Bodor Miklós László – Ko­ra­ ősz

A fa­lu­ban vis­­sza­nyer­ték alak­ju­kat a szil­va­fák. Ter­hü­ket vesz­tett ága­ik már ere­de­ti, mond­hat­ni büsz­ke tar­tás­ban áll­nak. Né­me­lyik kör­te­fa még ne­ve­li a za­ma­tos, ká­sás gyü­möl­cse­it. Ága­ik még ka­rók­kal alá­tá­maszt­va görnyednek.

 Göcsörtös tes­tük­kel, haj­lott for­má­juk­kal gaz­dá­i­kat, az öreg, bo­to­ló, man­kók­kal ti­pe­gő, rán­cos ar­cú, gör­nyedt öreg­as­­szo­nyo­kat idé­zik szá­mom­ra.
A ba­rom­fi­ud­var­ok né­pe is fo­gyó­ban. Az öre­gek kö­tő­jé­ben mind ke­ve­sebb a „sze­mes”, ami­kor hát­ra­men­nek a csend­ben ká­rá­ló tyú­kok kö­zé. Már nagy­ré­szük a hű­tő­ben. Az ud­va­rok fel­se­per­ve, a „ma­mák”, „dédik”, „na­gyik” pe­dig szá­raz szem­mel le­sik a kis­pa­don ül­ve az ut­ca vé­gét. A ko­csit, hogy jön-e már?

A csir­kék, tyú­kok, ka­csák a hű­tő­ben ugyan­azt a ko­csit vár­ják, me­lyet az ag­gok a pa­don: a vis­­sza­té­rő fi­a­ta­lok vi­szik ma­guk­kal a mes­­szi ott­ho­na­ik­ba. Aho­gyan a gyü­möl­csö­ket, a gon­do­san el­tett zöld­sé­gek cso­mó­it is. Ap­rán­ként, mert a tá­vo­li vá­ros la­ká­sa­i­ban nincs hely a tar­ta­lé­kolt élelemnek… Hű­vös, le­ve­gős kam­ra, bort ér­le­lő, ter­mény tá­ro­lá­sá­ra al­kal­mas pin­ce nin­csen ott!
Hét vé­gén kinn ül­nek az öre­gek. Né­zik, le­sik az is­me­rős mo­tor­han­go­kat. Az ut­ca végét…
Azt a vé­gét – mert az ut­cá­nak két vé­ge van –, amer­ről a ko­csi szo­kott ér­kez­ni. A ko­csi, ame­lyik a mes­­sze köl­tö­zött gye­re­ke­ket, uno­ká­kat, déd­uno­ká­kat hoz­za.
A mes­­sze gu­rult gyü­möl­csö­ket.

Mes­­sze gu­rul­tak a ter­mő, ékes ág­tól, mert itt meg­fo­gyat­ko­zott a mun­ka, no meg a tá­vo­li csil­lo­gás mes­­szi­re csa­lo­gat­ta őket. Mi volt előbb? A tal­mi csil­lo­gás, a hí­vo­ga­tó szi­rén­hang mi­att-e, vagy a meg­szűnt kö­ze­li gyár mi­att kel­lett odébbhú­zód­ni?
Elő­ször még büsz­kén is mon­do­gat­ták egy­más­nak a szü­lék: a fi­am mű­ve­ze­tő lett oda-tá­vol a gyár­ban.   A fi­a­ta­lok, az uno­kák tá­vol­lé­te nem kez­dett sa­jog­ni mind­járt.
Az­tán, mert mind ke­ve­sebb lett a pa­dok­ban a gye­rek­ség, előbb a fel­ső­sök kezd­tek a szom­széd fal­vak va­la­me­lyi­ké­be jár­ni, s majd a ki­seb­bek is. A ta­ní­tók men­tek az is­ko­la után. Ta­va­lyig ugyan még itt volt az öreg is­ko­la­mes­te­rek utol­só mo­hi­kán­ja. De a ta­va­lyi per­zse­lő nyár el­vit­te őt is. Ő még is­mer­te a fa­lu nép­ének nagy ré­szét, hisz a ré­gi is­ko­lá­ban, amit azóta le is bon­tot­tak, ő szok­tat­ta be­tű­re a mai öre­ge­ket ki­csi ko­ruk­ban. Egy te­rem­ben négy osz­tályt!
Ké­sőbb, a há­bo­rú után in­kább az al­só osz­tá­lyo­kat ta­ní­tot­ta előbb, az­tán, mi­kor a fi­a­tal ta­nár­nő – a re­for­mok sze­le hoz­ta a fa­lu­ba – azt ta­pasz­tal­ta, hogy már a ha­to­di­ko­sok is az öreg „mes­ter”-re hi­vat­koz­nak, mi­kor rá­kér­dez, hogy ezt meg hon­nan tud­ják, hisz csak most akar­ta meg­ta­ní­ta­ni, ak­kor el­osz­tot­ták ma­guk közt a ten­ni­va­ló­kat.
Az öreg ta­ní­tó va­sár­na­pon­ként fel­bal­la­gott a temp­lom­ban a kar­zat­ra, és or­go­nált a szent­mi­sén. Te­me­tés­kor az ő éne­ké­vel száll­tak a meg­hol­tak lel­kei az Úr elé… Az ő te­me­té­se­kor resz­ke­teg han­gon egy­ko­ri ta­nít­vá­nyai kö­zül ket­ten éne­kel­tek. Az új kán­tor­nak más­fe­lé volt dolga…

Ma üres a pap­lak is. Va­sár­na­pon­ként a szom­széd fa­lu­ból jön át a plé­bá­nos, és mi­se vé­gez­té­vel si­et a har­ma­dik fa­lu­ba to­vább, mert az ő filiája mind­há­rom köz­ség.
El­ment a fi­a­ta­lok után a pos­ta is. Ma­nap­ság dal­lam­kürt­jé­vel je­lez a zöld au­tó, ha va­la­ho­vá le­ve­let, hó­nap ele­jén a várt nyug­dí­jat hoz­za.  Min­den­ho­vá nem jut el. Az ut­cák me­re­de­kek, szűk is a hely. Ha be­megy, né­me­lyik „köz­be” nem is tud meg­for­dul­ni. Ilyen­kor az ott la­kó­nak le kell bo­tor­kál­ni a ko­csi­hoz. A kö­zép­ko­rú pos­tás as­­szony fel­men­ne jó­ér­zés­ből Trézsi vagy Ju­lis né­ni­hez. Ám szi­go­rú pa­rancs van rá, hogy a pénzt nem vi­he­ti ma­gá­val, és a ko­csi­ban sem hagyhatja…

Bal­la­gok az ősz­ben. Az óvo­dá­nál jobb­ra ka­nya­ro­dok. Át az ár­kon és a töl­té­sen. Egé­szen a fo­lyó part­já­ig. Idén két­szer áradt ki med­ré­ből. El­ön­töt­te a ré­tet. Las­san hú­zó­dott vis­­sza a he­lyé­re. Utá­na még he­te­kig nem le­he­tett a bom­ló fü­vek, az itt re­kedt ha­lak, el­pusz­tult élő­lé­nyek  sza­gá­tól a part­ra jön­ni. Fer­tő­zé­ses ese­tek is akad­tak a fa­lu­ban.
Most csen­des a víz. Le­tisz­tult. Ülök egy ki­dőlt nyár­fa tönk­jén. Szé­pek a fé­nyek. Az ég kék­jén hó­fe­hér fel­hők úsz­nak. Csak ilyen­kor, szep­tem­ber­ben ilyen kék az ég. Már el­men­tek a fecs­kék. Üres Mári né­ni ké­mé­nyén a gó­lya fész­ke is. Tavasszal, a két ár­víz köz­ti idő­ben él­ve­zet­tel hall­gat­tam a sár­ga­ri­gó ti­lin­kó­zá­sát. Már ők is más­fe­lé jár­nak.

Még zöld a túl­par­ton a Bur­da  er­dős ol­da­la, és má­sik ol­da­lon a Bör­zsöny ol­da­lá­ban kis fa­há­zam az­zal csa­lo­gat, hogy ma: Kis­as­­szony nap­ján szó­lal meg az el­ső szar­vasbi­ka.
Reg­gel fel is me­gyek. Az ágy­ne­műt már ide­lenn fel­fris­sí­tet­tük. Ki­mos­va, meg­szá­rít­va múlt hé­ten felvittem. Régi re­me­te­la­kom ki­ta­ka­rít­va. Már csak én hi­ány­zom belőle. Ha hiányzom… Mert egy­re ke­vés­bé ér­zem, hogy bár­hon­nan is hi­á­nyoz­nék. Hol­nap fel­ke­re­ke­dem, s pár nap­ra fel­köl­tö­zöm.
A nya­ra­ló szom­szé­dok már ha­za­men­tek vá­ro­si otthonaikba. Elmentek, mint a fecs­kék, gó­lyák, a lá­pos rét­ről a hó­szí­nű kócsagok. A nyár­fa el­bo­csát­ja egy le­ve­lét. Az hull­tá­ban, pe­reg­ve, sze­szé­lye­sen le­beg­ve ar­com­hoz ér. Fel­ál­lok. Igaz­ság sze­rint ke­nyé­rért in­dul­tam a bolt­ba, ami egy­ben a kis fa­lu korcs­má­ja is. Vagy in­kább a fa­lu kocs­má­ja az, ami egy­ben kis bolt is? Szem­lé­let kér­dé­se csupán…
Így dél­után, szep­tem­ber­ben, már nem éget a Nap. Nem tü­zes, csak si­mo­ga­tó, mint az öre­gek sze­re­te­te, ami az el­ham­vadt lán­go­ló sze­re­lem­ben fogant. Ülnek a né­nék, el­vét­ve egy-egy apó­ka a ház előt­ti padon. Nézik az utat, hát­ha fel­tű­nik a rég várt ko­csi.
A ko­csi, amely re­mél­he­tő­leg nem ké­sik el. Mert már or­vos sem la­kik a köz­ség­ben. Nem is olyan ré­gen volt or­vos a köz­ség­ben. Ma­nap­ság he­ten­ként két­szer, mind­an­­nyi­szor két-két órá­ra te­szi tisz­te­le­tét. Az or­vo­si la­kás még meg­van. Négy szo­ba össz­kom­fort, még­is la­kat­lan.
Ül­nek az öre­gek a kis­pad­okon, a ház előtt.
 
Vár­nak, min­dig várnak… A ko­csi­ra, ame­lyik a mes­­sze köl­tö­zött gye­re­ke­ket, uno­ká­kat, déd­uno­ká­kat hoz­za. Né­zik, várakozóan… Az út­nak azt a vé­gét – mert az ut­cá­nak két vé­ge van –, amer­ről a ko­csi szo­kott ér­kez­ni.
A mes­­sze gu­rult gyü­möl­csö­ket…