Jakab István – „Előlépett” az immár
Nyelv és élet
Hogy mivé? Divatszóvá. A régi, megszokott már szavunkat az utóbbi időben úgyszólván csak az idősebb nemzedék tagjai használják, a fiatalabbaknak az a része, amely a helyes nyelvhasználatot összetéveszti a „modern” (persze, rosszul értelmezett modern) nyelvhasználattal, már csaknem minden beszédhelyzetben az immár szóval helyettesíti. Például ilyen helyzetekben, illetve mondatokban is: „Az a világ immár elmúlt”; „Ő immár nem az az ember, akinek eddig ismertük”; stb.
Pedig nem is olyan régen még ilyen fogalmazásban hallottuk ezeket a mondatokat: Az a világ már elmúlt; Ő már nem az az ember, akinek eddig ismertük.
Természetesen a nyelvhasználat iránt érdeklődő emberben felvetődik a kérdés: ilyen fogalmazásban – vagyis a már szót az immár-ral helyettesítve – miért helytelen ez a mondat? Válaszunk: nem helytelen ilyen fogalmazásban sem, ha a beszédhelyzet ezt teszi szükségessé. (Nem véletlenül említettük fentebb a beszédhelyzet szót.) Mert van immár szavunk is, de ennek jelentése, használati szerepe különbözik bizonyos tekintetben a már szóétól. Ezt elég ritkán használtuk régebben, amíg bizonyos divatszókedvelő személyek nem tették kritikátlanul a már módosítószó helyettesítőjévé. Az im- előtag az ím, íme rámutató módosítószóknak a megrövidült alakja. Pl. az ím-nek az imhol, imitt szavakban még érezhető ez a rámutató szerepe, de az íme is valószínűleg az ím+e(z) összetételből keletkezett.
Néhány református egyházi ének is segít az ím értelmezésében. Az „Ím béjöttünk nagy örömmel” kezdetű 162. dicséretnek ebben a sorában arra mutat rá, hogy íme, itt vagyunk, bent az Isten házában. Az „Ím nagy Isten, most előtted szívem kitárom” kezdetű 345. dicséretben meg arra, hogy íme, kitárom most szívemet Isten előtt.
De nézzük meg A magyar nyelv értelmező szótárában is az immár szónak a szakszerű s a mai szóhasználatunkra nézve irányadó értelmezését! Választékos, irodalmi jellegű szónak minősíti a szótár az immár-t, s a jelentéseinek a felsorolása előtt még a következőket jegyzi meg használatáról: a már (nyomatékos) megfelelőjeként, a beszédhelyzetre vonatkoztatást kiemelve vagy megjelenítő szerepben fordul elő. Ugyanezt a szerepet tölti be két másik református egyházi énekben is. Egyik így kezdődik: „A nap immár elenyészett, az ég bésötétedik…” (504. dicséret); a másik így: „A nap immár felvirradván, Kérjük Istent mindnyájan: Hogy ezen az egész napon Bűntől minket oltalmazzon” (491. dicséret). Valóban mindkét esetben kiemelve érezzük a beszédhelyzetre vonatkoztatást, mert az elsőként idézett éneket esti, a másodikat reggeli istentiszteleten éneklik a hívek.
De az immár egyes jelentéseit A magyar nyelv értelmező szótárában vizsgálva is meggyőződhetünk arról, hogy ez a szó a már-hoz viszonyítva valamivel többet jelent. A már-t elsősorban időre vonatkoztatva használjuk sokallást kifejező nyomósító szóként (a szótárok határozószónak, a nyelvtanok módosítószónak minősítik szófaji szempontból). Az immár – főként jelen idejű igealakkal vagy névszói állítmánnyal kapcsolatban – a jelenlegi állapot, helyzet kiemelésére, a megelőzővel való szembeállítására – alkalmas ´most már´ jelentésben. Például itt: „Ki minket üldöz, szívét vájja ki, Ki minket nem ért, önmagát gyalázza, Mert ott vagyunk mi immár mindenütt” (Ady). Múlt idejű igealakkal kapcsolatban rendszerint a beszéd idejéhez közeli múlt jelölésére szolgál, pl. itt: „Elmondja, hogy öregségének nagy munkáját immár befejezte” (Ambrus Zoltán). A legközelebbi jövőben bekövetkező eseményre, változásra vonatkoztatva, a jelenhez való közelség kiemelésére is jól alkalmazható: „A nagyszabású ünnepély realizálása immár küszöbön van” (Tolnai Lajos). Természetesen az értelmező szótári példákon kívül sok szépirodalmi szövegben találkozhatunk az immár-ral a beszédhelyzetre vonatkoztatott megjelenítő szerepében. Ezek közül említsünk meg még egyet, már csak azért is, mert bár vizsgált szavunk egy vers végén, s beszédhelyzet leírása után, a költemény utolsó szavaként fordul elő, mégis úgy érezzük, nagyon hatásosan betölti megjelenítő szerepét. Radnóti Miklós „Hetedik ecloga” című verséről van szó. A keserves barakkélet leírása után a költő a kedvesére gondol, s nem jön a szemére az enyhet adó álom. Alszik a tábor, csak ő van ébren, félig szítt szigarettát érez a szájában a csók íze helyett. Ebben az állapotában tör fel belőle: „mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” S az olvasónak nincs nyelvi hiányérzete, mert az előző sorokban részletes tájékoztatást kapott a költőtől a beszédhelyzetről, amelyre a végszói immár vonatkozik.
Ha csupán ezt az egypár idézetet vizsgáljuk is meg, láthatjuk, hogy ezeknek az irodalmi idézeteknek a szerzői nem egyszerű, mindennapi megállapításokhoz használták az immár szót, hanem valamiféle viszonyítást is ki akartak fejezni a segítségével. Ugyanezt tapasztaltuk az egyházi énekek vizsgálatakor is, csak azokban – mint arra már fentebb rámutattunk – adva van az immár szónak a beszédhelyzetre vonatkoztatása is azzal, hogy az egyik éneket este, a másikat reggel éneklik. Ezzel akár be is fejezhetném írásomat azzal a tudattal, hogy foglalkoztam e nyelvhelyességi problémával, s megvizsgálva a kérdést, hasznos tanácsot adtam az olvasónak, arra buzdítva őt, hogy ne a divatszóvadász fiataloktól próbálja ellesni e szó helyes használatát, hanem íróink, költőink szóhasználatához igazodjék. A reformátusok még bizonyos egyházi énekeiben jó példát találnak a két szó megkülönböztetett használatára. Csakhogy… Ha egy kicsit alaposabban elgondolkodom a problémán, látom, nem is olyan egyszerű ez a kérdés, amilyennek látszik. Mert könnyen elfújja a református ember az énekeskönyvéből, hogy „A nap immár elenyészett”, illetve „A nap immár felvirradván”, de ettől még aligha fogja tudni, hogy az immár nem használható bárhol a már helyett, illetve azt, hol használható egyik, hol a másik szó. Nem bizony, mert nem az éneklő gyülekezeti tagok vonatkoztatták a beszédhelyzetre az immár-t, hiszen ők már a szerzők által megírt kész éneket énekelték el az adott és megfelelő beszédhelyzetekben. Az énekszövegeket megíró szerzők számára is előre ismertek voltak azok a beszédhelyzetek, amelyekhez a szövegeket írták, tehát nem azonnali reagálásként kellett mondataikat megalkotniuk, mint az alkalmi közlések fogalmazóinak.
Azok az írók, költők, akiktől a szótárban szereplő szövegeket idéztük, szintén előnyösebb helyzetben voltak, mint a nyelv mindennapi használói, hiszen irodalmi szövegük megalkotása közben nekik is több idejük volt a gondosabb fogalmazásra, mint azoknak van, akiknek azonnal kell reagálniuk kérdésekre vagy alkalmi megjegyzésekre. Javaslatom tehát a következő: aki úgy érzi, megértette, hol van közlésünkben az immár-nak a helye, próbálja meg a használatát! De aki bizonytalan ebben, inkább maradjon a már-nál. Én, e sorok írója, aki hallva számos esetben az immár helytelen használatát, s vettem a bátorságot, hogy tanácsot adjak másoknak a helyes használatra vonatkozólag, töredelmesen bevallom: én magam talán még egyszer sem használtam önállóan fogalmazott közlésben ezt a szót. Nem, mert tudtam, milyen nehéz az elfogadható használata, ezért inkább igyekeztem közléseimet úgy fogalmazni, hogy elkerüljem az immár-t szükségessé tévő beszédhelyzeteket, s elegendő legyen mondanivalóm kifejezésére az egyszerű már módosítószó. Természetesen a kedves olvasót ennek ellenére sem szeretném lebeszélni a használatáról, hiszen elsősorban azért választottam ezt a kérdést írásom témájául, hogy tanácsot adjak másoknak – miközben talán magam is tanulok valamit. Próba: szerencse. Meglátjuk, hogyan fogunk a használatával boldogulni. Ha helyesen alkalmazzuk majd a módszert, vagyis ha mondanivalónk világosabb, stílusosabb és főként hatásosabb lesz e szó használatával, akkor nyert ügyünk lesz, s használjuk bátran tovább! Aki viszont – most már a követelmények ismeretében is – azt tapasztalja, nem tud megbirkózni a megfelelő alkalmazásával, azt azzal nyugtatom meg: kisebb hibát követ el – vagy éppen semmilyet sem – a kevésbé hatásos már módosítószó alkalmazásával, mint a helytelenül alkalmazott immár-ral.