Kozsár Zsuzsanna – Menekülés (2)
Ágyban
„Most mehetsz már utadra.”
– Elaine, enned kell, hallod? Na, egy kis levest legalább, az majd erőt ad. Ne makacskodj már, nagyon legyengültél, vért vesztettél. Hallod, Elaine? Egyél! A fiadnak szüksége van rád, szedd össze magad, egyél!
– Nem tudok – suttogta. Mintha ólom lett volna a gyomrában, forró és nehéz, az ágyhoz nyomta őt, mintha láthatatlan kezek fojtogatnák, kapkodta a levegőt, és rázta szüntelenül a remegés.
Nehéz szülés volt, a gyermek egészséges volt és életrevaló, de őbelőle kiszívott minden erőt. De nem, mégsem a gyermek volt a hibás, mit tehetett az az ártatlan kis lény arról, hogy anyja ereje cseppenként elszivárog, és csak a sötétség és kétségbeesés terjed benne egyre jobban? Semmit sem tehetett róla az a csecsemő, az apja tehetett róla, Lancelot.
Mert ő nem vett többé tudomást Elaine-ről, kerülte a vele való találkozást, az apaságra csak gúnyos megjegyzéseket tett, Elaine fantazmagóriájának nevezte, ki tudja, kivel szűrte össze a levet az a kis szuka, de azért rákenné a bűnt, bemocskolná a nevét, de arra ugyan hiába vár, hogy feleségül vegye, és felneveljen valami fattyút.
Lancelot a gyermek születését hírül hozó követet kidobta, és már azt is fontolgatta, Artus királyhoz megy panaszra, de szerencsére mégsem kellett ehhez folyamodnia, Elaine értett a szóból, nem zaklatta többet.
Csak feküdt a gyermekágyban, többnyire szavát sem lehetett venni, és az ereje nem akart visszatérni. A gyermek mellé dajkát szereztek, mert Elaine nem tudta szoptatni, nem jött meg a teje. Látni sem akarta az újszülöttet, tán azért nem nyíltak meg a tejcsatornák, így védekezett a fia ellen, mert amikor meglátta, és a gyermek ráemelte ködös tekintetét, Lancelot szemével nézett vissza rá, ugyanolyan volt a nézése, mint az apjáé azon az egyetlen emlékezetes éjszakán, mikor elélvezett Elaine ölében. Fájt az az emlék, szúrt és égetett, de nem tudott szabadulni tőle mégsem, fel kellett idéznie újra meg újra, önmarcangoló gyönyörűséggel. Mert Lancelot nem szerette őt, csak elvesztette a fejét, bűvölet alatt állt, de soha nem kellett neki Elaine. Ó, nem a nőtlenségi fogadalma miatt, dehogy. Egyszerűen nem kellett, mert nem ő volt az igazi, ezt érezte Elaine, a visszautasítást és megközelíthetetlenséget is, mikor gyámoltalan kísérletet tett rá, hogy elhitesse vele, gyerekük lesz.
Pedig Lancelot nem volt tiszta és nem volt erényes, többen suttogtak a kalandjairól, még a királynővel is meggyanúsították őt, de Elaine ezt már túlzásnak érezte.
Aztán megtudta, hogy Camelot úrnőjét Ginevrának hívják, és akkor még jobban összezavarodott benne minden, hiszen az lehetetlen, hogy Lancelot bűnös viszonyt folytasson a király nejével, nyilván ábrándozik csak Ginevráról. Elaine tudta, mennyire erősek az álmok, és ettől csak még jobban szerette Lancelotot, hisz még ebben is egyformák. Ha csak egyszer eljönne, térdre vetné magát előtte, úgy kínálná neki fel magát, és nem bánná azt sem, ha Lancelot továbbra is Ginevra nevét suttogná, mikor belé hatol, nem bánna ő már semmit, csak itt lenne végre mellette.
De Lancelot nem jött el, és a fiára sem volt kíváncsi, megtagadta.
Végül már Merlint hívatták, mert Elaine szinte átlátszóvá vált, csonttá soványodott, és szeme a semmibe meredt.
Az öreg mágus azonban csak a vállát vonogatta. Meg tudná hosszabbítani Elaine életét, adhatna neki gyógyító főzeteket, de csak ideig-óráig tartó hatást érne el vele. Elaine nem akar élni, mindegy neki, mi történik vele, ő már útra kész, nincs, ami itt tartsa a földön, nem kötődik semmihez és senkihez.
– Összetört a szíve – rázta a fejét Merlin. Tudta azt is, ki okozta Elaine sorvadását, és fejcsóválva szomorkodott rajta, hogy miért is kellett fondorlattal teljesíteni a próféciát, ha egy olyan kedves lény pusztul el miatta, mint Elaine. Nem térítheti őt magához csak Lancelot, ő még visszahúzhatná az örvényből, de nem teszi, nem hiszi az éjszakát, hogy is hihetné, hisz megbabonázták, ő Ginevrát ölelte valóban, ahogy máskor is, sosem nyúlt még Elaine-hez.
Szegény kislány, gondolta Merlin, erősebb nála a szerelme, felemészti, az ő testéből táplálkozik, mert nem kaphat élelmet, reményt máshonnan. Bizony jobb lett volna, ha sosem ismeri meg Lancelotot.
Ugyanígy érezte Elaine is. Bárcsak… Bárcsak itt lenne Lancelot, és csókolná őt. Bárcsak ne csókolta volna meg sohasem. Bárcsak ő lehetne Ginevra, és birtokolhatná Lancelot szerelmét. Bárcsak Lancelot rádöbbenne végre, hogy Elaine részesítette a gyönyörben, és eljönne hozzá. Bárcsak sose tette volna be a lábát a házukba, bárcsak sose szeretkeztek volna.
Elaine elfordította a fejét, hogy ne is lássa, megint étellel kínálják. Behunyta a szemét, maga fölé képzelte Lancelotot, ahogy a nyelvével gyönyörhöz juttatja őt, és hevesen összerázkódott.
Liliom a csónakban
„Már árva volt,
mikor szülte anyja.”
Felséges uram,
mikor ezt a levelet olvasod, én már nagyon messze leszek mindentől, ami egykoron számomra földi lét volt, földi boldogság, földi szenvedés. Mivel közeledik már a perc, mikor búcsút mondok mindennek, ami az életet jelentette, szeretném jóindulatodba ajánlani fiamat, Galahadot, akit árván, támasz nélkül hagyok itt a földön. Tudom, azt gondolod most, uram, gyengeség, hogy nem maradok életben, hogy feladom a harcot, de kimerített már a magány szakadéka, és az, hogy csak eszköz voltam, mások játékszere. Apám, nem kárhoztatom, arra használta méhemet, hogy felneveljem benne a magzatot, aki majdan a szent Grál lovagja lesz. Nem rovom fel bűnéül, hisz én csak egy porszem vagyok, értéktelen morzsa. Azért sem kárhoztatom, hogy megtévesztette Lancelot lovagot, a cél érdekében tette, a gyermek világra jötte minden másnál fontosabb volt.
Uram, ne haragudj meg Lancelotra sem, nem ígért ő nekem semmit, nem hitegetett, mindig távol tartotta magát tőlem. Az az egyetlen éjszaka, mikor gyermekünk megfogant, nem az ő bűne volt, varázsitalt kapott, hogy elveszítse a fejét, hogy ne gondolkodjon, csak nemi ösztönének engedelmeskedjen. Lancelot nem tehet semmiről, arról sem, hogy sosem szeretett, arról sem, hogy visszautasított és elkerült később, arról sem, hogy az egyetlen éjszakánk minden csepp gyönyörűsége másnak szólt, nem nekem, az ő elérhetetlen kedvesének szólt minden, őt árasztotta el csókjaival és simogatásaival, nem engem, aki méltatlan vagyok hozzá. Álmai asszonyát ölelte, hiszen bűvöletben volt, mert ő is eszköz volt csak, hogy megszülethessen a szent Grál lovagja.
Arról sem tehet senki, uram, hogy nincs már erőm tovább élni egyhangú, örömtelen életemet, az én kudarcom ez, kizárólag az én gyöngeségem, hogy nem tudok hinni már odaadásban, szerelemben, nem tudok hinni már semmiben.
Ezért jobb, uram, ha csöndesen elmegyek, nem sír majd utánam senki, hiszen fiamnak nincsenek még emlékei rólam, mások pedig menekülnek az emlékem elől. De én már nem menekülhetek illúziókba és ábrándokba, mert elérkeztem az út végére, farkasszemet nézek a semmivel, nincs tovább.
Csak arra kérlek még, uram, testemet, melyet ezzel a levéllel együtt hűséges szolgám juttat el hozzád csónakon, ne tegyétek megjelölt földbe. Engedd útjára, uram, a sajkát, hadd ússzon a tengerig, hadd legyen testem a végtelen vízé, ne legyen sírom, melynél megállnak a kíváncsiskodók, hogy a sorsomon sajnálkozzanak. Felejtsetek el engem, uram, ezt kívánom, és kegyelmedbe ajánlom az én kicsi fiamat, aki sosem volt az enyém, sem az apjáé, csak a feladaté, melyért a világra jött.
Felséges uram, Artus király, kísérje az ég áldása lépteidet, és ne gondolj haraggal a te hívedre, Elaine-re, Pelles leányára.
Titkok
„Mi vétek nyomja lelkét?”
EGY
M: Gondolom, azt remélted, többé nem látsz.
A: Nincs nekem olyan szerencsém. Mit akarsz, Morgan húgom?
M: Egy kicsit kedvesebb is lehetnél, Artus.
A: Kedvesebb? Átvertél. Kihasználtál. A saját önző kis céljaidra!
M: Azért neked sem volt olyan rossz, kedves bátyám. Igaz, tizenöt éve volt, de pontosan emlékszem rá. Nem kellett téged sokat nógatni.
A: Ne gúnyolódj azon, hogy férfi voltam, és nem király azon az egyetlen estén.
M: Férfi! Egy begerjedt hím, aki csak a csábító nőt látta bennem.
A: Honnan tudhattam volna, hogy a húgom vagy! Nem azt mondtad, Igraine lánya vagy, azt mondtad, Morgan le Fay vagy, nekem ez a név nem mondott semmit.
M: Hiányos információkat kaptál a kedves kis házivarázslódtól. A származásod titkát sietett közölni veled, csak a rokonságnak felejtett el bemutatni. Egyébként a te apád is átverte anyámat, helyette is visszaadtam a kölcsönt!
A: Mit tehetek én az apám vágyairól?
M: Anyánk sosem heverte ki azt, hogy téged elvesztett. Minket gyűlölt helyetted is! Hát csodálod, ha kihasználtalak?
A: Nem csodálok én semmit, Morgan. Ki vele, mit akarsz, nem önzetlen rokonlátogatásra jöttél.
M: Dehogynem, édes bátyám, hiszen tizenöt éve nem láttalak! Hát mesélj, hogy vagy, mi történt veled ezekben a hosszú években? Látom, megnősültél. Helyes kislány.
A: Ginevrát hagyd ki a mocskos kis játszmáidból!
M: Félted a kis cicababádat?
A: Morgan, ne játssz velem! Nincs időm erre.
M: Meg se kérdezed, mi van a fiaddal?
A: Nekem nincs fiam, jobb, ha ezt megjegyzed!
M: Elég gyenge emlékezetem van…
A: Mivel frissítsem fel az emlékezetedet?
M: Igazán nem értem, miért vagy dühös. Ahelyett, hogy örülnél, mert meglátogatott a kis húgod. Akinek olyan fontos vagy, hogy ezentúl naponta szeretne látni.
A: Értem.
M: És meg szeretné ismerni a feleségedet is.
A: Szóval udvarhölgy akarsz lenni.
M: Okos vagy. Igazán gyors a felfogásod. De ez még csak az egyik része a dolgoknak.
A: És a másik?
M: Modred.
A: Az ki?
M: A fiunk!
A: Morgan!
M: Bocsánat, felség. A fiam. Az unokaöcséd. Őt is magammal hoztam.
A: És most azt akarod, üssem lovaggá?
M: Kicsit nehéz természete van… hiába, rossz vérből származik… de lásd, kivel van dolgod, eltekintek a kerekasztal lovagjaitól. Az is elég, ha az apródok közé beveszed.
A: Jó.
M: Hát akkor megbeszéltünk mindent. Felséges uram, óvjon az ég.
A: Legfőképp tőled, Morgan le Fay.
KETTŐ
L: Mi van ma veled? Olyan vagy, mint egy darab fa. Már nem élvezed, ha együtt vagyunk?
G: Ez olyan buta kérdés, szívem. Persze, hogy élvezem.
L: De…
G: Félek.
L: Félsz? Mitől?
G: Lebukunk egyszer úgyis.
L: Dehogy. Hónapok óta járok már a rejtekajtón át a hálószobádba. Sosem volt baj.
G: Azért voltak meleg helyzetek.
L: De a szerencsénk nem hagyott cserben.
G: A szerencse forgandó. Nem élhetünk vissza vele.
L: Mióta vagy te ilyen félős? Hová lett az én csodálatos úrnőm vakmerősége?
G: A vakmerőség esztelenség, Lancelot. Abba kéne hagynunk, mielőtt baj lesz.
L: Nem lesz baj, fogd már fel. A komornád hűségesen őrzi a titkunkat. Egy kisebb vagyonért cserébe.
G: Nemcsak ajándékkal lehet titkokat kicsikarni valakiből. Fenyegetéssel, bántalmazással is lehet.
L: Történt valami?
G: Nem. Csak olyan rossz előérzetem van. Amióta itt van a palotában Morgan le Fay, nincs egy nyugodt éjszakám.
L: A vészmadár. Amerre jár, elhervadnak a virágok, felsírnak a csecsemők… de én megvédelek a gonosz álmoktól. Gyere, bújj ide mellém.
G: Most is csak a szerelmeskedésre tudsz gondolni?
L: Mikor annyira izgató vagy. Engedd el magad.
G: Lancelot, meg kéne újítanod a nőtlenségi fogadalmadat.
L: Minek? Úgyse akarok megnősülni, hisz fogva tartod a szívemet.
G: Morgan láthatná, hogy téged nem érdekelnek a nők.
L: Persze hogy nem. Csak te.
G: És Elaine?
L: Hogy jön ide Elaine?
G: Szeretted, nem? Hiszen gyereket nemzettél neki.
L: Magyaráztam már neked, megtévesztés volt, varázslat, én veled szeretkeztem akkor is, nem ővele.
G: Bár hihetném!
L: Hidd el!
G: De akkor tisztességtelen voltál vele, hiszen egyetlen érintés sem volt az övé. És nekem sem volt belőle semmi hasznom.
L: Nem én tehettem róla.
G: Persze, csak dugd a homokba a fejed!
L: Mivel vádolsz engem? Magad se tudod, mit beszélsz!
G: Én csak… én irigylem tőle azt az éjszakát. És hogy a gyermekeddel volt viselős. Én pedig nem… nekem nem lehet…
L: Naaa, kicsim… gyere, ölelj meg. És ne sírj, kérlek. Tudod, hogy bármit megtennék érted. Tudod, hogy csak te számítasz, senki más.
G: Én akkor is félek. Lezuhanok. Téged is magammal rántalak. Menekülj.
L: Dehogy. Butaságokat beszélsz. Csókolj inkább, hisz nemsokára hajnalodik.
G: Lancelot!
L: Tessék.
G: Szeretsz még?
L: Hát persze, kedves. Gyere!
HÁROM
M: Te gyereket vársz!
G: Ugyan, dehogy.
M: Engem aztán nem tudsz megtéveszteni. Reggeli rosszullét, szédülés, hány-inger, ok nélküli bőghetnék… ismerem az ilyet, hiszen van fiam nekem is.
G: Gondolod, hogy tényleg gyerekem lesz? Artus örülni fog.
M: Azt képzelem.
G: Mit akarsz ezzel mondani?
M: Ó, semmit az égvilágon. Hát hiszen egy trónörökös mindig örömet szerez, nem?
G: Biztosan.
M: Persze jobb, ha hasonlít is az apjára. De hát nem mindenkinek van olyan szerencséje…
G: Azért az sem nagy baj, ha az én vonásaimat örökli.
M: Csak ne valaki másra hasonlítson az udvarból… mármint a rokonságból…
G: Te most gyanúsítgatsz engem?
M: Éééén? Ilyesmire vetemednék a királynőmmel szemben?
G: Nem, persze, ne haragudj, nem is tudom, mit beszélek ma.
M: Nem baj, úrnőm. Bőven elég, ha én tudom, mit beszélek. És mikor közlöd vele az örömhírt?
G: Kivel?
M: Hát a gyerek apjával.
G: Kivárom az alkalmas pillanatot.
M: Helyes. Nem kell elsietni. A megfelelő időzítés nagyon fontos. Bizony, bizony, az nagyon fontos.
Lancelot meghökken
„Talán félsz is a nőktől?”
Ginevrának fájt a feje, nem volt ma kedve látni Lancelotot, fáradtnak érezte magát az erotikus erőlködéshez, különben is, jut is, marad is, elég régen megszerezte már magának a szeretőjét, és tudta, nem veszítheti el, ébren tudja tartani a férfi vágyát. Hűséges komornáját küldte elébe az üzenettel, hogy ne keresse ma, elfoglalt, más dolga van, nem tud időt szakítani a lovag szolgálataira.
Az üzenet nem jutott el Lancelothoz, a szokottnál korábban indult hölgye palotájába, mert túlontúl izgatott volt, születésnapja volt, és úgy érezte, ma valami rendkívülit kap majd Ginevrától, valami olyan örömöt, amilyenben még nem volt része, valami emlékezeteset.
A Ginevra hálószobájához vezető rejtekajtó zárva volt, Lancelot többször, egyre meghökkentebben próbálta lenyomni a kilincset, aztán a vállával feszült neki a makacs ajtónak, de az nem engedett.
Káromkodva ment ki, ilyen még nem történt vele, hogy ne jutna be oda, ahova bejutni joga van, a királyné ágyába.
Megpróbálta a szoktalan jelenséget valahogy megmagyarázni, mert hisz az lehetetlen, hogy Ginevra csak úgy ráunt volna, és még arra se méltatná, hogy ezt személyesen közölje vele, csak úgy egyszerűen elzárkózzék. Az is lehetetlen, hogy éppen a születésnapjáról feledkezzen meg, Lancelot hirtelenjében össze se tudta volna számolni, mennyi ajándékot kapott már a királynétól, csak úgy, indok nélkül.
Nem, semmi logikus magyarázatot nem talált a csukott ajtóra. Csak nem leplezték le titkos viszonyukat?
Lancelot szíve kihagyott egy dobbantást, de aztán gondolt egy merészet, elmegy ő a palotába udvariassági látogatásra a királyi párhoz, hiszen lovag, bármikor beléphet az első ajtón is, nemcsak a hátsón lopakodva.
Csalódnia kellett, Artus az udvartartás számos tagjával vadászatra indult, a királyné az udvarhölgyek szerint lepihent, és senkit nem fogad, így Lancelot némiképp leforrázva indult kifelé, ám balszerencséjére az egyik folyosón Morgan le Fay-be ütközött, akit egyébként igyekezett széles ívben kerülni.
– Mi van, szépfiú? – kérdezte Morgan, mire Lancelot lesütötte a szemét, ami kissé álszenteskedőn hatott.
Mondott valami frázist, hogy tiszteletét tette, s a többi, de Morgant ezzel nem lehetett lerázni.
– Nincs itt senki, akivel mulatozhatnál, ugye? – suttogta, és a szűk folyosón olyan közel lépett hozzá, hogy Lancelot szinte a falnak nyomódott, és érezte Morgan gömbölyű mellét, ahogy hozzásimul.
– Én meg már milyen régóta vágyom rá, hogy velem töltsd a kedved – folytatta Morgan, és kezét végigcsúsztatta Lancelot nadrágján.
A férfitest az érintésre azonnal reagált, és Lancelot ettől annyira meghökkent, hogy az első pillanatban mozdulni se tudott, de aztán fellobbant benne a harag, hogy ez a csúfság is épp a születésnapján esik meg vele. Durván ellökte a nő kezét.
– Ugyan már, Morgan! – mondta fojtott hangon. – Hiszen nőtlenségi fogadalmat tettem, mintha nem tudnád.
– És ezt megmondtad Ginevrának is? – sziszegte fenyegetően a nő.
– A fogadalomtétel nyilvános volt, magad is tudod, a királyi pár természetesen jelen volt az aktusnál.
– Bizonyos aktusoknál meg csak Ginevra volt jelen – vágott vissza Morgan. – Vigyázz magadra, Lancelot du Lac, nagyon vigyázz!
Morgan hátrább lépett, várt egy pillanatot, de Lancelot nem mozdult.
– Holnap estig még megtalálhatsz – mondta a nő búcsúzóul, aztán elsuhant, mint egy rossz álom, mint egy baljóslatú tündér.
Lancelot elképedve nézett utána, azon rágódva, vajon mennyit tud, vagy meny-nyit sejt az udvarhölgy Ginevra titkos életéről, és hogy ez a kényszerű találkozás most felkínálkozás volt-e, vagy fenyegetés, vagy a zsarolásnak valami rafinált fajtája, vagy csak a véletlen hozta így a szavakat?
Vállat vont, nem fél ő a veszélytől, úgyse leplezhetik le, óvatosabb ő annál. De vágya Ginevra iránt csak megkétszereződött Morgan érintésétől, visszalopakodott a rejtekajtóhoz, most is zárva találta.
Dühösen ment haza. Otthon egy rövid levélke várta, mindössze egy sor: Ma nem alkalmas enyelegnünk, lovag. Rábámult az aláírás nélküli levélre, se magyarázat, se egy kedves szó, se születésnapi jókívánság. Alig hitt a szemének.
Fogta az üzenetet, bevágta a tűzbe.
Mint egy kutya
„Hűségedért ez lesz a hálám.”
– Morgan le Fay udvarhölgy kér bebocsáttatást, uram! – szólt az ajtónálló.
– Engedd be – legyintett Artus. Ma nem számított semmi, még Morgant is képes volt elviselni, ma gyönyörű volt a világ, mióta Ginevra reggel megsúgta neki, várandós. Fia lesz végre, utódja, ez a tudat olyan boldogsággal töltötte el, amilyet talán egyszer érzett életében, mikor a kardot, a híres Excaliburt kihúzta a sziklából, és Merlintől megtudta, király, Pendragon fia. Hát most meg Pendragon unokája kopogtat hamarosan a világ ajtaján, mit számít ehhez a hírhez képest Morgan bármilyen intrikája, rosszindulata vagy gyűlölete? Ma még unokaöccsét is a keblére ölelné, pedig tényleg nem állhatja azt a fattyút, az kizárt, hogy az ő fia lehetne, annyira bunkó, talán fogyatékos is.
– Jókedved van, felség? – kérdezte Morgan.
– Ginevra gyereket vár, húgom. Hat év házasság után végre megáldatott a frigyünk.
– Ginevra méhe valóban megáldatott – helyeselt Morgan. – Én már hamarabb észrevettem az árulkodó jeleket, melyek a gyermekáldást kísérik.
Artus ránézett a fekete asszonyra, akiről tudta már rég, hogy éjfekete hajánál a lelke sokkal sötétebb. Nem tetszett neki, ahogy Morgan beszélt, volt benne valami baljós, de hát ebben a nőben mindig is volt valami baljós, hiszen boszorkány volt, ha csak jó reggelt kívánt, attól is megborzongott, aki hallotta. Bár máglyára küldhetné, de nem teheti, mert akkor kipattanna a titok, amit úgy elásott a szíve legmélyére.
– Valóban? – kérdezte. – Azért jöttél, hogy kifejezd jókívánságaidat?
– Azért jöttem, hogy felnyissam a szemed. Ginevra magzatát nem te nemzetted.
– Rágalom! Hazugság!
– A királyné szeretője fiatalabb nálad, a magja is erősebb, Ginevra Lancelot gyerekét hordja, már másfél éve viszonyuk van.
– Nincs rá semmi bizonyítékod! – dühöngött a király. – Csak tönkre akarod tenni a napomat, az örömömet, mert éjsötét a te lelked, démon vagy, nem ember, nem bírod el a más boldogságát.
– Most is Lancelot van nála. Csókolgatják egymást.
– Nem igaz!
– De igaz. Én látom.
– Látod?
– Látom. És te is megláthatod.
Artus leroskadt egy székbe, kezébe temette az arcát. Nem, nem akarja látni. Nem akarja tudni. Nem lehet igaz úgysem. Ginevra az övé, mindig az övé volt, egy baba, egy törékeny kis jószág, akire mindig úgy tekintett, mint legbecsesebb vagyonára. Ginevra kislány, ártatlan, sosem vetett szemet senkire, elpirul, ha egy férfi ráemeli a tekintetét, Ginevra olyan tiszta, mint a szüzek, ő az egyetlen, aki élvezheti öle áldását, és még abba is beleremeg, mindig újra és újra el kell nyernie a bizalmát, le kell küzdenie a félénkségét, Ginevra szelíd és jó, neki nincsenek bűnös gondolatai. Ginevra húsz évvel fiatalabb nála, még csak huszonkét éves, kényeztetésre van szüksége, csókokra, szenvedélyre, nem arra a rutinra, amit az ő rendszeres látogatásai jelentenek, Ginevra megérdemel egy fiatal szeretőt, aki leleményes, kísérletező kedvű, aki egész éjjel őt szereti, és nem vonul vissza a saját ágyába egy negyedóra erőlködés után, pedig néha bizony erőlködés, néha teljesen eredménytelen, csődöt mondó férfiasság, de Ginevra csak mosolyog olyankor, nem baj, felséges uram, majd legközelebb, de talán a szeretőjére gondol éppen, az majd kárpótolja őt a félresikerült próbálkozásokért… Nem, nem lehet, nem akarja látni, nem akarja tudni – de hogyan élhet így tovább, ha mardossák a kétségek, hogyan élhet így tovább, bizonyosság nélkül?
– Hogyan láthatom meg?
– Idd meg ezt – nyújtott felé egy kis üvegcsét Morgan –, és látni fogod, mi történik a hálószobájában.
Artus remélte, hogy méreg, inkább meghalni, mint szembesülni azzal, felszarvazták. Szégyellte, hogy kételkedik Ginevrában, szégyellte, hogy nem tud ellenállni a Morgan kínálta boszorkányos eszközöknek, és sajnálta a magzatot, a meg nem születettet, hogy ilyen szörnyű gyanú árnyéka vetül rá. De nem tudott másképp cselekedni, meg kellett innia a varázsitalt.
És meglátta őket. Úgy csókolták egymást, mint akik búcsúznak, mint akik nem bírnak már a szenvedéllyel, mely emészti őket, mint akik önmaguk elől menekülnek egymás karjába. Úgy csókolták egymást, ahogy a halál csókol, teljességgel, odaadással, vadul és mégis gyöngéden, úgy fonódtak össze, mintha egy test lennének, Artus csak nézte megbabonázva, hogy szeretkeznek, és irigységet érzett, mert őt így soha senki, mert ő csak hevültségétől szabadult mindig, de sosem kapott odaadást, sosem kapott szerelmet, sosem kapott vágyaira viszonzást. Ő csak egy engedelmes, nem mozduló testet kapott, egy izgató női testet, melyről azt hitte, birtokolja, de nem birtokolta mégsem.
Előbb a kezében tartott serleget vágta le a földre, aztán aprítani kezdte a berendezést, falhoz csapott mindent, ami a keze ügyébe került, Morgan rég kimenekült már, mikor még mindig dühöngött, és minden széttörő tárggyal saját széttört lelkét próbálta gyógyítani, de nem segített semmi. Leroskadt a földre, nyüszítve, mint egy kutya, ha belerúgtak, ha hűségéért bottal fizették meg, térdelt a cserepek között vérző kézzel, és könnyei belefolytak a mocsokba. De nem lett jobb, semmi nem lett jobb, aztán megjelent Merlin a ködből, megitatta valamivel, és akkor huszonnégy órát aludt egyfolytában.
Mikor magához tért, Ginevra és Lancelot szökésének híre már körbejárta az udvart, és a vitézek készen álltak, hogy királyukkal az élen a gaz csábító nyomába eredjenek.
Lancelotot végigüldözték fél Európán, a királyné egy kolostorban lelt menedékre, és mikor kitelt az ideje, halott leánygyermeket szült. Ő maga is hetekig lengett az e világ és túlvilág közötti hintán, Artus sajnálta a nyomorultat.
A lovagot nem sikerült kézre keríteni, bár Artus megszállottan kergette, de végül fel kellett hagynia az embervadászattal, mert hírnök jött, rossz hírrel: Camelotban Modred anyja segítségével elfoglalta a trónt.
A sereg visszafordult hát, hogy leszámoljon a trónbitorlóval.
Leszámolás
„Tán valami átokverte lény.”
Farkasszemet néztek egymással: Artus és Modred. A seregek hátrább húzódtak, itt most kettejük között folyt a harc, ez a kettejük ügye volt, ők tudták a legjobban, mennyire.
Elkeseredett harc volt, az öregedő férfi a hírneve megtartásáért vívott, a fiatal kamasz a dicsőségért. Modred erős volt, izmai acélosak, és nemcsak nyereségvágy hajtotta. A királyság megilleti őt, vér szerint is megilleti, ha leszámol a ke-rekasztal legfőbb lovagjával, Artus királlyal, akit imád a nép, dicsőítenek a lovagok, mert nem tudja senki, hogy a saját húgát becstelenítette meg, a fiával, közös gyerekükkel meg nem törődött sosem, az se érdekelte, él-e, hal-e. Modred higgadtan vívott, apja iránt érzett gyűlölete nem tette indulatossá vagy hevessé, inkább módszeresebbé, ügyesebbé, cselesebbé, Artus alig győzte hárítani a vágásokat, és érezte, fárad, egyre kevésbé bírja visszatartani az ólálkodó halált. De nem is akarja tán útját állni a sorsnak, elveszített már úgyis mindent, testvéreit sosem ismerte, csak iszonyatos húgát, akitől rettegett, fiától undorodott, és a végsőkig bízott benne, hogy nem az ő vére mégsem, Ginevra megcsalta őt, a reménység magzata pedig holtan jött a világra. Nem számított már semmi, a kerekasztal sem, az ország sem, Merlin sem, legyen inkább vége, úgysincs ereje újrakezdeni.
Elbizonytalanodott, Modred észrevette, szúrt.
Olyan jellegzetes volt az a szúrás, ilyennel még Artus nem találkozott egyetlen ellenfelénél sem, csak ő maga, ő tudta ezt a trükkös, kivédhetetlen mozdulatot. Mégis a fia, vér a véréből, villant belé, mielőtt összerogyott.
– Isten veled, apám! – mondta Modred, és nevetett.
* * *
Ginevrát a kolostor kertjében kapta el, a királyné sikoltott, mikor eléugrott a sövény mögül, de hisz sikoltozhatott, amennyit akart, az apácák szétszaladtak rég, az isten meg úgyse védené meg ezt a házasságtörőt.
– Ne visongj, kurva! – ordított rá. – Vagyok olyan jó, mint Lancelot, nem lesz rossz dolgod, ne félj. Régen tervezem már, hogy leteperjem az apám szukáját, úgyse menekülsz, jobb, ha nem sokat mocorogsz, mert különben még meg is verlek.
Ginevra félelemtől kitágult szemmel fogadta őt magába, moccanni sem mert, sóhajtani sem, pedig jobban fájt az erőszak a szülésnél is, jobban annál is, hogy elvesztette Lancelotot, hogy kislányát sem láthatta meg, mindennél jobban fájt ez a nyers férfierő és a gyűlölet, amely Modred minden mozdulatát átjárta. Fájt és izgató volt, félelmetesen jó, és olyan gyönyörbe torkollt a rettegés, hogy Ginevra elvesztette az eszméletét. Modred elvégezte a dolgát, és ott hagyta őt a földön, tépett, sáros ruhájában.
* * *
Lancelotot sokáig kereste, szívósan, mint egy kopó, de végül megtalálta. Maga sem tudta, miért akar leszámolni vele is, de érezte, meg kell tennie, ez még kötelessége, ez még akadályozza őt abban, hogy nyugodt szívvel ülhessen a trónon.
Gyerekjáték volt elbánni vele, a lovag figyelmetlen volt, nyúzott is a sok meneküléstől, olyan gyengén vívott, mintha nem az élete lenne a tét, mint egy nyomorult kezdő, aki most áll először szemben egy férfival.
Modred nem győzelmet érzett, mikor a halálos csapást rámérte, hanem csömört, ilyen silány hát a kerekasztal dicső lovagja, a nők bálványa, Lancelot. Kár volt a kardját bemocskolni vele, ezzel a féreggel.
De most már teljesítette minden feladatát, visszamehet Camelotba, ezentúl majd őt élteti a nép, ha nem szeretetből, hát félelemből, egykutya.
Holnap az első dolga lesz az udvarba rendelni a környéken fellelhető összes szüzet, elég volt már a harcból, itt az ideje a szerelemnek.
Tiszta tó
„E nyílt seb az,
amely be nem heged.”
És akkor Lancelot lerogyott a tó partján, sebéből szivárgott a vér, kis patakban csörgedezett a fűben, bele a tóba, a tiszta víz egyre zavarosabb lett, nem a feledés és gondtalanság tava volt már, hanem az emberi szenvedésé.
Viviane, a Tó Hölgye kiszállt a vízből, hogy segítségére siessen annak, aki a vérével beszennyezte az áttetsző, éltető vizet.
Lancelotot találta a fűbe rogyva, a szívének legkedvesebbet, akit mindig dédelgetett, akit magának követelt kora gyermekségétől, elszakítva őt az emlékeitől, a múltjától, Lancelotot, akit ő nevelt férfivá a tó rejtekében, Lancelotot, akit meg akart most kaparintani a halál.
Nem hagylak, hallod? Nem hagylak pusztulni. Velem kell jönnöd, belém kell kapaszkodnod, én vagyok az élet, az örök tó, a múlhatatlan és változó. Tartalak erősen, nem bánthat a halál, itt van még dolgod, velem, mellettem, nem indulhatsz el, nem engedlek.
Lancelot nem mozdult, nem hallotta Viviane gondolatait, nem volt már itt, nem volt még ott, a semmiben volt, a két világ között lebegett.
Viviane nézte, hogy sápad el az arca, hogy lesz egyre erőtlenebb a teste, hajszálgyökerei egymás után szakadnak el, nem köti a földhöz asszony, gyermek, barát, se szerelem, se kötelesség, se feladat, se kalandvágy, csak távolodik.
Nem engedlek, hallod? Szükségem van rád, szükséged van rám, itt kell még maradnod, ebben a világban. A halál a te utolsó szeretőd lesz, ő várhat még, én visz-szarántlak az örvényből, és tartalak erősen, mert veled osztottam meg titkaimat, hozzám tartozol, és én hozzád.
Viviane tündér volt: kiváltságos. Hatalmában állt egy embert visszahozni az enyészetből. Egyetlenegyet.
Lehajolt hát, és életet csókolt Lancelotba.
Lancelot kábán nyitotta ki a szemét, tétován nézett körül, nem emlékezett a halálra, a sebre sem.
– Viviane! – kiáltotta. – Mit keresek én itt, a tavadnál, melyet odahagytam már, melyet száműztem az emlékek közé, hogy kerültem vissza ide, tehozzád?
– A halál elől menekültél ide – suttogta Viviane erőtlenül, mert most vált halandóvá. Sebezhetővé, gyengévé, gyámoltalanná.
– Most már… most már itt kell maradnom melletted? Hogy ne találhasson rám a halál?
– Míg én élek, nem fog rád találni – mondta Viviane, és nézte a tavat, a vérrel festettet, az eleven fájdalomemléket.
– Akkor jó. Akkor elmegyek – ugrott talpra Lancelot, mert ismerte a tündért, halhatatlannak ismerte, csodatévőnek.
Viviane nem szólt, csak nézett utána, és a véres füvet tépdeste.
És nagy volt a némaság körös-körül.
És akkor Viviane lerogyott a tó partján, sebéből szivárgott a vér, kis patakban csörgedezett a fűben, bele a tóba, a tiszta víz egyre zavarosabb lett, nem a feledés és gondtalanság tava volt már, hanem az emberi szenvedésé.
A Grál
„A Gráltól bűvhatalmat nyertek.”
– Egy csókot még, Aviliane – sóhajtotta Galahad. – Ne hagyj így szomjazni, még egy csókot adj!
– Milyen telhetetlen vagy te, lovag – mosolygott a lány, és csókolóztak újra, mint összeszokott, szenvedélyes szerelmesek, Galahad úgy szorította magához, hogy férfiasságát is érezze, de Aviliane nem vett tudomást a jelzésről.
– Meddig, meddig várjak még? – lihegte Galahad. – Tudod, mennyire kívánlak, tudod, mennyire kellesz, miért nem adod végre nekem magadat?
– Nem, nem, Galahad, nincs még itt az ideje, feladatod van, azt kell végrehajtanod, csak azután jöhetsz hozzám vissza győztesként, és akkor ölem készséggel befogad.
– Mindig csak a feladat, mindig csak a szent Grál, hogy unom már! – fakadt ki a lovag. – Férfi vagyok! Miért nem engeded, hogy férfi legyek, hogy a magamévá tegyelek?
Erősen megmarkolta a lányt. Körülnézett, néptelen volt a környék, most van itt a kedvező alkalom, nem lesz ilyen többet, hát hiszen erősebb ő, mint Aviliane, egy kicsit kapálózni fog, de enged majd, és ő végre egyesülhet azzal a nővel, akinek a közelében minden porcikája háborogni kezd, nem bírja már ő ezt a szüntelen vihart, szüntelen hullámverést, révbe akar érni Aviliane ölében.
Megmarkolta, magához húzta, tépni kezdte róla a ruhát.
– Látom, elment az eszed, lovag – jegyezte meg Aviliane túlságosan is nyugodtan. – Te kényszerítesz.
Galahad hirtelen csak a levegőt markolta, a lány eltűnt. Valami surranó nesz a háta mögött, Galahad megfordult.
– Merlin! – kiáltotta. – Hogy kerülsz te ide?
– Nem mondom, hogy nem próbálnám ki egyszer, milyen nőnek lenni egy férfi alatt – mondta Merlin tárgyilagosan. – De nem azért vigyáztam rád mostanáig, hogy mindent elronts nemi hevületedben.
Galahad elvörösödött.
– Aviliane… az nem lehet, hogy te vagy Aviliane. Az nem lehet, hogy beleszerettem egy öreg mágusba!
– Aviliane csak egyike az alakmásaimnak – magyarázta Merlin. – Ő tűnt a legalkalmasabbnak, hogy vigyázzon rád, míg el nem érsz a szent Grál közelébe.
– Beleszerettem valakibe, aki nincs? – remegett Galahad.
– Jártak már így mások is – vont vállat Merlin közönyösen.
– Megöllek, te! – hörögte Galahad.
– Halhatatlan vagyok, el méltóztatott felejteni – mosolygott a varázsló.
– Hogy tudsz gúnyolódni! – csuklott össze Galahad. – Hol találok még egy olyan csodálatos lényt, mint Aviliane?
– Sehol a világon.
– Mért művelted ezt velem? – kérdezte, és szemében veszedelmes szikrák lobogtak.
– Tisztának kellett maradnod, a szent Grált nem érintheti az, aki már a testi szerelem minden gyönyörét megtapasztalta. Te vagy a Grál-lovag, ezért jöttél a világra, ezért sorvadt el az anyád, Elaine, a szerelemtől, hogy te tiszta és érintetlen maradj, és elhozhasd a kelyhet.
– Köpök a Grálra, nem érdekel! – ordította Galahad. – Csúfot űztél belőlem, bántottál, becsaptál, pedig a barátomnak hittelek. Most már egész életemben epekedhetek valaki után, aki nincs, elsorvadhatok, mint az anyám, és mindez egy hülye kehely miatt.
– Az a hülye kehely a szent Grál, amely megváltja az emberiséget.
– Engem nem érdekel az emberiség meg a megváltás! Engem ki vált meg? Megtaláltam az igaz társamat, de hazugság volt az is, mert ő nem létezik, csak egy vicc volt, egy tréfa, hogy halálos sebet ejts a lelkemen.
Merlin megsimogatta Galahad fejét.
– Add vissza, add vissza nekem Aviliane-t! – könyörgött a lovag.
– Nem tehetem – mondta Merlin. – Aviliane a boldogság képe volt, azé a boldogságé, amely nem jár neked, amelyről le kell mondanod, mert feladatod van. A boldogság pusztulásba visz. Gondolj apádra, Lancelotra.
– A boldogtalanság is pusztulásba visz – vágott vissza Galahad. – Gondolj anyámra, Elaine-re.
– Az emberiség fontosabb, mint te. El kell hoznod a Grált, és aztán nyugalmat lelsz majd a boldogok szigetén, Avalonban.
– Avalon és Aviliane, az ugyanaz?
– Ugyanaz.
– Bár hihetnék neked – sóhajtotta Galahad.
Sokáig ült még a földön, térdét szorosan ölelve, hagyta, hogy átjárja a magány, a fájdalom, az elveszett illúziók kínja. Bárcsak egyszerű földi halandó lehetne, nem pedig a Grál-lovag, akinek magasztos feladata van, amelyért majd hálás lesz az emberiség. Boldogabb lett volna, ha egyetlen ember, egyetlen leány akad a földön, akinek az ő jelenléte jelenti az örömet, és nem neki kellene boldogítania az alaktalan, arctalan, ismeretlen emberiséget. A Grál… verje meg az isten a Grált!
Merlin nem szólt, hagyta őt vívódni, tudta, közel már a cél. A túlvilági szellemek jutottak eszébe, a döntések szomorúsága, és az, hogy jó lesz már megpihenni Avalonban, és nem gondolni többet semmire.
– Megyek, megkeresem azt a rohadt kelyhet – állt fel végül Galahad, mert nem volt már választása, végre kellett hajtania élete egyetlen feladatát.
Merlin leült Galahad helyére a földre, nézte, ahogy a lovag távolodik, és nem vette le a szemét arról a pontról, ahonnan visszatértét várta.
Így ült három napig mozdulatlanul.
És akkor feltűnt Galahad, kezében a kehellyel, egyre közelebb jött, már a ruhája mintázatát is látni lehetett, szemében valami földön túli nyugalom, arcán mosoly, nyújtotta a szent edényt a varázslónak. De a mozdulat félbemaradt, Galahad összeesett, szeme üveges, arca rémült: halott volt.
– A Grál! – kiáltotta Merlin, de a szent Grál szétfoszlott a semmiben, és az erdőt belepte a sötétség.
Avalon
„Jót sose tettem,
csak nyugtot lelne,
nyugtot, ó, a fáradt.”
Itt vagyok Avalon szigetén egyedül. Elvesztettem mindenkit, akit szerettem, aki fontos volt az életemben. Itt vagyok a szigeten, nem kell már többször emberi sorsokról döntenem.
Minden döntésem hibás volt, tragédiába fúlt minden cselekedetem, feláldoztam mindenkit a Grálért, és a Grál nem hozott, csak pusztulást. Az emberiséget nem lehet megváltani. Csak az embereket.
Csak az embereket.
Viviane-t, aki halandóvá lett, hogy mentse Lancelotot, aki a fia volt, vagy jóval több volt talán. Ginevrát, aki későn ismerte meg a szerelmet. Artust, aki önmagán is uralkodott, nemcsak a népen, csak a kudarcon nem tudott uralkodni mégsem. Galahadot, aki hiába kergette a boldogságot. Elaine-t, aki mindent feláldozott az arra méltatlanokért. Modredet, akit mások megvetése tett gyűlölködő torzszülötté. Morgant, aki adományát rontásra használta áldás helyett. És Lancelotot, akit érdemtelenül sokan szerettek.
Megváltani az embereket.
Nem voltam én arra méltó, hogy döntéseket hozzak. Megcsúfoltak a képességeim. Azok okozták minden szenvedésemet.
Most itt vagyok egyedül egy puszta szigeten, tökéletes lesz az én pihenésem, nem szólhatok senkihez. Hazugság volt, hogy ide küldhetem választott halottaimat, csalóka remény volt, nincs itt senki, csak én vagyok egyedül.
Egyedül.