A személyesség kísértése

Könyvről könyvre, Petõcz András írása – Cselényi László „A Kezdet s az Egész” című kötete, valamint „A Cs-tartomány – pro és kontra” című gyűjteményes tanulmánykötet ürügyén – Ha Cselényi Lászlóról beszélünk, akkor a személyességrõl kell beszélnünk. Arról, hogy a műalkotás azonos-e a szerzõvel. Vagy éppen azonos lehet-e.

Ahhoz, hogy továbblépjünk, tisztázni kellene valami alapvetõt. Hogy mi is az, hogy személyesség. Líra? Lírai önfelmutatás? Vagy egyszerűbben szólva, önkifejezés? Hogy megmutatom önmagam, ilyen vagyok, ez vagyok, szeretném, ha szeretnétek?

Nem, nem, nem. Nem ilyesmi a személyesség. Hanem valami más. Talán éppen maga a lélegzet. Meg az izmok működése. Valami olyasmi, ami nagyon test. Úgy tűnik, csak körülírni lehet, mi is az, hogy személyesség. Csak érezni lehet, ahogy a bõrünk érzi a hideget vagy a meleget. Inkább csak érezni lehet, és nem annyira tudni.

Mintha ez lenne igaz Cselényi esetében is.

És mintha Cselényi életművének és személyiségének a sokszorosan ellentmondásos megítélése is ebbõl fakadna. Ebbõl az „inkább csak érzi, de nem tudja”-szi-tuációból.
Mint mondtam, a személyesség, az valami nagyon is testi. „Most jövök a Duna mellõl, szememben még az út porával, lábamon a föld sarával, s nem bírok szóhoz jutni”, írja Cselényi a Danubia Sacra című művében. Ez, persze, még csak líra. Valami-féle szociográfiai líra. Meg az is csak líra, hogy „itt állok a férfikor harminchat éves dzsungelében, múló zajok dúló habok köröttem zajló végtelen”, ahogy azt írja az Anyamadár-sirató című versében. Mindez csak líra. A személyesség ennél több.
Az maga Cselényi László, vagyis a szerzõ.
Mert csak így közelíthetünk ehhez a költészethez. Csak úgy, ha tudjuk, hogy Cselényi költészetében izomzat van, bõr és hús és inak. És fõleg lélegzet. Fújtatás olykor, levegõ utáni kapkodás, de mindenképpen sok-sok lélegzet.
1981-ben itt járt Budapesten Allen Ginsberg amerikai költõ. Ugyanerrõl be-szélt. A lélegzetrõl. Azt mondta akkor, hogy a vers, a költészet alapja maga a lélegzet. Talán a lélegzet az, ami maga a személyesség.

Ginsberg verseiben jelen van ez a sajátos személyesség. Nem keres formát, mert õ maga a forma. A futás felgyorsult lélegzésének ritmusa olykor, olykor pedig a meditáció nyugodt, lassú lélegzetvételének biztos távlata. Nem keres formát, mert saját maga a forma. Ezért is érezzük annyira fizikálisan is erõsnek a Cselényi-szöve-gek áradását. Valahonnan nagyon mélyrõl jönnek ezek a szövegek, és nagyon nagy tétjük van: úgy érzi az értő olvasó, hogy a saját fizikai valóságát, a saját életét, tovább megyek, saját testi valóját írja bele a szövegbe a szerzõ. Jerome David Salinger, a Magasabbra a tetõt, ácsok című regény szerzõje azt írja egy helyen, hogy egy vers megírásához nagyon nagy fizikai erõfeszítésre van szükség, vagyis egy kis haiku sokszor igen nagy erõt, testi erõt igényel a szerzõjétõl.
Igen, valami ilyesmirõl van szó a Cselényi-versek esetében is. Arról, hogy olyannyira a saját húsa, vére, izomzata a vers, hogy már nem egyszerűen líráról beszélünk, hanem ennél is többrõl, a legteljesebb azonosulásról, „a műalkotás, mint önmagam elkészítése” végtelen projektjérõl.
Ezért is csak „egyetlen verset” ír Cselényi egész életében. Nem is írhat többet, hiszen egyetlen élete van. Egy végtelen verset ír, amivel azonosulni tud, ami önmaga. Nem is verset ír, önmagát írja. Mert Cselényi László nem létezik. Csak a Cselényi-mű létezik, semmi más.

Végtelen expresszivitás. Cselényi a hatvanas évek szerzõje, annak az évtizednek a költõje, amelyik megújulással, tavasszal, lélegzettel volt teljes. Tulajdonképpen ezt az életérzést fogalmazzák meg az amerikai beatköltészet legjobbjai, ezt a szabadságvágyat jeleníti meg Ginsberg, Kerouac, és némileg másképpen Salinger is. Az avantgárd itt, amivel minõsíteni szokták Cselényi Lászlót, nem más ebben az esetben, mint a szabadság vágyának megjelenése. Hogy romantikus is? Persze hogy az. Az avantgárdban, különösen az expresszív avantgárdban nemcsak egyszerűen rengeteg romantikus elem van, hanem tulajdonképpen maga a romantika. A XX. század tele van ilyen romantikus gesztusokkal, maga a század elejének lelkesültsége, hite és felfokozott érzelemvilága azonos tõrõl fakad a művészettörténet nagy romantikus korszakával, és ez ismétlõdik meg a hatvanas évek beatirodalmában, szeretetkultuszában, „minden ember testvér”-hitében. Mennyi tudatlanság van abban, amikor újból és újból „kísérletezõ” költészetrõl beszélnek az avantgárd kapcsán, vagy magát a szót, avantgárd, használják lekicsinylõ módon, minõsítõ jelzõként. A szorongó, a szabadságtól félõ kisember mond ilyesmiket, aki megijed a robusztus testi erõtõl, a távlatokban való gondolkodástól, a nagy lélegzetű önmegvalósítás képességétõl. Pedig nincs csodá-latosabb annál, mint a korlátok átlépése, mint a kerítések lerombolása: nincs cso-dálatosabb, mint érezni azt az örömöt, hogy meg mertem tenni. Cselényi érzi ezt az örömöt, amikor végtelen hosszú versben akarja magát megfogalmazni. Próbálják sokan, barátai és ellenségei, értői és ellenzõi belegyömöszölni õt mindenféle formákba, keretekbe, vagyis visszanyesegetni „vadhajtásait”, de ezekkel a gesztusokkal éppen a költészetének a lényegét veszik el, a szabadságot, a vadságot, a dinamikát, azt, hogy átlépi a korlátot, hogy kilép az Isten szabad ege alá.

Juhász Ferenc, aki Cselényi kortársa és sok tekintetben mestere is, írt egy verset, Halott feketerigó a címe. Egyetlen vers. Könyvben jelent meg, de a könyv akkora, olyan vastag és olyan nagy méretű, hogy beszakad alatta az asztal. Nem tudom, hány sorból áll, de azt gyanítom, hogy a világon ilyen hosszú verset nem nagyon írtak többet. Olvasta valaki? Valószínűleg, nem. Maga a vers, a gesztus, a düh, a szabadság vágya, a „korlátaimat elhajítom” gesztusa olyan erõs, hogy újból és újból eszembe jut ez a bizonyos vers, vagyis „a halott feketerigó”. Nem valami õsi ösztön, nem valami teljességre törekvés jelenik meg az ilyen gesztusokban? Nem az a tudat, hogy magam is be vagyok zárva a testem börtönébe, és hogy ebbõl a testi börtönbõl szeretnék kisza-badulni, de nem tudok, nem valami ilyesmi jelenik meg „a korlátokat csak azért is átlépem” újból és újból megjelenõ gesztusában?

Cselényi László önmagát írja, ki akar lépni korlátai közül, keresi a szabadságot. Nem lehet azt kívánni a madártól, hogy ne repüljön, ha éppen repülni akar. A szabad vers nem kísérletezés, nem a ritmus megbontása, hanem maga a ritmus. Pontosabban szólva, a lélegzet mint versláb nem valamiféle „tudatlanság”, pongyolaság, hanem a legõsibb versformák egyike. Fontos tudnunk, hogy nem új forma az expresszív szabad vers, hanem a régi forma újbóli megtalálása: ahogy Füst Milán esetében is olyannyira nyilvánvaló, ahogy a nagy amerikai költõ, Walt Whitman esetében is olyannyira nyilvánvaló: a Biblia, a zsoltárok áradó sorai, sajátos belsõ ritmikája, valamint az ima természetes redundanciája jelenik meg ebben a költészetben is, a hatvanas évek meg-újuló irodalmában, többek között Cselényi László művészetében.
Fontos újból és újból visszatérni a Bibliához, azon belül a Zsoltárokhoz, vagy akár az Énekek énekéhez, de a Biblia bármelyik fejezetét említhetném. Cselényi verseiben, hogy csak egyet, szinte véletlenszerűen kiemeljek, például az Évszakok című költeményben az ismétlõdés, a hívó szó újbóli és újbóli feltűnésében éppen a zsoltár és a zsoltárokhoz kapcsolódó, de sokszor avantgárdnak minõsített szabad vers szer-vezõ ereje, ritmusa jelenik meg. „A tél: szagos virág, álma a napos udvar, a csitri lány s az erdõ, amikor makkot érlel / a tél: részeg csavargó, veri a lusta kertet, s tangózik hozzá síppal, flótával, dob-zenével / a tél megdermedt szegfű, lapul a hegyek ormán, káromkodik a szélben s eltűnik majd a széllel”, írja Cselényi.

Ennek a költészetnek közvetlen elõdje az elsõ magyar nyelven író költõ, Balassi Bálint életműve, aki maga is a zsoltárok, a Biblia hangján és hatására írta hihetlenül modern, ha tetszik, „avantgárd” költeményeit.

Azt gyanítom, hogy ezzel a két dologgal – ami két dolog nagyon is egy –, vagyis Cselényi László végtelen személyességével, ami a műalkotást úgy értelmezi, mint magát a létezést, valamint a korlátok áthágásának, a szabadság kiteljesítésének igényével nem tudnak mit kezdeni azok, akik bírálják ezt a költészetet.

Cselényi újból és újból elbizonytalanít, mert művészete nekünk szegezi a kérdést, hogy szükség van-e egyáltalán a szembesülésre saját magunk kicsinységével és korlátaival, vagyis arra a szembesülésre, amit a Cselényi-életmű sugall éppen rólunk, azokról, akik folyamatosan a végtelen erõfeszítéssel, és szabadságvággyal találkozunk minden alkalommal, ha valamiféle Cselényi-mű jön velünk szembe. A Cs-tartomány című kötetbõl a Csanda Gábor által készített interjút ajánlom a figyelmükbe elõször is, ahol Cselényi maga is elmondja, hogy a róla szóló könyv talán még fontosabb is, mint az általa létrehozott műalkotás. Utal arra a beszélgetés, hogy Tõzsér Árpád egy „akaratból és erõfeszítésbõl” felépített életműnek nevezte Cselényi mun-káit. Cselényi így fogalmaz: „ez a könyv (vagyis a róla szóló könyv), amelyik valójá-ban nem az enyém, csak az én könyveimrõl szól, lehet, hogy maradandóbb lesz minden művemnél.”
Hogyan kell ezeket a szavakat értelmeznünk a korábban elmondottak fényében?
Pontosan errõl beszéltem eddig is. Hiszen ha Cselényi a saját életművét saját testi valójának,  újrafelépítésének érzi, tehát, ha végtelen személyességgel viszonyul a műalkotáshoz, akkor a műalkotás maga Cselényi László. A műalkotás, ahogy a test is, pusztuló valami, de a műalkotás továbbélhet a róla szóló munkák által, vagyis a pusztuló testnek emléket állító tanulmányok által. A gesztus, a tett súlya még határozottabban körvonalazódik a műalkotásról szóló irodalomban, vagyis letisztultabban tud megjelenni magának a pusztuló testnek, a műalkotásnak a lényege. Pomogáts Béla ugyanebben a kötetben a mítosz fontosságáról beszél, ami kétségtelenül jelen van Cselényi költészetében, és jelen van abban az értelemben is, hogy nemcsak használja a mítoszokat, hanem maga is mítoszt teremt, sõt, a mítoszteremtés célja is ennek az életműnek.

És akkor eljutunk a végsõ kérdéshez, ami végül minden alkotás titkos célja, le-gyen az végtelenül személyes, vagy éppen akár nagyon is személytelen, ha tetszik „objektív”, vagyis a kérdéshez, a jelet hagyni kérdéséhez. Azok, akik a Cs-tartomány című kötetben felismerik ennek az életműnek a fontosságát, azok azt ismerik fel, hogy Cselényi végtelen műalkotás-akarata, a személyességnek ez a nagyon erõs jelenléte, a műalkotással való azonosulása éppen esendõségében nagyszerű, ahogy minden lény az esendõségétõl lesz valóságos és hiteles. Ami feltétlenül maradandó ebben az életműben, az az egyszerű tény, hogy hitre tanít minket, a műalkotásban való hitre, hogy szabadságra tanít minket, arra, hogy igenis áthághatjuk korlátainkat, hogy az önmegvalósítás akaratára tanít minket, hogy végtelen erõfeszítéssel mutatja meg, hogy igen-is érdemes harcolni, mert van értelme harcolni azért, hogy valami olyat hozzunk létre a világban, ami egyedi, ami soha nem volt, ami különleges, ami egy közösségnek üzenhet, egy közösségnek, amelyik közösség tudni akar saját létezésérõl.

Hogy olyan életművet hozzunk létre, ami egy közösségnek, a magyarságnak a végtelen élni akarásáról is tudósít.
Meggyõzõdésem, hogy akkor járunk el helyesen, ha ezt az akaratot, a létezésnek ezt a végtelen erejét nagyra értékeljük, és nemcsak nagyra értékeljük, hanem a magunk módján emléket is állítunk neki.
A személyesség kísért Cselényi műveiben, amely személyesség nemcsak a szerzõrõl szól, hanem a szerzõ szűkebb és tágabb közösségérõl is.