésű volt és maradt; műfajilag is, tematikailag is. A középpontba helyezi az irodalmi-szellemi alkotásokat; ez a törekvés át- meg átszövi írásait; előrelép, majd visszanyúl (történetileg is), ily módon „tovaindáznak” az írásokban rögzített gondolatai.Imponálló, ahogyan szinte középpontba helyezi, mintegy „kiemeli” a világ-irodalmi távlatokat; hiszen a Szellemi őrjáratban ez is egyik célja. Ebbe helyezi be(le) a cseh/szlovákiai magyar irodalmat, amint felvillantja a világirodalmi távlatokat. Az irodalmi irányzatok és stílusok, törekvések és iskolák szellemi közegét vázolja fel, s ezek függvényében a szlovákiai magyar irodalmat és kultúrát.

Az igaz, hogy csak most, a vége felé szólunk a „Fábry-témáról”, holott talán ezzel kellett volna kezdeni. Ugyanis: Fónod Zoltán eddigi egész életművének központi témája Fábry Zoltán életművének feldolgozása és bemutatása. Ez a téma szinte egy időben jelentkezett munkásságában. Néhány példát: elindul a Fábry Zoltán Összegyűjtött Írásainak sorozata (1980-ban), a tizenkettedik kötet  2001-ben jelent meg; Az Út-antológia megjelentetése; a Fábry-monográfia  megírása  (Megmozdult világban,(1987). A változó idő változó szemléletére utal a Perben a törté-nelemmel (1993) című kötete, mely a Megmozdult világban  című Fábry-monográfia átdolgozott kiadása, azzal a szándékkal, hogy csökkentse a politikai szempontokat, melyre korábban azért volt szükség, hogy a „hatalom önkényével szemben” védje az életművet.

Úgy tűnik: a Fábry-sorozat megjelenése elsősorban nem filológiai akadályokba ütközött. Ez nem tartott volna két évtizedig (1980–2001 között). Nem is erre (ti. a filológiai munkára) irányítjuk a figyelmet. Azokra a gáncsokra, amelyek időnként és gyakran (!) gáncsolták a sorozat folyamatos megjelenését. Egészen más húzódott meg a háttérben. A háttérben, mert a nyilvánvaló igazságot nem akarták, vagy nem merték kimondani. Arról volt szó: Fábry Zoltánnak számos cikke, írása egyenest botránykő volt a hatalom szemében. A 11. kötetben (!)  nem jelenhetett meg például A vádlott megszólal, holott annak az ötödik kötetben lett volna a helye (1985 táján). Kitagadottakról is szó volt, olyannyira, hogy velük együtt maga Fábry Zoltán is majdnem erre a sorsra jutott. Ugyanis: amit Fábry világgá akart kiáltani, azt el- és kiátkozza az ügyeletes hatalom. Lásd: A vádlott megszólalon kívül például A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága, vagy a Rang és hűség. Fónod Zoltán eltökélte magában és ennek több ízben hangot adott: a sorozat utolsó kötete addig nem jelenhet meg, amíg a „megbélyegzett” írások napvilágot nem láthatnak. A tizenkettedik kötet Számadásában azt írja: A sorozat szerkesztése közben szembe kellett néznünk azokkal a veszélyekkel, melyeket a totalista rendszer ideológiája teremtett számunkra. Gondolunk itt A vádlott megszólal című, 1946 májusában írt kiváló esszéjére, manifesztumára, melynek az 1985-ben megjelent ötödik kötetben lett volna a helye. A körülmények miatt azonban el kellett tekintenünk ennek a műnek a besorolásától, hogy a sorozat betiltásának veszélyét elkerüljük…”

A tizenkettedik kötet – a sorozaton belül – kivételes helyet foglal el. Tematikája és a kötet szerkesztése is erre hívja fel a figyelmet. Ugyanis: a főszövegben az 1969–1970-es írások kapnak helyet (pl. a Végrendelet, a Nincs elveszett poszt); a függelékben A vádlott megszólal, s ehhez csatlakozik az 1945–1948-ból datált Üresjárat (a Noteszek feljegyzései). Ezek az írások mintegy „körülölelik” azt a harminchárom írást, melyek a korábbi kötetekből kimaradtak (az 1930-as évekből),  s amelyek „a Fábry-életmű szempontjából” és az író „antifasizmusa szempontjából fontosak”, hiszen erőteljesen fejezik ki Fábry ilyen irányú törekvéseit. Azt lehet mondani: ebben az egyetlen kötetben – mintegy összesűrítve – olvasható Fábry Zoltán gondolatrendszerének egésze. Amíg lehetett, Fábry nyíltan és írásban elmondta, vészterhes és embert fenyegető időkben azonban gondolatait rejtetten, s csak  magányában jegyezhette fel. Olyan ez, mint a „palackposta”. Fábry abban bízott, s makacsul, hogy egyszer ezek az írások, gondolattöredékek – ha már ő nem is létezik – napvilágra kerülnek. Így: ezeket az írásokat, így, együtt s valóságként, hagyatékként vehetjük kezünkbe.

Fábry Zoltán halála után „feladattá érett sokrétű és gazdag életművének közkinccsé tétele… A hetvenes évek végén a Madách Könyv- és Lapkiadó vállalta az életmű kiadását” – emlékezik vissza Fónod az indulásra, majd folytatja – „feltehetően a helyzeti előnyön kívül (abban az időben a kiadó igazgatója voltam) a Fábryhoz fűződő személyes kapcsolat is hozzájárult ahhoz, hogy ezzel a feladattal megbíztak. Az Új Szó kulturális rovatának vezetőjeként több mint egy évtizedig ki-tüntetett barátságával.” Fónod Zoltán – érthetően – mindezt tisztelettel, szeretettel, s nem csekély büszkeséggel említi meg. Ez érezhető a Fábryról írt mindkét monográfiájában is.

Ezzel kapcsolatban a riporteri kérdés úgy fogalmazott, hogy „e mű az időrendiséget tekintve a harmadik ilyen vállalkozás, lényegileg azonban az első rendszeres Fábry-monográfiának mondható”.9 Fónod válasza erre: „…kiváló érté-kelések, méltatások jelentek meg munkásságáról, ezek egy része azonban az életmű egy-egy szeletét érinti, a rendszerezés vagy az összefoglaló értékelés szándéka nélkül. Így a szintetizáló törekvésnek nemegyszer új csapáson, új megközelítés felé kell haladni, melyre a »szakma« nem adta áldását. Ezt azonban természetesnek tartom…”

Perben a történelemmel: megismétlődik az, mi az Üzenettel megesett. Új       kiadásra az egyiknél politikai okoknál fogva  volt szükség, az Üzenet esetében vi-szont az elérhetőség, a  terjesztői szempontok miatt. Közbevetőleg utalunk a címre, mely már – más összefüggésben, más történelmi szituációban – folyt, ti. a „per”. Egy-kor (Az Útban) a progresszív eszmékért, újfent, a 90-es években „a felújult Fábry-pörben”. Ugyanis, mint Fónod a Mentségeink…-ben megjegyzi: „A helyzet kény-szere úgy hozta, hogy Fábryt (aki a hatalom számára mindig gyanús volt) a nyolc-vanas évek közepén a hatalom önkényével szemben kellett megvédeni… Most, amikor lehetőségem nyílott arra, hogy a kötet átdolgozott, rövidített kiadásban… újra megjelenhessen, a legfontosabbnak nemcsak azt tartottam, hogy ismeretterjesztő legyen, legalább annyira fontos volt számomra, hogy megszabaduljon azoktól az ideológiai ballasztoktól, melyeket a helyzet kényszerített rám…” Az új kötet „nemcsak az ideológiai béklyótól szabadult meg, hanem szükségszerűen megváltoztathatja a hangsúlyokat is. Egyes kérdések jelzésszerűvé válnak, mert a tömörítés ezt így kívánta. Elengedhetetlen volt az is, hogy az 1991-ben megjelent Fábry-napló (Üresjárat) megállapításaival szembesüljünk. Mérlegre kellett tennünk, vajon a Napló megkérdőjelezi-e az életművet, vagy csak árnyalja azt…”

Végszóként: „Talán mondani sem kell, Fábry Zoltán életművében nem a kényszerű damaszkuszait tiszteljük, hanem a megharcolt igazságait, melyeknek vezérszava mindig a humánum volt”.

Mindezekhez hozzá kell fűzni, és nyomatékosítani kell: Fónod Zoltán bármily szeretettel és tisztelettel viseltetik is Fábry iránt – vitába is száll a stószi íróval, bizonyos értelmezéseket illetően. Egyszer így: Fábry téved „akkor is, midőn a jogfosztottság előzményeit keresi, s úgy tekint erre a kérdésre, hogy ez először a »szlovák állam« idején fogalmazódott meg. Tévedését – A vádlott megszólalban – súlyosbítja, hogy a diszkriminációs intézkedések mögött nem egy hívatlan antidemokratikus törekvést látott, hanem a fasizmus jegyeire hasonlító »új barbarizmus« megnyilvánulását”. Kétségtelen, Fábry noteszei stb. erre utalnak. Ezzel összefüggésben Fónod Zoltán kritikával illeti Fábrynak ama nézetét, mely szerint a szlo-vákiai magyarság kollektíve „immunis” maradt a fasizmus veszélyével szemben (l. A vox humana népe).
Fónod Zoltán mindkét Fábry-monográfiájában vita tárgyává teszi a Fábry megfogalmazta – már-már – definíciót: a műfaj neve antifasizmus. Óhatatlanul felsejlik a „műfajtalan műfaj” veszélye. Fábry nem pontosított, nem korrigált. ő maga addig ment el, hogy 1963-ban, a Harmadvirágzás bevezetőjében „A vox humanát mint szocialista humanizmust, és az antifasizmust mint műfajt minősítette”; és Fónod – ezzel kapcsolatban – idéz a Kortársak Fábry Zoltánról írt véleményekből. „Sok ez, vagy hiányérzetet tápláló? Valóban önmagát ismétli-e, vagy fogalmakat, normákat kever össze, mos egybe? Nem könnyű erre válaszolni, hiszen az az erkölcsi magatartás, mely életművét megszabta, egyaránt vonatkozott az antifasizmusra és a békeharc humánumára, ugyanakkor ezzel teljesen azonos intenzitással az irodalom értékmérő szempontjára” (költészet, esztétika, valóságirodalom), s amilyen „mértékben megvilágítjuk a bonyolult kölcsönhatásokat… legalább annyira bonyolulttá is tesszük az eddig valamelyest tiszta terminológiát…”10
E néhány szempont felvillantásával szerettük volna érzékeltetni Fónod Zoltán munkásságát, annak kvalitásait stb. Vázlatnál többre – ezúttal – nem törekedhettünk. A bővebb kifejtés már terjedelmesebb tanulmányt igényel(ne); amolyan (kis)monográfiát.

Jegyzetek

  1.    Életrajzi stb. adatai megtalálhatók A cseh/szlovákiai magyar irodalmi lexikon két kiadásában. Az önálló kötetek: Vallató idő. 1980.; Körvonalak. 1982.; Tegnapi önismeret. 1986.; Megmozdult világban. 1987.; Kőtábláink. 1990.; Üzenet. 1993. (Budapesti kiadás); Perben a történelemmel. 1993.; Szétszóródás után. 1998.; Közelkép. 2000.; Üzenet. 2003 (Madách-Posonium); Számvetés. 2003.; Önarcképek. 2004.; Repedések a sziklafalon. 2005.; Szellemi őrjárat. 2006. Vonzásterek, 2007.
  2.    Itt mindjárt utalhatunk Csanda Sándor: Szülőföld és irodalom (1977) című kötetére.
  3.    Szeberényi Zoltán: Visszhang és reflexió. 1986. 167.
  4.    Vö. Dobos László nyilatkozata: Magyar Nemzet, 2000. dec. 16.; Dobos László: Teremtő küzde-lem. Madách-Posonium. 2000.; Kovács Győző: Dobos László. Balassi Kiadó. 2006. 86–93.
  5.    Bizonyára nem véletlen, hogy éppen ezek a témák, kötetek késztették a szerzőt két kiadásra.
  6.    Szeberényi: I.m.165.
  7.    L. Fábry Zoltán: Harmadvirágzás és a Res poetica.
  8.    Szeberényi: I.m. 170. és 171.
  9.    Fábryról: Csanda Sándor: Fábry Zoltán. 1980.; Fónod Zoltán: Megmozdult világban, és Perben a történelemmel; Kovács Győző: Fábry Zoltán. Magvető-Madách. 1971.; Kulcsát Tibor: Fábry Zoltán pályakezdése. Madách-Posonium. 1994.
10. L. Fábry Zoltán kortársai szemével. Madách. 1973. 460. és 461.