Kosztolányi Dezső – Európa

        Eu­ró­pa, hoz­zád,
        fe­léd, te­fe­léd száll szó­za­tom a szá­zad
        vak zűr­za­va­rá­ban,
        s míg má­sok az éj­be kon­gat­va te­met­nek,
        har­sány dithyrambbal én te­rád víg,
        jó reg­gelt kö­szön­tök.

        Ó ősi vi­lág­rész,
        te ré­gi, te rücs­kös, te szent, te ma­gasz­tos,
        lel­kek ne­ve­lő­je, il­la­to­kat és ízt
        szű­rő, cso­da­té­vő, nagy­hom­lo­kú, köny­ves,
        vén Eu­ró­pa.

        Ha mos­to­ha is vagy, vi­as­ko­dom ér­ted
        és ver­lek a szám­mal és csók­kal igéz­lek
        és szók­kal igáz­lak, hogy vég­re sze­ress meg.

        Ki tép­het el in­nen,
        ki tép­het el en­gem a te ke­be­led­ről?
        Nem vol­tam-e min­dig hű, tisz­ta fi­ad tán?
        Kö­lyök­ko­rom óta nem ül­tem-e éj­jel
        lám­pám su­ga­rá­nál ta­nul­va a lec­kéd,
        vi­gyáz­va, cso­dál­va száz­nyel­vű be­szé­ded,
        hogy min­den igé­je szivembe lo­pó­dzott?

        Már ér­tik az­óta az én gü­gyö­gé­sem,
        bár­mer­re ve­tőd­jem, sokszáz ro­ko­nom van,
        bár­mer­re sza­kad­jak, test­vé­rem ezer van.
        Nem lát­tam-e Köln­ben a né­met anyó­kát
        eső­be cso­szog­ni, Pá­rizs­ban a tün­dér
        fran­cia le­á­nyok kön­­nyű szökelését,
        Lon­don­ban a lor­dok ha­já­nak ezüst­jét,
        s nem et­tem-e, it­tam mun­kás­ne­gye­dek­ben,
        csa­lá­di szo­bák­ba lár­más ola­szok­kal?
        Nem fájt-e ve­lő­mig a szlá­vok, a sá­padt
        szlá­vok unal­ma, a bá­nat arany­szín
        fá­radt ra­gyo­gá­sa?
        Mind édes-enyé­mek a né­pek e föl­dön,
        ki­tá­gul a szí­vem, be­le­fér­nek együtt.

        Fo­gad­ja­tok en­gem ti is szí­ve­tek­be,
        s ti tá­vo­li né­pek
        kür­tö­sei, köl­tők,
        pe­rel­je­tek ér­tünk ott­hon a mi­vé­lünk
        per­lők­kel, anyán­kért, s mi ti­ér­te­tek majd
        itt­hon pe­re­lünk, hogy él­hes­sen anyá­tok.
        Ki­ált­sa­tok együtt,
        Eu­ró­pa bá­tor szel­le­mei, köl­tők,
        hogy gyá­va vad­ál­lat bú­jik el a vac­kán
        és vak­si va­kon­dok fúr ala­gu­tat.
        Da­lol­ja­tok együtt,
        fé­nyek, fe­je­del­mek, szel­lem-fe­je­del­mek,
        hogy lé­lek a vá­runk, lég­vár a mi vá­runk,
        ezt rak­juk az égig, ke­mény sze­re­tet­ből
        és lé­gi sza­vak­ból.
        Kezd­je­tek elöl­ről épí­te­ni, köl­tők,
        lég­vár ka­to­nái.