Tóth Elem­ér ver­sei

    Ok­tó­ber 6.

        Ki­ke­ri­csek az őszi réten…
        Li­la arc­cal néz rám Arad.
        Az ég bo­ron­gós. Ka­táng­kó­ró
        az árok­par­ton most a had.

        Sa­rat ta­pos a láb, a lé­lek.
        Har­kály ver ri­a­dót. Do­bol!
        Jó Dam­ja­nich, Dessewffy, Láz­ár
        szá­má­ra ez volt a po­kol.

        S a töb­bi­ek is sor­ra-sor­ra:
        Pöltemberg, Lahner, Vécsey,
        Kiss Er­nő s vi­téz Tö­rök Ig­nác –
        gyer­tek vis­­sza kí­sér­te­ni.

        Mert rot­had min­den. A szép ha­za
        tol­va­jok ke­zé­be esett.
        Egy­re ke­ve­sebb már a nap­fény,
        szenny öl­dök­li az éle­tet.

        Ki­ke­ri­csek amott a réten…
        Musz­ka lo­vak nye­rí­te­nek.
        Pi­kák me­red­nek a ma­gyar­ra,
        Há­rom is jut min­den­ki­nek.

        Ki­lenc kö­tél re­meg a szél­ben,
        a vár­fal­nál sor­tűz ro­pog.
        A lé­lek sa­jog csak örök­ké –
        vé­rük be­it­ta a ho­mok.

        Ökör­nyál­zász­ló fönt a sán­con,
        akár a té­pett ing, lo­bog.
        Amer­re el­ment Bécs ku­tyá­ja,
        nem ma­radt más: ro­mok, ro­mok.
        Száz­hat­van éve. Fé­nyes kar­dunk
        hü­ve­lyé­ben rozs­dá­so­dik.
        Ko­mor­lik fö­löt­tünk Vi­lá­gos,
        re­mé­nyünk aláz­za po­rig.

        Tű­zöm a szí­vem ko­kár­dá­ba,
        hó­hér ke­zé­ről vér csö­pög.
        Hány­szor hal­tunk meg már az­óta?
        Hány­szor tör­tek ránk ördögök…?!

        Ki­ke­ri­csek a mes­­szi réten…
        Li­la arc­cal néz rám Arad.
        Eső sze­mer­kél. Ka­táng­kó­ró
        az árok­par­ton most a had.
        (2009)

    Ha­lott lom­bok alatt

        A szí­vünk­ben ok­tó­ber tán­col.
        Bá­na­tod, ked­ves, én meg­ér­tem.
        El­tűnt a fény a lát­ha­tár­ról.

        Sír a bo­dza­fa. Hát te, szé­pem?
        A sö­tét szél ma gyász­dalt gaj­dol.
        A job­bat én már nem re­mé­lem.

        Var­jak száll­nak, a sza­vuk: jaj­ból.
        Rá re­pedt ha­rang hang­ja fe­lel.
        Ké­mé­nyün­kön vén ku­vik han­gol.

        Bá­mul­va né­zek az ég­re fel,
        ígér­ne ál­dot­tabb idő­ket,
        mely nem aláz meg, ha­nem emel.

        Hisz vá­gya­ink száz­szor ki­nő­nek.
        Mind­ahány nap­ja­ink­ra ta­pad,
        s el­szív­ják, jaj!, min­den erő­met.

        Hol van, mondd, hol a ré­gi nya­rad?
        Ele­günk volt a fá­jó láz­ból.
        Ha­lott a lomb, s az élet ha­lad.

    Az öreg

        Ahogy az öreg ki­lé­pett
        a szür­ke dél­után­ba,
        a kocs­ma­aj­tó dön­dü­lőn
        ká­rom­ko­dott utá­na.

        Ahogy ke­ser­ves-té­to­ván
        föl­né­zett, föl az ég­re,
        je­len­ség­nek tűnt az egész,
        olyan­nak, mint­ha él­ne.

        Ta­lán még élt is. Sze­mé­ben
        a ke­se­rű­ség csend­je.
        Azért élt – vég­re rá­éb­redt! –
        hogy az ég ver­je, ver­je.

        Moz­dult. El­dőlt, akár a fa,
        fej­szék­kel csó­ko­ló­dzó,
        ő volt a né­ma, ki­fosz­tott,
        a ha­lál­ba fo­gó­dzó.

    Ke­ser­gő

        Te szé­pek szé­pe, vad­vi­rág,
        ölel­né­lek ma­gam­ba.
        A hi­deg sze­mű ég alatt
        szí­vem­nek nincs ha­tal­ma.

        Kol­dus va­gyok, a pa­na­szom
        föl­csa­pó­dik az égig.
        A ka­rom­ban az öle­lés
        már ré­ges-ré­gen vér­zik.

        Állsz előt­tem most csu­pa­szon,
        a rák szét­rág­ta vé­red.
        Gyá­szom fe­ke­te ron­gya­in
        di­der­gé­se­met né­zed.

        A hi­de­get, ami ma­radt
        a lo­bo­gó, vad tánc­ból.
        Bár őszi lom­bunk ha­lá­la
        még min­dig el­va­rá­zsol.

        Hát ölelj, ölelj ma­gad­hoz,
        lob­bants tü­zet a fagy­ra,
        – te szí­vem szé­pe, örö­me –
        mi­e­lőtt be­lém mar­na.