Alabán Ferenc – A realista író palóc és szlovák kontextusai

(Mikszáth Kálmán halálának 100. évfordulójára) – Az író és a meghatározó palóc táj Arról, hogy az irodalomnak mint tájnak a folklór, a népköltészet az igazi és hiteles forrása, már sokat olvashattunk az irodalomtudományban. És arról is sokat hallottunk már, hogy a nyelv a tájnak (a valóságos és az „irodalmi” tájnak) fontos és egyben meghatározó tartozéka. Szélesebb horizontra tekintve: amint a világirodalomban egy-egy nemzeti  irodalom  jelent új művészileg megformált adalékokat az emberről, úgy a magyar irodalomban általában egy felfedezett táj, új tájnyelv, és az azt képviselő alkotó és irodalmi hőstípus jelenti/jelentette az új látást és az új művészi megformálást. Ehhez Tőzsér Árpád konkrét látleletét tehetjük hozzá, melyet fiatal íróbarátaihoz címzett még 1974-ben: „Móricz Zsigmond az Alföld emberét, Tersánszky Józsi Jenő a »piaci polgárt«, Tamási Áron az elpusztíthatatlan székelyt fedezte fel irodalmunk számára; s hogy Mikszáth Kálmán tulajdonképpen az első »szlovákiai magyar író«, mert a palóc föld, a palóc népköltészet, egyszóval a »palóc ember« (ha sokban leegyszerűsítve is) Mikszáth révén lett a gondolkodásunkban fogalommá.”1 Mikszáth Kálmán szlovákiai íróként való idézőjeles emlegetése utalás azokra a nézetekre, amelyek azt állították, hogy a kisebbségi irodalom hagyományai, kezdetei a középkori kódexektől és szövegektől (Halotti be-széd), ill. a reneszánsz Balassi Bálinttól számíthatók. A születési és a működési hely alapján ennek a felfogásnak a hirdetői a szlovákiai magyar irodalom hagyományának tekintették Szenci Molnár Albertet, Jókai Mórt, Madách Imrét, Mikszáth Kálmánt és másokat, akik tuladonképpen az egyetemes magyar nemzeti irodalom történetébe épültek be, s ennélfogva történelmietlenül és indokolatlanul lettek kisajátítva bizonyos koncepciók érdekében.2 Megjegyzendő: szlovákiai magyar irodalom-történészek, kritikusok és a szellemi élet képviselői az említett besorolással és a kontinuitás ilyen vagy hasonló interpretálásával soha sem értettek egyet. Mikszáth Kálmán tehát nem volt, mert nem lehetett soha szlovákiai magyar író, mint ahogy az 1918 előtt a mai szlovákiai tájakon élő magyar költő, író —  elsősorban az ismert történelmi–társadalmi okoknál fogva —  sem lehetett  kisebbségi magyar  alkotó.

A Mikszáth Kálmán műveiből kisugárzó palóc sajátosság fogalommá való emelkedése elsősorban az író alapélményének hiteles és eredeti, mások által még nem felfedezett művészi kifejezés eredménye. Minden regionális meghatározottság általában az adott tájban élő emberben, annak tetteiben, erkölcsi normáiban, szokásaiban gyökerezik és válik sajátosan determináns ismérvvé. A tájban élő emberben fejlődik ki örökségként a személyiségjegyek sora, így a mentalitás is, ami év-századokon keresztül alakult, formálódott, és maradt meg sajátos identitást meg-határozó jegyként. Mikszáth Kálmán esetében is az emberábrázoláson keresztül, annak segítségével jelenik meg  és válik hitelessé, elmélyültté a régió, a palócföld, annak lakója, egy tágabb szinten pedig magát az embert körülvevő korabeli világ.

A szlovák kontextus forrása és lényege

Amikor Mikszáth Kálmán más kultúrákhoz való kapcsolatait vizsgáljuk, elsőként és egyben meghatározóként a szlovák néphez, tájhoz és nyelvhez való pozi-tív kapcsolata jelenik meg, mint egész életén át vezető jellemző sajátosság. Nem-csak írói fejlődésének első szakaszában, amikoris főként szülőföldjének, Nógrádnak megragadó természeti szépsége, falvainak, s e falvak szlovák és magyar lakóinak élete ihlette írásra, s hozta létre a Tót atyafiak és a Jó palócok című elbeszélés-kötetek édes-bús történeteit, hanem későbbi műveiben is találkozunk ezekkel a fontos színt jelentő vonatkozásokkal. Mikszáth Kálmán történeteiben később is fel-felbukkannak palócok, szlovák tájak és alakok, ha nem is állnak mindig a témák és a történetek középpontjában.

Az iróniára és a gúnyra hajlamos Mikszáth szeretettel, megbecsüléssel és kedves humorral ábrázolja falusi alakjait. Hogy mennyire meseszerű vagy éppen tárgyilagos az író szemlélete ezzel a motívummal kapcsolatban, megoszlanak a vélemények. „A szlovákokkal szemben kialakított nézete nem egyöntetű, bizonyos kötöttséget látunk felfogásában – állapítja meg Csanda Sándor egyik tanulmá-nyában –,  tükröződik ebben egyrészt az úri,  nemesi szemlélet, amely a parasztot naiv gyermeknek nézi, mosolygó jóindulattal ugyan, de mint komoly társadalmi tényezőt, nem akarja tudomásul venni (ez az »álparaszti arc«). Máskor előtör Mikszáthból az együttérző ember. Ilyenkor belülről nézi a parasztot, akinek látszólagos békés együgyűsége mögött hatalmas szenvedélyek viharoznak, akinek erkölcsi törvényeit a természeti tényezők szabták meg, nem a hazug társadalmi szokások.”3 Részben az osztályszempontú megközelítés és értelmezés determináns  színeit találjuk meg Tuczel Lajos véleményében is: „ Az igazi szlovák nemzeti jelleget Mikszáth nem a polgári és nemesi osztály  képviselőiben találta meg, hanem az egy-szerű szlovák népben, amelyet pedig ő legtöbbször szelídnek, türelmesnek és passzívnak ábrázolt. Elmaradottságukat és műveletlenségüket nemegyszer figurázta ki lenézéssel kevert sajnálkozással és részvéttel vagy fölényes iróniával, azonban, mint élesszemű realista, észrevette azt is, hogy ebben az elhanyagolt népben már ébredezik a nemzeti öntudat… Mikszáth szlovák leányalakjai kivétel nélkül szépek és vonzóak, a legények élettől és egészségtől duzzadók. Az író azt is észreveszi, hogy ebben a dolgos népben  nagy alkotó képességek szunnyadnak, de a társadalmi viszo-nyok nem engedik azokat kibontakozni.”4 Idézünk egy további véleményt is, melynek  szerzője Štefan Krčméry  szlovák költő és kritikus, aki szintén nagyra ér-tékelte Mikszáth művészetét, s életművének jellegét differenciáltan látja a magyar –szlovák kontextus megítélésének vonalán is: „A szép szó nagy művésze szívesen elidőzik a szlovák társaságban, de az embert megdöbbenti a fölényessége. Igaz, ugyan-ilyen fölényes ez a szlovák–magyar határról származó palóc a magyarokkal szemben is. A felső-magyarországi szegény-gavallérsággal  szemben az alföldi magyar  »ripőknek«  mondja, ez a szó szlovákra fordíthatatlan. Talán ezek is olyan elemek, amelyek közel hozták Mikszáthot a szlovák olvasóhoz.”5 Az előző – részben az ötvenes évekre jellemző osztályszempontú – megközelítések, melyek az elmúlt társadalmi rendszer szocialista realizmusának előírt elemzési szempontjai is voltak, nem törekszenek komplexen érzékelni a lélektani meghatározottságok lényegét; Krčméry véleménye, a régió sajátosságait, a palócföld emberének viselkedését, erkölcsi normáit, mentalitását figyelembe vevő nézet azonban láttatja az élethűséget, az öntudatot, a büszkeséget és a természetes tulajdonságokat.

Mikszáth differenciált érzékenységgel és sokoldalúan ábrázol: felmutatja a pozitív jegyeket és tulajdonságokat és felvonultatja az árnyoldalakat is. Kiválasztott példánk a tehetségek elkallódására utal a Különös házasság című regény 13. fejezetéből: „Vidonka Józsi még jól járt, az öreg Bernáth méltányolta a tehetségét, odaadta Újhelyen asztalosinasnak, de legtöbbször elvesztek az ilyen istentől megáldott parasztzsenik, kik az amerikai föltalálókkal vetekedhettek volna egyébként; — a végén koporsót csináltak otthon, és egy kis pálinka reményében játékszereket a földesurak porontyainak.”  Mikszáth műveinek szlovák alakjai, tót figurái a világtól elzártan élnek, szinte a sajátos természeti táj részeiként viselkednek, s oldják meg problémáikat, konfliktusaikat. Sokszor hallgatag, magányos szereplők, akik számára fontos az erkölcs megtartása, de egyoldalúságuk többször tehetetlenségbe  fullad, s képesek egy dologért  mindent feláldozni, ill. mindent elveszíteni, ami addigi életükben meghatározó fontosságú szereppel bírt.

Stílus és erkölcs – mint programos sajátosságok

Mikszáth stílusával a magyar irodalmi realizmus kibontakozását készíti elő. Ez a megállapítás azt is jelenti, hogy romantikus stílusjegyeket ugyan találunk még nála, de a romantika pátoszától fokozatosan eltávolodik. A mikszáthi realizmus nem tévesztendő össze a naturalizmussal, ami a magyar irodalomban fontos szerepet játszik, mondhatnánk, azon keresztül vezet az út a 20. századi realizmus felé, melynek egyik kiteljesítője Móricz Zsigmond lesz. A 19. századi faluábrázolás idillizálásának elhagyásáról van szó, amely a korabeli népszínművek alapvető sajátossága volt. Mikszáth Kálmán művészete mellett a realizmus felé fordulás terén megemlíthetők  Gárdonyi Géza, Tömörkény István, esetenként Bródy Sándor írói törekvései is, de mindegyiküknél jelen van egy bizonyos  szinten  a „szelíd meg-szépítés” momentuma. Mikszáth kitűnően  ismeri alakjai külső-belső tulajdonságait, s rajtuk keresz-tül rajzolja meg azt a korabeli magyar valóságos társadalmi képet, mely jó alapot jelent a hitelesség és az élményszerűség eléréséhez. A saját élmény saját hagyo-mányt is teremt és jelent ezekben az esetekben, ha nem is olyan kilúgozott formában és éllel, mint Móricz Zsigmond novelláiban és regényeiben. A mikszáthi realizmus inkább értékrendek találkozását, az új helyzetnek megfelelő  rend elfogadását vagy éppen visszautasítását is jelenti, melyből konfliktusok adódnak, s melyeket nem minden esetben lehet fel-/megoldani.
Ahogy Mikszáth Kálmán megtalálja alapvető és eredeti élményét, megtalálja hozzá az adekvát stílust is és emberképet. Novelláinak szereplői jórészt szocio-lógiai szempontból és a természethez való viszonyuk alapján determináltak, s helyzetükben nincs változás, illetve felemelkedés, sem kivezető út. A vágyak, a tö-rekvések és a meghatározó motívumok az ösztönök és az ebből fakadó erkölcsi egy-szerűségből és tisztaságból adódnak. Mikszáth Kálmán novelláiban ezzel egy jórészt civilizáción kívüli világot is bemutat, amelyben a hagyományos és egyszerű erkölcsi normák érvényesek. Regényeiben viszont megjelenik az „erkölcstelen”  magatartás és világ mellett az  „erkölcs nélküli” attitűd is.
Mikszáth hőseinek erkölcsi felfogása és értékrendje mintha nem illeszkednék  a változó időhöz és társadalmi átalakulásokhoz. Ebben az esetben is a századforduló magyar novellisztikája említhető tipikusnak, melynek alakjai hasonlatosak Mikszáth  hőseihez, akik egy bizonyos szinten „feleslegesnek” és nevetségesnek is tűnnek az új, polgárosodó társadalmi viszonyok között. A fokozatosan létrejövő új kontextusban idegeneknek látszanak, viselkedésükkel, világlátásukkal a különcök erkölcsi életelveit vallják magukénak, vállalva annak minden következményét. Azt a felismerést erősítik, hogy a morál, a becsület, a tisztesség nem függ a társadalom, tehát a külső körülmények  változásaitól, s hogy ezek az értékek valójában nem változnak az időben sem. Ez a típusú hős minden helyzetben helytáll, s nem fogadja el a körülötte levő racionális és csak a saját hasznával foglalkozó  közeget. Mikszáth persze észreveszi a „másik világ” erkölcsi sajátosságait is és felmutatja a polgári morál színeváltozásait, árnyoldalait, amely a világot és a benne élő embereket egya-ránt elszürkíti és törekvéseiket is egyirányba, a haszonelvűség felé tereli (lásd elsősorban regényeinek világát).

Szlovák fodítások tükrében

Figyelmet érdemel az a tény,  mikor, hogyan, milyen gyakorisággal fordították szlovák nyelvre Mikszáth Kálmán műveit, s hogyan fogadta azt a szlovák befogadó olvasóközönség? Megkülönböztetünk időszaki sajtóban, folyóiratokban és könyv alakban megjelent különböző szintű szlovák Mikszáth-fordításokat. A korabeli szlovák fordítói gyakorlat jellemzője volt, hogy egyes könyvkiadásra szánt átültetéseket előbb valamelyik időszaki sajtóban közölték, majd lenyomatként könyv alakban jelentették meg, ami lényegesen csökkentette a kiadói költségeket. Így a Národný hlásnik (1868–1914) című hetilap 1911-ben közzétette Mikszáth Kálmán tizenegy elbeszélését Samo Cambel-Danielovič fordításában, amelyeket később Dobrí polovci (Jó palócok) címmel Turócszentmártonban (Turčiansky Svätý Martin) adtak ki könyv alakban. Az adott időszak legtöbb magyar irodalmi művének szlovák fordítását a Slovenské noviny (1886—1918) hozta, amelyet Hornyánszky Viktor adott ki Budapesten. Ebben a lapban a fordítások  negyven százalékát a magyar irodalmi művek  tették ki; a legnépszerűbb és a legtöbbször fordított magyar író Mikszáth Kálmán volt, amiről a lapban ötvenkét elbeszélés és novella tanúskodik.6
A források továbbbi tanúsága szerint Mikszáth első szlovák  nyelvre fordított könyve a Lohynská zelina (Lohinai fű) című kisregénye volt 1886-ban, majd közel húsz év telt el, amíg 1904-ben a felújított  kiadói sorozatban a Románová bibliotékában (Regény Könyvtár) Gustáv Izák fordításában megjelent a Slovenskí rodáci (Tót atyafiak) című novelláskötet.
A huszadik század első két évtizedében a magyar írók közül szintén Mikszáth Kálmán volt a szlovákul leggyakrabban kiadott szerző. 1911-ben a Páričkova slo-venská knižnica (Párička Szlovák Könyvtára) című sorozatban jelent meg a népsze-rű Svätého Petra dáždnik (Szent Péter esernyője) és 1914-ben a Šviháci (Gavallé-rok) című regény. Különlegességként említjük meg, hogy Sáros megyei szlovák táj-nyelvre lefordított Mikszáth-művek képezték a Naša Zastava (A Mi Zászlónk) szer-kesztőség könyvkiadásait Eperjesen (Prešov). A lap mellékleteként jelent meg eb-ben a reginális nyelvjárásban lefordított  Ambrella svateho Petra (Szent Péter eser-nyője), a Čarni kohut (Fekete kakas) és a Stari kujon (Vén gazember) című mű, több kiadásban.7         
A Mikszáth-művek szlovák fordítását követve, s az azokat dokumentáló források közül szót kell ejtenünk még arról a kétkötetes bibliográfiáról, amelyet Libor Knězek állított össze és jelentetett meg 1969-ben Jozef Felix előszavával.8 Az átfogó jellegű bibliográfia kizárólag a “szépirodalmi és irodalomtudományi-esztétikai műveket” veszi számításba az 1945-től 1968-ig terjedő években, amelyeket összesen nyolcvanöt idegen nyelvű irodalomból fordítottak szlovákra. Az időszakban – a bibliográfia adatai szerint — összesen több mint kétszáz magyar művet ültettek át szlovákra, s köztük jó néhány kötetet, leginkább Jókai Mórtól és Mikszáth Kálmántól, melyek esetenként több kiadást is megértek. A megjelent magyar fordítások jellegéből is kiderül, hogy a klasszikusok jelentős túlsúlyban vannak az adott időszak-ban, konkrétan Mikszáth Kálmán nyolc művel.9 A magyar klasszikus alkotók műveinek fordítása a huszadik századi szlovák műfordítás figyelmének is középponjában állt, az újabb  kiadások  sorában Mikszáth Kálmán művei kivétel nélkül előkelő helyet foglaltak el.
   
Néhány megjegyzés:

– Mikszáth Kálmán alkotásait rokonszenvvel fogadták a szlovák olvasók, Jókai Mór műveivel ellentétben, csupán a Tóth atyafiak című kötet kiadása  váltott ki némi  kritikai visszhangot, mivel egy névtelen (szerző nélküli) szlovák írás sze-rint a szlovákság mikszáthi jellemzése sértette a nemzeti öntudatukat. Hozzátesszük: a romantikus Jókai művei iránti kritikusi állásfoglalást az irodalmi ízlés fokozatos átalakulása is kiváltotta. Gondolunk itt elsősorban a realisztikus ábrázolás egyre nagyobb térhódítására és népszerűségére. Mikszáth Kálmán a 19. századi magyar próza kiteljesítője,  egyrészt a Jókai-hagyomány folytatója, de kiszűri Jókaiból, ami már régi és vadromantikus, s azt teszi legfontosabb erénnyé és prózaszervező elvvé, ami Jókainál valójában  másodlagos, az epizódelemeket, az életképet és legfőképpen az anekdotát.
– A Tót atyafiak című kötet négy hosszabb, az A jó palócok című gyűjtemény tizenöt rövidebb novellájában ténylegesen  megújult a korabeli magyar próza. Ez azzal járt együtt, hogy a fiatal író már pályája elején megtalálta saját írói hangját, eredeti témájához pedig új elbeszélésmód is társult. Műveiben később is keverednek a romantika és a realizmus stílusjegyei, valójában nem mond le a mesélésről, de élőbeszédszerű, köznyelvhez közelálló előadásmódban mondja el történeteit. Harsányi Zoltán állapítja meg egyik stíluselemzésében: „Jókai mindent felnagyít. Mikszáth lekicsinyít… Jókai mindent felemel a földről, Mikszáth mindent lehoz a földre… Mikszáth nemcsak legnagyobb szabású stilisztája volt a modern, rövid mondatos, az élőbeszédhez közelítő stílusnak, hanem prózája az eddigiek közül  valóban a legközelebb áll az élőbeszédhez. És annak ellenére, hogy egy letűnt kor bizonyos patriarchális ízeit érezteti stílusában, ma is a legközvetlenebb természetességgel beszélhetjük a mikszáthi nyelvet. Élvezhetjük nyelvi humorát, szójátékait, gyönyörködhetünk látszólag kötetlenül laza mondataiban.”10 Mindez azt a törekvést is magával hozta, hogy nemcsak az életet, a valóságot, hanem az élettel együtt  az élőbeszédet is teljes egészében, hullámzó változatosságában szükséges beemelni az irodalomba. Mikszáth Kálmán azt a sajátos előadásmódot alkalmazza, hogy részben magát a szereplőt beszélteti, részben a történetekhez maga tesz hozzá megjegyzéseket és jellemzéseket. A stilisztikában ezt a módszert a szabad függő beszéd alkalmazásának hívják (Style indirect libre), amely nagy lehetőséget nyújt arra, hogy az író közvetlenül reprodukálja a valóságos életben történteket, és ne csak a mindent tudó narrátor szemével láttasson.
– Akár regionalizmust, folklorizmust vagy éppen szociális igazságkeresést  vélünk  felfedezni Mikszáth novelláiban, gyakran felvetődik az erkölcsiség kérdése. Nem csupán artisztikus alkotói szemlélésről van itt szó, sokkal inkább szerzői beleérzésről és rokonszenvről, amely azt a meggyőződést sugallja és erősíti, hogy a halál nem lehet egyenlő a pusztulással, s hogy az emberi sors csak részben van ki-szolgáltatva az emberi  akaratnak. A hitelesen  élő emberi  ábrázolás sokszor feled-teti az olvasóval, hogy például a hegyvidéki paraszt vagy pásztor helyzete és problémája nem is kell hogy kötődjön a megírás időpontjához és helyéhez, mivel a lezaj-lódó lelki folyamatok lehetnek állandó értékűek akkor is, ha más korban és más társadalomban jelennek meg és fejtik ki katartikus  hatásukat.
– Esetenként naiv történet elég/szükséges ahhoz, hogy Mikszáth Kálmán  etikailag tiszta közeget teremtsen, s érvényesítse a végzetszerűséget. A Bede Anna tartozásá című novellájában Bede Erzsi naiv, földöntúli  tisztasága meglepi és meghatja az olvasót. Egy fokkal többet jelent Olej Tamásnak, a brezinai bacsának a története és tragikus sorsa, aki természetéből adódóan öntörvényű ember, s aki saját meggyőződését, hitét és etikáját is képes felborítani, ill. megsérteni. Az események súlya alatt összeomlik, s elpusztítja azt, ami számára a legfontosabb. Külön fokozatot jelent az Egy különc ember története (Beszterce ostroma) Pongrácz István köz-pontba állításával, akit  a magyar Don Quijote-nek is neveztek, de akinek nincse-nek világhódító eszméi és bukásra van ítélve. Ő képviseli az adott világban az emberi nagyságot, a dzsentrik mellett és azokkal ellentétben, erkölcsileg fölötte áll a kor egész társadalmának.
– A Mikszáth-művek szlovák fordításait a 19. században jórészt olyanok készítették, akiknek a nevét az irodalomtörténetek, fordítástörténetek és lexikonok nem jegyzik. Nincs tehát szó céltudatos fordítói programokról és tudatosan alkal-mazott transzlatológiai elvek érvényesítéséről. A korabeli időszaki sajtóban megjelenő szlovák fordításokat többnyire újságírók, szerkesztők és alkalmi munkatársak vállalták magukra. A magyar irodalom koncepciózus fordítója Pavol Országh Hviezdoslav volt, a szlovák irodalom egyik legnagyobb alakja. Rajta kívül többek között Štefan Krčméry, Ctibor Štítnický, Karol Vlachovský, Ján Hrušovský és mások neve és munkássága érdemel figyelmet és említést.
– Témájának és az ebből fakadó gyakori szlovák fordításoknak, s nem utolsósorban népszerűségének köszönhetően Mikszáth Kálmán elevenen hatott szlovák írótársaira, azok írói-alkotói alakulására. A korabeli szlovák sajtóban és folyóiratokban (Národnie Noviny, Slovenské Noviny, Vlasť a Svet, Slovenské pohľady…) több cikk és méltató írás is megjelent Mikszáth Kálmán műveiről, de hatásértéke nincs részletesen kimutatva és feldolgozva. Utalások formájában többen felvetették, hogy ösztönösen és érezhetően hatott például Janko Jesenský szatirikus elbe-széléseinek megírására, vagy éppen a szlovák anekdota műfajának néhány mű-velőjére, de részletes elemző tanulmányok bizonyára a szemléleti és tematikai hasonlóságokon kívül nyelvi-stilisztikai és műfaji hatásra is fényt derítenének. Amit Mikszáth Kálmán megfigyelt és művészileg megjelenített a szlovák nép életéből, az műveinek fordításával visszahatott a szlovák írók fejlődésére és művészi gazdagodására – ez jelenti ma is ennek a kontextusnak az értékét és kisugárzását.

JEGYZETEK

1„Nyelvtáj” és irodalom. In A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről, Madách,  Bratislava, 1985, 210. o.
2 Az említett törekvéseket képviselte a huszadik század harmincas éveiben Pavol Bujnák  szlovák irodalomtörténész és hungarológus  Literatúra maďarská na území  ČSR (Magyar irodalom a Csehszlovák Köztársaság területén) című írásában, Československá vlastivěda VII., Písemníctví, Praha, 1933
3 Csanda Sándor: Mikszáth életművének szlovák sajátosságai. In Nemzetiségi irodalmunk és kapcsolatai,   Madách, Bratislava, 1985, 233. o.
4 Turczel Lajos: A szlovák nép Mikszáth műveiben. In  Slovenské pedagogické nakladateľstvo, Bratislava, 1963, 313. o. (Az írás 1955-ben a Kultúrny život című szlovák irodalmi lapban is megjelent.)
5 Štefan Krčméry: Mikszáth Kálmán és a szlovákok. Megjelent a magyar író halálának 50. évfordulója alkalmából az Irodalmi Szemlében (1960. 2. sz.). Az írás megtalálható a Csehszlovák–ma-gyar kulturális kapcsolatok című kötetben is, Slovenské pedagogické nakladateľstvo, Bratislava, 1963, 321–325. o.
6 Karol Tomiš adatai A magyar irodalom a szlovák kultúrában I. 1860–1918 című munkájából valók, Veda, Vydavateľstvo SAV, Bratislava, 2000, 21. o.
7 Uo. 31. o.
8 Preklady z iných literatúr do slovenčiny 1945-1968: bibliografia knižných prekladov beletrie a umenovedy do slovenčiny, Slovenské divadelné a literárne zastupiteľstvo – Diliza, Bratislava, 1969.
9 Lapszélen említjük, hogy Turczel Lajos, aki recenzálta Libor Knězek bibliográfiáját, sajnálattal állapítja meg, hogy a magyar művek fordításának számában aránytalanul nagy helyet foglal el a ponyvairodalom, a magyar fordítások mintegy 15%-át teszi ki, ami lerontja a minőségi átlagot (A szlovák műfordítás útja 1945–1968 között. In Portrék és fejlődésképek, Madách, Bratislava,1977, 238–245. o.)
10 Harsányi Zoltán: Stíluselemzések. Prózai művek stílusa. Mikszáth Kálmán. A modern ma-gyar széppróza kialakulása. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986, 71–86. o.