Az irodalom szolgálatában – Fónod Zoltán nyolcvanéves

Szerző: Pomogáts Béla
Voltak idők, midőn egy hatvanéves már aggastyánnak számított, és nyugodtan átengedhette magát az idős kor szorongásainak vagy nyugalmának, már ahogy testi és szellemi állapota ezt számára megszabta.

Arany János fél esztendővel hatvanötödik születésnapja után már eltávozott az örökkévalóságba, és valójában igen rövid élete utolsó esztendőiben már aggastyánnak érezte magát. És még a huszadik század első félben is ritka volt az az író, aki megérte volna az igazi „öregkort”, gondoljunk Adyra, Babitsra, Móriczra, Kosztolányira. Mára mindez igen radikálisan megváltozott: egy hetvenéves akár munkaképességének teljében is lehet, és nem kevés olyan hetvenen felüli magyar írástudót ismerünk, akik ma is meghatározó sze-replői a magyar szellemi életnek. Korábban ilyen volt Illyés Gyula és Déry Tibor, manapság ilyen Juhász Ferenc vagy Kányádi Sándor, hogy történetesen felvidéki példákra utaljak, ilyen Duba Gyula és Mács József – és ilyen Fónod Zoltán, aki a közeli napokban ünnepli nyolcvanadik születésnapját.
Vannak azután olyan képviselői-alakítói a magyar irodalmi kultúrának: folyóirat-szerkesztők, kiadóvezetők, irodalomkritikusok, akik általában nem a nyilvánosság (olykor hamis) reflektorfényében végzik munkájukat és töltik be küldetésüket, hanem a tágasabb nyilvánosság számára szinte láthatatlanul, mindazonáltal nélkülözhetetlenül. Nem mutogatják őket a televízióban, nem halmozzák el őket ki-tüntetésekkel, nem népszerűsíti őket a napisajtó, tevékenységük mégis megkerülhetetlen: nélkülük nincs irodalmi élet, nincsenek folyóiratok, könyvkiadók, nincs irodalomtörténet-írás és irodalomkritika. Olyan irodalmárokra gondolok, mint a magyarországi Rónay László és Kenyeres Zoltán, az erdélyi Kántor Lajos és Gálfalvi Zsolt, a délvidéki Bányai János és természetesen a felvidéki Fónod Zoltán, akinek ebben a kevésbé közismert és kevesebb ünneplést kapó, mindazonáltal az irodalmi életben nélkülözhetetlen szellemi körben is meghatározó szerepe van.
Egy nyolcvanadik születésnapjához érkezett irodalomtörténész, kritikus, folyóirat-szerkesztő mindenképpen megérdemli az ünneplést, kivált, hogy ennek a szép születésnapnak még nem kell, nem szabad a visszavonulás alkalmának lennie. Fónod Zoltán ma is szívósan és kitartóan, eredményesen és a szellemi értékek önzetlen szolgálatában tartja kezében a nagy múltra visszatekintő pozsonyi folyóiratot, munkakedve ma sem lankad, ítélő ereje ma sem hanyatlik, és abban, hogy a pozsonyi műhely ma is (időnként ifjabb irigykedőinek bosszúságára) igen értékes eredményeket mutat fel,  Fónod Zoltánnak igen nagy érdemei vannak. Ezt legalább ezen a szép, kerek születésnapon örömmel és tisztelettel ki kell mondani.
A felvidéki Ekecsen, 1930. október 29-én született irodalomtörténész, a második világháború után a csehszlovák államban tapasztalt kisebbségellenes erőszak következtében, a magyarországi, Somogy megyei Csurgón végezte középiskolai tanulmányait (abban a kisvárosban, amely egykor Tinódi Lantos Sebestyénnek és Csokonai Vitéz Mihálynak is otthont adott). Pozsonyban szerzett magyar– történelemtanári oklevelet, majd bölcsészdoktori és kandidátusi tudományos foko-zatot, 1950 és 1955 között tanár, majd újságíró volt, 1960-tól az Új Szó kulturális rovatának vezetője, 1969 után (midőn még érvényesülni látszottak a „prágai tavasz” nemzetiségpolitikai vívmányai) két alkalommal (előbb 1969–1970, majd 1972 és 1983 között) is a Madách Könyvkiadó igazgatója, később a Komenský Egyetem magyar tanszékének adjunktusa, majd egyetemi docens, 1969-ben bölcsész-doktori, 1984-ben kandidátusi címet szerzett. 1986 és 1989 között tanszékvezető, majd 1999-ig a huszadik századi magyar irodalom előadója. 1996-tól az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Első könyve, az 1980-ban megjelent Vallató idő még az irodalomkritikai munka és az újságírás kettős forrásából táplálkozott: könyvismer-tetések, vitaírások, irodalomtörténeti megemlékezések, néhány figyelemkeltő tanulmány, például Móricz Zsigmond szlovákiai kapcsolatairól, Fábry Zoltán munkás-ságáról pedig monográfiát írt. Néhány ma is izgalmasnak tekinthető írói beszélgetés, például Laco Novomeskývel, Veres Péterrel, Fábry Zoltánnal, Méliusz Józseffel és Turczel Lajossal – jórészt ezek adták a kötet anyagát. Szerepet kaptak ebben a „középnemzedék” írói is: Dobos László, Cselényi László, Gál Sándor, Duba Gyula és Veres János munkásságáról éppen Fónod Zoltán hozta az első megbízható híreket.
Második könyvén, az 1982-ben napvilágot látott Körvonalakon azonban már az irodalomtörténész kutatómunkája és összegző igénye hagyta rajta a bélyegét. Átfogó tanulmányokban rajzolta meg a szlovákiai magyar irodalom két világháború közötti és 1945 utáni történetét, az irodalomkritika és az irodalmi publicisztika helyzetét, a könyvkiadást vagy éppen a Sarló hagyományát. Az 1986-ban megjelent Tegnapi önismeret és az 1990-es Kőtábláink című tanulmánykötetek még közelebb kerültek az összegezés lehetőségéhez, tulajdonképpen bennük jött létre az a szemlélet és az a gondolati rendszer, amely az átfogó irodalomtörténeti összefoglalás szellemi alapvetése lehetett. Az Akadémiai Kiadó jóvoltából 1993-ban Üzenet címmel a csehszlovákiai magyar irodalom 1918–1945 közötti történetét írta meg. 1983-tól a pozsonyi Madách Kiadóban várta a kötet megjelenését, a személyi elfogultság azonban útjába  állt a kötet kiadásának. Ezek a kötetek további ismeretekkel, például Mécs László költészetével vagy a magyar modernitás egy mára szinte teljesen elfeledett alkotó egyéniségének: Neubauer Pálnak a munkásságával ismertették meg az érdeklődő olvasót. Ezek mellett a tanulmánykötetek mellett kell megemlítenünk a 2005-ben megjelent Önarcképek című interjúgyűjteményt, amely szlo-vákiai, magyarországi és erdélyi írókat, irodalmárokat mutat be a párbeszéd tük-rében, felhíva a figyelmet az egyetemes magyar irodalom tapasztalataira és feladataira, gondjaira és törekvéseire.
Az összegezés nagy (és tulajdonképpen hálátlan) munkáját az 1993-ban Budapesten kiadott Üzenet. A csehszlovákiai magyar irodalom 1918–1945 című kézikönyv végezte el, melynek szerzője Fóndod Zoltán volt. Ez a munka az olyan nagyobb szabású, úttörő vállalkozások példáját követte, mint amilyen Turczel Lajos emlékezetes összefoglalása a szlovákiai magyar irodalom első két évtizedéről (Két kor mezsgyéjén), Csanda Sándornak a Magyar irodalmi hagyományok szlo-vákiai lexikona című kiadványa (1981) jelent meg. Gondosan előkészített  munkaként  ismerjük Görömbei Andrásnak az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalomról készített könyvét. Fónod Zoltán volt a főszerkesztője A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona (1918–l995), majd a javított, bővített kiadványként megjelent A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004  című   kiadványnak.
A teljességre törekvő összefoglalás és a kézikönyvszerű feldolgozás igénye Fónod Zoltánnál különleges irodalomtörténeti szerepet kapott ennek az oly fontos korszaknak az ábrázolásában. Az irodalomtörténeti összefoglalás legnagyobb érté-ke bizonyára abban áll, hogy alaposan és hitelesen tájékoztat a szlovákiai magyar irodalom első korszakának folyamatairól és alkotó egyéniségeiről, és a közölt információkat szerves rendben helyezi el. Ennek a tájékoztatásnak köszönhetően könyve valóban kézikönyvként használható, s mint ilyen, az egyetemi és főiskolai oktatás nélkülözhetetlen segédkönyve.
Az irodalomtörténeti tanulmányok, ahogy az összefoglaló munka is, a szlo-vákiai magyar irodalom teljes hagyományát és örökségét veszik számba, az elké-szült tabló középpontjában mindazonáltal kétségtelenül Fábry Zoltán alakja, az ő munkásságának gondozása, kutatása, egybegyűjtése és népszerűsítése áll. A pozso-nyi irodalomtudós az egyetemes magyar irodalom eme kiváló egyéniségéről több tanulmányt, emellett átfogó pályaképet is készített: a Megmozdult világban című monográfia 1987-ben, majd ennek Perben a történelemmel című átdolgozott kiadása 1993-ban került az olvasó elé. Ugyancsak ő rendezte sajtó alá Fábry összegyűjtött műveinek (tizenkét kötetben) kiadott sorozatát. A monográfia hőse kétségtelenül a felvidéki és az egyetemes magyar irodalom egyik legkiválóbb alakja, akinek eszmeisége: a „vox humana”, a „kisebbségi humánum” gondolatköre ennek az irodalomnak a törekvéseit és szellemiségét jelölte meg. Nemcsak Fónodét, hanem Dobos Lászlóét, Duba Gyuláét, Tőzsér Árpádét, Gál Sándorét, Cselényi Lászlóét és Grendel Lajosét is. A Fábry Zoltán örökségének gondozásában és szolgálatában vállalt misszió nem csak filológiai vagy irodalomtörténeti feladat volt, mondhatnám: apológia és kulturális stratégiai munkaterv is, amely szerepet vállalt a kiváló szlovákiai magyar írástudó munkásságnak védelmében, éppen akkor, midőn türelmetlen és megfontolatlan (elfogult és műveletlen) emberek a maga baloldali demokrata meggyőződése miatt támadták a szovjetizált csehszlovákiai rendszerrel nemegyszer szembekerült és nehéz küzdelmeket vállaló írástudó szellemi örökségét.
A Fábry-örökség vállalása és folytatása azt igazolja, hogy Fónod Zoltán a kisebbségi magyar irodalom szellemi stratégiájának szolgálatára és (másokkal együtt) kialakítására vállalkozott. Valóban „vallató idők krónikásaként” lépett fel és munkálkodik hosszú évtizedek óta. Ez a munkálkodás – Fábry Zoltán szellemi és erkölcsi tanításainak megfelelően – kettős elkötelezettséget kíván és jelent. Egyfelől a kisebbségi létbe szorított felvidéki (szlovákiai) magyarság, másfelől az irodalom ügye iránt: a két ügy Fónod Zoltán eszmei szótárában (ahogy Fábry Zoltán, Dobos László, Tőzsér Árpád, Cselényi László, Gál Sándor és Koncsol László, tehát a szlo-vákiai magyar irodalom legjobb alkotóinak eszmei szótárában is) elválaszthatatlan egymástól. A magyarság és az irodalom hosszú évszázadokon keresztül érvénye-sülő fogalmi kölcsönössége és egysége: ez a hagyományos morális princípium határozza meg Fónod Zoltán eszmevilágát, gondolkodását és tevékenységét.
A nyolcvanadik születésnapjához érkezett Fónod Zoltánnak van mire visszatekintenie: tudományos, kritikusi és publicisztikai munkássága mellett az irodalmi élet gondozásában vállalt és betöltött szerepe is elismerésre méltó. Bízvást elmondhatom, hogy az életkor: a most beköszöntő nyolcvanadik születésnap ebben a te-kintetben a legkevésbé sem meghatározó. Egy nyolc évtizedet megélt írástudó természetesen igen sok tapasztalatot szerzett, közöttük súlyosakat és keserveseket is – mindez nemcsak emberi sorsot jelent, hanem hihetetlen szellemi és morális tőkét is. Fónod Zoltán ma méltósággal tekinthet vissza ezekre a tapasztalatokra, egyszer-smind tőlük kaphat biztatást és erőt annak a munkálkodásnak a folytatásában, amelyet csak ő végezhet el kellő színvonalon. Fónod Zoltánra: munkájára, erkölcsi-ségére, tehetségére  szüksége van a felvidéki magyar irodalomnak, a teljes magyar kultúrának – szüksége van híveinek, barátainak, akik közé magam is tartozom. Ezért most, a nyolcvanadik születésnap alkalmával, nemcsak jó egészséget kívánok neki, hanem további munkakedvet, és főként az eredményesen végzett munka örömét. Ebben az örömben szeretnénk osztozni vele mi: barátai Pozsonyban és Budapesten – és mindenütt, ahol a magyar szónak becsülete van.