Kulcsár Ferenc – Gyöngyök és göröngyök (5) – (Napló)

2009 szeptemberében Tóth László 60. születésnapját ünnepeltük a dunaszerdahelyi „Budapestben”. Duba Gyula és Filep Tamás Gusztáv mellett magam is köszön-tőfélét mondtam, amolyan pályatársi vallomást. Tettem ezt azért, mert Tóth Laci is, jómagam is 40 éves pályát tudunk magunk mögött;

s tettem ezt annak ellenére, hogy erről a 40 évről, amely – mint később kiderül – talán 40 000 év is megvan, erről az irdatlan időről legjobb lett volna hallgatni, hiszen eleve kimondhatatlan és elmondhatatlan, mint maga a Létezés. 40 évvel ezelőtt egy dalocskában azt találtam írni: Ki az írást megtalálja, vinné egyre, vinné szárnya, ugyanakkor: Ki az írást megtalálja, gyökér módra földbe nőne. Mert hát 40 éves pályánkon ezek voltunk: szárny és gyökér, szétrobbanó összetartás, kiáradás és visszasűrűsödés, méhkas és sírkő, teremtés és hallgatás; vagyis önmagunk létének természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos tartálya, s éppen emiatt mit tudhatunk a Létről, önmagunkról? Mit kezdhetünk a szörnyű emberi paradoxonnal, azzal a tökéletesen megmérhetetlennel, akik voltunk és leszünk, ha egyszer se a múltunknak, se a jövőnknek nincs határa? Talán csak annyit, amit Pilinszky János így fogalmazott meg: A költőnek dadogás az alfája és ékesszólás az ómegája, tehát a vakság semmiből-teremtésének és a látás világosságának egygyökeréből hajtanak ki versei.

Mit mondhattam hát az elmúlt 40 évről? Talán csak annyit, hogy majdnem belepusztultunk a Lét kimondhatatlanságába. Vitatkoztunk a fenenagy élettel és a fenenagy halállal, egy szál ingben tántorogtunk át a lassú falvakon és a sebhelyes, gyors városokon, hogy eltékozoljuk hétszer megszült lelkünket, felgyújtsuk a temetőket, s ellenállva a szirének énekének, meghallgassuk a kegyelemosztó kozmosz ketyegését. Azt hiszem, Laci és én a másság egyazon útját jártuk: az ő odüsszeuszi elvágyódásai s az én Don Quijote-i megmaradásaim egy tőről fakadnak – mindketten végig menekülőben voltunk: ő a nyugtalanság nélküli boldogságból menekült, én a nyugtalanság nélküli boldogságBA, hogy végül az odüsszeuszi kalandozások és Don Quijote-i kóborlások után ugyanoda jussunk: ő Ithakába, én La Manchéba; hogy igaz legyen, amit Don Quijote mondott élete alkonyán, a La Manchéba, vagyis a világ szívébe való megérkezése után: „Isten irgalmából értelmem immár tiszta és világos, s holtomban sem vehet rajtam győzedelmet a halál.” Így vagy úgy, a közben megtett út volt a fontos, az, hogy élni készültünk szüntelen, kimondani Isten százmilliótrilliárd nevét, s mondani valamit magyarul mosolygó álmainkról, az egeken tollászkodó fákról, a földön fészkelő magányról, a láncait csörgető szabadságról, a terrorista mindenhatóságról, mert szúrta a szívünket a Mount Everest, és nyomkodta ágyékunkat a Mont Blanc. Világ akartunk lenni – tüzes gombostűvel a fejünkben.
Tőzsér Árpád írta a pályakezdő Tóth Lászlóról: „Versei megértéséhez nem a szavak fogalmi jelentése a kulcs, hanem pozitív vagy negatív töltésük. Ennél a töltésnél fogva állnak Tóth László képei dialektikus rendbe, s adják a létezés képzetét. De ez a létezés – paradox módon – a költő legmélyebb élményéből, a nem létezésből, a megszületni kívánás elemi vágyából táplálkozik.” Azt gondolom, ez a jellemzés mindvégig érvényben maradt Tóth László költészetére, s az is találó mindkettőnkre, amit Tőzsér Árpád rólam írt, tudniillik, hogy ő, „Kulcsár Ferenc, par exelance költő, akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna. Az a költő ő, aki egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta, aki a nyelv titkával él, s a nyelve az emberi lét metafizikájával”.
Így történhetett meg, hogy műveink tanúsága szerint Tóth László vissza-vedlett az első emberré, Ádámmá – mondtam fentebb, hogy megvan az a 40 év 40 000 is! –, szóval Laci visszavedlett Ádámmá: az állatok, a növények, a vizek, a csillagok, mi több, az Isten, az ördög és az angyalok megnevezőjévé, névadójává, így lett költővé, aki a Tudás Fája alatt egyszer csak érezte, milyen kényszerítő erő-vel tör fel belőle az írás vágya, hogy végül – a Paradicsomból való kiűzetése után – megalkossa főművét, a telefonkönyvet, lehetővé téve Istennek, hogy hetente telefonáljon neki, Ádámnak. Laci tehát Ádám lett, jómagam pedig Matuzsálem, aki 969 évesen hiúzok, farkasok és vadkanok közt gombaillatú, csiganyálazta szonettko-szorúkat ír a mohás fákra, miközben somfaágból fon a fejére piros-zöld koszorút, s csapzott hajára ítélet és áldás zúdul az égből; s e matuzsálemi élet okozói a fele-dékeny internetes ördögök és a hanyag íméles angyalok, akik elfelejtették őt, Matuzsálemet értesíteni, hogy már rég halott.
S bár mindennek a fele sem tréfa, mondtam, fordítsuk komolyra a szót. Nemzedékünk, az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél nemzedéke, bármilyen hihetetlen, immár az emberélet útjának második felét tapossa, néhányuk földi útja pedig már véget is ért. Mi, akik még fényeskedünk Isten szabad ege alatt, áttántorogva a gyönyörűséges és nyomorúságos 20. századból a 21. századba, mi több, a 2. évezredből a 3. évezredbe, elmondhatjuk, hogy a léten ütött tűhegynyi, izzó lyukon át múltunknak és jövőnknek is hallottuk pár születő szavát, s mindenik véres volt, síró, mint csecsemő, mint bármi, ami itten kínban fényre jő.
Befejezésként egy 15 évvel ezelőtt született négysoros versemet idéztem, amely, gondolom, Lacira is, rám is, s még sokunkra érvényes, és Pilinszkyt parafra-zálva, nyakunkba akaszthatnánk életrajz gyanánt. A vers címe Pecsét, s így szól:
        
        Úgy mered ki belőlem az Írás,
        mint ezeréves platánfa, szeliden,
        s úgy, amiként Jób torkán a sírás.
        Tudod, Uram, miért. Úgy legyen.

* * *
A barátom meghívott tóparti hétvégi házába – éppen üresen állt, mert egyébként az év nagy részében morva és cseh turistáknak adja ki, ezzel kiegészítendő negyven év tanítóskodás után kapott „ösztövér” nyugdíját. Gyönyörű hely az előtte elterülő, csillogó tükrű tóval, rajta a nemes fejtartású, békésen evező vadka-csákkal. Körös-köröl fűzfák neszeznek és nádas hajlong a tavaszi szellőben, s a tóban – melynek a mélyén tótágast állnak a fák és az elbűvölő felhők – törpehar-csák és dörgincsek kis rajai úszkálnak, amolyan víz alatti őrjáratot végezve; a közelből békák üdvözlik kuruttyolva és vartyogva érkezésünket, közben pedig rigók, balkáni gerlék, cinegék énekelnek azon való örömükben – ahogy Szókratész mondaná –, hogy ismerik mindazt a jót, ami Isten. A házigazdánk, háziasszonyunk, a feleségem és én, mindannyian e madarak szolgatársai vagyunk, mert mi is a Gondviselőnek szenteltettünk, ugyanazt a létismeretet kapva a Teremtőtől, mint a madarak – gondolom magamban, nem mondva ki hangosan e szavakat, végül is pihenni, felüdülni jöttünk ki ide, nem bölcselkedni.
Háziasszonyunk fenséges gulyáslevessel és omlós pogácsával traktál bennünket, előtte csipkebogyó-elvarázsolta kisüstivel koccintunk, később pedig roston sült tarját és házikolbászt falatozunk, ógellei vaskos, vörös Andréval leöblítve. Az étkezés után, egy nyugágyból gyönyörködve a komótosan bandukoló, némán „lege-lő” bárányfelhőkben, Petőfire gondolok, aki a Bizony mondom, hogy győz most a magyar… és Az erdélyi hadsereg című két verse között, pontosabban két csata között újra pacsirtaszót hall, s így örül:

        Pacsirtaszót hallok megint!
        Egészen elfeledtem már.
        Dalolj, tavasznak hírmondója te,
        Dalolj, te kedves kis madár.

        Oh istenem, mi jólesik
        A harci zaj után e dal,
        Mikéntha bérci hűs patak füröszt
        Égő sebet hullámival.
        (…)
        Eszembe jut dalodrul a
        Költészet és a szerelem,
        Az a sok jó, mit e két istennő
        Tett és még tenni fog velem.
        (…)
        Dalolj, pacsirta, hangjaid
        Kikeltik a virágokat;
        Szívem mily puszta volt és benne már
        Milyen sok szép virág fakad.

Petőfinek a pacsirtaszó hallatán eszébe jut, hogy ő nem csupán „gyilkos esz-köz, katona”, hanem költő is, ezért dalra fakad; ekkor még nem sejti talán – 1848. március 8-án –, hogy kevés ideje van hátra, verseiben még hirdeti, hogy „élünk még, és nem halánk meg, csak meghajoltunk, de el nem törénk”. Ám hamarosan eljön a „szörnyű idő”, mert talán még az „ég is megesküvék, hogy a magyart kiirtja”, hiszen „villog ellenünk a fél világnak kardja”…
Arra gondolok, hogy mi is két csata között hallgatjuk itt négyesben a pacsirtaszót, bár a mi csatánk, ha nehéz is, hál’ istennek, nem ilyen véres, s ha Petőfi küzdelmének értelme volt, márpedig volt, akkor talán a miénknek is van, lesz… Aztán immár hangosan s egyben kíváncsian megkérdezem a barátomat, szerinte kinek a versei illenének ehhez az eredendő szép délutánhoz. Sok név elhangzik, de végül Arany János mellett döntünk, hiszen pihenni, felüdülni jöttünk ki ide, két csata között:

        Igyunk biz azt egy-egy kicsit,
        Ne szégyelljük, ha jólesik;
        Hiszen egy-két ital bortul
        Ez a világ fel nem fordul.

        S ha felfordul: mit én bánom!
        Abba sincsen semmi károm;
        Tán kit a sors fejre buktat,
        Akkor ismét talpra juthat.

* * *
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc elbukása és – többek között – Petőfi eltűnése után Arany Jánosnak, ennek a tragikus okokból „túlérzékeny láng-elmének” súlyos belső és külső megpróbáltatásokon kellett átmennie. A forradalom leverését követően az igazán veszélyes számonkérés csak évekkel később indult meg, amikor a császári hatalom „civil apparátusa” óriásira duzzadt, s mint a szimatot fogó ebek, mindent aprólékosan firtatni kezdtek, ami a forradalommal kapcsolatba hozható volt – akárcsak Magyarországon 1956 után és Csehszlovákiában 1968 után, a testvéri „felszabadítást” követően. Mások mellett – akik nem menekültek emigrációba – Aranynak is rettegnie kellett, többek között az 1849-ben napvilágot látott Szabadság zengő hárfája című verseskötete miatt. Hiszen nemcsak már megjelent, hanem rejtve tartott versekért is büntetés és zaklatás járt, ha azok a vizslató hatóság kezébe kerültek. Aranynak erről – többek között Tompa Mihálytól – voltak értesülései, s jól tudta, hogy a zord hatalom az ő híres „Kapcsos könyvénél erősebb zárakat sem szokott tiszteletben tartani”. A sírig hű barát, Tompa Mihály megírta Aranynak, hogy ahol ő él, a torz, német isten – miután Pétervárad, Pozsony, Lipótvár, Kufstein, Olmütz elnyelte a forradalmárokat – spiclikkel tömte tele még a kocsmákat is, s dögmadár szálldos faágról faágra, a száraz út porát pedig csen-d-őrök, betyárok, rablók és katonák lába veri fel. Igen, Arany tudta, hogy szerte az országban besúgók söpredéke szimatol még a templomokban és iskolákban is, ahol a fekete-sárga isten szava „zeng” a magyar helyett, azt tűzve ki célul, hogy a ma-gyar immár végleg német legyen, a magyar szolgabíró pedig Bihary von Johannak neveztessék. Istenem, milyen ismerősen hangzik ma is!
A történelem 1848 előttről és utánról is tud kísértetiesen hasonló esemé-nyekről, nincsen hát semmi biztosíték rá, hogy ez nem ismétlődhet meg bármikor a jövőben. Hisz tájainkon is számos kísérletről tudunk – az Európai Unión belül is! –, amelyek az írástudók ostorozásával tulajdonképpen a szólásszabadság korlátozását szeretnék elérni. Pedig ez a romlással lenne egyenlő. 1848-ban a pesti ifjúság a legfontosabbnak éppen a szabad sajtót tartotta: „Szabad sajtó!… már ezentúl nem féltelek, nemzetem, szívedben a vér megindul, s éled a félholt tetem – kiált föl Petőfi, hozzátéve: Tettre, ifjak, tettre, verjük le a lakatot, mit sajtónkra, e szentségre istentelen kéz rakott.” Lángelméjű költőnk, mint mindig, most is fején találta a szöget.

* * *
Az egyik csallóközi faluban az egyik párt képviselőjelöltjének a kortesbulija zajlik. Pityókás fiatal srácok és csajok ragyognak a napfényben, ingyenballont, ingyenhalászlét, ingyenfagylaltot osztogatnak – lehet ingyen nyalni, főleg a férfiaknak, harsogja a hangosbemondó –, a hangszóróból Kovács Kati, Zalatnai Sarolta dalai ömlenek, odébb, az udvar hátuljában hegyi szlovákok nótáznak pityókásan és főzik nemzeti eledelüket, a brindzás haluskát, a főbejárat felett pedig hatalmas piros betűs felirat hirdeti: „Nech žije 1. máj!” Pedig a brindzás haluskásokon kívül itt mindenki magyar. Még a kutyáját csontevésre invitáló, imbolygó, elázott muki is. Elmosolyodom: áll a bál – Mikszáth meg Hašek tollára kívánkozó.

* * *
Két mondat 2010. május 10-éről:
„Ha a Szlovák Nemzeti Párt nem lesz kormánypárt, akkor Szlovákiában a magyarok fognak uralkodni.”
„A Szlovák Nemzeti Párt politikája három pilléren nyugszik: az alkoholon, a rabláson és a gyűlöleten.”

* * *
Ma, 2010. május 17-én nagyszerű írás jelent meg a Sme című szlovák napilapban, Luboš Palata neves cseh publicista tollából, Irigylem tőletek a szlovákiai magyarokat címmel. A szerző azért irigyli a szlovákiai magyarokat a szlovákoktól, mert ők, a magyarok Szlovákiának hatalmas értéket jelentenek, olyat, amilyennel egyetlen más közép-európai ország sem rendelkezik, ezért a szlovákoknak tisztelniük kell a szlovákiai magyarokat. Palata hangsúlyozza, oktondiság a szlovákok részéről irigyelni a cseheket, mert azok a második világháború után etnikailag kitisztították a határvidéket, és megszabadultak hárommillió némettől. A cseheket ezért nem irigyelni kell, hanem sajnálni, mert ezzel rengeteget veszítettek: szegényebbek lettek a cseh és a német kultúra, a cseh és a német valóság ösztönző konfrontációjával, egymás gazdagításával. „Csehország romlása, amely mindmáig tart, nemcsak a kommunizmus, hanem a hárommillió szudétanémet kitelepítésének is a következménye.” A kitűnő publicista végül megállapítja, hogy Szlovákia akkor adna európai választ a magyar kormánynak a kettős állampolgárságot érintő kezdeményezésére, ha nyilatkozatot fogadna el a szlovákiai magyarságot kollektív bűnösségben elmarasztaló, emberi és jogi értelemben is abszurd Beneš-dekrétumok érvénytelenítéséről, vagy az Alkotmány preambelumában a „mi, a szlovák nemzet” valóságot nem fedő kifejezést „mi, Szlovákia állampolgárai” kifejezésre módosítaná.
Íme, egy emberi hang.

* * *
Máig nem tudom eldönteni, szavakba önthető-e Van Gogh művészete. Megboldogult barátommal, Dúdor Pistával éveken át vesződtünk vele: hol szelíden, hol nekivadulva, hol lerészegülve, hol megrészegülve, de mindig megrendülve és leborulva a Nagyság, a Tűzáradat és a Szépség előtt, ami ő: Vincent van Gogh.
Most, hogy kínlódva és Pista emlékét idézve keresem a szavakat, megvilágosodik bennem, hogy ő, Dúdor Pista, végső soron e „hármas rettenetbe” halt bele, ez volt az ő fizetsége az isteneknek, amiért azok megengedték neki, hogy fiatalon megérintse őket. Igen, ő mindig mezítelen volt, s e mezítelenség a jézusi tekintet tüzében lüktetett; angyalszárnyát és glóriáját soha senki nem pillantotta meg, annál inkább nyomorúságát, amely a világ minden terhe alatt roskadozott, olyannyira, hogy végül az ártatlanok nyomorúsága és nagysága lett a végzete…
De valójában Vincent van Goghról akartam beszélni, pontosabban arról, hogy mi a Nagyság, a Tűzáradat és a Szépség, még pontosabban arról, hogy miből ered e „szentháromság”.
Van Gogh 1889-es Önarcképén – és persze sok más művén is – igen pontosan ragyog e „háromság-esztétika”: ő, az élet kitagadottja, aki jézusi értelemben szereti az élet kitagadottjait, mintha csak értük lévő Létező lenne, valamiféle inkarnálódott evangélium, a szegénység és nyomorultság mélyére hatol, s az ott meglelt abszolútumot, a nyomorultság mélyének a Csöndjét lobbantja lángra – olyan olthatatlan erővel, hogy úgy érezzük, műveiről maga Isten, maga a teremtés gyullad fel, izzik és árad át belénk: minden Nagyságával, Tüzével és Szépségével.

* * *
Dúdor István tragikus halálakor vetettem papírra, hogy Pistának odaát valami elintézetlen ügye támadt, halaszthatatlan, még az is lehet, hogy kimondhatatlan, ezért itt hagyott bennünket, elment. Ez nagyon régen, 1987-ben történt, s ma, 2010. július 27-én ugyanezt kell leírnom Bödők Zsigmond barátom fájdalmasan korai halála kapcsán is. Emlékszem, 2007. május 15-én – ebben az időben én is egy halálos nyavalyával tusakodtam – a Vámbéry Irodalmi Kávéházban ültem Zsigával, egyik újabb könyvének kéziratát konzultáltuk meg éppen, amikor váratlanul azt kérdezte, megkaptam-e már legújabb művét, a Magyarok égi képeskönyvét. Miután nemmel válaszoltam, azonnal felhívta a feleségét, s ő fél órán belül már hozta is Zsiga új könyvét, melynek friss dedikációjában engem az egyik legjobb barátjának titulált. Ezzel tulajdonképpen megismételte azt a dedikációt, melyet még az 1980-as években írt Harmatlegelő című, a magyar néphagyományban élő csillagokról szóló könyvébe. Barátságunk tehát nagyon régi volt, olyannyira, hogy Zsiga kikötötte: valamennyi megírandó könyvét csakis én szerkeszthetem. Volt is belőlük szép számmal, hiszen olyan csillagász volt ő, aki a Képes Krónika mintájára megírta egyrészt a magyarok Gépes Krónikáját a Magyar Talentum című népszerű sorozatában: a magyar feltalálók életét és munkásságát a nyomdászatban, az automobilizásban, a hajózásban, a vonatozásban, a fotográfiában, a távközlésben, a repülésben; másrészt megalkotta a magyarok égi képeskönyvét is, melynek eligazító mottójaként ezt írta: „Amikor az ég kupolájának fekete posztóval bevont ravatalára kiterítik az éjszakát és meggyúlnak a virrasztó csillagok, a hunyorgó, pislákoló mécsvilágok láttán inkább az ámulat, mintsem a temető gyászos hangulata lesz úrrá az egyszerű halandón. Sokan próbálták már, de még senkinek sem sikerült leásni a gyökeréig e pompázatos látvány kiváltotta, megfoghatatlan vonzalomnak, amely szinte mindenkit magával ragad, akiben megvan a képesség arra, hogy szélesre tárja lelke ajtaját, ha a szépség, a harmónia és a romlatlan, tiszta arcú világ készül belépni rajta. Van, akiket megigéz, másokat megbénít e csodás panoráma, míg a poétikusabb lelkek képzeletét olyan messzi régiókba repíti, ahol a legendák, mitikus történetek és mesék szülőhelye is csak előszobának számít.”
Megírta Zsiga barátunk a világjáró magyarok történetét is, a magyar őshaza nyomában elindulókét (Ottó és Julianus barát, Besse János, Kőrösi Csoma Sándor, Reguly Antal, Vámbéry Ármin, Bálint Gábor), Ázsia magyar kutatóiét (Széchenyi Béla, Ujfalvy Károly, Lóczy Lajos, Déchy Mór, Zichy Jenő, Stein Aurél, Almásy György, Cholnoky Jenő, Princz Gyula), Afrika magyar kutatóiét (Magyar László, Sass Flóra, Teleki Sámuel, Torday Emil, Almásy László), négy világrész magyar vándoraiét (Fenichel Sámuel, Bíró Lajos, Xantusz János, Benyovszky Móric), négy kontinens magyar vadászaiét (Kittenberg Kálmán, Széchényi Zsigmond, Molnár Gábor), a nagyvilág magyar orvosaiét (Kepes Gyula, Gáspár Ferenc, Fuszek Rudolf, Sáska László, Mészáros Kálmán), a magyar misszionáriusokét (Brentán Károly, Éder Xavér Ferenc, Czimermann István, Menyhárt László, Bettelheim Bernát, Molnár Mária), az amerikai polgárháborúban és a Garibaldi zászlaja alatt harcoló magyarokét, s végül a világ magyar kőolajkutatóiét.
Méltányosnak tartom e felsorolást, mert mutatja, hogy Zsiga milyen roppant munkát és kutatást végzett, mekkora munkabírású ember volt. 1995–96-ban a Ka-tedra főszerkesztőjeként közöltem a Nobel-díjas magyarokat bemutató és méltató portréit; e portrékból később méltán lett sikerkönyv, amely aztán 4-5 kiadást is megért, egyre gazdagítva és finomítva az újabb kiadásokat; emlékszem, mikor Kertész Imre megkapta az irodalmi Nobel-díjat, nagyon rövid időn belül elkészült a nem tudom hányadik kiadás, melyben már Lénárd Fülöp, Bárány Róbert, Zsigmondy Richard Adolf, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Friedman Milton, Polányi János, Wiesel Elie, Harsányi János, Oláh György mellett már ott szerepelt Kertész Imre, mi több, Avram Hershko is. No meg azok a magyarok, akik megérdemelték volna a Nobel-díjat (az írókon, költőkön kívül): Eötvös Loránd, Zemplén Győző, Kármán Tódor, Polányi Mihály, György Pál, Szilárd Leó, Teller Ede, Lánczos Kornél, Neumann János, Bay Zoltán, Selye János.
Mindezt azért ecsetelem, mert Zsiga szerint bizonyos értelemben A 20. SZÁZADOT BUDAPESTEN CSINÁLTÁK, hiszen az amerikai elnököknek – Rooseveltnek, Trumannak, Eisenhowernek, Nixonnak, Carternek, Reagannak ezek a magyarok voltak a tudományos tanácsadói. Apropó: magyarok! Egy alkalommal, amikor Teller Edének azt mondták, hogy ez a sok lángelme talán nem is Magyar-országról jött, hanem a Marsról, Teller – igen szellemesen – zavart arcot vágott, s ezt mondta: „Hát Kármán Tódornak mégis eljárt a szája!”

Bödők barátom országos szinten az Irodalmi Szemlében kezdett publikálni, akkor, amikor én még a Szemle szerkesztője voltam, tehát 1975 körül; néprajzi gyűjtéseinek anyagát publikálta, amelyből később egyik legfontosabb könyve, a Harmatlegelő (Csillagok a magyar néphagyományban) állt össze, melyről ő maga úgy vallott, hogy a magyar hiedelemvilág, melyet a csillagok ihlettek népünk képzeletében, páratlanul gazdag és lenyűgözően szép. Igen, az égbolt vezérlő csillagai önmagukban is szépek, de még szebbé varázsolták népünk meséi, mondái, mítoszai.

Olykor, ha vigasztalódni, gyönyörködni vágyom, magam is leemelem Zsiga Harmatlegelőjét a polcról, s olvasgatom a szebbnél szebb, titokzatosnál titokzatosabb csillagneveket. Istenfélelem című versemben segítségül is hívtam néhányukat:

„Furcsa, gondolja R. C., a nacionalisták úgy tesznek, mintha övék lenne a Jövő és az Élet. Pedig hát semmivel sem több az esélyük, mint a szenteknek, a jámboroknak, a bujdosóknak, a száműzötteknek és más vándoroknak meg kalandoroknak, vagyis azoknak, akik csupán gyönyörűen gondolódnak, elgondolódnak és belegondolódnak.
Hisz végső soron a Lélek csodáit, az egeket tartó hegyóriásokat, a cethalaival és titkaival királykéken ragyogó óceánt s a Boszorkánykúttól, Hadak Útjától, Égi Pásztortól, Éjjeli Kegyelet útjától, Illés Szekerétől, Isten Jászolától és Isten Szemétől aranyban fürdő csillagmiriádot, vagyis a szépséget szemléljük, mindany-nyian, valami titkos elrendelés folytán megrendülten, szomjúhozón és remegő alázattal, úgy is lehetne mondani: szeretőn tengerző istenfélelemmel.”
Zsiga, korai halálod megrendítő, hiszen közöttünk lehettél volna még alkotó-erőben hosszú ideig. De így is köszönet jár neked a sok kincsért, mellyel kultú-ránkat gazdagítottad. Soha nem feledem nagy vitáinkat költészetről, történelemről, hitről, soha nem feledem nagy életszeretetedet, derűdet, azokat az éjfélbe nyúló estéket, melyeken kivallattál bennünket a magyar uralkodók tetteinek ismeretéből, és lepipáltál valamennyiünket a hasonlíthatatlan székely humor interpretálásával.
Örülök, ha a barátod lehettem. Nyugodj békében!