Csoóri Sándor versei

(Köszöntjük a 80 éves Csóri Sándor Kossuth-díjas költőt)
Bűnbánó vers
                A barátaimnak írom

        Már csak magamra figyelek,
        mint akit lesnek valahonnan:
        padlásablakból, fák mögül,
        vagy követnek egy alagútban.
        Járkálok tavaszok s telek közt
        s köztetek is, ha cipőm orrán
        megáll kicsit a Hold pihenni,
        vagy hogyha somvirágot szór rám
        valamelyik ismerős szél. De
        veletek is úgy vagyok csak,
        mint akit egy koccanó kés
        váratlanul is riadóztat.
        Egy kés, egy csonka szó, egy trágár
        óraütés jóslatos hangja –
        Miféle bűnbe keveredtem,
        hogy elveszett szívem hatalma
        magam fölött s fölöttetek?
        Szelídebb voltam tán, mint Isten
        s ostobább, mint a tagadói?
        A tüzes nyelvet csak mímeltem?
        s a tetoválók hosszú tűit
        is csak néztem: hogy táncolnak
        mellkasokon és koponyákon
        s csúfítanak el mellbimbókat?
        Világokat láttam meghalni
        elárvult szekerek és tankok
        mellől, ülve egy lusta hanton.
        De, úgy tetszik, mindez kevés volt!
        Kevés a bűn s a bűntelenség.
        Ezért kell most füstölgő lécek
        között aludnom, fuldokolva,
        háttal Istennek, Napnak, égnek.
        Hétfő van, kedd van, józan szerda?
        Hernyók ünnepe vagy a lassan
        fölfelé szálló csontoké
        a féregtelenített tavaszban?

Harangok zúgnak bennem
csonka szonett

        Kinek vagy kiknek bocsáthatnék én meg?
        És ki az, aki megbocsáthatna nekem?
        Harangok zúgnak bennem össze-vissza
        s robog felém az ősz ördögszekereken.

        Üssetek meg, hogy magamhoz térhessek!
        Öntsetek le, hogy látni kezdjek újra!
        Félig vagyok már úgyis csak a földön,
        űrbe lebeg kabátom egyik ujja.

        Nem voltam pap s nem lettem próféta sem,
        csak egy ember, aki még beszélni tudott
        a kövekkel és a tűzvészekkel is,

        amikor már a szónak sem volt szíve
        és a levegő is bűnnel volt tele
        s a kényes Hold a föld alá futott.

Galilei fejszéje

        Sodródom megint, csúnya és fáradt vagyok.
        Egy elhagyott asszony káromkodik, ha meglát.
        Egy asszony. Egy anya, akit az óceánok
        se tudnának már meggyógyítani soha.
        Hiába üzenem neki, hogy szerettem valamikor,
        de a pókok azóta behálózták a
        mindenséget. Hegytől hegyig, Földbe
        tört villámoktól föl a Holdig.
        Szegény Galilei is fönnakadt már
        hasonló szövevényen. „Döntsd el, hogy
        ki vagy” – vágták szemébe szigorú papok.
        De már késő volt minden válasz.
        A dühös lángész magasba dobott egy fejszét,
        s a fejsze ott kering azóta is a Nap körül.