Csehy Zoltán – Faunus

Tanulmány – (Meg­jegy­zé­sek egy „ma­gyar tár­gyú” Boc­cac­cio-ec­lo­gá­hoz)
Giovanni Boc­cac­cio el­ső­sor­ban a De­ka­me­ron szer­ző­je, mely Révay Jó­zsef sze­rint „nem csu­pán az ol­va­sók leg­kí­vá­na­to­sabb ol­vas­má­nya volt, ha­nem ugyan­ak­kor az írók tan­köny­ve, is­ko­lá­ja, ars poeticája”.1

 És ez ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten sincs vagy volt  másként:2 a nagy el­be­szé­lő ma­gyar vo­nat­ko­zá­sok­kal is bí­ró ec­lo­gá­it ugyan va­la­me­lyest szá­mon tart­ja a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net-írás, ám ró­luk szó­ló elem­zés vagy be­lő­lük ké­szült for­dí­tás egy­elő­re nem szü­le­tett, sőt  a szak­mun­kák, me­lyek egy­ál­ta­lán em­lí­tik eze­ket a szö­ve­ge­ket, azok köl­tői ér­té­kei iránt ér­zé­ket­le­nek ma­rad­nak, s elmarasztalólag nyi­lat­koz­nak ró­luk.  He­ge­dűs Ist­ván fon­tos for­rás­köz­lé­sé­nek kom­men­tár­já­ban szimp­to­ma­ti­kus mó­don így fo­gal­maz: „A Ver­gi­li­us-fé­le al­le­gó­ria a Boc­cac­cio ke­zé­ben hi­deg, mes­ter­kélt, túl­vitt rész­le­tek­be me­nő rej­té­lyes be­széd­dé válik.”3 Ez a vé­le­ke­dés nem haj­lan­dó szá­mot vet­ni  a ko­ra­be­li köl­té­szet­esz­té­ti­kai gon­dol­ko­dás alap­té­te­le­i­vel, hi­szen ma­ga Boc­cac­cio is ki­fej­ti hí­res köl­té­szet­apo­ló­gi­á­já­ban vé­le­mé­nyét  a köl­tői ho­mály je­len­tő­sé­gé­ről és prog­ram­sze­rű vol­tá­ról. A le­pel­be bur­ko­lás, az­az a ho­má­lyos be­széd esze­rint két funk­ci­ót cé­loz meg: egy­részt a túl kö­ze­li meg­is­me­rés tri­vi­a­li­tá­sát vé­di ki, más­részt az ér­tel­me­zés­le­he­tő­ség meg­sok­szo­ro­zá­sát, az­az a je­len­tés­szó­ró­dást hi­va­tott ger­jesz­te­ni. Boc­cac­cio itt Szent Ágos­ton­ra hi­vat­ko­zik, il­let­ve ka­no­ni­kus szent­írás­be­li szö­ve­gek egzegétikai ne­héz­sé­ge­i­re. Az is­te­ni ige ho­má­lyos­sá­ga Ágos­ton sze­rint az igaz­ság meg­ra­gad­ha­tó­sá­gá­nak sok­fé­le­ség­ét ered­mé­nye­zi, s így a több­fé­le (jo­gos!) ér­tel­me­zés ka­ta­li­zá­to­ra. Ös­­szeg­zés­kép­pen Boc­cac­cio ezt a ta­ná­csot ad­ja: „És ha va­la­ki egyik úton nem tud el­jut­ni ki­tű­zött cél­já­hoz, vá­las­­szon má­si­kat, ha ott is aka­dá­lyok­ra buk­kan – ha lesz hoz­zá ere­je –, ke­res­sen megint má­si­kat, amíg csak meg nem vi­lá­go­so­dik, amit elő­ször ho­má­lyos­nak látott.”4  Az ec­lo­ga te­hát prog­ram­sze­rű­en al­kal­maz­za a köl­tői ho­mály szen­te­sí­tett tech­ni­ká­it, a kár­hoz­ta­tott „rej­té­lyes be­széd” a mű­faj lét­mód­ja, ahogy a meg­fej­tés igaz­sá­ga­i­nak sok­fé­le­sé­ge is.5 Az ec­lo­ga mű­fa­ja irán­ti tel­jes XIX. szá­za­di el­hi­de­gü­lés ugyan­ak­kor a ro­man­ti­ka zse­ni­kul­tu­szá­nak el­bur­ján­zá­sá­val, il­let­ve az al­le­go­ri­kus ki­fe­je­zés­mód ra­di­ka­liz­mu­sa és hagyo-mányközelisége iránt ér­zett aver­zi­ó­val ma­gya­ráz­ha­tó. A hu­ma­nis­ta-neo­la­tin iro­da­lom trón­fosz­tá­sá­nak e kor­sza­ka tel­jes­ség­gel marginalizálta mind a mű­fajt, mind a mű­faj köl­tői ar­ti­ku­lá­ci­ó­i­nak nyel­vét és nyel­ve­ze­tét, és ma­gát az ol­va­sá­si stra­té­gi­át is új szem­pont­ja­i­hoz iga­zí­tot­ta. A „rej­té­lyes be­széd” mű­fa­ja már nem je­len­tett iz­gal­mas ki­hí­vást, sok­kal in­kább a mű­ér­tőt is za­var­ba ho­zó te­her­té­tel­ként ha­tott.

A négy ec­lo­gát ma­gá­ba fog­la­ló cik­lus (III. – VI.)6 a Buccolicum carmen cí­men egy­sé­ges­sé kom­po­nált kö­tet ele­jén ka­pott he­lyet, két sze­rel­mes ec­lo­ga (Galla, Pampinea) után. Nem vé­let­len ter­mé­sze­te­sen ez a kom­po­ná­lá­si tech­ni­ka, s ko­ránt­sem ar­ról van szó, amit Bocacccio sze­rény­ke­dé­si to­po­szát ko­mo­lyan vé­ve a szak­iro­da­lom nagy kedv­vel han­goz­tat, mi­sze­rint a két sze­rel­mes opusz, me­lyek tár­gya a sze­re­lem mint „iuvenum semper certissima pes­tis” (1, 136), af­fé­le ko­rai köl­tői ujj­gya­kor­lat len­ne.7  A két ki­tű­nő köl­te­mény ha­tá­ro­zott, de nem kro­no­lo­gi­kus kom­po­zí­ci­ós alap­elv­nek meg­fe­le­lő­en ke­rült a gyűj­te­mény élé­re: a sze­rel­mi tárgy után a köl­tő a he­ro­i­kus vo­nu­lat­hoz for­dul, majd a spi­ri­tu­á­lis al­le­gó­ri­ák­ban tel­je­sí­ti ki esz­té­ti­kai prog­ram­ját. Ha­son­ló­an, ahogy azt Zrí­nyi Mik­lós te­szi Ad­ria ten­ger­nek Syrenaja cí­mű gyűj­te­mé­nyé­ben. Két­ség­te­len, hogy iga­za van Antonio Mazzának, aki sze­rint Boc­cac­cio sem olasz, sem la­tin nyel­vű köl­té­sze­te nem olyan le­tisz­tul­tan egy­sé­ges vo­nal­ve­ze­té­sű, mint Pet­rar­cáé, sok­kal na­gyobb te­ret en­ged a ke­vert, a kö­zép­ko­ri­as meg­nyil­vá­nu­lá­sok­nak és értelmezéslehetőségeknek.8 Ez az ec­lo­gák ese­té­ben in­kább a ké­sőb­bi, az úgy­ne­ve­zett spi­ri­tu­á­lis ec­lo­gák tér­fe­lé­re igaz, ám a spi­ri­tu­á­lis ér­tel­mez­he­tő­ség so­sem de­ter­mi­ná­ló­dik te­ma­ti­ka­i­lag. Az eti­mo­lo­gi­zá­ló ha­gyo­mány („interpretatio nominis”) mar­káns je­len­lé­te szin­tén kö­zép­ko­ri­as: a me­to­do­ló­gia Se­vil­lai Izi­dor mód­sze­rén alap­szik: a név meg­is­me­ré­se fel­sza­ba­dít­ja an­nak ős­je­len­té­se­it, s mint­egy ge­ne­ti­kai tér­ké­pet is ké­szít ró­la, mely a je­len­tés­há­ló­za­tok so­ka­sá­gát tud­ja a köl­té­szet szol­gá­la­tá­ba állítani.9
A he­ro­i­kus tárgy­kör nyi­tá­nya te­hát a har­ma­dik, Faunus cí­mű köl­te­mény, mely End­re ha­lá­lát és La­jos ma­gyar ki­rály bos­­szu­ló had­já­ra­tát al­le­go­ri­zál­ja. A ne­gye­dik ec­lo­ga (Dorus) im­már Luigi di Taranto, Ná­po­lyi Jo­han­na új fér­jé­ről szól, a-kit a Polyphemus maszk­ja alatt rej­tő­ző Nagy La­jos ül­döz a szép Lycorisszal (az­az Jo­han­ná­val) együtt. Az ötö­dik (Silva cadens) a Luigi di Tarento me­ne­kü­lé­se utá­ni ká­oszt ír­ja le rend­kí­vül köl­tő­i­en. A ha­to­dik (Alcestus) Luigi di Taranto 1348-as vis­z-­sza­té­ré­sét ün­nep­li. A pász­to­rok Nagy La­jos ki­vo­nu­lá­sá­nak örül­nek. Az ec­lo­ga­fü­zér ma­gyar szem­pont­ból leg­fon­to­sabb da­rab­ja alig­ha­nem a Faunus, ahogy er­re már Wenczel Gusz­táv is fel­hív­ta a fi­gyel­met is­mer­te­tő tanulmányában.10 Nem­csak ma­gyar szem­pont­ból, ten­ném hoz­zá, ha­nem po­é­ti­kai szem­pont­ból is, hi­szen Boc­cac­cio eb­ben a szö­veg­ben mun­kál­ja ki azt az al­le­go­ri­kus és re­to­ri­kai ki­fe­je­zés­rend­szert, mely a „he­ro­i­kus” tárgy­ke­ze­lés egé­sze szem­pont­já­ból is mérv­adó. Fon­tos meg­je­gyez­ni to­váb­bá, hogy a har­ma­dik ec­lo­ga két je­len­tő­sen el­té­rő szö­veg­vál­to­zat­ban is létezik.11

A tu­laj­don­ne­vek je­len­té­sei és szinekdochikus ter­mé­sze­te

A pász­tor­köl­té­szet jel­lem­zé­se­kor cél­sze­rű szem­be­néz­ni Wolfgang Iser meg­ál­la­pí­tá­sá­val: „A je­lö­lő (a pász­to­rok vi­lá­ga) azért vá­lik le ar­ról, amit kon­ven­ci­o­ná­li­san je­löl (a rusz­ti­kus vi­lág­ról), hogy va­la­mi is­me­ret­lent hív­jon lét­re: a köl­té­szet elképzelhetőségét.”12 Ez a masz­kos já­ték no­ha Boc­cac­ci­ó­nál is va­ló­ban le­vá­lik a je­lölt­ről, még­sem csu­pán azért, hogy le­beg­tes­se a sze­rep­lői iden­ti­tást vagy önreflexív ját­sza­do­zás­ba bo­nyo­lód­jon. Sok­kal in­kább azért, hogy egy több­szö­rös referenciális kó­dot hoz­zon já­ték­ba, még­pe­dig a ha­gyo­mány­ra utalt­sá­got, az­az a szö­veg mö­göt­ti tör­té­ne­ti­sé­get (szö­veg­re­fe­ren­ci­ák) és a maszk alat­ti tör­té­nel­mi­sé­get (va­ló­ság­re­fe­ren­ci­ák). A hu­ma­nis­ta ec­lo­ga so­sem csak szink­ron szö­veg, mert lét­ele­me a rejt­je­le­zős tech­ni­ka, s lét­ele­me az is, hogy a tu­dós kon­ven­ció alap­kri­té­ri­u­ma­i­nak ele­get té­ve a szö­veg tes­tén stig­má­kat he­lyez­zen el, me­lyek át­vér­zik és élet­tel te­lí­tik ma­gát az el­tűnt időt. A mű­fa­ji be­ágya­zás egy­szer­smind a ne­vek ti­pi­zá­ló ka­rak­te­ré­ben is meg­nyil­vá­nul: Boc­cac­cio azon­ban a ne­vet csak­is eti­mo­ló­gi­ai hold­ud­va­rá­val együtt haj­lan­dó je­len­té­sek­kel fel­töl­te­ni („sub cortice nonnullos abscondit sensus”).13 Ugyan­ak­kor gya­kor­ta meg­esik, hogy egy név­hez nem egy iden­ti­tás tar­to­zik, ha­nem iden­ti­tá­sok so­ka­sá­ga. Az al­lú­zi­ót kel­tő, tu­da­to­san pro­vo­ka­tív re­mi­nisz­cen­ci­ák so­ka­sá­gát meg­idé­ző név te­hát a tör­té­nel­mi kom­mu­ni­ká­ció le­té­te­mé­nye­sé­vé is vá­lik: raj­ta ke­resz­tül ju­tunk át az an­tik­vi­tás­ba.
Ami­kor Boc­cac­cio a Faunust egy Ver­gi­li­us-pa­ra­frá­zis­sal kez­di („Pamphyle, tu patrio recubas hic lentus in antro”, vö. Ver­gi­li­us: „Tityre, tu patulae recubans sub tegmine fagi”, Ecl., 1, 1), nem pusz­tán egy mo­dell mel­lett tesz hi­tet, ha­nem ma­gá­ba ol­vaszt­va Ver­gi­li­ust is ol­vas­tat­ja, lát­tat­ja, kom­men­tál­ja sa­ját szö­ve­gén ke­resz­tül. A pász­tor­vi­lág re­a­liz­mu­sát fel­té­te­lez­ni me­rő il­lú­zió és tév­út, ám ér­de­kes mó­don szin­te nem le­het nem ész­re­ven­ni azt a köl­tői fik­ció­te­rem­tő igye­ke­ze­tet, mely e vi­lág „hi­te­les” meg­idé­zé­sé­re irá­nyul. Boc­cac­cio ec­lo­gá­já­nak el­ső ré­sze en­nek az igye­ke­zet­nek a meg­nyil­vá­nu­lá­sa, mely azon­ban még­sem lesz több jel­leg­ze­te­sen iro­ni­kus stilizációnál,14 mely­nek cél­ja a nyáj­hoz kö­tött­ség és a he­ro­i­kus el­vá­gyó­dás kont­raszt­já­nak el­mé­lyí­té­se. Ez a látszatrealista, ám va­ló­já­ban iro­ni­kus ki­szó­lás vagy felvezetésrendszer ver­gi­li­u­si gyö­ke­rű: mind­un­ta­lan az árkádikus vi­lág il­lú­zi­ó­val  va­ló te­lí­tett­sé­gé­re fi­gyel­mez­tet, ar­ra a ho­mály­ra, mely a meg­fej­té­sek já­ték­te­rét nyit­ja meg. Az ec­lo­ga te­ma­ti­kus ön­azo­nos­sá­ga te­hát kon­ven­ci­o­ná­li­san inog meg, az­ál­tal, hogy önreflexív ka­rak­tert nyer.15  
A be­le­he­lyez­ke­dős já­ték kód­rend­sze­rek so­ka­sá­gát hoz­za lét­re, me­lyek csak­is kül­ső, egyéb szö­ve­gek vagy már má­sutt be­vett ol­va­sá­si gya­kor­lat ré­vén vál­nak ér­tel­mez­he­tő­vé. Palemon alak­já­ban Boc­cac­ci­ót szo­kás lát­ni, ám Palemon ver­gi­li­u­si fi­gu­ra is egy­ben (és így a ver­gi­li­u­si mo­dell­ben is ér­tel­me­ző­dik, vö.: Ecl., 3, 50, 53), az­az már itt is lát­szik, hogy egy-egy sze­mély meg­fejt­he­tő­sé­ge, iden­ti­tá­sa Boc­cac­ci­ó­nál sok­kal in­kább szinekdochikus ter­mé­sze­tű, mint ana­ló­gi­ás. Ver­gi­li­us mel­lett azon­ban a neo­la­tin ec­lo­ga­tra­dí­ció ko­he­ren­ci­á­ja is hang­sú­lyos sze­re­pet kap Boc­cac­ci­ó­nál. Ezt ki­vá­ló­an de­monst­rál­ja az a tény is, hogy a pász­to­ri masz­kok mö­gé Boc­cac­cio oda­il­lesz­ti a tra­dí­ci­ót, az­az meg­te­rem­ti a szö­veg ér­tel­me­zé­si já­ték­te­rét és kanonizációs esé­lye­i­vel is tisz­tá­ban van. A Faunusban a „nagy Amintas” meg­je­le­né­se ilyen hang­sú­lyos pil­la­nat:
„Hic nemus et gelidi fontes et mollia prata,
hic hedere viridis tectum pictumque corimbis
antrum, quo magnus quondam requievit Amintas” (46–48)

    A nagy Amintas egy­szer­re a bu­ko­li­kus mű­faj klas­­szi­ku­sa, Ver­gi­li­us, aki­nek ötö­dik ec­lo­gá­já­ban ez a név a ki­tű­nő köl­tő szim­bó­lu­ma, de ugyan­ak­kor Dan­te is, akit Ordelaffi ap­ja, Scarpetta Ordelaffi lá­tott ven­dé­gül Forlìban. A VIII. Boc­cac­cio-ec­lo­ga ezt szin­tén alá­tá­masz­ta­ni lát­szik, bár meg­jegy­zen­dő, hogy e név a Boc­cac­cio-kor­pu­szon be­lül je­len­tős ka­rak­ter­el­té­ré­se­ket mu­tat (a IX. ec­lo­gá­ban Nagy Sán­dor, a XIII-ban Pompeius kód­ja, de a pá­pát is fe­di a XI. és a XV. ec­lo­gá­ban), az­az ad hoc je­len­té­sű.  Dan­te, mint köz­tu­dott, szin­tén mű­vel­te a bu­ko­li­kus köl­té­sze­tet la­tin nyel­ven, s ala­po­zó atya­ként tar­tan­dó szá­mon, akár Ver­gi­li­us. Jó­ma­gam nem tar­tom cél­sze­rű­nek a két ér­tel­me­zés szo­ká­sos el­kü­lö­ní­té­sét, sok­kal ha­té­ko­nyabb, ha Amintas egóját szinekdochikus komp­le­xum­ként fog­juk fel, mely ma­gá­ba öle­li Ver­gi­li­us és Dan­te örök­sé­gé­nek kö­zös lé­nye­gét, hi­szen – ahogy Fran­co­is Rigolot ír­ja – „a köl­tői nyelv jel­lem­ző­je, hogy mo­ti­vált, »finalizált«, va­gyis a je­lö­lő és a je­lölt ön­ké­nyes komp­le­men­ta­ri­tá­sát szük­ség­sze­rű szoliditással és szo­li­da­ri­tás­sal vált­ja fel. A tu­laj­don­név át­lát­ha­tat­lan jel, amely ma­xi­má­lis el­len­ál­lást ta­nú­sít a morfoszemantikai as­­szi­mi­lá­ci­ó­val szem­ben. A köl­tő kí­sér­li majd meg ki­hí­vás­sal meg­tör­ni a név­nek a je­len­tés­sel szem­be­ni el­len­ál­lá­sát, a köl­té­szet­nek van esé­lye ar­ra, hogy kom­pen­zál­ja a köz­nyelv­nek ezt a hi­á­nyát”. 16
    Rá­adá­sul Dan­te ne­vé­nek in­terp­re­tá­ci­ói, il­let­ve Ver­gi­li­us kul­tu­szá­nak szak­rá­lis vo­nat­ko­zá­sai a köl­te­mény eset­le­ges spi­ri­tu­á­lis ol­va­sa­tát is elő­ké­szí­tik. Dan­te ne­vét Stefano Talice pél­dá­ul így ér­tel­mez­te: „… Dantes quasi Dans Theos, idest Deum, sive cognitionem Dei.”17 Amintas a pász­tor­vi­lág­ban a ki­sebb is­ten­sé­gek kö­zé emel­ke­dik, akár Ver­gi­li­us­nál Daphnis. Boc­cac­cio szá­má­ra Ver­gi­li­us, Dan­te és Pet­rar­ca is af­fé­le in­di­ká­tor, aki­nek is­me­re­tét a be­fo­ga­dás so­rán is fel­té­te­le­zi. A bu­ko­li­kus ha­gyo­mány ko­rai fej­lett­sé­ge a neo­la­tin iro­da­lom­ban köz­is­mert: ki­ala­kult ká­no­nok men­tén szer­ve­ző­dik, il­let­ve köz­pon­ti je­len­tő­sé­gű önkanonizációs tech­ni­ká­kat ger­jeszt.18 Ma­ga Pet­rar­ca, aki itt Mopsus né­ven je­le­nik meg, szin­tén szük­sé­gét érez­te a köl­tői fej­lő­dés ge­ne­a­ló­gi­á­ját pász­to­ri kön­tös­ben is meg­sti­li­zál­ni. Er­re el­ső ec­lo­gá­já­ban ke­rül sor, mely­nek fő tár­gya épp a köl­tői ego ki­mun­ká­ló­dá­sá­nak genealógiája.19 Boc­cac­cio a Faunusban mind­ezt be­tét­ként je­le­ní­ti meg. Mopsus a leg­ki­vá­lóbb köl­tő ti­pi­kus maszk­ja már Ver­gi­li­us­nál, Calpurniusnál és Nemesianusnál is. Boc­cac­cio a Mopsus– Petrarca azo­no­sí­tás­ban kö­vet­ke­ze­tes­nek mond­ha­tó (III., XI., XII., XIII. ec­lo­ga), azon­ban a név itt is osz­tó­dik, még­hoz­zá Pet­rar­ca mel­lett Ho­mé­rosz­ra ko­pí­ro­zó­dik rá (X., XIV., XV. ec­lo­ga). Boc­cac­cio a Faunusban Pet­rar­ca köl­tő­vé ko­ro­ná­zá­sá­nak is em­lé­ket ál­lít: „cui tempora dignis / nectere concessum, lauro et vincire capillos”.
    Meris maszk­já­ban va­ló­szí­nű­leg Checco Rossit, Ordelaffi tit­ká­rát sze­re­pel­te­ti a köl­tő. Checco Meletto Rossi (1320–1363), Boc­cac­cio ba­rát­ja ma­ga is ki­vá­ló köl­tő volt. A pász­tor­vi­lág te­hát köl­tői egók ál­tal be­la­kott fik­tív tér, egy par­nas­­szu­si te­rep, ahol alig­ha­nem a tra­dí­ció és a köl­té­szet­esz­té­ti­kai ro­kon­ság meg­idé­zé­se mel­lett az zaj­lik le, amit Ricci ál­la­pít meg, mi­sze­rint a Faunusban a há­rom be­szé­lő sze­rep­lő (Palemon, Pamphylus és Meris) egyet­len én-hez köt­he­tő kü­lön­fé­le vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás­ok fel­fej­lé­se.20  Ma­gya­rán: a köl­tő lel­ké­ben le­zaj­ló pár­be­szé­det hall­juk, a tex­tus nem más, mint a Boc­cac­ci­ó­ban dú­ló ér­zel­mi bi­zony­ta­lan­ság há­rom né­ző­pont­ba ki­ve­tült, köl­tői vi­tá­ja.
Faunus ne­vét Boc­cac­cio ma­ga in­do­kol­ja Martino da Signához írt le­ve­lé­ben „Tertie vero egloge ti­tu­lus est faunus: nam cum eiusdem causa fuerit Franciscus de Ordelaffi, olim Forlivii capitaneus, quem cum summe silvas colerete et nemora ob insitam il­li venationis delectationem ego sepissime Faunum vocare consuaverim eo quod fa­u­ni silvarum a poetis nuncupentur dei, illam Faunum nominavi”. Va­gyis: Faunus a va­dász­szen­ve­dé­lye mi­att kap­ta ezt a mi­to­ló­gi­ai nevet.21 A fik­ci­ós név­adás itt kü­lö­nö­sen sa­já­tos: Boccacccio ugyan­is meg­vall­ja azt is, hogy a Faunus ne­vet ő ma­ga élő­ben is al­kal­maz­ta, va­gyis a kör­nye­ze­te szá­má­ra evi­den­ci­á­val bí­ró le­he­tett a va­ló­ság­re­fe­ren­cia fel­fej­tő­dé­se. A név elő­tör­té­net­ének is­me­re­te rá­vi­lá­gít egy fon­tos do­log­ra: a tör­té­nel­mi va­ló­ság köl­tői tén­­nyé vá­lá­sa nem pusz­tán a fik­ció te­re­pén vég­zett in­tel­lek­tu­á­lis mun­ka gyü­möl­cse, ha­nem egy­faj­ta lét­esz­té­ti­ka ter­mé­sze­tes ve­le­já­ró­ja. A vi­lá­gok köz­ti át­jár­ha­tó­ság kor­társ ho­ri­zont­ja te­hát sok­kal nyi­tot­tabb, mint el­ső ol­va­sás­ra vél­nénk. Faunus ne­ve eti­mo­ló­gi­a­i­lag a ’faveo’ igé­vel va­ló kap­cso­la­ta mi­att is te­li­ta­lá­lat, hi­szen a párt­fo­gó és párt­fo­golt vi­szo­nyát hi­e­rar­chi­ku­san is ki­fe­je­zi. Köz­is­mert Boc­cac­cio és a kor hang­sú­lyo­san eti­mo­lo­gi­zá­ló haj­la­ma, mely e vers ese­té­ben sem ma­rad­hat fi­gyel­men kí­vül. Faunus jós­funk­ci­ó­ja is ada­lék le­het Boc­cac­cio Ordelaffi-transzformációjának ér­tel­me­zé­sé­hez: Ordelaffi ugyan­is ré­szint hall­ja a kor sza­vát, más­részt az an­tik Faunus Fatuusként meg­je­le­nő funk­ci­ó­ja, mi­sze­rint az is­ten han­go­kat és ké­pe­ket küld­ve jö­ven­döl, rend­sze­rint a ki­vá­lasz­tott sze­mély ál­má­ban is mar­káns ré­szét ké­pez­he­ti sze­rep­lői iden­ti­tá­sá­nak. A bu­ko­li­kus re­gisz­ter­hez kö­tő­dő ró­mai is­ten ne­vét Boc­cac­cio a va­dá­szat re­gisz­te­ré­be tol­ja át, en­nek je­len­tő­sé­gé­ről ké­sőbb. Az ec­lo­ga ol­va­sá­sa te­hát bi­zo­nyos elő­fel­té­te­lek­hez kö­tött, egyéb eset­ben az ér­te­lem­tu­laj­do­ní­tás nem ad ki ko­he­rens egé­szet, s no­ha tel­jes lét­jo­go­sult­sá­ga van a je­len­tés­irá­nyok meg­kö­ze­lí­tés­be­li vál­to­za­tos­sá­gá­nak, még­is lé­te­zik egy konst­ruk­ci­ós mi­ni­mum, mely nél­kül az ér­tel­me­zés­kí­sér­le­tek csak kí­sér­le­tek ma­rad­nak. Mind­ez ugyan­ak­kor a tel­je­sen ko­he­rens ér­tel­me­zés le­he­tet­len­sé­gé­re is fi­gyel­mez­tet.

„Auribus accipe voces” – az akusz­ti­kus ha­tá­sok pri­má­tu­sa

Az el­len­pon­to­zás, az egy­más­nak fe­szü­lés ad­ja Boc­cac­cio ec­lo­gá­já­nak di­na­mi­ká­ját: a köl­tő alap­kont­rasz­to­kat ala­kít ki, me­lyek­re az­tán a mik­ro­struk­tú­rák egész rend­sze­rét fe­szí­ti rá. A pász­to­ri dor­gá­lás nyi­tó­gesz­tu­sa még csak­-csak, de a ré­szeg­ség meg­le­he­tő­sen kör­mön­font fel­ro­vá­sa („Cantarus attrita nimium, puto, lapsus ab ansa / terruit hunc.”) már nem len­ne ma­ra­dék­ta­la­nul ért­he­tő a meg­fe­le­lő ver­gi­li­u­si he­lyek – uta­lás Ver­gi­li­us he­te­dik ec­lo­gá­já­nak ré­szeg Silenusára (7, 17) –  intertextuális se­gít­sé­ge („et gravis attrita pendebat cantharus ansa”, Ecl., 6, 17) nél­kül. Bocaccio szá­mít er­re az elő­ze­tes tu­dás­ra, ezért az intertextust hang­sú­lyo­zot­tan hall­ha­tó­vá te­szi: akusz­ti­kus él­mén­­nyé, mely ke­zünk­re játs­­sza a meg­ol­dást. Akár egy ze­nei idé­zet.
A bor­ivó edény fü­lé­nek le­tö­ré­se okoz­ta zaj és Testilis – aki­nek maszk­já­ban a köl­tő ta­lán Faunus, az­az Francesco Ordelaffi22 fe­le­sé­gét vagy más ér­tel­me­zés sze­rint édes­any­ját, eset­leg a vá­rost, az­az Forlìt vagy a tar­to­mányt je­lö­li, ne­tán a ró­mai egy­há­zat szerepelteti23 – két­ség­beesett ki­ál­to­zá­sa ha­tá­ro­zott kont­raszt: a bu­ko­li­kus és a he­ro­i­kus vi­lág egy­más­nak sze­gü­lé­séé. Testilis (Thestylis) Ver­gi­li­us má­so­dik ec­lo­gá­já­ban sze­rep­lő kon­túr­ta­lan „sta­tisz­ta” nő­alak, aki­ről mind­ös­­sze an­­nyi de­rül ki, hogy szí­ve­sen ven­né egy pász­tor aján­dé­kát: két őzet, me­lye­ket az egy me­re­dek völgy­ben fo­gott.
Az er­dő két ér­te­lem­ben is zen­gő (silvae sonantes): a silvae nem pusz­tán az er­dőt je­len­ti, ha­nem ma­gát a köl­té­szet ter­ri­tó­ri­u­mát is, sőt Statius Silvae cí­mű kö­te­te nyo­mán egy­faj­ta köl­tői meg­nyi­lat­ko­zá­si for­mát is fel­té­te­lez­he­tünk mö­göt­te. Az „Auribus accipe voces” fel­szó­lí­tás (8. sor) kulcs­fon­tos­sá­gú lesz: an­ti­ci­pá­ci­ós jel­leg­gel az egész er­dő­re ki­ha­tás­sal bí­ró ese­mény­re hív­ja fel a fi­gyel­met: Faunus vál­lal­ko­zá­sá­ra. A vers ma­ga lé­nye­gé­ben egy, az er­dőn vé­gig­ára­dó hang ma­gya­rá­za­ta az er­dő (az­az a köl­tői szfé­ra) hang­ján.  A hal­lás te­hát át­té­te­les ér­tel­mű is: két aka­dá­lya van, a „tor­por” és a „gra­ta Licisca”24 for­du­lat­tal jel­zett „otium”.  A pász­to­rok egy mu­la­to­zás más­nap­ján éb­red­nek, az ün­nep­ből csöp­pen­nek vis­­sza a va­ló­ság­ba, az álom csön­dé­ből a han­gok vi­lá­gá­ba, a pász­tor­lét nyu­gal­má­ból a ci­vi­li­zá­ci­ó­ba. Palemon el­be­szé­lé­se gya­kor­la­ti­lag a pász­to­ri uni­ver­zum au­ten­ti­kus­sá­gá­nak jel­zé­sé­re szol­gá­ló nyi­tó­kép fon­to­sabb vo­nat­ko­zá­sa­it is­mét­li el, míg­nem Meris meg­je­le­né­se szol­gál­tat­ja ne­künk ma­gát a tel­jes tör­té­nést an­nak lo­gi­kai és kontextuális kö­vet­ke­ze­tes­sé­gé­ben. A fragmentáltság, mely az ec­lo­ga nar­ra­tív struk­tú­rá­ját kez­det­től jel­lem­zi, Meris el­be­szé­lé­sé­ben vá­lik tör­té­net­té, az er­dő hang­já­vá, mely ér­tel­me­zi az er­dőt ura­ló ci­vi­li­zá­ció két­ség­beesett pá­nik­hang­ját. Palemon Testilis hang­já­nak be­rob­ba­ná­sát a locus amoenus toposzrendszerének fes­té­sé­vel ér­vé­nye­sí­ti: ezt már a „tempus erat placidum” klas­­szi­kus kez­dés is jel­zi, mely után a „somnus lenis” (lágy álom), a pi­he­nő nyáj, a fu­ru­lyá­ján dalt for­má­ló pász­tor ké­pe raj­zo­ló­dik elénk. Mopsusnak ké­szül a vers, jel­zi Palemon, s ez az uta­lás nem pusz­tán a ko­ráb­ban jel­zett petrarcai ink­li­ná­ció mi­att fon­tos, ha­nem azért is, mert itt Boccacio egy­sze­rű­en át­csa­tol Pet­rar­ca Argus cí­mű ec­lo­gá­já­hoz, s ez­zel is jel­zi, hogy ro­kon tör­té­ne­tet kí­ván el­me­sél­ni:

„Tempus erat placidum, pastores ludus habebat
aut somnus lenis, paste sub quercubus altis
ac patulis passim recubabant lacte petulcis
ubera prebentes natis distenta capellae” (3, 12–15)
„…passim saturata iacebant
armenta et lenis pastores somnus habebat” (Pet­rar­ca, 2, 4–5)
    A lágy álom és a fu­ru­lya­szó a fik­tív köl­tői uni­ver­zum att­ri­bú­tu­mai. A vál­to­zást Bocacciónál Testilis hang­ja, Pet­rar­cá­nál a vi­har meg­je­le­né­se, a nap el­ta­ka­rá­sa je­len­ti: míg Pet­rar­ca szá­má­ra a lát­vány­kép­ze­tek, Boc­cac­cio szá­má­ra az akusz­ti­kus vo­nat­ko­zá­sok vál­nak a köl­tői ki­dol­go­zás leg­lé­nye­ge­sebb esz­kö­ze­i­vé. A tör­té­nel­mi referencialitás kö­zös: mind­két köl­te­mény az An­jou Ró­bert utá­ni ál­la­po­to­kat és End­re ha­lá­lát dol­goz­za fel, s Boc­cac­cio nyil­ván ezt evi­den­sen ér­zé­kel­tet­ni akar­ta a pász­to­ri han­gok ilye­tén ös­­sze­fo­nó­dá­sá­val. Argus Roberto d’Angio, az­az An­jou Ró­bert, ná­po­lyi ural­ko­dó, Pet­rar­ca egyik tá­ma­sza volt. Boc­cac­cio Pet­rar­ca nyo­mán ne­ve­zi őt ver­sé­ben Argusnak, mi­vel Pet­rar­ca má­so­dik ec­lo­gá­já­ban is így sze­re­pel­te­ti őt ural­ko­dói éles­eszű­sé­ge és éber­sé­ge mi­att. Az ezer nyáj mi­to­ló­gi­ai referencialitásként csa­pó­dik Boc­cac­ci­ó­nál Argus sze­mé­lyé­hez, és a gaz­dag­sá­got je­lö­li a bu­ko­li­kus köl­té­szet el­já­rá­sa­i­nak meg­fe­le­lő­en, az idő­já­rás dol­ga­i­ban va­ló jár­tas­ság, és még jó né­hány lát­szat­ra pász­to­ri tu­laj­don­ság a fő­pász­tor, az­az a ki­rály ural­ko­dói eré­nye­it eme­li ki. A köl­tő a ki­rályt Apol­ló­hoz ha­son­lít­ja, aki az Amhrysus fo­lyó­nál Admetus gu­lyá­it őriz­te: ez a tech­ni­ka szin­tén vis­­sza­csa­to­lás Pet­rar­ca Argusához, aki An­jou Ró­ber­tet egye­ne­sen a nap­pal azo­no­sít­ja, me­lyet a vi­har 1343. ja­nu­ár 20-án ta­kart el vég­le­ge­sen.
A Bocacccio-költemény hang­ja te­hát a pász­to­ri uni­ver­zum sok­szó­la­mú­sá­gát köz­ve­tí­ti, mely Testilis hang­já­nak kü­lön­fé­le kül­ső és bel­ső han­go­kat egy­aránt meg­idé­ző köl­tői in­terp­re­tá­ci­ó­já­vá vá­lik.

Al­le­go­ri­kus zo­o­ló­gia – a bu­ko­li­kus kör­nye­zet be­né­pe­sí­té­se

Testilis hang­já­nak konk­rét meg­idé­zé­se fo­koz­za az enig­mát, a meg­fejt­he­tő­ség­hez ugyan lát­szat­ra több tám­pon­tot ad, de ez a bő­ség még in­kább el­bi­zony­ta­la­ní­tó. Testilis Faunushoz in­té­zi a sza­va­it, az­az az idé­zet egy in­ter­ak­ci­ó­ból ra­gad­ja ki és te­szi sa­ját szö­veg­gé. Faunus med­ve­va­dá­szat­ra hi­vat­koz­va el­hagy­ja Testilist, aki a bu­ko­li­kus szfé­ra ál­lat­vi­lá­gát hív­ja se­gít­sé­gül a pá­nik ki­fe­je­zé­sé­hez. Testilis gyö­nyö­rű el­len­tét­tel él, mely a bu­ko­li­kus vi­lág veszélyeztetettségét és gyön­géd szép­sé­gét egy­aránt ki­fe­je­zi: a gyer­me­kek gö­dö­lyék­kel ját­sza­doz­nak, mi­köz­ben allobrox far­ka­sok ólál­kod­nak min­de­nütt. Ha a tör­té­nel­mi referencialitás men­tén kí­sé­rel­jük meg az ol­va­sást, ki­de­rül, hogy a med­ve Nagy La­jos ma­gyar ki­rályt és csa­pa­tát je­lö­li és a ná­po­lyi bos­­szú­had­já­rat­ra cé­loz. Faunus, az­az Francesco Ordelaffi csat­la­koz­ni ké­szül La­jos csa­pa­ta­i­hoz. A med­ve Janus Pan­no­ni­us­nál is Ma­gyar­or­szág jel­ké­pe lesz. Az allobrox farkasfalka Astorgio di Durfort csa­pa­tát je­lö­li, mely az ak­kor Avignonban szé­ke­lő „fran­cia” pá­pa ér­de­ke­it kép­vi­se­li. Testilis le­gyen bár anya, vá­ros, tar­to­mány vagy épp az egy­ház ma­ga, a bu­ko­li­kus idill fél­té­sé­nek hang­ja, me­lyet Faunus ere­je és ha­tal­ma hi­va­tott vé­del­mez­ni.  Az ebek, me­lyek­re Testilis hi­vat­ko­zik, Francesco Ordelaffi csa­pa­ta­it, az­az Forlì (va­la­mint Forlimpopoli és Cesena) se­re­ge­it jel­ké­pe­zik. Ordelaffi két fia nem tud­ta meg­aka­dá­lyoz­ni a pá­pai se­reg ga­ráz­dál­ko­dá­sa­it. A gö­dö­lyé­ket vé­dő ebek küz­del­me a far­ka­sok­kal ki­lá­tás­ta­lan: a med­ve kö­ve­té­se („ursos quid sequeris montana per ardua, Faune?”) Testilis sze­mé­ben fe­le­lőt­len­ség. A Pamphylus jel­lem­zé­sé­ben  raj­zolt frap­páns Faunus-portré maszkulin ter­mé­sze­tes­sé­ge ele­ven kont­rasz­tot al­kot Testilis pa­na­szá­val: „femina sum”. Mi­ért tar­tot­ta Bocaccio fon­tos­nak a férfi–nő po­la­ri­zá­ció be­ik­ta­tá­sát az ec­lo­ga nagy el­len­té­te­i­nek so­rá­ba? Nyil­ván a ti­pi­kus re­lá­ció (véd­te­len nő, odüs­­sze­u­szi ka­rak­te­rű fér­fi) ké­sőb­bi dest­ru­á­lá­sa mi­att Jo­han­na és End­re vi­szony­la­tá­ban.  An­jou Robert End­ré­re bíz­ta a nyá­ját, aki óvat­la­nul egy ter­hes far­kas bar­lang­já­ba me­rész­ke­dett: a ter­hes far­kas Ná­po­lyi Jo­han­nát je­len­ti. An­jou Ró­bert Ná­po­lyi Jo­han­ná­ra hagy­ta a bi­ro­dal­mát, akit már lány ko­rá­ban End­ré­hez ad­tak fe­le­sé­gül. Bocacccio End­re meg­gyil­ko­lá­sát, rej­té­lyes ha­lá­lát egy va­dász­ka­land ku­dar­ca­ként ecse­te­li. End­re, mint ma­gá­tól Boc­cac­ci­ó­tól is tud­juk (De casibus, 9, 26), aversai vá­rá­ban tar­tóz­ko­dott a ki­rály­nő­vel, és mi­u­tán el­hagy­ta a szo­bá­ját, meg­foj­tot­ták. Te­te­mét a kert egyik ös­vé­nyén ta­lál­ták meg. Ezt rész­le­te­zi a bu­ko­li­kus hang­nem ér­vé­nye­sí­té­sé­vel, pász­to­ri át­irat­ban a köl­te­mény is:

„Ast moriens silvas iuveni commisit Ale­xi,
qui cautus modicum dum armenta per arva trahebat
in gravidam tum for­te lupam rabieque tremendam
incidit, inpavidus nullo cum lumine lustrum
ingrediens, cuius surgens sevissima guctur
dentibus invasit, potuit neque ab inde revelli
donec et occulto spirasset tramite vi­ta.” (83–88)

Alexis a fi­a­tal ma­gyar End­ré­re utal, akit Boc­cac­cio a fi­a­tal és szép pász­tor an­tik to­po­sza­i­val áb­rá­zol ver­gi­li­u­si nyom­do­ko­kon (uta­lás a má­so­dik ec­lo­ga Alexisére). A Testilis–Faunus vi­szony ne­mi detremináltságnak lát­szó vi­szo­nya itt meg­for­dul: a há­zas­ság­ban is ki­szol­gál­ta­tott fér­fi rá­adá­sul a ka­lan­dor nő ag­res­­szi­vi­tá­sá­nak ál­do­za­ta lesz. Épp e köz­pon­ti po­la­ri­zá­ció és an­nak ki­for­dí­tá­sa biz­to­sít­ja Boc­cac­cio ec­lo­gá­já­nak di­na­miz­mu­sát. A nyá­jat ve­szé­lyez­te­tő far­kas tá­ma­dá­sának köz­he­lye így vá­lik iz­gal­mas al­le­gó­ri­ák for­rá­sá­vá.
Meris ének­lés­re bí­rá­sá­nak té­má­ja szin­tén ver­gi­li­u­si köz­hely, akár­csak a dra­ma­tur­gi­a­i­lag jól elő­ké­szí­tett ér­ke­zé­se (épp Palemon mon­da­ni­va­ló­já­nak elfogytakor ér­ke­zik, lát­szat­ra ugyan vá­rat­la­nul). Boc­cac­cio itt is ál­lat­szim­bo­li­kát al­kal­maz: a tücs­kök (di­let­táns vers­fa­ra­gók, talp­nya­ló ud­va­ri po­é­ták), a ká­nyák (a po­li­ti­kai ügyes­ke­dők), a hol­lók (a mű­vé­szet­pár­to­ló ha­ta­lom holt­te­te­mén élős­kö­dő ha­szon­le­sők) za­ja nem en­ged te­ret a köl­té­szet­nek. A vá­ros­ból jött Merist Pamphylus rusz­ti­kus vá­la­sza éb­resz­ti rá a két vi­lág­ban két­fé­le mó­don mű­kö­dő köl­tő­sze­rep­re: az ud­va­ri po­é­ta hí­ze­leg, ha­tal­mi-akar­no­ki kény­szer­nek en­ge­del­mes­ke­dik, amen­­nyi­ben nem ta­lál meg­fe­le­lő me­cé­nás­ra, ez­zel szem­ben a bu­ko­li­kus pász­tor­köl­tő Mopsusnak, a Mú­zsák­nak da­lol és a csil­la­gos ég­nek. Pamphylusnál a ka­ná­szok az ud­var elöl­já­rói lesz­nek, il­let­ve az ál­lam­fér­fi­ak meg­tes­te­sí­tő­jé­vé vál­nak, a pász­to­rok, az­az a köl­tők el­len­pár­ja­i­ként je­len­nek meg. A hol­lók el­űzé­se a mű­pár­to­lás meg­úju­lá­sá­nak al­le­gó­ri­á­ja. Meris, az­az Checco Rossi biz­to­sít­ja az át­já­rást a két vi­lág közt. Az ő el­be­szé­lé­se ezért te­remt­het ren­det a han­gok kö­zött, egy­sé­get a fragmentáltságban, lo­gi­kát a lo­gi­kát­lan­ság­ban. Bocaccio ko­he­rens pász­to­ri al­le­gó­ri­á­ba zár­ja An­jou Ró­bert és End­re ha­lá­lát, de éne­ké­ben van va­la­mi fa­tá­lis is: a tör­té­ne­lem rend­re ki­ter­me­li a ma­ga ször­nye­it, me­lyek­kel küz­de­ni iga­zi erény és fér­fi­as di­cső­ség, ugyan­ak­kor a köl­tők­nek mél­tó tárgy. A bar­lang ré­szint a pász­to­ri lus­tál­ko­dás hely­szí­ne (lásd az ec­lo­ga ele­jét), a va­dász szá­má­ra (End­re) azon­ban vég­ze­tes ki­hí­vás is le­het.

    A táj mint bel­ső va­ló­ság és tör­té­nel­mi szín­tér

A bu­ko­li­kus táj rend­sze­rint nem nyer konk­rét geo­grá­fi­a­i­lag meg­ha­tá­roz­ha­tó ar­cu­la­tot, il­lesz­ke­dik a vir­tu­á­lis Ár­ká­dia toposzrendszeréhez. Ezt jól lát­hat­tuk a locus amoenus toposzrendszerének fel­vo­nul­ta­tá­sa­kor: az elő­szám­lált je­gyek mind a lel­ki nyu­ga­lom, bel­ső bé­ke ki­fe­je­zé­sé­re szol­gá­ló je­gyek, me­lyek tény­le­ges meg­ha­tá­ro­zott­ság­gal nem bír­nak. A bar­lang kez­det­ben a biz­ton­sá­gos el­zár­kó­zás, az álom szín­te­re, ké­sőbb azon­ban a ve­szé­lyé és a ha­lá­lé: míg az el­ső eset­ben a konk­re­ti­zá­lás igé­nye sem lép­het fel, a má­sik eset­ben csak al­le­go­ri­kus tám­pon­to­kat ka­punk (Ná­poly? Aversa?), me­lyek a tör­té­nel­mi referencialitást kó­dol­hat­ják. Faunus a zord sza­ka­dé­kok és me­re­dé­lyek sze­rel­me­se volt, mint meg­tud­juk Pamphylustól, ám itt is csak­is ka­rak­ter­vo­ná­sok­ról van szó (vak­me­rő­ség, me­rész­ség, erény­ke­re­ső ki­hí­vá­sok, hír­név­re tö­rek­vés) és nem geo­grá­fi­ai vo­nat­ko­zá­sok­ról: a metatáj jel­leg egé­szen Meris el­be­szé­lé­sé­ig ural­ja a te­re­pet.  Ez az, amit Iser „esz­mé­nyí­tett Táj­kép­nek” ne­vez, mond­ván „az esz­mé­nyí­tett Táj­kép a ter­mé­szet olyan rep­re­zen­tá­ci­ó­ja, amely el­ken­dő­zi a rep­re­zen­tá­ció mi­ben­lét­ét (va­gyis azt, hogy va­la­mi mást helyettesít)”.25 Argus pász­tor, az­az An­jou Ró­bert ha­lá­lá­nak le­írá­sa­kor szem­be­sü­lünk elő­ször föld­raj­zi ér­te­lem­ben is be­ha­tá­rol­ha­tó fo­gal­mak­kal, me­lyek azon­ban ci­káz­nak a gö­rö­gös mi­to­ló­gi­ai referencialitás (pl. Nysa, Amphrysus) és a va­lós­nak ha­tó, ám va­ló­já­ban az an­tik föld­rajz sza­bá­lya­i­hoz iga­zo­dó tu­dós kör­nye­zet­rajz (az iker­ten­ger le­írá­sa, Dél-Itá­lia le­írá­sa, a Pelorum, az­az Capo di Faro em­lí­té­se) kö­zött. Je­lölt és je­lö­lő te­hát még e meg­szo­rí­tá­so­kon be­lül sem tör­vény­sze­rű­en ha­gyo­má­nyos vi­szony­ban áll egy­más­sal.
Ma­gyar­or­szág meg­idé­zé­se is elő­ször ilyen meg­kö­ze­lí­tés­ben je­le­nik meg. Nagy La­jos Tytirus ké­pé­ben tű­nik fel, aki Vi­seg­rád szik­lá­ján (az akusz­ti­kus kép­ze­tek és ha­tá­sok ki­fe­je­ző­kés­zség­éhez il­lesz­ked­ve) sír:

    „…Sed postquam Tytirus ista
    cognovit de rupe cava que terminat Hystrum,
    flevit…”

Azon­nal bos­­szú­had­já­ra­tot szer­vez Ná­poly el­len, se­re­get to­bo­roz (nyáj­őr­ző ebe­ket és ökör­haj­csá­ro­kat hív), hogy bos­­szút áll­jon a far­ka­son és a sző­ke orosz­lá­no­kon (Jo­han­nán és kör­nye­ze­tén). Nagy La­jos va­ló­sá­gos herculesi egót kap, mint ahogy azt a mi­to­ló­gi­ai orosz­lá­nok is sej­te­tik. Már Itá­li­á­ban jár, hoz­zá­juk csat­la­ko­zott Faunus is. Exp­li­cit mó­don vé­gül Palemon lo­ka­li­zál­ja elő­ször a tu­laj­don­kép­pe­ni ak­tu­á­lis tör­té­né­se­ket: „Calcidicos hystrosque refers. Quid, queso, tenenti / Eridanum secus arva queunt inferre laboris?”. A calcidicusok Calcidia, az­az Ná­poly la­kói, a hystrusok Pomponius Mela sze­rint az Isternél la­kók, az­az itt konk­ré­tan a ma­gya­rok. Ki­de­rül te­hát, hogy az árkádikus táj az Eridanus fö­ve­nye­i­nél van, s Meris meg­erő­sí­ti a pász­tort, hogy Tytirus épp er­re ha­lad. Faunus csat­la­ko­zá­sát a dom­bok fe­lett ka­var­gó por is jel­zi. Pamphylus Faunus örök ki­hí­vá­so­kat ke­re­ső jel­le­mét mél­tat­ja, majd elő­re lát­ja a jö­vőt, me­lyet ta­lán ma­ga a jós­ló Faunus is­ten sú­gott meg ne­ki ál­má­ban a lát­szat­tes­pe­dés szín­he­lyén, a bar­lang üre­gé­ben, s csak most, Meris el­be­szé­lé­sé­nek bevégeztével vált vi­lá­gos­sá. Meg­jó­sol­ja, hogy Testilis Hesperusé lesz. A Hesperus a szó­ból fa­ka­dó eti­mo­ló­gia nyo­mán a nyu­gat­ra, je­len eset­ben a spa­nyo­lok­ra utal. Hesperus más vé­le­ke­dés sze­rint konk­ré­tan Albornoz kar­di­ná­list je­len­ti, aki 1359-ben el­fog­lal­ta Cesenát, me­lyet Ordelaffi fe­le­sé­ge, Cia degli Ubaldini, az­az Testilis hő­si­e­sen vé­del­me­zett. Palemon a gnómákhoz me­ne­kül, hi­tet tesz az if­jak odüs­­sze­u­szi alap­ka­rak­te­re mel­lett, s ma­ga is csat­la­ko­zik a ma­gya­rok­hoz és Faunushoz, va­gyo­nát pe­dig – Crisis ne­ve beszélőnév,26 vers­ben is en­nek meg­fe­le­lő­en a va­gyont tes­te­sí­ti meg – ba­rát­já­ra bíz­za.
Boc­cac­cio idill­köl­té­sze­te a ma­ga egy­ér­tel­mű­ség­re tö­rő meg­fejt­he­tet­len­sé­gé­ben is im­po­záns, sok te­kin­tet­ben az ókor foly­ta­tó­ja, sok te­kin­tet­ben pe­dig an­nak meg­ta­ga­dó­ja is: ez utób­bi ki­vált a köz­hely­szám­ba me­nő to­po­szok ki­for­ga­tá­sá­ban, a sé­mák el­bi­zony­ta­la­ní­tó el­len­té­te­zé­sé­ben, a tu­laj­don­ne­vek moz­gó, „idő­uta­zó” je­len­tés­sel va­ló fel­ru­há­zá­sá­ban mu­tat­ko­zik meg. A Faunus mind­amel­lett, hogy egy bi­zo­nyos tör­té­ne­ti va­ló­ság fik­tív va­ló­ság­gá va­ló transz­for­má­ló­dá­sa, olyan köl­tői pro­vo­ká­ció, mely a tel­jes idill­ha­gyo­mányt hív­ta ki ma­ga el­len és a ma­ga ér­de­ké­ben.

JEGYZETEK

1 RÉVAY Jó­zsef, Boc­cac­cio he­ted­fél­száz éve (A De­ka­me­ron ma­gyar for­dí­tá­sai), He­li­kon 10 (1964), 126.
2 Vö. pl.: Zol­tán RÓ­ZSA, La presenza del Boc­cac­cio nella vi­ta letteraria ungherese = Il Boc­cac­cio nelle culture e letterature nazionali a cura di Francesco MAZZONI, Fi­ren­ze, Olschki, 1978, 427–435.
3 Annalecta recentiora ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia cum commentariis edidit Stephanus HE­GE­DŰS, Budapestini, 1906, 21.
4 Giovanni BOC­CAC­CIO, Az is­te­nek le­szár­ma­zá­sa = KOLTAY–KASTNER Je­nő, Az olasz re­ne­szánsz iro­da­lom­el­mé­le­te, Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai – MTA ITI, 1970, 82.
5 Vö. pl. And­rew V. ETTIN, Literature and the Pastoral, New Haven – Lon­don, Yale University Press, 1984. A mű­faj re­ne­szánsz ar­ti­ku­lá­ci­ó­it és tech­ni­ká­it re­me­kül ös­­szeg­zi: Enrico CAR­RA­RA, La poesia pastorale, Mi­la­no, Vallardi, é. n.
6 He­ge­dűs ki­iga­zít­ja Heinrich Gusz­tá­vot, aki 1882-ben meg­je­lent Boc­cac­cio-mo­nog­rá­fi­á­já­ban csak a IV–VI. ec­lo­gát tart­ja ma­gyar szem­pont­ból fon­tos­nak.
7 Giorgio Bernardi PERINI, Introduzione = Tutte le Opere di Giovanni Boc­cac­cio a cura di Vittore BRANCA, Mi­la­no, Mondadori, 1994, 695–696.  (Boc­cac­cio la­tin köl­te­mé­nye­it Perini ki­adá­sa alap­ján idé­zem.) Boc­cac­cio Martino da Signahoz írt le­ve­lé­ben így jel­lem­zi az el­ső két ec­lo­gát: „De primis duabus eglogis seu earum titulis vel collocutoribus nolo cures: nullius enim momenti sunt, et fere iuveniles lascivias meas in cortice pandunt.” Nyil­ván­va­ló, hogy Boc­cac­cio sza­va­it a szok­vá­nyos sze­rény­sé­gi to­po­szok meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ként kell szá­mon tar­ta­nunk.
 8 Antonio MAZZA, L’inventario della „Parva libraria’ di Santo Spirito e la biblioteca del Boc­cac­cio, Italia medioevale e umanistica 9 (1966), 3. Vö. még: Vittore BRANCA, Boc­cac­cio medievale, Fi­ren­ze, Sansoni, 1975.
 9 Luigi SASSO, L’ „interpretatio nominis” in Boc­cac­cio, Studi sul Boc­cac­cio 12 (1980), 129–174.
10 WENCZEL Gusz­táv, Ma­gyar­or­szág Dan­te, Pet­rar­ca és Boc­cac­cio fel­fo­gá­sa és mun­kái sze­rint, Katholikus Szem­le 2 (1888), 395.
11 Az el­ső, jó­val hos­­szabb, 186 so­ros vál­to­zat­ról: Filippo DI BENEDETTO, Considerazioni sullo Zibaldone Laurenziano del Boc­cac­cio e restauro testuale della prima redazione del „Faunus”, Italia medioevale e umanistica 14 (1971), 91–129.
12 Wolfgang ISER, A fik­tív és az ima­gi­ná­ri­us, ford. MOL­NÁR Gá­bor Ta­más, Bp., Osiris, 2001, 54.
13 Vö. Luigi SASSO, i. m., 148.
14 Vö. pl.: And­rew V. ETTIN, Pastoral Irony = Literature and the Pastoral, i. m., 96–115.
15 Vö. Judith HABER, Pastoral and the poetics of self-construction, Camb­rid­ge University Press, 1994. Vagy Annabel PATTERSON, Pastoral and Ideology, Berke­ley, California University Press, 1987.
16 Fran­co­is RIGOLOT, Po­é­ti­ka és onomasztika, ford. SÁ­RI And­rea, He­li­kon 38 (1992/3–4), 349.
17 Vö. Luigi SASSO, i. m., 153. A gö­rög ne­vek hasz­ná­la­tá­ról lásd: A. PER­TU­SI, Le etimologie greche nelle opere erudite del Boc­cac­cio, Studi sul Boc­cac­cio 1 (1963), 365–385.
18 Giuseppe BILLANOVICH–František ÈÁDA, Tes­ti bucolici nella biblioteca del Boc­cac­cio, Italia medioevale e umanistica 4 (1961), 201–221.
19 CSEHY Zol­tán, Parthenias = Uő, Parnassus biceps. Kö­tet­kom­po­zí­ci­ós el­já­rá­sok és ol­va­sá­si stra­té­gi­ák a hu­ma­nis­ta, neo­la­tin és a ré­gi ma­gyar iro­da­lom­ban, Po­zsony, Kalligram, 2007, 42–56.
20 Vö. a Ricci-féle ki­adás jegy­zet­anya­gá­val:  BOC­CAC­CIO, Ope­ra in ver­si. Corbaccio. Trattatello in laude di Dan­te. Prose latine. Epistole a cura di P. G. RICCI, Milano–Napoli, 1965.
21 Vö. még: Giovanni BOC­CAC­CIO, Genealogie Deorum gentilium libri a cura di Vincenzo ROMANO, Ba­ri, Laterza, 1951, 409–410. (8, 13).
22 Giovanni BOC­CAC­CIO, Opere latine minori a cura di A. F. MASSERA, Ba­ri, 1928, 216.
23 Az ér­tel­me­zé­sek em­lí­tett és újabb as­pek­tu­sa­it lásd még PERINI ki­adá­sá­nak jegy­ze­te­i­ben: 937, 3.
24 Licisca ne­ve Lycisca né­ven sze­re­pel Ver­gi­li­us har­ma­dik ec­lo­gá­já­ban (3, 18), még­hoz­zá Damon pász­tor ku­tyá­ja­ként. Két­sé­ges, hogy e he­lyen is ku­tya­név-e (ma­ga Boc­cac­cio is hasz­nál­ja ku­tya­név­ként az 5–7. ec­lo­gák­ban): el­kép­zel­he­tő, hogy Pamphylus fe­le­sé­ge vagy sze­rel­me­se. Boc­cac­cio tré­fás cél­zá­sa utal­hat te­hát ar­ra is, hogy Palemon ré­szint a teg­na­pi ti­vor­nya, ré­szint a sze­rel­mi el­va­kult­ság mi­att nem hall­ja Testilis hang­ját, de utal­hat ar­ra is, hogy eb­ben hű pász­tor­ku­tyá­já­nak uga­tá­sa aka­dá­lyoz­za.
25 Wolfganag ISER, i. m., 57.
26 A név­vel és a 127. sor­ral kap­cso­la­tos fi­lo­ló­gi­ai prob­lé­mák­ról rész­le­te­sen: Giorgio Bernardi PERINI, Note esegetiche e testuali al „Buccolicum carmen” del Boc­cac­cio, Studi sul Boc­cac­cio 18 (1989), 374–377.