A forradalmakról és a lélekről … – Beszélgetés Tőzsér Árpáddal.

Március idusa – A kérdező: Szemet Edit.
Köszöntöm a stúdiónkban Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költőt, irodalomtörténészt, irodalomkritikust, szerkesztőt, műfordítót és egyetemi oktatót: Jó napot kívánok. Köszönöm szépen, hogy elfogadta a meghívásunkat egy beszélgetésre a mai jeles napon, 2010. március 15-én. Engedje meg, hogy egykori tanítványaként tanár úrnak szólítsam.

– Megsértődnék, ha nem úgy szólítana, ahogy eddig is szólított.

* Kedves tanár úr, mit jelent az Ön számára március 15-e mint ünnep?
– Március 15-e számomra nem annyira ünnep, mint inkább a kollektív emlékezetünk egyik sarkköve. Viszont azzal válik ki a többi ilyen sarkkő közül, hogy a hozzá kötődő eseményeket valóban akár meg is ünnepelhetjük, mert ezek bizonyos történelmi sikerélményeket jelentenek számunkra. S ezt azért kell itt aláhúznunk, mert egyébként elég sok a zavar az „ünnep” szavunk használata körül, sokszor akkor is ünnepet mondunk, amikor tulajdonképpen gyászt kellene mondanunk. Hallottam már például Mohács és Trianon emlékünnepéről, holott Mohácshoz is, Trianonhoz is nem kisebb nemzettragédia, mint országvesztés tapad: 1526-ban a középkori Hungáriát darabolták föl, Trianonban pedig a modern Magyarországot. 1848. március 15-e és ami utána következett viszont olyan diadal a magyar törté-nelemben, mint, mondjuk, a nagy francia forradalom volt a franciában. A magyar forradalom és szabadságharc persze elbukott, de következményeiben mégis győzött, mert nála nélkül nem kerülhetett volna sor az 1867-es kiegyezésre, s nem született volna meg a modern, polgári Magyarország, amely az Osztrák–Magyar Monarchia részeként ugyan, de pontosan olyan nagy, közép-európai hatalom volt, mint a középkori magyar birodalom. Ha meg tudtuk volna tartani, mármint az Osztrák–Magyar Birodalom-beli Magyarországot, szinte biztos, hogy előbb-utóbb felépül benne az 1848-at ünneplő Arc de Triomph is. A budapesti Andrássy út ugyanis, végében a Hősök terével teljességgel a Champs Elysées másolata, csak a Diadalív hiányzik a végéről. – S még valami, ami 1848-at a magyar történelem kivételes eseményévé avatja: addig a magyar múltnak, a honfoglaláson kívül, talán egyetlen megmozdulása sem volt annyira egyetemes, a nép és nemzet minden rétegét foglalkoztató és átjáró esemény, mint éppen ez. Voltak hódító és önvédelmi hábo-rúink, függetlenségi harcaink, kulturális eseményeink, de eredetileg valamennyi regionális jellegű volt, csak később, a nép mítoszteremtő képzeletében vált egye-temessé. 1848 valóságosan is egyetemes volt, nem véletlenül lett kollektív emlékezetünknek, sőt a kollektív tudatalattinknak is meghatározó része.

* Vannak-e a tanár úrnak március 15-éhez kapcsolódó személyes emlékei is?
– Érdekes módon az én nemzedékem itt, Pozsonyban, a korai március 15-éket egyrészt a magyar 56-hoz, másrészt a pozsonyi Petőfi-szobor viszontagságaihoz kötve élte meg. A szobor újraállításának, 1955-ben nem voltam ugyan tanúja, mert tartósan csak 1956-tól vagyok a város lakója, de 1956-ban, mikor az egyetemi-főiskolai tanulmányaimat másodszor is elkezdtem, az a szerencse ért, hogy úgy mondjam, mindjárt a valóságos történelem szemináriumába is beíratkozhattam: szeptember 14-én megkaptam a tanárképző főiskola indexét, október 23-án pedig Budapeseten kitört a forradalom, s attól kezdve mi, akkori magyar főiskolások, egyetemisták évekig a forradalom eszméinek a jegyében éltünk. Adhattak nekünk elő a kommunizmus történelmi szükségszerűségéről amennyit csak akartak, mi tudtuk, hogy másfajta szükségszerűség is létezik, s az mindennél erősebb, s ez a szabadság szükségszerűsége. S mivel a magyar szabadságbeszéd megteremtőjének, Petőfinek a szobra akkor már állt a Ligetben, oda jártunk emlékezni a legegyetemesebb forradalmainkra, azaz 1848-ra és 1956-ra. – Emlékszem, 1957. március 15-én is kivo-nultunk a hófehér márványból készült s romantikus pózban szavaló Petőfihez, s látszólag 1848-ra emlékeztünk, de mikor Csizmár Miki, az egyik legszenvedélyesebb szavalónk, diáktársunk azt dörögte a szobor tövében, hogy A Kárpátoktól le az Al-Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar, Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar – mindenki tudta, hogy tkp. milyen viharról beszél. Kézről kézre járt közöttünk Tamási Lajos elhíresedett verse az ötvenhatos októberi budapesti eseményekről, amely úgy kezdődött, hogy Piros a vér a pesti utcán, s készültünk néhányan magunk is a pesti egyetemisták megsegítésére, amiből aztán, hálistennek, nem lett semmi, mert ha elmentünk volna, akkor most talán nem tudnék itt emlékezni az egykori dolgokra. S tiszta lelkesedésünkkel aztán el is értük, amit nem akartunk: az 57-es március 15-i ünnepségünket követően az egyik irodalomtörténeti szemináriumunkon megjelent egy bőrkabátos alak, valamit súgott a szemináriumot tartó Turczel tanár úrnak, az pedig halott sápadtan odajött hozzám és Cselényi Lacihoz, s közölte velünk, hogy a folyosón titkosrendőr vár ránk. Két napig vallattak bennünket, hogy ki szervezte a március 15-i ünnepséget, s milyen céllal terjesztettük Babos Lászlónak egy, az 56-os forradalomról írt versét. Babos László az ötvenes évek szerény tehetségű pozsonyi költője volt, s engem, emlékszem, a meghurcoltatásomban nem is annyira maga a meghucoltatás ténye háborított föl, hanem az, hogy föltételezték rólam, hogy hajlandó vagyok valaki másnak a gyenge versét terjeszteni. Ha még a saját verseim miatt fogtak volna perbe, az hagyján, de hogy más verséért lakoljak, az már a hiúságomat is bántotta.

* Ha megenged egy újabb kérdést: van március 15-ét vagy 56-ot üneplő saját verse?
– Ünneplő verseket nemigen szoktam írni, hajlamosabb vagyok a gyászra, mint az apoteózisokra. Március 15-ről semmilyen versem nincs, de az egykorú feljegyzéseim tanúsága szerint az 56-os forradalom bukása után néhány héttel már kész volt az Őszi világ őszi szemmel című forradalom-gyászoló versem. Igaz, lapban, folyóiratban nem jelent meg, közlését sehol sem vállalták, csak az 1963-ban napvilágott látott első verskötetembe, a Mogorva csillagba sikerült becsempésznem, de oda is csak olyan áron, hogy az egyik strófáját meg kellett változtatnom. A vers a csalódott és elkeseredett költőről szól,
        Ki, mint a táj szinét,
        átrendezte hitét
        nem fontolgatva, bőszen,
        s most áll verten, fakón,
        új után kutatón
        e mozgó, furcsa őszben.
De mire a vers megjelent, a „verten”-ből „nyersen” lett, valahogy így: „s most áll nyersen, fakón”. S mikor a felelős szerkesztő Tanya Pált megkérdeztem, hogy mire véljem ezt az otromba torzítást, azt a választ kaptam, hogy a levert „ellenforradalom” még csak tegnap volt, s nem akar ő is „levert” lenni. – Akkoriban, sajnos, így mentek a dolgok. Az 1958-ban megjelent debütáló antológiánk például lehozta a máig talán legismertebb versemet, a Férfikort, amely az egyik legjobb kritikusom, értelmezőm, Koncsol Laci barátom szerint a „szlovákiai magyar Marseillaise”. Nos hát ez a versem sem úszta meg szárazon a közlést, ez meg a cenzor Prokrusztész-ágyában szenvedett csonkítást. De érdekes módon csak a folyóiratbeli közlését csúfították el. A vers az  Irodalmi Szemle első, beköszöntő számában, 1958-ban ugyanis csaknem egyszerre jelent meg az antológiás változatával, de az antológiában a szövege sértetlen maradt. A Szemlében viszont két sorát megváltoztatták. A cenzor kétszer is berendelt a vers miatt a Kommunista Párt Központi Bizottságába, és takaratlanul megmondta, hogy a versem inkriminált két sora, amely szerint én „Nem hajlok se új, se régi úrnak…”, durva támadás a munkáshatalom és a párt vezető sze-repe ellen, s vagy megváltoztatom, vagy nem jelenik meg a művem. A cenzor és a munkáshatalom nagy dicsőségére a két sor végül a Szemlében úgy jelent meg, hogy:
        Nem hajlok meg én
        semmilyen úrnak…
Nos, ez a sokat próbált szövegem is 56-os vers, de születésnapi versnek indult. Erre utal a nyitó rész szakasza:
        Huszonkét éve
        adom a hőst itt,
        játszom a sorssal
        szembeköpősdit.
Mivel én véletlenül éppen október 6-án születtem, elkezdtem a vers írását már jóval a forradalom kitörése előtt, de az idő, a történelem forradalmi verset csi-nált belőle. Ahogy a forradalom menete változott, úgy változott a versem érzelmi skálája is. Végül is két évig írtam a verset, azóta sem dolgoztam annyit egy versen, mint ezen. De talán valóban sikerült benne valamit megérzékítenem abból a megbolydult és bonyolult korból, amely minket, az én nemzedékemet annó, nagyon régen a világba és a költészetbe indította. Sőt, most, több mint ötven év elteltével, úgy látom, nemcsak a mi ötvenhatunknak állítottam benne szerény emléket, hanem ki-csit talán még 1848-nak is, egyszóval a forradalmainknak általában. Mindenesetre a már említett Koncsol László azt is leírta a versről, hogy három szólama és három sarka van, mint a Marseillaise-nek: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség.

* Váltsunk személyesebb és kedélyesebb hangra: Babitsról annak idején Karinthy azt írta: „Néhány nappal születése előtt rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy a »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák”. Hogyan s miért születik valaki október 6-án, történelmünknek ezen a komor napján? Nem azért véletlenül, hogy aztán az első verskötetének azt a címet adhassa, hogy Mogorva csillag?   
– A kérdés szellemes és találó. Valóban ilyennek vagy olyannak születünk, s az ilyenségünkhöz vagy olyanságunkhoz szerepeket keresünk. Az igazi kérdés persze az, hogy ki az, aki keres. Az olvasó mondjuk csak a mogorvaságát látja a kereső én-nek, de ki az az én? A születés és halál örök kérdései mellett ez a „ki az az én?” a harmadik nagy kérdése a költészetnek. S ezeket a kérdéseket a társadalmi szere-pek, s egyáltalan az alakuló és múlandó társadalmak, s bennük akár a forradalmak is csak motiválják, de meg nem változtatják. Bár isten tudja! Csehy Zoltán, aki egy-kor szintén tanítványom volt az egyetemen, s azóta már jeles költő és nagy tudású irodalomtörténész, hetvenedik születésnapomon azzal köszöntött, hogy hosszú élet-utam és irodalmi pályám a mosolytalanságtól a mosolyig vezet. Ha ez valóban így van, akkor ez a változás létezésem mélyrétegeinek az átrendeződését jelzi, s akkor elmondhatom, hogy megérte élni.

* Eddig sorrendben az utolsó verskötetének, a nemrég megjelent Csatavirág c. gyűjteménynek az egykori Mogorva csillaggal szemben már a címe is változást jelez. Hogyan lehetne ezt a változást fogalmilag megragadni, azaz nem metaforában kifejezni, mint ahogy azt Csehy Zoltán tette? Érthetőbben: mi egy világháborút, forradalmakat és számos társadalmi és irodalmi szerepet befogó hosszú életnek a tanulsága, ha van ilyen?
– Minden életnek van tanulsága. Az én életem tanulságának a megfogalmazása persze nem hiszem, hogy az én feladatom. De hogy a kérdése mégse maradjon megválaszolatlanul, engedelmével felolvasom egy idevágó versemet a 2006-ban megjelent, Léggyökerek c. kötetemből. A vers címe: A forradalmakról és a lélekről faggatják. Ez a szöveg a fanyar iróniájával, azt hiszem, kellőképpen illusztrálja azt a változást is, amelyre Ön céloz a kérdésében.

* Halljuk akkor a verset!

Az igazság az, hogy az Ember itt következő
történelmi bilanza nem érdemel más felütést,
csak ilyen közhelyeset: Az igazság az…
Szóval az igazság az, hogy én már
1968-ért sem igen lelkesedtem. Lelkesedni?!
A mi lelkünk, az akkori harmincasoké,
kísértetként még 68-ban is 1956 terein,
Budapest utcáin bolygott, lábunk a pesti utcák
valódi vérében gázolt, ott, ahol bebizonyosodni
látszott – mi is?, a másik, a nemesebb közhely,
hogy nem sokaság, hanem lélek… S amikor
mégsem a niklai Dániel úrnak, hanem a néhai
kamonci papoknak lett igazuk, és nálunk
hosszú évekig az lett a közbizonyosság,
hogy a lélek: szellet, a társadalom jelszavai előtt
örökre bezárultunk. Szóval a Prágai Tavaszra
én már meglehetős szkepszissel, azaz
csaknem lélektelenül néztem: Emberarcú?
Jó, jó!, de miért a szocializmus legyen
emberarcú, s mért nem az ember? Akkor
már sokan tudtuk, hogy aki másban akarja
megmosni tulajdonképpeni létét, annak az arcán
örökre ott marad a nem-tulajdonképpeni-lét:
a politika és a háborúk sara, a bélsár. S az idő
a mi pudingunkat ette meg, minket igazolt:
a hetvenes s nyolcvanas években nem Dubèekot,
hanem Havelt zárták börtönbe menetrendszerű
rendszerességgel. Husák számára a lélek
volt veszélyesebb, nem az emberarcú teoréma réme.
S a történelem komédiája, hogy 1989 nem Havel
és nem a lélek műve lett, hanem – Vico szcenáriuma szerint –
az istenek, hősök s emberek után bizony a báboké.
Ha 1789 Isteni Színjáték volt, akkor 1989
rossz utánzata volt e Isteni Színjátéknak, vaudeville,
amelyben Ceauºescu játszotta XVI. Lajost, s egy
analfabéta némber Mária Antóniát. Vaudeville-jük
viszont, mi tagadás, döbbenetes volt, a tévé világot jelentő
üvegszemének köszönhetően az egész világ számára volt
egyszerre ripacsjáték s véres dráma. – De a szellemnek,
a léleknek nem sok köze volt hozzá, mint ahogy lélekben
az egyéb 1989-es forradalmak is szűkölködtek. Színpadjaikon
csak sokaság volt, a lélek felé vezető úton már a
hanemig sem jutottak el. A tankok, őskori szörnyek,
a szokatlan környezetben, óriás tagjaikkal nem tudtak
mit kezdeni, s elvonultak; a magukra maradt
ellenfelek pedig a tüntetések tömegjelenetei
s Ceauºescuék lélektelen lemészárlása után
tanácstalanul néztek egymásra. A történelem rugói
elfáradtak, a felhúzott bábok hada leállt –
Meg kell mondanom, a szememet
e látványos darab fölöttébb szórakoztatta,
de a lelkem, a lelkem, az érintetlen
maradt tőle.
S a tanulság?
Aki három átélt forradalomban sem
épített lelkéből hidrogénbomba-
és társadlombiztos bunkert,
az magára vessen.
Rám meg az vessen követ,
aki még mindig követ,
s az isten, a hős,
s az ember eszméjének
követe, s nem a magáé.

* Köszönöm szépen a beszélgetést!
——————————————————————
Az interjú elhangzott a Szlovák Rádió magyar adásában, 2010. március 15-én