Bodor Miklós László – Kora ősz
A faluban visszanyerték alakjukat a szilvafák. Terhüket vesztett ágaik már eredeti, mondhatni büszke tartásban állnak. Némelyik körtefa még neveli a zamatos, kásás gyümölcseit. Ágaik még karókkal alátámasztva görnyednek.
Göcsörtös testükkel, hajlott formájukkal gazdáikat, az öreg, botoló, mankókkal tipegő, ráncos arcú, görnyedt öregasszonyokat idézik számomra.
A baromfiudvarok népe is fogyóban. Az öregek kötőjében mind kevesebb a „szemes”, amikor hátramennek a csendben káráló tyúkok közé. Már nagyrészük a hűtőben. Az udvarok felseperve, a „mamák”, „dédik”, „nagyik” pedig száraz szemmel lesik a kispadon ülve az utca végét. A kocsit, hogy jön-e már?
A csirkék, tyúkok, kacsák a hűtőben ugyanazt a kocsit várják, melyet az aggok a padon: a visszatérő fiatalok viszik magukkal a messzi otthonaikba. Ahogyan a gyümölcsöket, a gondosan eltett zöldségek csomóit is. Apránként, mert a távoli város lakásaiban nincs hely a tartalékolt élelemnek… Hűvös, levegős kamra, bort érlelő, termény tárolására alkalmas pince nincsen ott!
Hét végén kinn ülnek az öregek. Nézik, lesik az ismerős motorhangokat. Az utca végét…
Azt a végét – mert az utcának két vége van –, amerről a kocsi szokott érkezni. A kocsi, amelyik a messze költözött gyerekeket, unokákat, dédunokákat hozza.
A messze gurult gyümölcsöket.
Messze gurultak a termő, ékes ágtól, mert itt megfogyatkozott a munka, no meg a távoli csillogás messzire csalogatta őket. Mi volt előbb? A talmi csillogás, a hívogató szirénhang miatt-e, vagy a megszűnt közeli gyár miatt kellett odébbhúzódni?
Először még büszkén is mondogatták egymásnak a szülék: a fiam művezető lett oda-távol a gyárban. A fiatalok, az unokák távolléte nem kezdett sajogni mindjárt.
Aztán, mert mind kevesebb lett a padokban a gyerekség, előbb a felsősök kezdtek a szomszéd falvak valamelyikébe járni, s majd a kisebbek is. A tanítók mentek az iskola után. Tavalyig ugyan még itt volt az öreg iskolamesterek utolsó mohikánja. De a tavalyi perzselő nyár elvitte őt is. Ő még ismerte a falu népének nagy részét, hisz a régi iskolában, amit azóta le is bontottak, ő szoktatta betűre a mai öregeket kicsi korukban. Egy teremben négy osztályt!
Később, a háború után inkább az alsó osztályokat tanította előbb, aztán, mikor a fiatal tanárnő – a reformok szele hozta a faluba – azt tapasztalta, hogy már a hatodikosok is az öreg „mester”-re hivatkoznak, mikor rákérdez, hogy ezt meg honnan tudják, hisz csak most akarta megtanítani, akkor elosztották maguk közt a tennivalókat.
Az öreg tanító vasárnaponként felballagott a templomban a karzatra, és orgonált a szentmisén. Temetéskor az ő énekével szálltak a megholtak lelkei az Úr elé… Az ő temetésekor reszketeg hangon egykori tanítványai közül ketten énekeltek. Az új kántornak másfelé volt dolga…
Ma üres a paplak is. Vasárnaponként a szomszéd faluból jön át a plébános, és mise végeztével siet a harmadik faluba tovább, mert az ő filiája mindhárom község.
Elment a fiatalok után a posta is. Manapság dallamkürtjével jelez a zöld autó, ha valahová levelet, hónap elején a várt nyugdíjat hozza. Mindenhová nem jut el. Az utcák meredekek, szűk is a hely. Ha bemegy, némelyik „közbe” nem is tud megfordulni. Ilyenkor az ott lakónak le kell botorkálni a kocsihoz. A középkorú postás asszony felmenne jóérzésből Trézsi vagy Julis nénihez. Ám szigorú parancs van rá, hogy a pénzt nem viheti magával, és a kocsiban sem hagyhatja…
Ballagok az őszben. Az óvodánál jobbra kanyarodok. Át az árkon és a töltésen. Egészen a folyó partjáig. Idén kétszer áradt ki medréből. Elöntötte a rétet. Lassan húzódott vissza a helyére. Utána még hetekig nem lehetett a bomló füvek, az itt rekedt halak, elpusztult élőlények szagától a partra jönni. Fertőzéses esetek is akadtak a faluban.
Most csendes a víz. Letisztult. Ülök egy kidőlt nyárfa tönkjén. Szépek a fények. Az ég kékjén hófehér felhők úsznak. Csak ilyenkor, szeptemberben ilyen kék az ég. Már elmentek a fecskék. Üres Mári néni kéményén a gólya fészke is. Tavasszal, a két árvíz közti időben élvezettel hallgattam a sárgarigó tilinkózását. Már ők is másfelé járnak.
Még zöld a túlparton a Burda erdős oldala, és másik oldalon a Börzsöny oldalában kis faházam azzal csalogat, hogy ma: Kisasszony napján szólal meg az első szarvasbika.
Reggel fel is megyek. Az ágyneműt már idelenn felfrissítettük. Kimosva, megszárítva múlt héten felvittem. Régi remetelakom kitakarítva. Már csak én hiányzom belőle. Ha hiányzom… Mert egyre kevésbé érzem, hogy bárhonnan is hiányoznék. Holnap felkerekedem, s pár napra felköltözöm.
A nyaraló szomszédok már hazamentek városi otthonaikba. Elmentek, mint a fecskék, gólyák, a lápos rétről a hószínű kócsagok. A nyárfa elbocsátja egy levelét. Az hulltában, peregve, szeszélyesen lebegve arcomhoz ér. Felállok. Igazság szerint kenyérért indultam a boltba, ami egyben a kis falu korcsmája is. Vagy inkább a falu kocsmája az, ami egyben kis bolt is? Szemlélet kérdése csupán…
Így délután, szeptemberben, már nem éget a Nap. Nem tüzes, csak simogató, mint az öregek szeretete, ami az elhamvadt lángoló szerelemben fogant. Ülnek a nénék, elvétve egy-egy apóka a ház előtti padon. Nézik az utat, hátha feltűnik a rég várt kocsi.
A kocsi, amely remélhetőleg nem késik el. Mert már orvos sem lakik a községben. Nem is olyan régen volt orvos a községben. Manapság hetenként kétszer, mindannyiszor két-két órára teszi tiszteletét. Az orvosi lakás még megvan. Négy szoba összkomfort, mégis lakatlan.
Ülnek az öregek a kispadokon, a ház előtt.
Várnak, mindig várnak… A kocsira, amelyik a messze költözött gyerekeket, unokákat, dédunokákat hozza. Nézik, várakozóan… Az útnak azt a végét – mert az utcának két vége van –, amerről a kocsi szokott érkezni.
A messze gurult gyümölcsöket…