Kozsár Zsu­zsan­na – Me­ne­kü­lés (2)

Ágy­ban
„Most me­hetsz már utad­ra.”
– Elaine, en­ned kell, hal­lod? Na, egy kis le­vest leg­alább, az majd erőt ad. Ne ma­kacs­kodj már, na­gyon le­gyen­gül­tél, vért vesz­tet­tél. Hal­lod, Elaine? Egyél! A fi­ad­nak szük­sé­ge van rád, szedd ös­­sze ma­gad, egyél!
– Nem tu­dok – sut­tog­ta. Mint­ha ólom lett vol­na a gyom­rá­ban, for­ró és ne­héz, az ágy­hoz nyom­ta őt, mint­ha lát­ha­tat­lan ke­zek foj­to­gat­nák, kap­kod­ta a le­ve­gőt, és ráz­ta szün­te­le­nül a re­me­gés.
Ne­héz szü­lés volt, a gyer­mek egész­sé­ges volt és élet­re­va­ló, de őbe­lő­le ki­szí­vott min­den erőt. De nem, még­sem a gyer­mek volt a hi­bás, mit te­he­tett az az ár­tat­lan kis lény ar­ról, hogy any­ja ere­je csep­pen­ként el­szi­vá­rog, és csak a sö­tét­ség és két­ség­beesés ter­jed ben­ne egy­re job­ban? Sem­mit sem te­he­tett ró­la az a cse­cse­mő, az ap­ja te­he­tett ró­la, Lancelot.
Mert ő nem vett töb­bé tu­do­mást Elaine-ről, ke­rül­te a ve­le va­ló ta­lál­ko­zást, az apa­ság­ra csak gú­nyos meg­jegy­zé­se­ket tett, Elaine fan­taz­ma­gó­ri­á­já­nak ne­vez­te, ki tud­ja, ki­vel szűr­te ös­­sze a le­vet az a kis szu­ka, de azért rá­ken­né a bűnt, be­mocs­kol­ná a ne­vét, de ar­ra ugyan hi­á­ba vár, hogy fe­le­sé­gül ve­gye, és fel­ne­vel­jen va­la­mi fat­­tyút.
Lancelot a gyer­mek szü­le­té­sét hí­rül ho­zó kö­ve­tet ki­dob­ta, és már azt is fon­tol­gat­ta, Artus ki­rály­hoz megy pa­nasz­ra, de sze­ren­csé­re még­sem kel­lett eh­hez fo­lya­mod­nia, Elaine ér­tett a szó­ból, nem zak­lat­ta töb­bet.
Csak fe­küdt a gyer­mek­ágy­ban, több­nyi­re sza­vát sem le­he­tett ven­ni, és az ere­je nem akart vis­­sza­tér­ni. A gyer­mek mel­lé daj­kát sze­rez­tek, mert Elaine nem tud­ta szop­tat­ni, nem jött meg a te­je. Lát­ni sem akar­ta az új­szü­löt­tet, tán azért nem nyíl­tak meg a tej­csa­tor­nák, így vé­de­ke­zett a fia el­len, mert ami­kor meg­lát­ta, és a gyer­mek rá­emel­te kö­dös te­kin­te­tét, Lancelot sze­mé­vel né­zett vis­­sza rá, ugyan­olyan volt a né­zé­se, mint az ap­jáé azon az egyet­len em­lé­ke­ze­tes éj­sza­kán, mi­kor el­él­ve­zett Elaine ölé­ben. Fájt az az em­lék, szúrt és ége­tett, de nem tu­dott sza­ba­dul­ni tő­le még­sem, fel kel­lett idéz­nie új­ra meg új­ra, ön­mar­can­go­ló gyö­nyö­rű­ség­gel. Mert Lancelot nem sze­ret­te őt, csak el­vesz­tet­te a fe­jét, bű­vö­let alatt állt, de so­ha nem kel­lett ne­ki Elaine. Ó, nem a nőt­len­sé­gi fo­ga­dal­ma mi­att, de­hogy. Egy­sze­rű­en nem kel­lett, mert nem ő volt az iga­zi, ezt érez­te Elaine, a vis­­sza­uta­sí­tást és meg­kö­ze­lít­he­tet­len­sé­get is, mi­kor gyá­mol­ta­lan kí­sér­le­tet tett rá, hogy el­hi­tes­se ve­le, gye­re­kük lesz.
Pe­dig Lancelot nem volt tisz­ta és nem volt eré­nyes, töb­ben sut­tog­tak a ka­land­ja­i­ról, még a ki­rály­nő­vel is meg­gya­nú­sí­tot­ták őt, de Elaine ezt már túl­zás­nak érez­te.
Az­tán meg­tud­ta, hogy Camelot úr­nő­jét Ginevrának hív­ják, és ak­kor még job­ban ös­­sze­za­va­ro­dott ben­ne min­den, hi­szen az le­he­tet­len, hogy Lancelot bű­nös vi­szonyt foly­tas­son a ki­rály ne­jé­vel, nyil­ván áb­rán­do­zik csak Ginevráról. Elaine tud­ta, men­­nyi­re erő­sek az ál­mok, és et­től csak még job­ban sze­ret­te Lancelotot, hisz még eb­ben is egy­for­mák. Ha csak egy­szer el­jön­ne, térd­re vet­né ma­gát előt­te, úgy kí­nál­ná ne­ki fel ma­gát, és nem bán­ná azt sem, ha Lancelot to­vább­ra is Ginevra ne­vét sut­tog­ná, mi­kor be­lé ha­tol, nem bán­na ő már sem­mit, csak itt len­ne vég­re mel­let­te.
De Lancelot nem jött el, és a fi­á­ra sem volt kí­ván­csi, meg­ta­gad­ta.
Vé­gül már Merlint hí­vat­ták, mert Elaine szin­te át­lát­szó­vá vált, csont­tá so­vá­nyo­dott, és sze­me a sem­mi­be me­redt.
Az öreg má­gus azon­ban csak a vál­lát vo­no­gat­ta. Meg tud­ná hos­­szab­bí­ta­ni Elaine éle­tét, ad­hat­na ne­ki gyó­gyí­tó fő­ze­te­ket, de csak ide­ig-órá­ig tar­tó ha­tást ér­ne el ve­le. Elaine nem akar él­ni, mind­egy ne­ki, mi tör­té­nik ve­le, ő már út­ra kész, nincs, ami itt tart­sa a föl­dön, nem kö­tő­dik sem­mi­hez és sen­ki­hez.
– Ös­­sze­tört a szí­ve – ráz­ta a fe­jét Merlin. Tud­ta azt is, ki okoz­ta Elaine sor­va­dá­sát, és fej­csó­vál­va szo­mor­ko­dott raj­ta, hogy mi­ért is kel­lett fon­dor­lat­tal tel­je­sí­te­ni a pró­fé­ci­át, ha egy olyan ked­ves lény pusz­tul el mi­at­ta, mint Elaine. Nem té­rít­he­ti őt ma­gá­hoz csak Lancelot, ő még vis­­sza­húz­hat­ná az ör­vény­ből, de nem te­szi, nem hi­szi az éj­sza­kát, hogy is hi­het­né, hisz meg­ba­bo­náz­ták, ő Ginevrát ölel­te va­ló­ban, ahogy más­kor is, so­sem nyúlt még Elaine-hez.
Sze­gény kis­lány, gon­dol­ta Merlin, erő­sebb ná­la a sze­rel­me, fel­emész­ti, az ő tes­té­ből táp­lál­ko­zik, mert nem kap­hat élel­met, re­ményt más­hon­nan. Bi­zony jobb lett vol­na, ha so­sem is­me­ri meg Lancelotot.
Ugyan­így érez­te Elaine is. Bár­csak… Bár­csak itt len­ne Lancelot, és csó­kol­ná őt. Bár­csak ne csó­kol­ta vol­na meg so­ha­sem. Bár­csak ő le­het­ne Ginevra, és bir­to­kol­hat­ná Lancelot sze­rel­mét. Bár­csak Lancelot rá­döb­ben­ne vég­re, hogy Elaine ré­sze­sí­tet­te a gyö­nyör­ben, és el­jön­ne hoz­zá. Bár­csak so­se tet­te vol­na be a lá­bát a há­zuk­ba, bár­csak so­se sze­ret­kez­tek vol­na.
Elaine el­for­dí­tot­ta a fe­jét, hogy ne is lás­sa, megint étel­lel kí­nál­ják. Be­huny­ta a sze­mét, ma­ga fö­lé kép­zel­te Lancelotot, ahogy a nyel­vé­vel gyö­nyör­höz jut­tat­ja őt, és he­ve­sen ös­­sze­ráz­kó­dott.

Li­li­om a csó­nak­ban
„Már ár­va volt,
mi­kor szül­te any­ja.”
Fel­sé­ges uram,
mi­kor ezt a le­ve­let ol­va­sod, én már na­gyon mes­­sze le­szek min­den­től, ami egy­ko­ron szá­mom­ra föl­di lét volt, föl­di bol­dog­ság, föl­di szen­ve­dés. Mi­vel kö­ze­le­dik már a perc, mi­kor bú­csút mon­dok minden­nek, ami az éle­tet je­len­tet­te, sze­ret­ném jó­in­du­la­tod­ba aján­la­ni fi­a­mat, Galahadot, akit ár­ván, tá­masz nél­kül ha­gyok itt a föl­dön. Tu­dom, azt gon­do­lod most, uram, gyen­ge­ség, hogy nem ma­ra­dok élet­ben, hogy fel­adom a har­cot, de ki­me­rí­tett már a ma­gány sza­ka­dé­ka, és az, hogy csak esz­köz vol­tam, má­sok já­ték­sze­re. Apám, nem kár­hoz­ta­tom, ar­ra hasz­nál­ta mé­he­met, hogy fel­ne­vel­jem ben­ne a mag­za­tot, aki maj­dan a szent Grál lo­vag­ja lesz. Nem ro­vom fel bű­né­ül, hisz én csak egy por­szem va­gyok, ér­ték­te­len mor­zsa. Azért sem kár­hoz­ta­tom, hogy meg­té­vesz­tet­te Lancelot lo­va­got, a cél ér­de­ké­ben tet­te, a gyer­mek vi­lág­ra jöt­te min­den más­nál fon­to­sabb volt.
Uram, ne ha­ra­gudj meg Lancelotra sem, nem ígért ő ne­kem sem­mit, nem hi­te­ge­tett, min­dig tá­vol tar­tot­ta ma­gát tő­lem. Az az egyet­len éj­sza­ka, mi­kor gyer­me­künk meg­fo­gant, nem az ő bű­ne volt, va­rázs­italt ka­pott, hogy el­ve­szít­se a fe­jét, hogy ne gon­dol­kod­jon, csak ne­mi ösz­tö­né­nek en­ge­del­mes­ked­jen. Lancelot nem te­het sem­mi­ről, ar­ról sem, hogy so­sem sze­re­tett, ar­ról sem, hogy vis­­sza­uta­sí­tott és el­ke­rült ké­sőbb, ar­ról sem, hogy az egyet­len éj­sza­kánk min­den csepp gyö­nyö­rű­sé­ge más­nak szólt, nem ne­kem, az ő el­ér­he­tet­len ked­ve­sé­nek szólt min­den, őt árasz­tot­ta el csók­ja­i­val és si­mo­ga­tá­sa­i­val, nem en­gem, aki mél­tat­lan va­gyok hoz­zá. Ál­mai asszo­nyát ölel­te, hi­szen bű­vö­let­ben volt, mert ő is esz­köz volt csak, hogy meg­szü­let­hes­sen a szent Grál lo­vag­ja.
Ar­ról sem te­het sen­ki, uram, hogy nincs már erőm to­vább él­ni egy­han­gú, öröm­te­len éle­te­met, az én ku­dar­com ez, ki­zá­ró­lag az én gyön­ge­sé­gem, hogy nem tu­dok hin­ni már oda­adás­ban, sze­re­lem­ben, nem tu­dok hin­ni már sem­mi­ben.
Ezért jobb, uram, ha csön­de­sen el­me­gyek, nem sír majd utá­nam sen­ki, hi­szen fi­am­nak nin­cse­nek még em­lé­kei ró­lam, má­sok pe­dig me­ne­kül­nek az em­lé­kem elől. De én már nem me­ne­kül­he­tek il­lú­zi­ók­ba és áb­rán­dok­ba, mert el­ér­kez­tem az út vé­gé­re, far­kas­sze­met né­zek a sem­mi­vel, nincs to­vább.
Csak ar­ra kér­lek még, uram, tes­te­met, me­lyet ez­zel a le­vél­lel együtt hű­sé­ges szol­gám jut­tat el hoz­zád csó­na­kon, ne te­gyé­tek meg­je­lölt föld­be. En­gedd út­já­ra, uram, a saj­kát, hadd ús­­szon a ten­ge­rig, hadd le­gyen tes­tem a vég­te­len ví­zé, ne le­gyen sí­rom, mely­nél meg­áll­nak a kí­ván­csis­ko­dók, hogy a sor­so­mon saj­nál­koz­za­nak. Fe­lejt­se­tek el en­gem, uram, ezt kí­vá­nom, és ke­gyel­med­be aján­lom az én ki­csi fi­a­mat, aki so­sem volt az enyém, sem az ap­jáé, csak a fel­ada­té, me­lyért a vi­lág­ra jött.
Fel­sé­ges uram, Artus ki­rály, kí­sér­je az ég ál­dá­sa lép­te­i­det, és ne gon­dolj ha­rag­gal a te hí­ved­re, Elaine-re, Pelles le­á­nyá­ra.

Tit­kok
„Mi vé­tek nyom­ja lel­két?”

EGY
M: Gon­do­lom, azt re­mél­ted, töb­bé nem látsz.
A: Nincs ne­kem olyan sze­ren­csém. Mit akarsz, Morgan hú­gom?
M: Egy ki­csit ked­ve­sebb is le­het­nél, Artus.
A: Ked­ve­sebb? Át­ver­tél. Ki­hasz­nál­tál. A sa­ját ön­ző kis cél­ja­id­ra!
M: Azért ne­ked sem volt olyan rossz, ked­ves bá­tyám. Igaz, ti­zen­öt éve volt, de pon­to­san em­lék­szem rá. Nem kel­lett té­ged so­kat nó­gat­ni.
A: Ne gú­nyo­lódj azon, hogy fér­fi vol­tam, és nem ki­rály azon az egyet­len es­tén.
M: Fér­fi! Egy be­ger­jedt hím, aki csak a csá­bí­tó nőt lát­ta ben­nem.
A: Hon­nan tud­hat­tam vol­na, hogy a hú­gom vagy! Nem azt mond­tad, Igraine lá­nya vagy, azt mond­tad, Morgan le Fay vagy, ne­kem ez a név nem mon­dott sem­mit.
M: Hi­á­nyos in­for­má­ci­ó­kat kap­tál a ked­ves kis házivarázslódtól. A szár­ma­zá­sod tit­kát si­e­tett kö­zöl­ni ve­led, csak a ro­kon­ság­nak fe­lej­tett el be­mu­tat­ni. Egyéb­ként a te apád is át­ver­te anyá­mat, he­lyet­te is vis­­sza­ad­tam a köl­csönt!
A: Mit te­he­tek én az apám vá­gya­i­ról?
M: Anyánk so­sem he­ver­te ki azt, hogy té­ged el­vesz­tett. Min­ket gyű­lölt he­lyet­ted is! Hát cso­dá­lod, ha ki­hasz­nál­ta­lak?
A: Nem cso­dá­lok én sem­mit, Morgan. Ki ve­le, mit akarsz, nem ön­zet­len ro­kon­lá­to­ga­tás­ra jöt­tél.
M: De­hogy­nem, édes bá­tyám, hi­szen ti­zen­öt éve nem lát­ta­lak! Hát me­sélj, hogy vagy, mi tör­tént ve­led ezek­ben a hos­­szú évek­ben? Lá­tom, meg­nő­sül­tél. He­lyes kis­lány.
A: Ginevrát hagyd ki a mocs­kos kis játsz­má­id­ból!
M: Fél­ted a kis ci­ca­ba­bá­dat?
A: Morgan, ne játssz ve­lem! Nincs időm er­re.
M: Meg se kér­de­zed, mi van a fi­ad­dal?
A: Ne­kem nincs fi­am, jobb, ha ezt meg­jegy­zed!
M: Elég gyen­ge em­lé­ke­ze­tem van…
A: Mi­vel fris­sít­sem fel az em­lé­ke­ze­te­det?
M: Iga­zán nem ér­tem, mi­ért vagy dü­hös. Ahe­lyett, hogy örül­nél, mert meg­lá­to­ga­tott a kis­ hú­god. Aki­nek olyan fon­tos vagy, hogy ezen­túl na­pon­ta sze­ret­ne lát­ni.
A: Ér­tem.
M: És meg sze­ret­né is­mer­ni a fe­le­sé­ge­det is.
A: Szó­val ud­var­hölgy akarsz len­ni.
M: Okos vagy. Iga­zán gyors a fel­fo­gá­sod. De ez még csak az egyik ré­sze a dol­gok­nak.
A: És a má­sik?
M: Modred.
A: Az ki?
M: A fi­unk!
A: Morgan!
M: Bo­csá­nat, fel­ség. A fi­am. Az uno­ka­öcséd. Őt is ma­gam­mal hoz­tam.
A: És most azt aka­rod, üs­sem lo­vag­gá?
M: Ki­csit ne­héz ter­mé­sze­te van… hi­á­ba, rossz vér­ből szár­ma­zik… de lásd, ki­vel van dol­god, el­te­kin­tek a kerekasztal lo­vag­ja­i­tól. Az is elég, ha az ap­ró­dok kö­zé be­ve­szed.
A: Jó.
M: Hát ak­kor meg­be­szél­tünk min­dent. Fel­sé­ges uram, óv­jon az ég.
A: Leg­fő­képp tő­led, Morgan le Fay.

KET­TŐ
L: Mi van ma ve­led? Olyan vagy, mint egy da­rab fa. Már nem él­ve­zed, ha együtt va­gyunk?
G: Ez olyan bu­ta kér­dés, szí­vem. Per­sze, hogy él­ve­zem.
L: De…
G: Fé­lek.
L: Félsz? Mi­től?
G: Le­bu­kunk egy­szer úgy­is.
L: De­hogy. Hó­na­pok óta já­rok már a rej­tek­aj­tón át a há­ló­szo­bád­ba. So­sem volt baj.
G: Azért vol­tak me­leg hely­ze­tek.
L: De a sze­ren­csénk nem ha­gyott cser­ben.
G: A sze­ren­cse for­gan­dó. Nem él­he­tünk vis­­sza ve­le.
L: Mi­ó­ta vagy te ilyen fé­lős? Ho­vá lett az én cso­dá­la­tos úr­nőm vak­me­rő­sé­ge?
G: A vak­me­rő­ség esz­te­len­ség, Lancelot. Ab­ba ké­ne hagy­nunk, mi­e­lőtt baj lesz.
L: Nem lesz baj, fogd már fel. A ko­mor­nád hű­sé­ge­sen őr­zi a tit­kun­kat. Egy ki­sebb va­gyo­nért cse­ré­be.
G: Nem­csak aján­dék­kal le­het tit­ko­kat ki­csi­kar­ni va­la­ki­ből. Fe­nye­ge­tés­sel, bán­tal­ma­zás­sal is le­het.
L: Tör­tént va­la­mi?
G: Nem. Csak olyan rossz elő­ér­ze­tem van. Ami­ó­ta itt van a pa­lo­tá­ban Morgan le Fay, nincs egy nyu­godt éj­sza­kám.
L: A vész­ma­dár. Amer­re jár, el­her­vad­nak a vi­rá­gok, fel­sír­nak a cse­cse­mők… de én meg­vé­de­lek a go­nosz ál­mok­tól. Gye­re, bújj ide mel­lém.
G: Most is csak a sze­rel­mes­ke­dés­re tudsz gon­dol­ni?
L: Mi­kor an­­nyi­ra iz­ga­tó vagy. En­gedd el ma­gad.
G: Lancelot, meg ké­ne újí­ta­nod a nőt­len­sé­gi fo­ga­dal­ma­dat.
L: Mi­nek? Úgy­se aka­rok meg­nő­sül­ni, hisz fog­va tar­tod a szí­ve­met.
G: Morgan lát­hat­ná, hogy té­ged nem ér­de­kel­nek a nők.
L: Per­sze hogy nem. Csak te.
G: És Elaine?
L: Hogy jön ide Elaine?
G: Sze­ret­ted, nem? Hi­szen gye­re­ket nem­zet­tél ne­ki.
L: Ma­gya­ráz­tam már ne­ked, meg­té­vesz­tés volt, va­rázs­lat, én ve­led sze­ret­kez­tem ak­kor is, nem őve­le.
G: Bár hi­het­ném!
L: Hidd el!
G: De ak­kor tisz­tes­ség­te­len vol­tál ve­le, hi­szen egyet­len érin­tés sem volt az övé. És ne­kem sem volt be­lő­le sem­mi hasz­nom.
L: Nem én te­het­tem ró­la.
G: Per­sze, csak dugd a ho­mok­ba a fe­jed!
L: Mi­vel vá­dolsz en­gem? Ma­gad se tu­dod, mit be­szélsz!
G: Én csak­… én irigy­lem tő­le azt az éj­sza­kát. És hogy a gyer­me­ked­del volt vi­se­lős. Én pe­dig nem… ne­kem nem le­het…
L: Naaa, ki­csim… gye­re, ölelj meg. És ne sírj, kér­lek. Tu­dod, hogy bár­mit meg­ten­nék ér­ted. Tu­dod, hogy csak te szá­mí­tasz, sen­ki más.
G: Én ak­kor is fé­lek. Le­zu­ha­nok. Té­ged is ma­gam­mal rán­ta­lak. Me­ne­külj.
L: De­hogy. Bu­ta­sá­go­kat be­szélsz. Csó­kolj in­kább, hisz nem­so­ká­ra haj­na­lo­dik.
G: Lancelot!
L: Tes­sék.
G: Sze­retsz még?
L: Hát per­sze, ked­ves. Gye­re!

HÁ­ROM
M: Te gye­re­ket vársz!
G: Ugyan, de­hogy.
M: En­gem az­tán nem tudsz meg­té­vesz­te­ni. Reg­ge­li ros­­szul­lét, szé­dü­lés, há­ny-in­ger, ok nél­kü­li bőg­het­nék… is­me­rem az ilyet, hi­szen van fi­am ne­kem is.
G: Gon­do­lod, hogy tény­leg gye­re­kem lesz? Artus örül­ni fog.
M: Azt kép­ze­lem.
G: Mit akarsz ez­zel mon­da­ni?
M: Ó, sem­mit az ég­vi­lá­gon. Hát hi­szen egy trón­örö­kös min­dig örö­met szerez, nem?
G: Biz­to­san.
M: Per­sze jobb, ha ha­son­lít is az ap­já­ra. De hát nem min­den­ki­nek van olyan sze­ren­csé­je…
G: Azért az sem nagy baj, ha az én vo­ná­sa­i­mat örök­li.
M: Csak ne va­la­ki más­ra ha­son­lít­son az ud­var­ból… már­mint a ro­kon­ság­ból…
G: Te most gya­nú­sít­gatsz en­gem?
M: Éééén? Ilyes­mi­re ve­te­med­nék a ki­rály­nőm­mel szem­ben?
G: Nem, per­sze, ne ha­ra­gudj, nem is tu­dom, mit be­szé­lek ma.
M: Nem baj, úr­nőm. Bő­ven elég, ha én tu­dom, mit be­szé­lek. És mi­kor köz­löd ve­le az öröm­hírt?
G: Ki­vel?
M: Hát a gye­rek ap­já­val.
G: Ki­vá­rom az al­kal­mas pil­la­na­tot.
M: He­lyes. Nem kell el­si­et­ni. A meg­fe­le­lő idő­zí­tés na­gyon fon­tos. Bi­zony, bi­zony, az na­gyon fon­tos.

Lancelot meg­hök­ken
„Ta­lán félsz is a nők­től?”
Ginevrának fájt a fe­je, nem volt ma ked­ve lát­ni Lancelotot, fá­radt­nak érez­te ma­gát az ero­ti­kus eről­kö­dés­hez, kü­lön­ben is, jut is, ma­rad is, elég ré­gen meg­sze­rez­te már ma­gá­nak a sze­re­tő­jét, és tud­ta, nem ve­szít­he­ti el, éb­ren tud­ja tar­ta­ni a fér­fi vá­gyát. Hű­sé­ges ko­mor­ná­ját küld­te elé­be az üze­net­tel, hogy ne ke­res­se ma, el­fog­lalt, más dol­ga van, nem tud időt sza­kí­ta­ni a lo­vag szol­gá­la­ta­i­ra.
Az üze­net nem ju­tott el Lancelothoz, a szo­kott­nál ko­ráb­ban in­dult höl­gye pa­lo­tá­já­ba, mert tú­lon­túl iz­ga­tott volt, szü­le­tés­nap­ja volt, és úgy érez­te, ma va­la­mi rend­kí­vü­lit kap majd Ginevrától, va­la­mi olyan örö­möt, ami­lyen­ben még nem volt ré­sze, va­la­mi em­lé­ke­ze­te­set.
A Ginevra há­ló­szo­bá­já­hoz ve­ze­tő rej­tek­aj­tó zár­va volt, Lancelot több­ször, egy­re meg­hök­ken­teb­ben pró­bál­ta le­nyom­ni a ki­lin­cset, az­tán a vál­lá­val fe­szült ne­ki a ma­kacs aj­tó­nak, de az nem en­ge­dett.
Ká­rom­kod­va ment ki, ilyen még nem tör­tént ve­le, hogy ne jut­na be oda, aho­va be­jut­ni jo­ga van, a ki­rály­né ágyá­ba.
Meg­pró­bál­ta a szoktalan je­len­sé­get va­la­hogy meg­ma­gya­ráz­ni, mert hisz az le­he­tet­len, hogy Ginevra csak úgy rá­unt vol­na, és még ar­ra se mél­tat­ná, hogy ezt sze­mé­lye­sen kö­zöl­je ve­le, csak úgy egy­sze­rű­en el­zár­kóz­zék. Az is le­he­tet­len, hogy ép­pen a szü­le­tés­nap­já­ról fe­led­kez­zen meg, Lancelot hir­te­len­jé­ben ös­­sze se tud­ta vol­na szá­mol­ni, men­­nyi aján­dé­kot ka­pott már a ki­rály­né­tól, csak úgy, in­dok nél­kül.
Nem, sem­mi lo­gi­kus ma­gya­rá­za­tot nem ta­lált a csu­kott aj­tó­ra. Csak nem lep­lez­ték le tit­kos vi­szo­nyu­kat?
Lancelot szí­ve ki­ha­gyott egy dob­ban­tást, de az­tán gon­dolt egy me­ré­szet, el­megy ő a pa­lo­tá­ba ud­va­ri­as­sá­gi lá­to­ga­tás­ra a ki­rá­lyi pár­hoz, hi­szen lo­vag, bár­mi­kor be­lép­het az el­ső aj­tón is, nem­csak a hát­són lo­pa­kod­va.
Csa­lód­nia kel­lett, Artus az ud­var­tar­tás szá­mos tag­já­val va­dá­szat­ra in­dult, a ki­rály­né az ud­var­höl­gyek sze­rint le­pi­hent, és sen­kit nem fo­gad, így Lancelot né­mi­képp le­for­ráz­va in­dult ki­fe­lé, ám bal­sze­ren­csé­jé­re az egyik fo­lyo­són Morgan le Fay-be üt­kö­zött, akit egyéb­ként igye­ke­zett szé­les ív­ben ke­rül­ni.
– Mi van, szép­fiú? – kér­dez­te Morgan, mi­re Lancelot le­sü­töt­te a sze­mét, ami kis­sé ál­szen­tes­ke­dőn ha­tott.
Mon­dott va­la­mi frá­zist, hogy tisz­te­le­tét tet­te, s a ­töb­bi, de Morgant ez­zel nem le­he­tett le­ráz­ni.
– Nincs itt sen­ki, aki­vel mu­la­toz­hat­nál, ugye? – sut­tog­ta, és a szűk fo­lyo­són olyan kö­zel lé­pett hoz­zá, hogy Lancelot szin­te a fal­nak nyo­mó­dott, és érez­te Morgan göm­bö­lyű mel­lét, ahogy hoz­zá­si­mul.
– Én meg már mi­lyen rég­óta vá­gyom rá, hogy ve­lem töltsd a ked­ved – foly­tat­ta Morgan, és ke­zét vé­gig­csúsz­tat­ta Lancelot nad­rág­ján.
A fér­fi­test az érin­tés­re azon­nal re­a­gált, és Lancelot et­től an­­nyi­ra meg­hök­kent, hogy az el­ső pil­la­nat­ban moz­dul­ni se tu­dott, de az­tán fel­lob­bant ben­ne a ha­rag, hogy ez a csúf­ság is épp a szü­le­tés­nap­ján esik meg ve­le. Dur­ván el­lök­te a nő ke­zét.
– Ugyan már, Morgan!  – mond­ta foj­tott han­gon. – Hi­szen nőt­len­sé­gi fo­ga­dal­mat tet­tem, mint­ha nem tud­nád.
– És ezt meg­mond­tad Ginevrának is? – szi­szeg­te fe­nye­ge­tő­en a nő.
– A fo­ga­da­lom­té­tel nyil­vá­nos volt, ma­gad is tu­dod, a ki­rá­lyi pár ter­mé­sze­te­sen je­len volt az ak­tus­nál.
– Bi­zo­nyos ak­tu­sok­nál meg csak Ginevra volt je­len – vá­gott vis­­sza Morgan.  – Vi­gyázz ma­gad­ra, Lancelot du Lac, na­gyon vi­gyázz!
Morgan hát­rább lé­pett, várt egy pil­la­na­tot, de Lancelot nem moz­dult.
– Hol­nap es­tig még meg­ta­lál­hatsz – mond­ta a nő bú­csú­zó­ul, az­tán el­su­hant, mint egy rossz álom, mint egy bal­jós­la­tú tün­dér.
Lancelot el­ké­ped­ve né­zett utá­na, azon rá­gód­va, va­jon men­­nyit tud, vagy meny-nyit sejt az ud­var­hölgy Ginevra tit­kos éle­té­ről, és hogy ez a kény­sze­rű ta­lál­ko­zás most fel­kí­nál­ko­zás volt-e, vagy fe­nye­ge­tés, vagy a zsa­ro­lás­nak va­la­mi ra­fi­nált faj­tá­ja, vagy csak a vé­let­len hoz­ta így a sza­va­kat?
Vál­lat vont, nem fél ő a ve­szély­től, úgy­se lep­lez­he­tik le, óva­to­sabb ő an­nál. De vá­gya Ginevra iránt csak meg­két­sze­re­ző­dött Morgan érin­té­sé­től, vis­­sza­lo­pa­ko­dott a rej­tek­aj­tó­hoz, most is zár­va ta­lál­ta.
Dü­hö­sen ment ha­za. Ott­hon egy rö­vid le­vél­ke vár­ta, mind­ös­­sze egy sor: Ma nem al­kal­mas enye­leg­nünk, lo­vag. Rá­bá­mult az alá­írás nél­kü­li le­vél­re, se ma­gya­rá­zat, se egy ked­ves szó, se szü­le­tés­na­pi jó­kí­ván­ság. Alig hitt a sze­mé­nek.
Fog­ta az üze­ne­tet, be­vág­ta a tűz­be.

Mint egy ku­tya
„Hű­sé­ge­dért ez lesz a há­lám.”
– Morgan le Fay ud­var­hölgy kér be­bo­csát­ta­tást, uram! – szólt az aj­tón­ál­ló.
– En­gedd be – le­gyin­tett Artus. Ma nem szá­mí­tott sem­mi, még Morgant is ké­pes volt el­vi­sel­ni, ma gyö­nyö­rű volt a vi­lág, mi­ó­ta Ginevra reg­gel meg­súg­ta ne­ki, vá­ran­dós. Fia lesz vég­re, utód­ja, ez a tu­dat olyan bol­dog­ság­gal töl­töt­te el, ami­lyet ta­lán egy­szer ér­zett éle­té­ben, mi­kor a kar­dot, a hí­res Excaliburt ki­húz­ta a szik­lá­ból, és Merlintől meg­tud­ta, ki­rály, Pendragon fia. Hát most meg Pendragon uno­ká­ja ko­pog­tat ha­ma­ro­san a vi­lág aj­ta­ján, mit szá­mít eh­hez a hír­hez ké­pest Morgan bár­mi­lyen int­ri­ká­ja, rossz­in­du­la­ta vagy gyű­lö­le­te? Ma még uno­ka­öc­­csét is a keb­lé­re ölel­né, pe­dig tény­leg nem áll­hat­ja azt a fat­­tyút, az ki­zárt, hogy az ő fia le­het­ne, an­­nyi­ra bun­kó, ta­lán fo­gya­té­kos is.
– Jó­ked­ved van, fel­ség? – kér­dez­te Morgan.
– Ginevra gye­re­ket vár, hú­gom. Hat év há­zas­ság után vég­re meg­ál­da­tott a fri­gyünk.
– Ginevra mé­he va­ló­ban meg­ál­da­tott – he­lye­selt Morgan. – Én már ha­ma­rabb ész­re­vet­tem az árul­ko­dó je­le­ket, me­lyek a gyer­mek­ál­dást kí­sé­rik.
Artus rá­né­zett a fe­ke­te as­­szony­ra, aki­ről tud­ta már rég, hogy éj­fe­ke­te ha­já­nál a lel­ke sok­kal sö­té­tebb. Nem tet­szett ne­ki, ahogy Morgan be­szélt, volt ben­ne va­la­mi bal­jós, de hát eb­ben a nő­ben min­dig is volt va­la­mi bal­jós, hi­szen bo­szor­kány volt, ha csak jó reg­gelt kí­vánt, at­tól is meg­bor­zon­gott, aki hal­lot­ta. Bár mág­lyá­ra küld­het­né, de nem te­he­ti, mert ak­kor ki­pat­tan­na a ti­tok, amit úgy el­ásott a szí­ve leg­mé­lyé­re.
– Va­ló­ban? – kér­dez­te. – Azért jöt­tél, hogy ki­fe­jezd jó­kí­ván­sá­ga­i­dat?
– Azért jöt­tem, hogy fel­nyis­sam a sze­med. Ginevra mag­za­tát nem te nem­zet­ted.
– Rá­ga­lom! Ha­zug­ság!
– A ki­rály­né sze­re­tő­je fi­a­ta­labb ná­lad, a mag­ja is erő­sebb, Ginevra Lancelot gye­re­két hord­ja, már más­fél éve vi­szo­nyuk van.
– Nincs rá sem­mi bi­zo­nyí­té­kod! – dü­hön­gött a ki­rály. – Csak tönk­re aka­rod ten­ni a na­po­mat, az örö­mö­met, mert éj­sö­tét a te lel­ked, dé­mon vagy, nem em­ber, nem bí­rod el a más bol­dog­sá­gát.
– Most is Lancelot van ná­la. Csó­kol­gat­ják egy­mást.
– Nem igaz!
– De igaz. Én lá­tom.
– Lá­tod?
– Lá­tom. És te is meg­lát­ha­tod.
Artus le­ros­kadt egy szék­be, ke­zé­be te­met­te az ar­cát. Nem, nem akar­ja lát­ni. Nem akar­ja tud­ni. Nem le­het igaz úgy­sem. Ginevra az övé, min­dig az övé volt, egy ba­ba, egy tö­ré­keny kis jó­szág, aki­re min­dig úgy te­kin­tett, mint leg­be­cse­sebb va­gyo­ná­ra. Ginevra kis­lány, ár­tat­lan, so­sem ve­tett sze­met sen­ki­re, el­pi­rul, ha egy fér­fi rá­eme­li a te­kin­te­tét, Ginevra olyan tisz­ta, mint a szü­zek, ő az egyet­len, aki él­vez­he­ti öle ál­dá­sát, és még ab­ba is be­le­re­meg, min­dig új­ra és új­ra el kell nyer­nie a bi­zal­mát, le kell küz­de­nie a fé­lénk­sé­gét, Ginevra sze­líd és jó, ne­ki nin­cse­nek bű­nös gon­do­la­tai. Ginevra húsz év­vel fi­a­ta­labb ná­la, még csak hu­szon­két éves, ké­nyez­te­tés­re van szük­sé­ge, csó­kok­ra, szen­ve­dély­re, nem ar­ra a ru­tin­ra, amit az ő rend­sze­res lá­to­ga­tá­sai je­len­te­nek, Ginevra meg­ér­de­mel egy fi­a­tal sze­re­tőt, aki le­le­mé­nyes, kí­sér­le­te­ző ked­vű, aki egész éj­jel őt sze­re­ti, és nem vo­nul vis­­sza a sa­ját ágyá­ba egy ne­gyed­óra eről­kö­dés után, pe­dig né­ha bi­zony eről­kö­dés, né­ha tel­je­sen ered­mény­te­len, cső­döt mon­dó fér­fi­as­ság, de Ginevra csak mo­so­lyog olyan­kor, nem baj, fel­sé­ges uram, majd leg­kö­ze­lebb, de ta­lán a sze­re­tő­jé­re gon­dol ép­pen, az majd kár­pó­tol­ja őt a fél­re­si­ke­rült pró­bál­ko­zá­so­kért… Nem, nem le­het, nem akar­ja lát­ni, nem akar­ja tud­ni – de ho­gyan él­het így to­vább, ha mar­dos­sák a két­sé­gek, ho­gyan él­het így to­vább, bi­zo­nyos­ság nél­kül?
– Ho­gyan lát­ha­tom meg?
– Idd meg ezt – nyúj­tott fe­lé egy kis üveg­csét Morgan –, és lát­ni fo­god, mi tör­té­nik a há­ló­szo­bá­já­ban.
Artus re­mél­te, hogy mé­reg, in­kább meg­hal­ni, mint szem­be­sül­ni az­zal, fel­szar­vaz­ták. Szé­gyell­te, hogy ké­tel­ke­dik Ginevrában, szé­gyell­te, hogy nem tud el­len­áll­ni a Morgan kí­nál­ta bo­szor­ká­nyos esz­kö­zök­nek, és saj­nál­ta a mag­za­tot, a meg nem szü­le­tet­tet, hogy ilyen ször­nyű gya­nú ár­nyé­ka ve­tül rá. De nem tu­dott más­képp cse­le­ked­ni, meg kel­lett in­nia a va­rázs­italt.
És meg­lát­ta őket. Úgy csó­kol­ták egy­mást, mint akik bú­csúz­nak, mint akik nem bír­nak már a szen­ve­dél­­lyel, mely emész­ti őket, mint akik ön­ma­guk elől me­ne­kül­nek egy­más kar­já­ba. Úgy csó­kol­ták egy­mást, ahogy a ha­lál csó­kol, tel­jes­ség­gel, oda­adás­sal, va­dul és még­is gyön­gé­den, úgy fo­nód­tak ös­­sze, mint­ha egy test len­né­nek, Artus csak néz­te meg­ba­bo­náz­va, hogy sze­ret­kez­nek, és irigy­sé­get ér­zett, mert őt így so­ha sen­ki, mert ő csak he­vült­sé­gé­től sza­ba­dult min­dig, de so­sem ka­pott oda­adást, so­sem ka­pott sze­rel­met, so­sem ka­pott vá­gya­i­ra vi­szon­zást. Ő csak egy en­ge­del­mes, nem moz­du­ló tes­tet ka­pott, egy iz­ga­tó női tes­tet, mely­ről azt hit­te, bir­to­kol­ja, de nem bir­to­kol­ta még­sem.
Előbb a ke­zé­ben tar­tott ser­le­get vág­ta le a föld­re, az­tán ap­rí­ta­ni kezd­te a be­ren­de­zést, fal­hoz csa­pott min­dent, ami a ke­ze ügyé­be ke­rült, Morgan rég ki­me­ne­kült már, mi­kor még min­dig dü­hön­gött, és min­den szét­tö­rő tárg­­gyal sa­ját szét­tört lel­két pró­bál­ta gyó­gyí­ta­ni, de nem se­gí­tett sem­mi. Le­ros­kadt a föld­re, nyü­szít­ve, mint egy ku­tya, ha be­le­rúg­tak, ha hű­sé­gé­ért bot­tal fi­zet­ték meg, tér­delt a cse­re­pek kö­zött vér­ző kéz­zel, és kön­­nyei be­le­foly­tak a mo­csok­ba. De nem lett jobb, sem­mi nem lett jobb, az­tán meg­je­lent Merlin a köd­ből, meg­itat­ta va­la­mi­vel, és ak­kor hu­szon­négy órát aludt egy­foly­tá­ban.
Mi­kor ma­gá­hoz tért, Ginevra és Lancelot szö­ké­sé­nek hí­re már kör­be­jár­ta az ud­vart, és a vi­té­zek ké­szen áll­tak, hogy ki­rá­lyuk­kal az élen a gaz csá­bí­tó nyo­má­ba ered­je­nek.
Lancelotot vé­gig­ül­döz­ték fél Eu­ró­pán, a ki­rály­né egy ko­los­tor­ban lelt me­ne­dék­re, és mi­kor ki­telt az ide­je, ha­lott le­ány­gyer­me­ket szült. Ő ma­ga is he­te­kig len­gett az e világ és túl­vi­lág kö­zöt­ti hin­tán, Artus saj­nál­ta a nyo­mo­rul­tat.
A lo­va­got nem si­ke­rült kéz­re ke­rí­te­ni, bár Artus meg­szál­lot­tan ker­get­te, de vé­gül fel kel­lett hagy­nia az em­ber­va­dá­szat­tal, mert hír­nök jött, rossz hír­rel: Camelotban Modred any­ja se­gít­sé­gé­vel el­fog­lal­ta a trónt.
A se­reg vis­­sza­for­dult hát, hogy le­szá­mol­jon a trón­bi­tor­ló­val.

Le­szá­mo­lás
„Tán va­la­mi átok­ver­te lény.”
Far­kas­sze­met néz­tek egy­más­sal: Artus és Modred. A se­re­gek hát­rább hú­zód­tak, itt most ket­te­jük kö­zött folyt a harc, ez a ket­te­jük ügye volt, ők tud­ták a leg­job­ban, men­­nyi­re.
El­ke­se­re­dett harc volt, az öre­ge­dő fér­fi a hír­ne­ve meg­tar­tá­sá­ért ví­vott, a fi­a­tal ka­masz a di­cső­sé­gért. Modred erős volt, iz­mai acé­lo­sak, és nem­csak nye­re­ség­vágy haj­tot­ta. A ki­rály­ság meg­il­le­ti őt, vér sze­rint is meg­il­le­ti, ha le­szá­mol a ke-rekasztal leg­főbb lo­vag­já­val, Artus ki­rál­­lyal, akit imád a nép, di­cső­í­te­nek a lo­va­gok, mert nem tud­ja sen­ki, hogy a sa­ját hú­gát becs­te­le­ní­tet­te meg, a fi­á­val, kö­zös gye­re­kük­kel meg nem tö­rő­dött so­sem, az se ér­de­kel­te, él-e, hal-e. Modred hig­gad­tan ví­vott, ap­ja iránt ér­zett gyű­lö­le­te nem tet­te in­du­la­tos­sá vagy he­ves­sé, in­kább mód­sze­re­seb­bé, ügye­seb­bé, cse­le­seb­bé, Artus alig győz­te há­rí­ta­ni a vá­gá­so­kat, és érez­te, fá­rad, egy­re ke­vés­bé bír­ja vis­­sza­tar­ta­ni az ólál­ko­dó ha­lált. De nem is akar­ja tán út­ját áll­ni a sors­nak, el­ve­szí­tett már úgy­is min­dent, test­vé­re­it so­sem is­mer­te, csak iszo­nya­tos hú­gát, aki­től ret­te­gett, fi­á­tól un­do­ro­dott, és a vég­ső­kig bí­zott ben­ne, hogy nem az ő vé­re még­sem, Ginevra meg­csal­ta őt, a re­mény­ség mag­za­ta pe­dig hol­tan jött a vi­lág­ra. Nem szá­mí­tott már sem­mi, a kerekasztal sem, az or­szág sem, Merlin sem, le­gyen in­kább vé­ge, úgy­sincs ere­je új­ra­kez­de­ni.
El­bi­zony­ta­la­no­dott, Modred ész­re­vet­te, szúrt.
Olyan jel­leg­ze­tes volt az a szú­rás, ilyen­nel még Artus nem ta­lál­ko­zott egyet­len el­len­fe­lé­nél sem, csak ő ma­ga, ő tud­ta ezt a trük­kös, ki­véd­he­tet­len moz­du­la­tot. Még­is a fia, vér a vé­ré­ből, vil­lant be­lé, mi­e­lőtt ös­­sze­ro­gyott.
– Is­ten ve­led, apám! – mond­ta Modred, és ne­ve­tett.
* * *
Ginevrát a ko­los­tor kert­jé­ben kap­ta el, a ki­rály­né si­kol­tott, mi­kor elé­ug­rott a sö­vény mö­gül, de hisz si­kol­toz­ha­tott, amen­­nyit akart, az apá­cák szét­sza­lad­tak rég, az is­ten meg úgy­se vé­de­né meg ezt a há­zas­ság­tö­rőt.
– Ne vi­songj, kur­va! – or­dí­tott rá. – Va­gyok olyan jó, mint Lancelot, nem lesz rossz dol­god, ne félj. Ré­gen ter­ve­zem már, hogy le­te­per­jem az apám szu­ká­ját, úgy­se me­ne­külsz, jobb, ha nem so­kat mo­co­rogsz, mert kü­lön­ben még meg is ver­lek.
Ginevra fé­le­lem­től ki­tá­gult szem­mel fo­gad­ta őt ma­gá­ba, moc­can­ni sem mert, só­haj­ta­ni sem, pe­dig job­ban fájt az erő­szak a szü­lés­nél is, job­ban an­nál is, hogy el­vesz­tet­te Lancelotot, hogy kis­lá­nyát sem lát­hat­ta meg, min­den­nél job­ban fájt ez a nyers fér­fi­erő és a gyű­lö­let, amely Modred min­den moz­du­la­tát át­jár­ta. Fájt és iz­ga­tó volt, fé­lel­me­te­sen jó, és olyan gyö­nyör­be tor­kollt a ret­te­gés, hogy Ginevra el­vesz­tet­te az esz­mé­le­tét. Modred el­vé­gez­te a dol­gát, és ott hagy­ta őt a föl­dön, té­pett, sá­ros ru­há­já­ban.
* * *
Lancelotot so­ká­ig ke­res­te, szí­vó­san, mint egy ko­pó, de vé­gül meg­ta­lál­ta. Ma­ga sem tud­ta, mi­ért akar le­szá­mol­ni ve­le is, de érez­te, meg kell ten­nie, ez még kö­te­les­sé­ge, ez még aka­dá­lyoz­za őt ab­ban, hogy nyu­godt szív­vel ül­hes­sen a tró­non.
Gye­rek­já­ték volt el­bán­ni ve­le, a lo­vag fi­gyel­met­len volt, nyú­zott is a sok me­ne­kü­lés­től, olyan gyen­gén ví­vott, mint­ha nem az éle­te len­ne a tét, mint egy nyo­mo­rult kez­dő, aki most áll elő­ször szem­ben egy fér­fi­val.
Modred nem győ­zel­met ér­zett, mi­kor a ha­lá­los csa­pást rá­mér­te, ha­nem csö­mört, ilyen si­lány hát a kerekasztal di­cső lo­vag­ja, a nők bál­vá­nya, Lancelot. Kár volt a kard­ját be­mocs­kol­ni ve­le, ez­zel a fé­reg­gel.
De most már tel­je­sí­tet­te min­den fel­ada­tát, vis­­sza­me­het Camelotba, ezen­túl majd őt él­te­ti a nép, ha nem sze­re­tet­ből, hát fé­le­lem­ből, egy­ku­tya.
Hol­nap az el­ső dol­ga lesz az ud­var­ba ren­del­ni a kör­nyé­ken fel­lel­he­tő ös­­szes szü­zet, elég volt már a harc­ból, itt az ide­je a sze­re­lem­nek.

Tisz­ta tó
„E nyílt seb az,
amely be nem he­ged.”
És ak­kor Lancelot le­ro­gyott a tó part­ján, se­bé­ből szi­vár­gott a vér, kis pa­tak­ban csör­ge­de­zett a fű­ben, be­le a tó­ba, a tisz­ta víz egy­re za­va­ro­sabb lett, nem a fe­le­dés és gond­ta­lan­ság ta­va volt már, ha­nem az em­be­ri szen­ve­dé­sé.
Viviane, a Tó Höl­gye ki­szállt a víz­ből, hogy se­gít­sé­gé­re si­es­sen an­nak, aki a vé­ré­vel be­szen­­nyez­te az át­tet­sző, él­te­tő vi­zet.
Lancelotot ta­lál­ta a fű­be rogy­va, a szí­vé­nek leg­ked­ve­seb­bet, akit min­dig dé­del­ge­tett, akit ma­gá­nak kö­ve­telt ko­ra gyer­mek­sé­gé­től, el­sza­kít­va őt az em­lé­ke­i­től, a múlt­já­tól, Lancelotot, akit ő ne­velt fér­fi­vá a tó rej­te­ké­ben, Lancelotot, akit meg akart most ka­pa­rin­ta­ni a ha­lál.
Nem hagy­lak, hal­lod? Nem hagy­lak pusz­tul­ni. Ve­lem kell jön­nöd, be­lém kell ka­pasz­kod­nod, én va­gyok az élet, az örök tó, a múl­ha­tat­lan és vál­to­zó. Tar­ta­lak erő­sen, nem bánt­hat a ha­lál, itt van még dol­god, ve­lem, mel­let­tem, nem in­dul­hatsz el, nem en­ged­lek.
Lancelot nem moz­dult, nem hal­lot­ta Viviane gon­do­la­ta­it, nem volt már itt, nem volt még ott, a sem­mi­ben volt, a két vi­lág kö­zött le­be­gett.
Viviane néz­te, hogy sá­pad el az ar­ca, hogy lesz egy­re erőt­le­nebb a tes­te, haj­szál­gyö­ke­rei egy­más után sza­kad­nak el, nem kö­ti a föld­höz as­­szony, gyer­mek, ba­rát, se sze­re­lem, se kö­te­les­ség, se fel­adat, se ka­land­vágy, csak tá­vo­lo­dik.
Nem en­ged­lek, hal­lod? Szük­sé­gem van rád, szük­sé­ged van rám, itt kell még ma­rad­nod, eb­ben a vi­lág­ban. A ha­lál a te utol­só sze­re­tőd lesz, ő vár­hat még, én visz-szarántlak az ör­vény­ből, és tar­ta­lak erő­sen, mert ve­led osz­tot­tam meg tit­ka­i­mat, hoz­zám tar­to­zol, és én hoz­zád.
Viviane tün­dér volt: ki­vált­sá­gos. Ha­tal­má­ban állt egy em­bert vis­­sza­hoz­ni az enyé­szet­ből. Egyet­len­egyet.
Le­ha­jolt hát, és éle­tet csó­kolt Lancelotba.
Lancelot ká­bán nyi­tot­ta ki a sze­mét, té­to­ván né­zett kö­rül, nem em­lé­ke­zett a ha­lál­ra, a seb­re sem.
– Viviane! – ki­ál­tot­ta. – Mit ke­re­sek én itt, a ta­vad­nál, me­lyet oda­hagy­tam már, me­lyet szám­űz­tem az em­lé­kek kö­zé, hogy ke­rül­tem vis­­sza ide, te­hoz­zád?
– A ha­lál elől me­ne­kül­tél ide – sut­tog­ta Viviane erőt­le­nül, mert most vált ha­lan­dó­vá. Se­bez­he­tő­vé, gyen­gé­vé, gyá­mol­ta­lan­ná.
– Most már… most már itt kell ma­rad­nom mel­let­ted? Hogy ne ta­lál­has­son rám a ha­lál?
– Míg én élek, nem fog rád ta­lál­ni – mond­ta Viviane, és néz­te a ta­vat, a vér­rel fes­tet­tet, az ele­ven fáj­da­lom­em­lé­ket.
– Ak­kor jó. Ak­kor el­me­gyek – ug­rott talp­ra Lancelot, mert is­mer­te a tün­dért, hal­ha­tat­lan­nak is­mer­te, cso­da­té­vő­nek.
Viviane nem szólt, csak né­zett utá­na, és a vé­res fü­vet tép­des­te.
És nagy volt a né­ma­ság kö­rös-kö­rül.
És ak­kor Viviane le­ro­gyott a tó part­ján, se­bé­ből szi­vár­gott a vér, kis pa­tak­ban csör­ge­de­zett a fű­ben, be­le a tó­ba, a tisz­ta víz egy­re za­va­ro­sabb lett, nem a fe­le­dés és gond­ta­lan­ság ta­va volt már, ha­nem az em­be­ri szen­ve­dé­sé.

A Grál
„A Gráltól bűvhatalmat nyer­tek.”
– Egy csó­kot még, Aviliane – só­haj­tot­ta Galahad. – Ne hagyj így szom­jaz­ni, még egy csó­kot adj!
– Mi­lyen tel­he­tet­len vagy te, lo­vag – mo­soly­gott a lány, és csó­ko­lóz­tak új­ra, mint ös­­sze­szo­kott, szen­ve­dé­lyes sze­rel­me­sek, Galahad úgy szo­rí­tot­ta ma­gá­hoz, hogy fér­fi­as­sá­gát is érez­ze, de Aviliane nem vett tu­do­mást a jel­zés­ről.
– Med­dig, med­dig vár­jak még? – li­heg­te Galahad. – Tu­dod, men­­nyi­re kí­ván­lak, tu­dod, men­­nyi­re kel­lesz, mi­ért nem adod vég­re ne­kem ma­ga­dat?
– Nem, nem, Galahad, nincs még itt az ide­je, fel­ada­tod van, azt kell vég­re­haj­ta­nod, csak azu­tán jö­hetsz hoz­zám vis­­sza győz­tes­ként, és ak­kor ölem kész­ség­gel be­fo­gad.
– Min­dig csak a fel­adat, min­dig csak a szent Grál, hogy unom már! – fa­kadt ki a lo­vag. – Fér­fi va­gyok! Mi­ért nem en­ge­ded, hogy fér­fi le­gyek, hogy a ma­ga­mé­vá te­gye­lek?
Erő­sen meg­mar­kol­ta a lányt. Kö­rül­né­zett, nép­te­len volt a kör­nyék, most van itt a ked­ve­ző al­ka­lom, nem lesz ilyen töb­bet, hát hi­szen erő­sebb ő, mint Aviliane, egy ki­csit ka­pá­lóz­ni fog, de en­ged majd, és ő vég­re egye­sül­het az­zal a nő­vel, aki­nek a kö­ze­lé­ben min­den por­ci­ká­ja há­bo­rog­ni kezd, nem bír­ja már ő ezt a szün­te­len vi­hart, szün­te­len hul­lám­ve­rést, rév­be akar ér­ni Aviliane ölé­ben.
Meg­mar­kol­ta, ma­gá­hoz húz­ta, tép­ni kezd­te ró­la a ru­hát.
– Lá­tom, el­ment az eszed, lo­vag – je­gyez­te meg Aviliane túl­sá­go­san is nyu­god­tan. – Te kény­sze­rí­tesz.
Galahad hir­te­len csak a le­ve­gőt mar­kol­ta, a lány el­tűnt. Va­la­mi sur­ra­nó nesz a há­ta mö­gött, Galahad meg­for­dult.
– Merlin! – ki­ál­tot­ta. – Hogy ke­rülsz te ide?
– Nem mon­dom, hogy nem pró­bál­nám ki egy­szer, mi­lyen nő­nek len­ni egy fér­fi alatt – mond­ta Merlin tár­gyi­la­go­san. – De nem azért vi­gyáz­tam rád mos­ta­ná­ig, hogy min­dent el­ronts ne­mi he­vü­le­ted­ben.
Galahad el­vö­rö­sö­dött.
– Aviliane… az nem le­het, hogy te vagy Aviliane. Az nem le­het, hogy be­le­sze­ret­tem egy öreg má­gus­ba!
– Aviliane csak egyi­ke az alak­má­sa­im­nak – ma­gya­ráz­ta Merlin. – Ő tűnt a leg­al­kal­ma­sabb­nak, hogy vi­gyáz­zon rád, míg el nem érsz a szent Grál kö­ze­lé­be.
– Be­le­sze­ret­tem va­la­ki­be, aki nincs? – re­me­gett Galahad.
– Jár­tak már így má­sok is – vont vál­lat Merlin kö­zö­nyö­sen.
– Meg­öl­lek, te! – hö­rög­te Galahad.
– Hal­ha­tat­lan va­gyok, el mél­tóz­ta­tott fe­lej­te­ni – mo­soly­gott a va­rázs­ló.
– Hogy tudsz gú­nyo­lód­ni! – csuk­lott ös­­sze Galahad. – Hol ta­lá­lok még egy olyan cso­dá­la­tos lényt, mint Aviliane?
– Se­hol a vi­lá­gon.
– Mért mű­vel­ted ezt ve­lem? – kér­dez­te, és sze­mé­ben ve­sze­del­mes szik­rák lo­bog­tak.
– Tisz­tá­nak kel­lett ma­rad­nod, a szent Grált nem érint­he­ti az, aki már a tes­ti sze­re­lem min­den gyö­nyö­rét meg­ta­pasz­tal­ta. Te vagy a Grál-lovag, ezért jöt­tél a vi­lág­ra, ezért sor­vadt el az anyád, Elaine, a sze­re­lem­től, hogy te tisz­ta és érin­tet­len ma­radj, és el­hoz­hasd a kely­het.
– Kö­pök a Grálra, nem ér­de­kel! – or­dí­tot­ta Galahad. – Csú­fot űz­tél be­lő­lem, bán­tot­tál, be­csap­tál, pe­dig a ba­rá­tom­nak hit­te­lek. Most már egész éle­tem­ben epe­ked­he­tek va­la­ki után, aki nincs, el­sor­vad­ha­tok, mint az anyám, és mind­ez egy hü­lye ke­hely mi­att.
– Az a hü­lye ke­hely a szent Grál, amely meg­vált­ja az em­be­ri­sé­get.
– En­gem nem ér­de­kel az em­be­ri­ség meg a meg­vál­tás! En­gem ki vált meg? Meg­ta­lál­tam az igaz tár­sa­mat, de ha­zug­ság volt az is, mert ő nem lé­te­zik, csak egy vicc volt, egy tré­fa, hogy ha­lá­los se­bet ejts a lel­ke­men.
Merlin meg­si­mo­gat­ta Galahad fe­jét.
– Add vis­­sza, add vis­­sza ne­kem Aviliane-t! – kö­nyör­gött a lo­vag.
– Nem te­he­tem – mond­ta Merlin. – Aviliane a bol­dog­ság ké­pe volt, azé a bol­dog­sá­gé, amely nem jár ne­ked, amely­ről le kell mon­da­nod, mert fel­ada­tod van. A bol­dog­ság pusz­tu­lás­ba visz. Gon­dolj apád­ra, Lancelotra.
– A bol­dog­ta­lan­ság is pusz­tu­lás­ba visz – vá­gott vis­­sza Galahad. – Gon­dolj anyám­ra, Elaine-re.
– Az em­be­ri­ség fon­to­sabb, mint te. El kell hoz­nod a Grált, és az­tán nyu­gal­mat lelsz majd a bol­do­gok szi­ge­tén, Avalonban.
– Avalon és Aviliane, az ugyan­az?
– Ugyan­az.
– Bár hi­het­nék ne­ked – só­haj­tot­ta Galahad.
So­ká­ig ült még a föl­dön, tér­dét szo­ro­san ölel­ve, hagy­ta, hogy át­jár­ja a ma­gány, a fáj­da­lom, az el­ve­szett il­lú­zi­ók kín­ja. Bár­csak egy­sze­rű föl­di ha­lan­dó le­het­ne, nem pe­dig a Grál-lovag, aki­nek ma­gasz­tos fel­ada­ta van, ame­lyért majd há­lás lesz az em­be­ri­ség. Bol­do­gabb lett vol­na, ha egyet­len em­ber, egyet­len le­ány akad a föl­dön, aki­nek az ő je­len­lé­te je­len­ti az örö­met, és nem ne­ki kel­le­ne bol­do­gí­ta­nia az alak­ta­lan, arc­ta­lan, is­me­ret­len em­be­ri­sé­get. A Grál… ver­je meg az is­ten a Grált!
Merlin nem szólt, hagy­ta őt ví­vód­ni, tud­ta, kö­zel már a cél. A túl­vi­lá­gi szel­le­mek ju­tot­tak eszé­be, a dön­té­sek szo­mo­rú­sá­ga, és az, hogy jó lesz már meg­pi­hen­ni Avalonban, és nem gon­dol­ni töb­bet sem­mi­re.
– Me­gyek, meg­ke­re­sem azt a ro­hadt kely­het – állt fel vé­gül Galahad, mert nem volt már vá­lasz­tá­sa, vég­re kel­lett haj­ta­nia éle­te egyet­len fel­ada­tát.
Merlin le­ült Galahad he­lyé­re a föld­re, néz­te, ahogy a lo­vag tá­vo­lo­dik, és nem vet­te le a sze­mét ar­ról a pont­ról, ahon­nan vis­­sza­tér­tét vár­ta.
Így ült há­rom na­pig moz­du­lat­la­nul.
És ak­kor fel­tűnt Galahad, ke­zé­ben a ke­hel­­lyel, egy­re kö­ze­lebb jött, már a ru­há­ja min­tá­za­tát is lát­ni le­he­tett, sze­mé­ben va­la­mi föl­dön tú­li nyu­ga­lom, ar­cán mo­soly, nyúj­tot­ta a szent edényt a va­rázs­ló­nak. De a moz­du­lat fél­be­ma­radt, Galahad ös­­sze­esett, sze­me üve­ges, ar­ca ré­mült: ha­lott volt.
– A Grál! – ki­ál­tot­ta Merlin, de a szent Grál szét­fosz­lott a sem­mi­ben, és az er­dőt be­lep­te a sö­tét­ség.

Avalon
„Jót so­se tet­tem,
csak nyug­tot lel­ne,
nyug­tot, ó, a fá­radt.”

Itt va­gyok Avalon szi­ge­tén egye­dül. El­vesz­tet­tem min­den­kit, akit sze­ret­tem, aki fon­tos volt az éle­tem­ben. Itt va­gyok a szi­ge­ten, nem kell már több­ször em­be­ri sor­sok­ról dön­te­nem.
Min­den dön­té­sem hi­bás volt, tra­gé­di­á­ba fúlt min­den cse­le­ke­de­tem, fel­ál­doz­tam min­den­kit a Grálért, és a Grál nem ho­zott, csak pusz­tu­lást.  Az em­be­ri­sé­get nem le­het meg­vál­ta­ni. Csak az em­be­re­ket.
Csak az em­be­re­ket.
Viviane-t, aki ha­lan­dó­vá lett, hogy ment­se Lancelotot, aki a fia volt, vagy jó­val több volt ta­lán. Ginevrát, aki ké­sőn is­mer­te meg a sze­rel­met. Artust, aki ön­ma­gán is ural­ko­dott, nem­csak a né­pen, csak a ku­dar­con nem tu­dott ural­kod­ni még­sem. Galahadot, aki hi­á­ba ker­get­te a bol­dog­sá­got. Elaine-t, aki min­dent fel­ál­do­zott az ar­ra mél­tat­la­no­kért. Modredet, akit má­sok meg­ve­té­se tett gyű­löl­kö­dő torz­szü­löt­té. Morgant, aki ado­má­nyát ron­tás­ra hasz­nál­ta ál­dás he­lyett. És Lancelotot, akit ér­dem­te­le­nül so­kan sze­ret­tek.
Meg­vál­ta­ni az em­be­re­ket.
Nem vol­tam én ar­ra mél­tó, hogy dön­té­se­ket hoz­zak. Meg­csú­fol­tak a ké­pes­sé­ge­im. Azok okoz­ták min­den szen­ve­dé­se­met.
Most itt va­gyok egye­dül egy pusz­ta szi­ge­ten, tö­ké­le­tes lesz az én pi­he­né­sem, nem szól­ha­tok sen­ki­hez. Ha­zug­ság volt, hogy ide küld­he­tem vá­lasz­tott ha­lot­ta­i­mat, csa­ló­ka re­mény volt, nincs itt sen­ki, csak én va­gyok egye­dül.
Egye­dül.