Mázsár László versei
Posztmodern
Összekacsint
mammon,
szürre-
ál
és
libe-
rál:
nagyokat pufognak
kicsike kaliberek.
Vedlésig keményedik
a bőr
jópofa legények arcán,
kik váltak többes számmá
egy személyben.
Keretbe tördelnék
gyorsan a világot a
gátlástalan vigécek,
s lenénnek a rá-
ma
szabálytalan képeinken,
lennének medrei
parttalan vizek-
nek.
A fény és a sámán(asszony)
Maró szél csókjával
üdvözölt Jugra földje.
Hűtötte lelkem s álmaim.
Szellemként súgta:
Női sámánom küldöm hozzád.
Te csak várj, hallj, észlelj!
Keresd és lásd a csodát!
Cirbolyafenyő cirógatott,
Irtis és Ob szentvízzel öntözött,
lágysárga levelű sápadt nyírfák
lebegtek körül.
Torum szelleme magasba emelt,
Erdők végtelenjének,
tavak mély kékjének.
hantik, mansik sóhajának
lelke lettem.
Elejtett szarvassal a földre estem,
legendák ködébe botlottam,
szankvaltap dallamától megrészegültem,
hittem: beteljesült életem.
S ekkor villant a sarki fény!
Parányi volt, szőke fénycsomó.
Rádöbbentem később: új dimenzió.
Tajgai éjszaka hullt rám,
lágy vízben fürdettek,
fenyőillattal szenteltek,
cirbolya-gallyakból
ágyat vetettek.
Lezárták szemem,
s én mindent láttam.
Árnyak s fények ölre mentek,
űri szörnyek táncba kezdtek.
Arcok és álarcok,
sírás és kacagás,
ősi kiáltások,
tegnapi fájdalom.
Őstörténet – szilánkokra bontva
pergett szemem előtt.
Egy más világban voltam,
mert cirbolyafenyő ágyamban
mellém feküdt a szőke fény.
Női testet öltött
ám szemét – míg velem volt –
nem nyitotta rám.
Cirógatott, borzolt, égetett,
megéreztem sámáni hatalmát.
Pogány hit adott erőt,
bízva a fényre hagyatkoztam,
táltos csillogásnak ajánlottam
ruhátlan életem…
Ősi közelség volt a szőkeség!
A lágyság, a nőiesség maga.
Te szőkésen ható villanás:
ősanyaként,
századok homályában elfelejtett
asszonyként simogattál…
Érintéseidben: ősi ösztönök.
A nők hatalma, Attila szenvedélye,
paripák fújtatása,
rénszarvasok dübörgése,
erdők-sztyeppék gyöngédsége.
Asszonyiságod háromszögében
forrongó szenvedéllyel,
fényimádattal,
férfi álazattal
merültem el.
Jugra földjén mámortiszta légben,
északi szőkés-női fényben
torz áruló, ki ébred.
Itt az ősi lélek szunnyad!
Gyökerek és temető
diófák párhuzamában
az ismert út távlatba rohan
csallóköz – mátyusföld hangulata árad
kis-duna ártere téved a horizontra
keveredik égi színekkel
felhők árnyakként asszisztálnak
s a lelket szólító alkonyatból
halványpirosan csöpög a jól ismert bánat
az út mentén égre kiáltva
az elmúlást diófák idézik
szülőföldtudat is itt lebeg valahol
csillagszemű asszony
érinti forrón kezem
tekintetében radioaktív a ragaszkodás
átjár forrón
roncsol visszavonhatatlanul
önzők s esendők céltalanok és szárnyaszegettek
tépázottak és megcsonkultak az én szerelmeim –
gurul higanyszemekként a kérdés-sejtelem
gyermekkori ösvényeken
fagyot nem ismert decembervégen
vele s anyámmal a temetőben botorkálunk
apám sírjánál gyermekivé szelídül a múlt
a márványfedél alól nem sarjadnak könnyek,
nem bújnak elő elvetélt álmok
szótlan dialógusom apámmal
megfontolt felnőttien elmélyült
furára sikeredett forgatókönyv…
szülőfalumra szitáló esővel lehull az este
és megbékél az őrködő csönd
a nagykereszt mögött
Nyári didergés
Didergek a nyárban.
Parányivá válok,
összezsugorodom.
Zötyögő buszban megérzem
hirtelen: fogod kezem,
itt vagy velem.
Tiszta ágyékodra
hajtanám most fejem.
Száz karommal
átölelnélek,
elmerülnék benned,
patyolat szent varázsos
női háromszögedben.
Évek teltek-telnek el,
mégis vadul hiányzol,
nyisd meg utoljára
combjaid titkát,
női szentségedet, tisztaságod,
hogy egyszer még
alázattal, bűntudattal, várón
megérintselek.
Égben-űrben, bárhol,
poklok mélyén,
Volga-mátuska sodrásában.
lélegezz még
lélegezz még tüdőm adom neked
szemedben a fény
a létek léte az értelem
a májam is nyújtom lélegezz még
érints csupán csak élj
a tavaszi sztyeppét teszem eléd
lélegezz megcsapolom ütőerem
sámánként emeld a kelyhet
a jó szellemek megtartanak nekem
vedd gitárodat még lélegezz
vagy ülj zongorához s énekelj
dalodban újraérzem lelkedet
lélegezz még csak ne zokogjál kérlek
értem én orosz tájak zsibbasztó varázsát
látjuk még volga-mátuskát ígérem
lélegezz még szabadon béklyó nélkül
szürkeségből varázsolj ünnepet
s szerelmünk emberfelettivé szépül
lélegezz még mert rokkant leszek elesett
nem tévedhetsz űrbe nem leszel a múlt
te egyszerűen nem lehetsz emlékezet