Tőzsér Árpád – A perem és centrum identitásformái

(Cselényi László, Duba Gyula, Koncsol László, Mács József egy-egy új könyvéről)
Az 1919 után határon túlra került magyar nyelvterületek irodalma a többszörös periféria állapotába süllyedt.

Míg korábban a „perem” olyan tehetségeket kül-dött a centrumba, mint Bornemisza Péter, Balassi Bálint, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Kassák Lajos, Arany János, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, addig 1919 után a centrum megtermékenyülése a perem által megállt. Ha néhány eset-ben e „megtermékenyítés” mégis tovább folytatódott (Márai Sándor, Tamási Áron stb.), az inkább kivételt erősítő szabály volt.

Nincs itt most idő és hely az okok taglalására, a könyvhét kapcsán, ahol is a perem és centrum irodalma valóságosan is szorosan egymás mellett, percre azonos időben és térben szemlélhető, inkább azt szögezzük le, hogy a múlt század kilencvenes éveitől (az ún. kánon kritikusainak és teoretikusainak a véleményével ellentétben) a centrum is kiüresedni látszik, de legalábbis radikálisan kikerült a köz-élet s az átlagolvasók érdeklődéséből, s a tudományos intézetek, tanszékek belügyévé vált. Túlságosan jól sikerült neki (mármint a centrumnak) a szerző és a sze-mélyesség eltüntetése a műből (tudjuk, hogy Roland Barthes szerint a szerző egyre zsugorodó szobrocska az irodalom színpadának a legszélén, személyként pedig már úgymond rég meghalt), s következtében a szövegeik (a centrum íróinak a szövegei s a benne megformálódó szerzői és szerepidentitások, tisztelet persze a kevés kivételnek) jellegtelenek, összecserélhetők. A személyes identitás kérdését, amelyet a pszichológusok, filozófusok, szociológusok és egyéb szakemberek hada a mai napig sem tudott megnyugtatóan megválaszolni, a politikai és egyéb divatokra any-nyira érzékeny budapesti írók Gordiusz kardjával oldották meg, de nem úgy, mint a mondabeli király, hanem úgy, hogy önként és dalolva beledőltek. Tökéletesen eltüntették magukat, mint Wells láthatatatlan embere, azaz egy fogas ontológiai problémát úgy „oldottak meg”, hogy nem létezőnek tekintették és tekintik.
S ebben az áldatlan állapotban úgy tűnik, most lenne igazán szükség arra, hogy a perem megtermékenyítse a centrumot, s vannak is jelek, miszerint az utóbbi időkben a „periféria” személyiségei-szerzői – sajnos, egyelőre csak olyan „hátulról előzve” módon, de a holokauszt, a feminizmus, a melegmozgalom irodalmának elhallgathatatlan referenciái és hangja által megerősödve – a személyes és kollektív identitás kérdését újra aktivizálni próbálják.
A következőkben négy felvidéki vagy ha úgy tetszik, szlovákiai magyar írónk új, az idei könyvhétre megjelent könyvét mutatom be, de – kicsit rendhagyó módon – nem a teljességük megragadására törekszem, hanem a fentebb említett identitásfelfogás szálára próbálom őket felfűzni.
Íme a négy könyv a szerzők ábécérendjében:
Cselényi László: Az Értől a Csendes-óceánig. Publicisztikai gyűjtemény.
Duba Gyula: Szégyen. Regény.
Koncsol László: Szól a fényes láthatatlan. Gyermekversek.
Mács József: Bolondok hajóján. Regény.
Mind a négy a pozsonyi Madách-Posonium Könyv- és Lapkiadó kiadása, s a szerzője mind a négynek, hogy úgy mondjam, a cirka fél évszázada alakult kiadó indító nemzedékéhez tartozik, s ezzel azt is jeleztem, hogy irodalmunk sokat próbált nesztorairól van szó.
Cselényi László könyvének egyik jellemző írásából idézek: „Helyünk a vi-lágban – talán így fogalmazhatnám meg problematikámat. A csehszlovákiai ma-gyarság helye a mai világban, ezen belül a mi nemzedékünk helye a korunkban.” (Vándorünep, 1966).
Cselényit az olvasóközönsége elsősorban költőként ismeri, de az ő avantgárd jellegű költészetében a kezdetektől feltűnő az egyfajta személytelen személyesség, azaz a szerző személyes identitásának a hiánya. Ha Cselényit, az embert a verseiből akarnánk megismerni, nagyon nehéz dolgunk lenne, mert az ő verseiben távolról sem a hagyományos lírai személyesség a szervező erő, hanem az az interszubjektivitás, amely során a szubjektum önmaga számára csak mint a másik története tema-tizálódik.
Annál meglepőbb a szerző publicisztikai szövegeinek a fenti, direkt módon vállalt – s valljuk be: meglehetősen hagyományos – személyes, sőt kollektív identitása. Mi lehet e furcsa kettősség magyarázata?
Az Értől a Csendes-óceánig c. kötet egy másik írásából idézek: „Én (értsd: Cselényi) 1989 óta új verset nem írtam. De ami »mást« 1989 óta papírra vetettem, az egész eddigi életművemnek a folytatása, egy hipertext”.
S valóban, a szerzőnek az elmúlt húsz évben is számos könyve megjelent, de a verseskötetei újrakiadások voltak vagy változatokat tartalmaztak, az új könyvei viszont egytől egyig esszé-, memoár-, napló- vagy útirajz-jellegűek, „meta-műfajúak”, azaz sokszor nemcsak a művészi forma köti őket az irodalomhoz, hanem maga a tárgy: az irodalmat, közvetve vagy közvetlen pedig magát a Cselényi-költé-szetet értelmezik.

Hipertextnek eredetileg (valamikor 1945-ben) egy amerikai tudós a saját, műszaki készségekkel felszerelt asztalát nevezte, amelyen állítólag könyvtári archívumának és saját műveinek minden adatát, mondatát, ábráját meg lehetett jeleníteni. Nem kétséges: Cselényi Lászlónak az elmúlt húsz évben kiadott prózakönyveiben – képletesen szólva – azt az asztalt (a könyvtárát és a saját magáról, valamint az irodalomról és a nagyvilágról szóló gondolatait) kell látnunk, amelyen a szerző közel fél évszázadnyi költői életművét létrehozta, amelyen verseit megírta.
Jelen „hipertext-könyvének” címe alatt ez áll: Napló és memoár. Interjú s útirajz. 1964 – 2010. Talán így kifejezőbb lett volna az alcím: Egy költői életmű adatai és önértelmezései.
Összefoglalva pedig Cselényinek erről az új könyvéről, publicisztikai gyűjte-ményéről is el kell mondanunk, amit már a korábbi prózai műveiről is elmondhattunk volna: teljességében ez is csak a szerző költői életművével összeolvasva működik. Míg a versek személyes identitása csak a másokkal, a bahtyini másikkal való interakcióban létrejövő azonosság (s ebben az azonosságban a másik tkp. az objektív külsőt, a különbözőségek egymásmellettiségét jelenti), addig Az Értől a Csendes-óceánig mű opusai egy konkrét személy saját maga által magának tulaj-donított jegyek összességéről szólnak. De ez a konkrét személy maga a költő: a világot s a gondolat világát járó, s ebben a kettős világban egy harmadik világról: a saját személyes és költői egzisztenciájáról elmélkedő ember.
Más jellegű, mégis hasonló Duba Gyula identitáskeresése.
A Szégyen c. regény főhősét, a kicsit nyomott lelkű, s ilyen (s más) értelemben is Kafka Josef K.-jára emlékeztető Morvait (aki egyébként öregedő, faluról származó nagyvárosi író) meggyanúsítják valami el nem követett rejtélyes bűntettel. Később kiderül, hogy a bűntettet Morvai névrokona (hasonmása?) követte el.
Ennyi a Szégyen cselekménye, de a nyilvánvaló kafkai rájátszások mellett a mű egyértelműen identitásregény.
Morvai mint a Duba-próza állandó szereplője csaknem félszáz éves. Először az 1963 körül íródott Valaki kopogott az ablakon c. elbeszélésben találkozhattunk vele. S érdekes módon a figura személyiségének már ott is a szégyen a legelemibb, legerősebb összetevője, de ott ez a szégyen még nagyon konkrét formában jelent-kezik: a faluról városba szakadt főhős a számára kalandot, szenvedélyt, nagyvilágot jelentő nagyvárosi lánnyal összehasonlítja az otthon hagyott megbízható, de földszagú, tenyeres-talpas kedvesét, és – szégyelli. Közvetve pedig azt szégyelli, hogy nemcsak valóságosan, de már lélekben is elhagyta a faluját.
Akárcsak Morvai korábbi alakmásainak, a Szégyen Morvaijának sincs ke-resztneve (ennyiben is Kafka Josef K.-jára emlékeztet, csak annak ugye a veze-tékneve van elhallgatva).
Hősünket persze (akár a szerző egyéb műveiben) itt sem szólítja soha senki Morvainak, csak maga a szerző, aki megpróbálja minél távolabbra tartani magától a figurát (bár nyilvánvalóan saját identitását kölcsönzi neki), hogy jobban lássa. Ezt az elidegenítést szolgálja a per Morvai megszólítási formula is. A szerző úgy szólítja meg alteregóját, mint ahogy régen a parasztokat s általában a lekezelt személyeket szokták. (Hallja, kend, Táncsics!, emlékszünk még a Bölöni-könyv címére?) Kicsit szégyelli Morvainak nemcsak a kedvesét, hanem a külsejét, az élhetetlenségét, a szorongásait, egyszóval a paraszti létét is.
De sokszor nem is igen lehet tudni, hogy mit szégyell.
Pontosabban az ebben az esztendőben nyolcvanéves Duba Gyula mintha egye-nesen ennek a rejtélyes szégyennek a megfejtését kívánná nyújtani a regényében. (S így mintegy lezárni a félszáz éves identitáskutatást.) A mű Morvai tudatfolyama, s tulajdonképpen nem más, mint az író számvetése saját magával, a csaknem száz-éves emberi és félszáz éves írói (jelen)létével. S az eredmény: az egykori Valaki kopogott… konkrét „szégyene” ebben a kései műben mintegy ontológiai „szégyenné” hiperbolizálódik.   
S közben, Cselényitől eltérően, Duba számára nemcsak az idegenekkel, a má-sikkal, a külsővel folytatott szakadatlan interakció jelenti az önazonosságot, a sze-mélyes identitást, hanem a konkrét önmaga idegenként való tematizálása is.
Ismétlem, írásomban az ábécérend véletlene rendelte egymás mellé a két szer-zőt, de ez a véletlen egymásmellettiség érdekes trouvaillle-ra ad alkalmat: személyes identitásukat tekintve mintha az epikusként ismert Duba Gyula volna a líraibb alkat, s a lírikusként jegyzett Cselényi László az epikusabb.

A sok könyvű és sokoldalú, mégis elsősorban irodalomtörténész, helytör-ténész és költő Koncsol Lászlónak a Szól a fényes láthatatlan c. könyve immár az ötödik verskötete, s ahogy a korábbi négyből három gyermekverseket tartalmaz, úgy eredetileg ez az (ez idő szerint) utolsó is a gyermekeknek készült.
Csakhogy a pozsonyi költővel valami fordított dolog esett meg, mint ami a klasszikus gyermekversköltőkkel általában meg szokott esni: emezeknek többnyire a felnőttek számára írt verseik válnak idővel a gyermekek között is népsze-rűekké (ez történt például Weöres Rongyszőnyeg c. ciklusával vagy a Magyar Etűdök sorozattal), Koncsol viszont eredetileg is gyermekverseket szándékozott írni, de mentális demokratizmusával (vagy éppenhogy arisztokratizmusával?) akarva, nem akarva emancipálja a megcélzott kis olvasóit, s így végül is a kötet alcímébe azt az ajánlást voltunk kénytelenek (mi, szerkesztők) beírni, hogy Versek kicsiknek és nagyoknak.
A Szól a fényes láthatatlan c. kötet legjobb verseiben valóban az a „fényes láthatatlan” szól, akit nevezzünk akár a természetben jelenlevő személytelen isteni princípiumnak vagy akár a Költészet Hangjának, minden olvasó, legyen az gyermek vagy felnőtt, a saját nyelvén értelmezhet és érthet.
Olvassunk csak bele a Vers a tölgyfa leveléről c. kis remekbe:
        
        Nincs két levél,
        mely egybevág.
        Más arc, személy,
        mind más világ.

        Ahány levél,
        megannyi szárny,
        annyi esély,
        s annyi magány.

        Mi szállva ring,
        s amit szakajtsz,
        az mind, de mind
        egy Isten-arc.

        Egy Isten-kép
        a sok közül,
        mely színre lép,
        s alámerül.
Ha felnőtt olvassa e versikét, talán a mesteri keresztrímelést, az ősi felező nyolcasokat látja s a finom panteista bölcseletet érzi-érti benne, de ugyanez a szöveg a gyermek számára lehet révült mondóka, nyelvjáték, tömény zene is.
Ha pedig megkérdezzük magunktól, hogy hol van a Szól a fényes láthatatlan c. versfüzér darabjaiban a dolgozatunk bevezetőjében beígért identitáskeresés mint közös nevező, akkor hadd adjuk közre e versek költőjéről mint érdekes életrajzi adatot, hogy ő eredetileg zenésznek készült, s lélekben mindig is az volt, s az ma is: istenáldotta muzsikus. S a gyermekverskötetei, úgy tűnik, az ő „mikrokozmoszai”, a legváltozatosabb versformákra hangszerelve.
S amennyiben az akármily magas művészi fokon művelt irodalomtörténetben, helytörténetben, műkritikában, emlékiratban, egyházi beszédben nem lehet önfeledten zenélni, én megkockáztatom a kijelentést: a muzsikáló-bölcselő gyermekvers Koncsol László legmélyebb identitásának a formája.
Koncsol verses könyve tulajdonképpen füzet, gazdagon illusztrálva is mind-össze hatvannégy oldal, Cselényi publicisztikai gyűteménye is csak tizenöt ív, s ezúttal Duba Gyula regénye is inkább kisregény. Az itt bemutatott könyveink utolsó darabjáról, a Mács József jegyezte Bolondok hajóján című regényről viszont elmondhatjuk, amit a nagy terjedelmű művekről szoktunk mondani: beszakad alatta az asztal.
A valamikor a múlt század ötvenes éveinek közepén föltűnt, s a leghagyo-mányosabb, Tömörkény-, Gárdonyi-, Móra Ferenc-féle népies iskolából induló Mács, első látásra úgy tűnik, a nyolcvanadik évét taposva is a szeretett indító mestereinél időz, de a látszat csal: a Bolondok hajóján c. mű közép-európai térbe helyezett pi-kareszk regény, s ha valami, akkor csak az köti a szerző korai népies történeteihez, hogy ennek a hőse is Gömörországból, a furfangos palócok görbe hazájából indul. De egyébként vitán felül kópétörténet ez: főhőse katonaként kalandozza és lakja be a II. világháború előtti Közép-Európa talán lehuzatosabb területeit, a megalakuló, majd széthulló Csehszlovákiát és az akkor szintén állandóan változó területű Ma-gyarországot, s ahogy a kópéregények nagykönyvében megvan írva, tulajdonképpen olyan kalandor ő, aki habozás nélkül használja ki a történelem paradox fordulatait, de akitől ilyen jellegű kisebb-nagyobb csínyjei-csalásai ellenére sem tudjuk megvonni teljesen a rokonszevünket.
A regény címében szereplő Hieronymus Bosch-i hajó is az a történelem, amely sokszor bizony talmi hullámokon fut. A regény cselekményének egyik kulcs-motívuma Eduard Beneš ismert trianoni hazugsága az Ipoly folyócska „hajóz-hatóságáról”, de szorongatott helyzeteiben a mű „főhőse”, a Szeplősnek nevezett „pikaró” sem megy szomszédba egy kis szélhámosságért.
A csehszlovák, s később a magyar hadseregben való viselt dolgai szinte egész életét meghatározzák. A szerző azonban ezúttal nem minősíti, nem ítéli meg figu-ráját, tulajdonképpen nem lehet tudni, hogy Szeplős áruló, áldozat vagy egyszerűen bolond, a sors kegyeltje vagy a körülmények áldozata, ő alakítja szerepét vagy a sze-rep alakítja tetteit, csak azt látjuk: ha téved, maga kénytelen viselni tévedése követ-kezményeit, a politika labirintusából neki kell a kiutat megtalálnia.
Mács regénye érdekes, fordulatos olvasmány, kisebbségi magyar pikarójának (aki távolról švejkkel, a „jó katonával” is rokon) sokszor groteszk kalandjai a közép- európai történelem antagonizmusaiból következnek, s az a kicsit ellentmondá-sos személyesség, amely ezt a történelmet közelünkbe hozza és hitelesíti, a Mács-oeuvre-ön belül mindenképpen újdonságnak számít.
Mácsra, a prózaíróra mindig is jellemző volt az erős közéleti-történelmi elkötelezettség, s ez természetesen a Bolondok hajójánban is megmaradt, de olyan mértékben szervesült a hős személyes identitásával, hogy mindez részben az író korábbi kolletívumfelfogását is jótékonyan megváltoztatta, irodalmibbá, s egyszersmind hitelesebbé tette.

Két nyolcvanéves és két, a hetvenes éveit taposó, azaz reményteli leendő nyolcvanéves felvidéki magyar szerző egy-egy könyvét, s küzdelmüket identitás- és kollektívumfelfogásokkal mutattam be az elhangzottakban. Összefoglalva pedig elmondhatjuk róluk, amit valahol, más összefüggésben Oscar Wilde fogalmazott meg: az öregedés a szellem fiatalodása. Jól tudjuk, hogy ez, sajnos, nem minden esetben van így, de a mi nesztoraink fényesen igazolják Wilde-ot. Kívánom nekik, hogy még sokáig legyen alkalmuk a Wilde-i elmésség érvényét demonstrálni.
Hölgyeim és Uraim, remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődésüket a bemutatott könyvek iránt, s az útjuk innen egyenesen a Vörösmarty térre, a Madách-Posonium sátrához vezet, ahol a nevezett könyveket meg lehet vásárolni.

Köszönöm szépen a figyelmüket!

Elhangzott 2010. június 4-én, Budapesten, az Illyés Gyula Archívumban