A sajáttá lett/tett „idegen” (Murányi Sándor Olivér Üres és teli című könyvének ürügyén)
Könyvről könyvre
Fried István írása
„Mindig nyugtalanítóbb, mi történik egy emberben, mint a kérdés, mi történt az emberrel?” – hivatkozom Márai Sándorra, aki feltehetőleg sem az ún. lélektani regényt nem kívánta igazolni, sem a nevelődési regény ellen nem óhajtotta felemelni szavát.
Egyszerűen – úgy gondolom – annak adott pusztán hangot, aminek valaha Kosztolányi Dezső, Tolsztoj művét, az Ivan Iljics halálát olvasva, az egyes ember tragikus sorsát idézte föl, mivel halállal végződő életéről van szó, meg talán arról, hogy minden egyes emberrel újra – és elölről kezdődik a történet. Murányi Sándor Olivér más összefüggésben eképpen fogalmazza meg: „az üresből ered a teli, és a teli beleáramlik az üresbe”. Azt azért ne feledjük: évtizedek teltek el Kosztolányinak és Márainak az euro-szubjektum elesettségéről, fenyegetettségéről, Rilkét is visszhangozva egyszeriségéről versbe, esszébe, szépprózába beleírt oknyomozása óta: a sokszor önmaga ellentétébe forduló világ újabb meg újabb esettanulmányokat kínált föl az erre vállalkozók számára. Minden érték átértékelődését Nietzsche tudatosította, s ez a folyamat azóta is tart, ennek hol előnyös, hol vészteljes vonatkozásai kerülnek az előtérbe. Az erre a folyamatra önmeghatározásának megfelelően egyre határozottabban reflektáló összehasonlító irodalomtudomány részint elemzésének tárgyává, a tárgymegjelölés kulcsfogalmává tette az „idegen”-t emberközpontú vagy elvontabban művészeti jelentéslehetőségét megcélozva; részint az idegenkonstrukciókhoz képest, annak viszonyfogalmaként értelmezett sajátot igyekszik irodalmak, szerzőfunkciók, költői magatartások, kritikusi attitűdök, irányok és irányzatok komparatív bemutatásakor körülírni. S bár eddig a tárgytörténetnek meg a motívumtörténetnek, újabban az imagológiának volt-van fönntartva például a népképzetek alakulástörténete egy másik nép gondolkodási mechanizmusában és/vagy művészeti alkotásaiban (az irodalomban, a zenében, igen nagy véleményformáló hatással a filmben, egészen korán a képzőművészetben), az újabb, posztkoloniálisnak nevezett kutatásban jutott használható (persze, sosem egyértelmű) terminológiához a közeli saját és a távoli idegen egymáshoz viszonyulásának leírási, érzékeltetési módszertana. Ebben az összefüggésben például a romantikában (a magyarban is, gondoljunk Vörösmartyra, majd Jókaira) számottevő szerepet játszó „orientalizmus” újragondolása is szükségesnek mutatkozott. S jóllehet a magyar irodalom a századforduló művészetével összhangban igyekezett feldolgozott tárgyainak határait kiterjeszteni, inkább a különösség, az idegenség, a félelmet és borzadást keltő idegenség színre vitelének stratégiáját követte. Ha Lengyel Menyhért világsikerű Tájfun című színművére gondolunk, amely a saját-közeli és a távoli-idegen összeférhetetlenségét tanúsította, de ideidézzük Bartók Béla a maga korában botrányosnak számító balettjének, A csodálatos mandarinnak alaptörténetét, érzékelhetjük, hogy korántsem a megértés akarása mozgatja a szereplőket, hanem a sajátban mindig, noha olykor a tudattalanban rejtőző idegen elkülönítése, idegenségének elhárítani törekvése, s ez az elhárító igyekezet mozgatja a mű tendenciáját is. Ehhez az „egzotikus”, a meg nem szokott, a borzadályt keltő, az ismeretlen bizonytalanságot sugalló motivikája párosulhat. Ennek ellentettje a félreértés, a kizárólag a saját, nemegyszer konvencióvá lett, általánosan elfogadott szemlélet alapján megformált mű; Puccini zeneileg remek operájának, a Pillangókisasszonynak érzelmes, ne tagadjuk: érzelgős története, de a kései Turandot, ez a „lélektanilag” hiteltelen, zeneileg inkább részleteiben, mint egészében meggyőző opera nem kevésbé tanúskodhat amellett, hogy az idegen befogadását nem segíti elő a saját önnön, makacsul tartott pozíciója felőli értelmezése, amely kizárja annak lehetőségét, hogy a sajátban (esetleg) megbúvó idegen, illetőleg az idegenben (esetleg) megbúvó saját valóban megszólalhasson, megszólíthatóvá legyen. Ugyanakkor nem feltétlenül cél a följebb említett kettős lehetőségnek mindenáron történő felmutatása.
Murányi Sándor Olivér kötete éppen abban tér el (nem írhatom, hogy hasonló, mivel előtte ennek a témakörnek ilyen keretben való földolgozása a magyar irodalomban még nem történt meg) akár tárgytörténetileg, elődei vállalkozásától, hogy érvényesíti egyfelől a kettős optikát, azaz – nevesítsünk – Székelyudvarhely felől tekint a Japánból honosított „harcművészetre”, s itt a művészet hangsúlyossá válik, illetőleg a leginkább japáni és kínai eredetű, de – s ez sem lényegtelen – magyarra átültetett, inkább filozófiai, mint harcművészeti könyvekből kölcsönzött gondolatokat, verssé tördelt bölcseleti téziseket, (ön)nevelési tanácsokat, sőt, a mozdulatművészetet is beilleszti nem egyszerűen a főleg Székelyudvarhelyt eddig leélt életbe, hanem a székelyudvarhelyi környezetbe is. Ezáltal több szólamban szól a kötet: kevéssé „szakmai”, azaz a karate szabályrendszere, a karatézó versenykrónikája (egyáltalában a „verseny” mint olyan kiiktatódik a töredékesen előadott történésekből) lesz része a történéseknek, mint inkább az, miként sajátítja el egy, a világban, szülőföldjén, családi körben helyét kereső, önmagával elégedetlen, de ezt az elégedetlenségét tettre váltani kívánó fiatalember azt, amit az edzőteremben sajátít el, illetőleg amit a szakmai-bölcseleti és bölcseleti-szakmai kötetekben talált; de legalább annyira fontos, miként fogadja egy falusi-kisvárosi környezet, a család ennek a fiatalembernek állhatatos gyakorlását a magányban, furcsa mozdulatait, nem kevésbé furcsának tűnő megnyilatkozásait. Ha műfajilag szeretném megnevezni a kötet jellegét az ön-elnevezés; esszé megjelölése kívánkozik az élre. A kötet ajánlás és bevezetés, illetőleg utószó között címmel ellátott fejezetekre oszlik, melyek részint elmélkedések, részint történések, különféle helyekről származó idézetekkel. S éppen a megértés, a másban, a különösnek hittben fölfedezhető rokonulási szándék menti meg a szerzőt attól, hogy eklektikába fúljon az előadás. S csak mellékesen, az ajánlott olvasmányok között első helyen a könyvek könyve található, zárásul Márai Sándor Füveskönyve („a köznapoknak is van mesterfogása”), ajánlott olvasmányok többek között egy jezsuita atya kötetei, a magyar irodalomban Weöres Sándor tolmácsolásában ismert Tao Te King, valamint japán mesterek, tanítók művei. „A könyvek az emberi sokszínűség bizonyítékai” – állítja Murányi Sándor Olivér, s ezen keresztül a többféleképpen látás és értés mellett teszi le szavazatát. Másutt Máté evangéliumára, majd Assisi Szent Ferencre hivatkozik, hogy a karateedzések tanulságaival ötvözze: „A harcos alázattal segíti a gyakorlásban harcostársát. A karatéban saját testünket bocsátjuk társunk rendelkezésére, amikor megengedjük, hogy (…) ütéseket és rúgásokat gyakoroljon rajta. (…) A harc alázattal kezdődik, és alázattal végződik. Ne becsüld le ellenfeled, mert ő – akarja vagy sem – társad a megértés útján.” Merész asszociációval idézem ide Goethe Wilhelm Meister vándoréveinek ama passzusát, amelyben a Pedagógiai Provinciát írja le, a háromszoros tisztelet (ezt Tandori Dezső alázatnak fordította, jogosan) valójában a följebb idézett magatartással mutat hasonlóságot, s egyben cáfolata a harcművészet agresszív, támadó voltának (másutt olvasom a könyvben, az agresszivitás elhárítása, az emberben megbújó agresszivitás megszüntetése látszik célnak). A nem annyira vallási, mint inkább eszmetörténeti-irodalmi hagyományba állítással hangzik föl a másik szólam, amely a megkomponáltságot, a megformáltságot lényegi elemként tudatosítja a maga és az olvasó számára, s ezen keresztül nem a forma és a tartalom fölcserélhetőségéről, hanem komplementer voltáról árulkodik. Harmadik szólamként látszólag pihentető betétként a helyenként olvasható anekdotikus-„önéletrajzi” részletek volnának megnevezhetők. S bár „súlyuk”-ban, „filozófikum”-ukban nem vethetők egybe a távol-keleti bölcseleti áthallásokkal, a saját meg az idegen konfrontálása talán ezekben az epizódokban a leginkább látványos. Természetesnek vélhetjük, hogy a falusi-kisvárosi kívülálló számára egzotikusnak, furcsának, akár bolondosnak is tetszhet a gyermekifjú karatés ruhája és gyakorlatozása, az idegennel szemben érzett, indokolható csodálkozás, hitetlenkedés jelzi az áthidalhatatlanságot a megszokott és a sosem látott – ha úgy tetszik –, az „egzotikus” között. Ezzel ellentétben vázolódik föl az ifjú útja a kalandkereséstől a megértésig, a sajáttá lett idegen önnön létezésébe integrálásáig. Azt nem volna helyes állítani, hogy egy töredékes nevelődési regény volna rekonstruálható a kötet fejezeteiből. S ennek nem az a legfőbb akadálya, hogy a közvetlenül „önéletrajzi”-anekdotikus elszórtan, epizódikusan, más jellegű passzusokba beillesztetten még egymás mellé gondolva sem ad sem teljes, sem részleges történetet. Az a személyiségszemlélet, amely a székelyudvarhelyi nevelésből és az olvasott könyvekből, az edzőteremben elsajátítottakból meg az innen az önnevelésbe átvittből összegződik, nem követi, igaz, nem is tagadja a nevelési/nevelődési regények „sémá”-ját, ám semmiképpen nem emlékeztet (például) Hans Castorp történetére, de Wilhelm Meisterére sem. Éppen azért, mert a saját meg az idegen olyan jellegű találkozása/találkoztatása bomlik ki előttünk, amely ezeket az érintkezéseket egy mindenképpen hagyományos európai és egy európaivá adaptált távol-keleti gondolkodás, magatartásforma lehetséges konfliktusait is megélve, jelzésszerűen, humorba oltva mutatja be, s ezzel párhuzamosan, erőteljesebben meghúzva ennek a történésszálnak, gondolati útnak körvonalait, demonstrálja: miképpen lelhet egymásra, miként harmonizálható az, ami egymáshoz képest idegen; másképpen kifejezve, az idegenben miképpen fedezhető föl az, ami az emberi személyiséget önmagához elvezetheti. Igaz, a távol-keletinek mondott európai környezetben kap alakot, az időnként felbukkanó japán Mesterek mellett a magyar Mester közvetíti a harc- és mozdulatművészetet, azt a formatant, amely mindenképpen az idegen elemet jelenti. Kiváltképpen akkor, ha a mögöttes tartalomban a távol-keleti bölcseletből leszűrt tanok húzódnak meg. Ezt ellensúlyozza, hogy a magyar fordításokban óhatatlanul „tükröződik” a magyar gondolkodás. Murányi Sándor Olivér könyve azonban nem a távol-keleti világ közvetítésére vállalkozik. Ennél kevesebbre, hiszen szemelvényeivel erősen válogat, azt idézi, amire gondolatmenetéhez, önnön gondolkodása ismertetéséhez szüksége van. S bár nem állítja az előtérbe személyisége alakulásának történetét (s ez a többlet), a kötetből összerakható egy ilyen történet is. Anélkül, hogy kikerekedne, teljessé válna, a személyiség a maga sokoldalúságában, sokszínűségében megjelenne. Némi szkepszis érzékelhető abban, hogy az elbeszélő visszavonul, amikor külső történetét követőleg a belső történet elmondására kerülne sor. Ehelyett inkább a harcművészet művészeti vonatkozásaira tér át, azokat részletezi hitető erővel. Külön kiemelendő a Szándéknélküliség című rövid fejezet. „Az elvárásoknak korát éljük”, indítja a szerző ezt a részt. A továbbiakban ennek alternatíváját vázolja föl. Ugyanis a racionalista, szűk látókörű kiszámítottság nemcsak a legújabb kori ember tévhite az ész mindenhatóságában, hanem az esély egyféleségének dogmája is. A szándék – ösztön szembeállítás itt aligha szó szerint értendő, inkább jelzései kétféle magatartásnak: a magahitt, a felvilágosodás elveit aprópénzre váltó, „alázatot”, „áhítatot” nem ismerő (Márai is ilyen értelemben hirdette: „Tanulj áhítatot”!), a technikai civilizációtól elkápráztatott ember áll szemben (korántsem egy rousseau-ista elveket hangoztatóval) azzal az ideállal, akit Murányi Sándor Olivér megcéloz, és aki a célt nem cseréli föl az eszközzel, és nem zárkózik be a sajátba, hanem felfogja az idegen „üzenetét” is. „A székely táncosok mozdulatait a zene és a helyzet irányította. Nem tervezték el előre, hogy milyen figurákat járnak, táncuk még sem vált monotonná vagy szaggatottá.” Ez akár allegóriája lehetne a másik felfogásnak és létezésnek, amely a művészet és az „élet” (a zene és a helyzet) egymáshoz képest kiegyenlítő tényezői szerint fogalmazza meg önmagát. „A szándéknélküliség megragadja a pillanat és az alkalom nyújtotta lehetőségeit, ezért nincsenek határai, s cselekedeteid általa mindig igaz énedet tükrözik.”
S most vissza a saját és az idegen szorosabb értelemben vett kérdésköréhez. Egy ún. karatés könyvben váratlanul (de váratlanul-e) „verbunkost táncoló idős bácsik”-ba botlunk. Méghozzá egy bekezdéssel azután, hogy a harcművészettel kapcsolatban az alábbi példamondat íratik le: „A technikát a helyzet szüli”. Amit első megközelítésben nyilván a harc, a küzdelem technikájaként értünk; a kötetegész ismeretében azonban gyanúperrel élek. Ez a látszatra véletlenül bekezdészáróként odabigygyesztett mondat nem utal-e ennél többre? Nem a technika szüli a helyzetet, hanem jobb esetben a helyzet szüli a technikát, miként a táncosok lépteit nemcsak a zene felszabadította spontaneitás, hanem a helyzet igényelte bölcsesség, rutin, körülmény irányítja. Lehetőséget eszerint a pillanat és az alkalom kínál, az idő meg esetleg a tér… Ennek nem legyőzése, hanem megértése a feladat. A szokások és a szabályok fölállította, többnyire merev határok meggátolják az én kibontakozását és megfogalmazódását, hiszen nem tűrik, hogy a pillanat és az alkalom szerephez jusson. Mivel csak szerepek vannak, elvárások, amelyeknek meg kell(ene) felelni. Csakhogy az én véglegessé váló stabilizálódása aligha lehetséges. „Egy ismerni és más az ismerthez görcsösen ragaszkodni.” Egy beszédes idézet, amely természetesen a karatéból indul ki, s a karatéra vonatkozik, ám – mint már annyiszor – „átvitt értelemben” sem érvénytelen: „Aki a múlt karatéját ma alkalmazza, az a múltban él, nem a mában, és eredményt is a múltban remélhet, nem a jelenben.” S hogy a paradox fogalmazás sincs a könyv szerzőjének ellenére, arra egy másik helyről hozok példát. Miközben a vágyak, a hiú ábrándok téveszméknek bizonyulnak, a jövőre vonatkozó cél kitűzése aligha mellőzhető. „Csak úgy élhetünk teljesen a jelenben, ha van jövőbeni célunk. Ez a folyamatos tudatosság állapota. Az vagy, akivé álmaid tesznek.” A folyamatos tudatosság meg az álom egymást kizárni látszanak, ha az álomnak nem lenne olyan „mellék”-jelentése, amely összeegyeztethető a tudatossággal. A tudatosság rációja és az álom nem a racionalista lényege között van átjárás, még akkor is, ha a megfogalmazásban látszólagos ellentét búvik meg. Ezúttal (a VÁGY című fejezetben) egy juhász-anekdotát olvasunk, s a karatés vonatkozások elmaradnak, ám a megint csak kurta fejezet fölépítése távolról a távol-keleti példázatok és magyarázatai felépítésére emlékeztetnek.
A záró fejezetnek szánt a CÉL első mondata családi jelenet töredéke. Ebből a legkisebb „egység”-ből ível föl az elbeszélő allegóriáihoz, ezekkel népesíti be a Cél világát. Feltűnő a főnévi igenevek száma és jelentősége, a fejezet felénél foglalják el az igék a helyüket. A bölcselet általánosságából és időtlenségéből értünk eképpen visz-sza az erkölcsi felszólító módként is fölfogható igés előadáshoz, amely mintegy öszszefoglalni látszik a kötetben feltüntetett olvasmányokból, az edzőteremből, az életbeli tapasztalatokból átszűrt (nem egyszerűen tanulságokat, hanem) tudást, amely a tárgyszerű énszemlélethez vezethet el. S a CÉL éppen úgy nem rögzíthető, mint a karatés tudás, a tegnapi eredmény mára már nem érvényes, a „siker” (Márai szerint talán csak félreértés) csak meghatározott ideig tart ki. „Ha elérted, amit akartál, más célokat tűzöl ki magad elé.” Összevág ez Madách Ádámjának szavával, szerinte a cél halál, az élet küzdelem, s az élet célja a küzdés maga. S hogy éppen ennek a könyvnek olvastán támadt gondolataimat regisztrálva bukkan föl kulcsszóként a küzdelem, a küzdés, módot ad arra, hogy tovább fűzzem gondolatmenetemet. Hiszen első megközelítésben edzőteremben, Székelyudvarhelyt, kis közösségek világában vagyunk. Csakhogy ez a kis világ, a könyv értelmezésében és a könyv elbeszélőjének előadásában szimbolikus hellyé válik, ahol tárgyak, jelenségek és jelenések a rész és az egész, a közeli meg a távoli, a saját és az idegen el- és összerendeződésük esélyével rendelkeznek; azaz esélyessé válnak, hogy újrafogalmazzák mindazt, ami európai és nem európai évszázadok folyamán jó darabig csak torzulva mondatott ki. Elmondható, hogy a XIX. században Európa és Japán kapcsolatai kevéssé szerencsésen alakultak. Világháborús kataklizmákra volt szükség ahhoz, hogy az európai művelődés japáni befogadása új útra terelődjék, illetőleg a japán művelődés (az irodalom, a film, az animáció, de a virágkötészet is stb.) európai befogadásában ne az egzotikusnak, a különösnek, a távolinak kijáró(?) ámulat vagy rémület domináljon, hanem a művészetet megillető méltó értelmezés. A harcművészet európai elterjedéséhez termékenyen járultak hozzá azok a japán mesterek, akik tudásukat s a harcművészetekkel együtt bölcseleti elgondolásukat közvetítették a figyelő tanítványoknak. Japán és Európa kapcsolattörténetében a Mester—Tanítvány viszony kölcsönössége és fölcserélhetősége oldja azokat a feszültségeket, amelyek a saját és az idegen szembesülésekor (óhatatlanul?) jelentkeznek.
Az összehasonlító irodalomtudományban érzékelhető kultúratudományi fordulat nem azzal az igénnyel lépett föl, hogy helyettesítse a nemzeti filológiákat, még azzal sem, hogy szuper-tudományként fogadtassa el magát. Éppen ellenkezőleg: a tudományköziség sokat emlegetett, ám kevéssé „gyakorolt” szempontjait is fölhasználva, a közvetítés lehetőségét továbbra sem adja föl, csakhogy nem kizárólag az irodalomközpontúságtól vezettetve, hanem hol szomorúan, hol beletörődéssel, hol minden új iránt érzett kíváncsisággal él az intermedialitás kínálta eszközökkel és módszerrel. A nyelvben és nyelv által létrehozott alkotások, legyenek azok a szépirodalom köréből valók vagy más területekre kalandozók, mindenképpen megérdemlik a kultúrában elfoglalt helyük, kontextusképző aktivitásuk, viszonyrendszerük elemzését. A különféleképpen megrajzolt idegenkonstrukciók integrálása egy sajátként funkcionáló rendszerbe, segíthet a saját karakterisztikumának jobb értésében, de segíthet a saját tágabb környezetének és közegének átvilágításában. Ezt szem előtt tartva szerény célkitűzésénél jóval érdekesebbnek és figyelemreméltóbbnak gondolom Murányi Sándor Olivér kötetét, mint annak igazolását, hogy az esszé felszabadító energiáját mozgósítva miként látható, olvasható össze közeli és távoli, meghitt és (főleg eleinte) idegen(nek tetsző). Ez az összeolvasás (az említett ajánlott könyvlista szerint szó szerint is érthető) a szerző által harcművészeti esszének nevezett műfajteremtő célzattal bír, ám ezen messze túl bizonyítja, hogy az idegen értése/ismerése nem önmagunktól való eltávolodáshoz vezet; de nem járhat együtt az idegen tudatos félreolvasásával, azaz azzal sem, hogy saját elképzeléseinket erőltetjük az idegenre. Az idegen is, a saját is megmarad pozíciójában, csakhogy e megmaradás nem megmerevedés, hanem nyitottság, befogadásra készség, világra tártság. A TANÍTVÁNY így karakterizálódik a könyvben: „Aki képes mást maga fölött elismerni anélkül, hogy ettől szolgalelkűvé válna, az igazán önmaga urává válik.” S végül még egy mondás, amely akár summája lehetne a kötetnek, amelynek szép kiállításáról, Öllerer András illusztrációiról és Balázs Attila fotóiról ezúttal nem lehetett szó.
„Mindannyian mások vagyunk, mégis van közös bennünk: az Út, amin járunk.”
(Székelyudvarhely, 2007.)