Pomogáts Béla 75 éves

„Itt állunk … e magas hegytetőn…”
Az idén 75 esztendős Nagy Pált és Pomogáts Bélát köszöntöm az alábbi montázzsal. Azt a két idősebb kortársamat, akiknek (legalábbis a mi, hazai kortársaimon kívül) a legtöbbet köszönhettem. S ahogy az már talán természetes, két teljesen más beállítottságú személyről van szó. Béla úr („Jönnek a Pomogátsok”) annak ellenére, hogy meggyőződéses híve a klasszikus hagyományoknak, a legértőbb elemzői közé tartozik az avantgárd művészeknek (lásd „Változatok az avantgárdra” című könyve mottóját), „…s azon munkálkodott, hogy a magyar kultúra felzárkózzék az európai irodalom és művészet korszerű irányzataihoz, törekvéseihez”. Nagy Pál meg, persze („Palikám!”) a legavantgárdabb irodalmi-művészeti-filozófiai irányzatok legmeggyőződésesebb híve) „ikertestvérével”, az ugyancsak párizsi és Magyar Műhely-es, ma még csak 73 esztendős Papp Tiborral egyetemben.
E sorok szerény írója pedig (két szék között a pad alatt?) több évtizede immár azon fáradozik, hogy mindkét  kortársának elnyerje a nagyrabecsült jóindulatát. Az ő köszöntésükre itt közölt montázsrészlet (ahogy eddigi köteteim is) ezért ilyen kétarcúak, hagyományosak is, meg poundosok, heideggeresek is. Csak remélni merem, hogy mindkét jubiláns tetszését elnyeri.
                                                                               Cselényi László

Álomjáték…
(a Semmivel, Ezra Pounddal, Rilkével és Heideggerrel)
(Részlet)

I
Itt állunk ím e magas hegytetőn
                                  és akkor a bárkákhoz le a partra
a por pedig fekszik a szakadék
                                  MIKÉNT A FÉNY MELY  A SOKFÉLE SZíN
FELÉ FORDUL NEM LÁTJA A FÉNYT
                                  a színésznő a színen megjátsza a szüzet
hogyha kiáltanék ki hallana meg engem
                                  évezredek mezsgyéjén kétezerben
II
A harmadik évezred küszöbén
                                  a mennybolt messzi száraz nincs vihar
innen már csak egyfelé vezet az út
                                  úgy szellemünk midőn a létezők
felé fordul magát a létet nem
                                  olyan szűz szüzet játszik hogy az már őrület
furcsa persze többé énem lakni a földön
                                  ideje éppen hogy végigtekintsünk
III
A megtett hosszú úton kétezer
                                  a torony egyszemű nagy libaként
a nemlét sűrű függönyein át
                                  nem veszi észre hogy csak a lét által
jelenik meg számára más minden
                                  duruzsol mórikál duzzog el-elpirul
iszonyú minden angyal kétezer
                                  három vagy négyezer negyvenezer
IV
Amióta e bolygó föld fia
                                  s még mindig a holt kiszáradt szavak
a halál sarkig nyitott utcasarka
                                 mielőtt az ember világra jön
már elég öreg ahhoz hogy meghaljon
                                 a szíved is eláll oly naivul
s az élet megy tovább mióta csak
                                 két lábra állt s vajh haladt-é előre
(könyvek által?)
                                 a világ?