Duba Gyula – Kalapok és a fagylaltos
(Részlet a Valami elmúlt – Erni diákkora című önéletrajzi regényből)
Azon a nyáron Erninek megjelent az idő, amely még nincs itt, de már megmutatja magát; a jövőt! Azelőtt nem gondolt rá, maguktól jöttek a napok, elmúltak és ismételték önmagukat. Volt ebben valamiféle nyugodt folyamatosság és állandóság.
Most azonban olyan idő közeledik feléje, amelyről nem sejti, milyen lesz, mit hoz számára, csak annyit tud róla, hogy más lesz, mint ami eddig volt. S ez nem várakozással töltötte el, hanem bizonytalansággal. Megpróbálta elképzelni, milyen lesz, amikor szekéren beviszik Lévába a Malomon túl lévő házba és ott hagyják Kutak néninél! De semmi nem jelent meg előtte, sem kép vagy látomás arról, hogy hogyan lesz abban a városi lakásban, ahol kosztosdiák lesz és anyja helyett a néni gondozza majd. A gimnáziumban pedig, ahová járni fog, egyetlen ismerőse sem lesz. Elképzelhetetlen számára az az idő. De érdekes módon nem félelemmel töl-tötte el, nem is szorongva gondolt rá, hanem valamiféle belenyugvással: annak így kell lenni! Semmit nem tehet ellene! A jövő idő nem ijesztő, sem nem titokzatos, csu-pán ismeretlen! Először sejtette meg az ismeretlen dolgok fogalmát, a véletlen lehetőségét, mely később még annyiszor megkísérti. Olyan furcsa érzést keltett benne, mintha valamit elveszíteni készülne s helyette más dolgokat talál, ami kissé nyugtalanította, másrészt azonban kalandok lehetőségével csábította, tehetetlennek érezte magát mint amikor az ember kénytelen a véletlenre bíznia magát. Vagyis a sorsra, mondaná az elbeszélő, a nagyokos, aki ezt a régi-régi történetet felidézi. Számára az Ernire várakozó jövő idő talán még nagyobb gondot okoz, mint a Ma-gyar Királyi Állami Gimnáziumba készülő hősének. Nyugtalanító feladatul adja számára, hogy míg Erni életének eddigi történetét mintegy a legendák világába és a gyarmati mítoszok birodalmába utalta, az ezután következő történéseket valami-féle megújuló látással és frissebb nyelvezettel, a változó idő valóságának jobban megfelelő stílussal mesélje tovább.
Annál is inkább, mert a hasadó idő máris felvillantotta új jegyeit. A véletlen, Szalai sógor furcsa találékonyságának s bizonyos értelemben hóbortjainak követ-keztében máris jelentkezett. Pesten járt az egykori huszár, a fővárosi kórházban, felesége be nem gyógyuló sebét, a bokája körül terjengő kelevényt gyógyíttatta, mindenki tudja, hogy bármit megtesz Varró Margit szörnyű baja leküzdésének az érdekében. A hazatérő sógor cserkészkalapot hozott Erninek és Dezsinek ajándékul. Első hallásra ez nem lehet baj. A kalap megbecsült érték. A faluban a gyerek, mihelyt kinőtt az apró korból és iskolába jár, úgy a negyedik-ötödik osztályban, tehát amikor a „nagyiskolába” kerül és nőni kezd, kalapot kap a szüleitől. Széles szalaggal ellátott, nagy karimájú férfikalapot. Ez lesz az ünneplő fejfedője. Gyarmaton a férfiember ismertetője a kalap! Sőt, talán nem is ismertetője, hanem lényegi tartozéka, önérzetének szimbóluma, ember mivoltának záloga. Üsd le fejéről a kalapját, ha meg akarod sérteni a gyarmati legényt! A kalap mintegy betetőzi, teljessé teszi az embert. Akár az asszonyt a fejkendő. Színes kendő a fiatalasszonyt, sötét színű az idősebbeket, öregasszonyt a fekete kendő. A lány sem lehet hajadonfővel bármikor, akár a legény sem kalap nélkül. Ha Erni és Dezsi nagyobbak len-nének, a sógor ajándéka akár ésszerű lehetne, különösen ha testalkatuk arányosabban viszonyul a kalapok átmérőjéhez. De ez nincs így! Már otthon öregmama han-got adott kételkedésének.
– Nagy nektek ez a kalap! Alig látszotok ki alóla…!
Anyjuk nem szólt, magában mosolygott, várta, mi lesz. A fiai az alvégre indultak, megnézik Margit nénit, akinek Pesten meggyógyították a lábát. A falu tudja, beszélnek is róla, sok pénzbe kerülhetett, talán ezer pengőbe is! A huszár tetteiben van valamilyen elemi, értelmezhetetlen monumentalitás, nem gyarmati, de zselizi se már, valami más! Kiszámíthatatlan, hasonló, mint más gazdaember, mindenben úgy tesz, dolgozik és templomba jár, a kalapja sötétszürke világosabb szalaggal, kajla és kopott, viharvert, szél és eső fakította, télen csizmában, nyáron papucsban jár, fekete mellényt visel, sötétkék köténye van, gyarmati tetőtől talpig, majd egyszerre olyat tesz, amit nem várnak tőle, s ez megkülönbözteti a többiektől, egyedivé avatja, egyéniséggé teszi. Ő a Sógor…
Azon a hétköznapi délutánon üres utcán megy Erni és Dezsi cserkészkalapban az alvég felé. A kovácsműhelynél gyerekek játszanak, gomboznak, a fagylaltost várják. Csutor Géza látja meg először őket, bámul és röhögni kezd.
– Nézzétek… – mutat feléjük ádáz jókedvében –, hihihi… két kalap jön a felvég felől… hihihi, ez igen… derék tökfedők… hová visz a kalapotok, porbafingók…?!
Csutort senki nem szereti, tartanak tőle, komiszabb és erősebb mindnyá-juknál. Nem is a testi erejétől félnek, hanem a gátlástalanságától, védtelenek vele szemben. Általa ismeri meg Erni az önteltséget, a kizárólagos önzést s a gúnyt, amely kérlelhetetlen, ha igaza van. Csutor gúnya most indokolt. A két nagy kalap úgy halad egymás mellett, mintha lábuk lenne. Alattuk alig van ember, viselőjük el-enyész, már-már esetleges. A két khakiszínű púpos tányér mintha magától úszna a kövesúton, lebegni látszanak a néptelen utca térségében. Bori Bélus is a gombozók közt van, Buda Vili megbámulja őket, mindenki kineveti Ernit és Dezsit, öregmamának igaza volt. S ők még az álluk alatt zsinórral megkötötték a kalapokat, hogy le ne essen a fejükről, el ne fújja őket a szél, mindent úgy tettek, ahogy a pesti cserkészkalapok viselése megköveteli.
– Kalapostul elvinne a forgószél… – Csutor már nem röhög, ironikusan gúnyolódik, mint egy felnőtt, szokásos póz nála, hogy komoly lesz és adja a nagyokost –, kinek lenne ilyen csudálatos kalapja… Ernikének meg Dezsikének… elkényeztetett kisokosok… az alvégre megyünk ugye, porbafingók…!
– Azt se tudod, mit beszélsz, te… csúfolódó… – Erni szégyelli magát, Dezsi semmit nem ért az egészből, alig lát ki a kalap alól –, ez cserkészkalap, Csutor… mit tudod te, mi az… Szalai sógor hozta Pestről…!
– Akkor se nektek való… olyanok vagytok benne, mint a maskarák…!
– Nagy nekik – véli Buda Vili –, ne csúfolódj, Csutor…! – Nem a védelmükben mondja, az igazságot keresi, Bori Bélus viszont szintén nevet: minek egy elsősnek kalap?…. – Dezsire értette – meg Ernőcske is várhatna, míg gimnazista lesz… akkor majd büszkélkedhet vele…
Olyan az utca a délutáni napfényben, mintha lakatlan házak közt folyna a pa-tak, mozdulatlan, akár egy állókép. Semmi változás, csak a víz apró nyugodt sodra, a libák is mozdulatlanul ülnek, már-már hangtalan állókép. Az örökkévalóság me-taforája lehetne. A kovácsműhelyből ütemes kalapácshang hallatszik, mint egy dallamos sorozat, kióvakodik a sötét helységből, a patkolóhelyen nem áll ló, benn dolgozik a kovács. A nyugalom olyan végtelen, hogy Csutor kötekedése sem zavarja meg, felettük a nagy kék ég. Az alvégi ház előtt az árokparton rezzenetlen lombokkal állnak a szederfák, a zöld levelek között sötétlilán érik a fekete szeder. A szikkadt földön nagy sötét szemek hevernek, lehullva szétloccsantak, libák még nem jártak erre, hogy felkapkodják őket. S a deszkakaputól jobbra nagy zöld ablak szemei nézik a lusta utcát. A felső ház előtt léckerítéssel zárt kiskert, nyárvégi és kora őszi virágok nyílnak benne. A két nagy kalapos törpe szürke homokkőívű utca-ajtón megy az alvégi házba, a látvány egészében megszokott s valahogy mégis mintegy mesebeli jelenség.
Nagynénjük a kert felől tart szembe velük. Varró Margit lassan jön a hosszú keskeny udvar mélyéről, nézi őket, de nem szól még, nem is mosolyog. Az „ámbitos” fehér ház kissé hajlottnak látszik, mintha középen megroggyanna, majd hátul a hozzáépített istállóval befejeződve ismét felmagasodik. A szembe jövő asszony azonban magas és egyenes, sötét szoknyájában és fehér ingében sudár jelenség, meztelen lábán könnyű fekete papucs. S a lábán nincs fehér kötés, nem sántikál, nem biceg, mint azelőtt, a bokája még vörös és kissé dagadtnak tűnik fel, ám eltűnt róla a nyitott seb. A pesti szanatórium orvosai meggyógyították a néne régóta beteg lábát. Mindenki tudja, hogy Szalai sógor bármit megtett, hogy az a beteg láb meggyógyuljon, az évtizedek óta nyitott, gennyező seb behegedjen, mindent megtett ennek érdekében a volt huszár, költséget nem kímélve sok pénzt áldozott rá. Isten talán megsegíti Margitot, mondta anyjuk is, a Sógor mindent megtett! Rengeteg pénzébe kerülhetett a pesti kórház, nem számít, mondta, csak Margit egészséges le-gyen!
– Eljöttetek? – szólt a közeledő asszony. Gyarmati közhely, látja, hogy ott vannak! A nép nyelvezete gazdag hasonló közhelyekben, indokolja, hogy egyik embernek meg kell szólítani a másikat akkor is, ha nincs közös mondanivalójuk, s ez legegyszerűbb nyilvánvaló megállapítások segítségével. Kapálnak? – mondják az úton járók a répaföldön kapálóknak, bár látják, mit csinálnak, kapálunk válaszolnak azok… – Nagy még nektek ez a kalap – folytatja Margit asszony –, ne tegyétek a fejetekre… majd ha megnőttök…!
– Sógor bácsi hozta Pestről – Erni védekezik –, a gimnáziumban vannak cser-készek, de hát… nagy még, különösen Dezsinek…!
– Neked is… – folytatja mosolytalanul a néne. – A füled tartja, különben nem látnál… – A fővárosi kórházban sem változott. Halkan, puhán beszél, röviden szól, érdektelenül, mint aki éppen csak jelen van velük, de mintha éppen máshol is lenne. Lélekben másmerre jár, de nem a múltban, a volt időben, hanem valahol az ismeretlenben, ahol még nem volt senki és ő is csak úgy ott van, s közben nem érez, nem tapasztal, nem gondol semmit. Mintha távol lenne, meg itt is van, s közben valahogy nincs sehol. Erni ezt még nem tudja, de sejti valahogy, Margit néni közelében mindig zavart érez, elbizonytalanodik.
Mennyire más a nagyanyjuk, alvégi öregmama! Egészen más, mint a lánya. Ő sem nevetős fajta, mindig komoly és természetes, de az ő komolysága melegséget áraszt, szerető figyelmet és együttérzést, míg a lánya komolysága fáradt, érdektelen és közönyös. Öregmama az elpusztíthatatlan életet sugározza, Margit lánya az elmúlás titokzatos tartózkodását! Öregmama derékban kissé meghajlott, arca mosolytalanul is jóságos, Erni még nem látta nevetni, de sírni sem, állandóan nyitott és nyugodt, mintha az ősök komor embersége lakna benne. Ahogy kilép a nyári konyhából, egyszerre minden megváltozik.
– Tedd le a kalapod, Dezsike… meleged lesz benne…! – Nem azt mondja, hogy nevetségesek benne, nem tud bántani, de azonnal tanácsol, segít, mindig jót akar. Adni, ilyen a természete. Egykori nehéz időkben ilyen asszonyok voltak a csa-lád támaszai, gyakran megmentői is.
– Sógor bácsi hozta – bizonygatja Dezsi is.
– Tudom… – mondja a fekete fejkendős öregasszony –, Lajos mindig kitalál valamit…!
– Csak jót akar… – szólt halkan a lánya –, Lajos mindenkinek jót akar… olyan ajándékot hozott az Ida gyerekeinek, amilyen senkinek nincs Gyarmaton… hát mit hozzon Pestről, pelendreket…?!
– Az… – mondta öregmama –, jó ember… – S arra gondolhatott, hogy az idősebb lánya úgy éli le az életét, hogy azokat a régi időket sosem felejti el. Amikor a nagy háborús ünneplésben Balla Lajos kezében felrobbant a mozsárágyú és szétroncsolta a kezét. Ormótlan, vaskampóban végződő fakeze lett aztán, és a gazda akkor, az ura azt mondta a lányának: félkezű ember felesége nem leszel! S ami-kor két év múlva Zubák Nándor elhívta és bemutatta huszár barátját Zselizről és a látogatás jól sikerült, Margit lányuk néhány találkozás után azt mondta a vendégről: ehhez az emberhez hozzámegyek, apám! Azóta negyedszázad múlt el, Margit lábán, mindjárt azután, hogy megszülte Jolánt, a lányát, nagy seb keletkezett és soha be nem gyógyult, nyitott maradt és gennyezett, fájt s a néne lassan, bicegve járt miatta. De a természete nem változott meg, csendes és hallgatag, valahol máshol járó maradt. Régen is más volt, mint a lánytársai, az iskolában is kivált közülük, magas és karcsú, szép arcú és tartózkodó, nem barátkozó természetű, senki nem tudott a közelébe férkőzni, csak Balla Lajos. Ő a nagy életerejével, lobogó mozgékonyságával megközelíthette, már-már párként látták őket a faluban, amikor a legénynek a fekete lőpor pusztító robbanása szétroncsolta a kezét. Aztán a zselizi huszár lett Margit férje, a lábához orvost hívott, gyógyíttatta, majd kórházba Lévára vitte, aztán Nyitrára, de sehol sem segítettek. S akkor már azon gondolkodott, hogy Po-zsonyba vagy Prágába viszi Margitot, de a határok megváltoztak, Gyarmat is ma-gyar lett, így Budapestre vitte a feleségét, s amikor az visszajött, a sebe begyógyult, vékony vörös hártya borítja a nyílt sebet, s már nem gennyezik, de ő maga nem változott. Olyan maradt, mint azelőtt volt, nem jelen lévő és álmokban élő, s már nem is változik meg többé, negyvenéves múlt, megvan s a régi maradt, de célja nincsen… csak él…
De lehet, hogy öregmama mégsem gondolt minderre, mert ő állandóan a jelenben él. Mindig a mában van, állandóan a jelenben van dolga, az emlékekre nem gondol, hanem mindent megtesz, amit meg kell tennie, ő a ház lelke és az ese-mények mozgatója. Aztán Erni sem gondolhatott semmi olyat, ami a múltra vonatkozhatna, melyből a mai helyzet kialakult. Ő is a jelenben él, érzékenyebben, mint Dezsi, aki még ösztönlény és csak magára gondol. Erni azonban sejti, hogy olyan dolgok is történnek körülötte, melyekhez nincs köze, s mégis érintik, csak még nem tudja, milyen módon! S bár homályosan, ám egyre határozottabban érzi, szinte már bizonyos benne, hogy a gimnáziumban majd fény derül azokra a dolgok-ra is, meglát olyan összefüggéseket, melyekről ma még sejtelme sincs. Akkor azonban a széles karimájú kalapok gondja volt számára a legfontosabb, mert alvégi öregmama éppen azt mondta:
– Tegyétek le a ámbitra a kalapotokat, ott jobb helyen lesznek, mint a fejeteken! Aztán menjetek a kertbe, még érik a málna… szedjetek magatoknak… de a nyilasalmából ne egyetek, Ernike, zöld még, éretlen, nagyon savanyú… talán még besztercei szilvát is találtok a fán…
– A málna finom… – véli Dezsi, s már indulna is a kertbe, Erni azonban habozik, nem ezért jöttek az alvégre. Hanem a fagylaltos miatt, arra gondol, nehogy elmulasszák, amikor jön…! Ilyenkor délután jön a fagylaltos! Már a falu elején csen-getni kezd. Erni úgy gondolja, hogy a kertben is meghallják a csengetését. A ko-vácsműhelynél gombozó gyerekek is a fagylaltost várják, a faluban minden gyerek őt várja, a nagyobb lányok is! Felnőtt ember nem vesz fagylaltot, nem illik, szégyellené, de a fiatalság alig bírja kivárni, hogy meghallja a csengetését. S amikor majd Csutorék meg a többi alvégiek meghallják, szétfutnak a csengetésre, hazarohannak pénzért vagy tojásért, a fagylaltos tojásért is ad fagylaltot, egy tojásért egy gombócot, kettőért kettőt. Ha sok fagylaltja van, még meg is tetézi, máskor, amikor kevés maradt, éppen csak az ostyatölcsérbe keni, keveset ad, a fagylaltos ravasz és erőszakos, becsapja a gyerekeket. Háromkerekű biciklivel jön Fegyvernek felől, két kerék elől a nagy fehér láda oldalán, a ládán csillogó rézfedők, alattuk az áruja, a portéka, a finom fagylalt. A hátsó kerék felett a nyereg, rajta ülve érkezik a fagylaltos a faluig, de a Bíróék házánál leszáll, maga előtt tolja biciklijét és csengetni kezd. Nemcsak a ládája fehér, hanem a ruhája is, a fején magas fehér sapka, mindenki láthatja, hogy cukrász vagy talán szakács, ő a fagylaltos. Áruja vaníliás és kakaós fagylalt, néha citromos, nem nagy választék! Egy más világ üzenete, a városi élet követe a fagylaltos, a ládájában jég között állnak a vödrök, hidegük őrzi az olva-dékony nyalánkságot, jól ki van ez gondolva! Zselizen készítik, s a fagylaltos sorra járja vele a falvakat, Tergenyén kezdi és Peszeken folytatja, majd Alsó- s Felső-fegy-verneken, s ami marad még, az jut Gyarmatnak. Még a harangszónál is hatásosabb a fagylaltos csengetése, nyugtalanítóbb, mindenkit felbolygat, a kis- vagy nagyharang kondulása békésen megszokott, akkor is valahogy nyugodalmas, amikor halott-nak szól vagy úrvacsorára csendítenek, de a csengettyűszó izgalmat okoz és tettekre készteti a gyerekeket. Szétfutnak és rohannak, anyjuktól pénzt kunyerálnak vagy kutatni kezdenek, színekben meg a kazlak táján ülő tyúkokat keresik, tojások után kutatnak, kivetkőznek magukból, úgy sietnek. Mert megtörténhet, hogy közben elmegy a fagylaltos. Vagy kevés áruja maradt, felvásárolták a tergenyeiek, megvették a peszekiek, elzsákmányolták a fegyvernekiek, netán az alvégiek szerezték meg a felvégiek elől, a gyerekek izgalmukban félig „megvesznek”. S a fagylaltos ilyen-kor a legzsugoribb, minden szabályt felrúg könyörtelenül. Alig egy-két foszlányt ken a tölcsérre, rájuk mordul, hogy kevés van és mindenkinek kell, hogy jusson, az alvégen kijelenti, hogy a felvégieknek is kell, hogy maradjon. Így csap be mindenkit, mohón tollasodik, ládája már teli tojással, zacskója aprópénzzel, s amikor valaki gyanútlanul kéri, hogy neki jól tetézze meg az ostyát, gúnyosan kineveti: majd éppen neked, mamlasz, micsoda hülyegyerek…!
Öregmamától húsz-húsz fillért kaptak fagylaltra. Aztán a kertbe mennek málnát szedni. Ismerősük a kert, a gyümölcsfák is, a nyilasalma alatt lehullva sok éretlen gyümölcs, zöldek és piros foltosak, a borízű alma férgese sárga, sokat teremnének az öreg fák, de nem bírják beérlelni gyümölcsüket, korán elhullatják őket. S a gyerekeket sem érdeklik.
Savanyú, fintorognak, s bár beleharapnak, mindjárt kiköpik s eldobják, éret-len még. A besztercei szilva azonban, ahogy öregmama mondta, valóban „elérett”, túlérett, a földön rothadnak a mélykék gyümölcsök, s ami még a fán maradt, az is „nyíves” lehet. A málna finom. De a gyerek nem dicséri, csak tömi magát. A mély-zöld levelek között a szúrós vesszőkön körömnyi bordó gyümölcsök ülnek, mintha apró golyócskákból, sörétből rakták volna össze őket, finoman édesek. A málna a legjobb, mondja Dezsi, sorra hajlítja maga elé a vesszőket, Erni egyre déli irányba, a libalegelő felé figyel, a fagylaltot a málna sem feledteti vele, fülel, hogy meghallja a csengetést a kerteken és udvarokon át, jó a málna, ám a fagylalt finomabb. S amikor meghallotta, éppen jól laktak málnával, elkiáltotta magát: már a páston csenget…!
Futottak az udvarra s ki az utcára, Bori Bélus is rohant hazafelé, odakiáltotta nekik:
– Gyün a fagylaltos… már a cigányok előtt csenget…! – A falu második háza a Balog családé, a cigányzenészeké, a fagylaltos közeledik.
Háromkerekű biciklijét nem látják, de a csengetését hallani, erősen rázza csengettyűjét, éles hangot hallat, a gyerekeknek fontos jelzés: ki az utcára és vára-kozni vagy elébe menni a fagylaltosnak, közben izgulni, türelmetlenkedni. Erniék a szederfa alatt várják, már látják a fehér jelenséget. Még senki nem állította meg, Bori Bélust sem látni, tojások után kutat vagy anyjával alkudozik a fillérekért. Erni aggódva mérlegel, mennyi fagylaltja lehet. Ők az első vásárlók, akik megállítják, de vajon mennyi fagylaltja van?! Ha kevés, akkor majd szűken méri! Szaporán rázza csengőjét, futkározó kisbárány nyakán szól ilyen élénken, közeledik, mint egy csodatévő jelenés, a fehérruhás férfi még a nyeregben ül, egyik kezével csenget, a másikkal járművét irányítja, súlyosan tapossa a pedálokat, messziről jön, akár a télapó, mint egy nyári Mikulás! Dezsi már rohanna elébe, várj, mondja Erni, hiszen úgyis itt áll meg először, az alvégi házakból nem jött ki senki, nekik biztosan jut, már a kövesúton állnak és integetnek, a „tőtés” szélén lengetik kezüket, Dezsi nem gondol a lehetőségre, de Erniben felmerül a kétely: mi lenne, ha nem állna meg?!
– Na, mennyiér…? – A középkorú férfi leszáll gépéről, ládája tetején felemeli az egyik csillogó, harangszerű fedőt. Ostyát vesz elő, szinte hivatalosan, közönyösen kérdez, mintha a válasz nem lenne fontos számára, mellékes ügy, s mintha már unná az egészet – mennyi pénzetek van…?
– Húsz fillérért – válaszol Erni, ő intézi a dolgokat, Dezsiért is felel meg mindenért –, kétszer húsz fillérért, de… jól rakja meg… – mondja bizonytalanul.
– Amennyi jár… – szól kurtán a fagylaltos. A két gyerek kisebb, mint a ládája, elvesznek mögötte. – Csakis amennyi jár… – Lapos fakanalával a ládájában kotorász, nyikorogva kaparja a pléhvödör falát, nyugtalanítóan csikorog, talán már kevés áruja van, spórol vele! Jó, hogy itt vártuk, gondolja Erni, elfogy a fagylalt mire a felvégre ér, de nekünk még jut… ki tudja, mennyi van az edényben…! A fagylaltos le sem veszi a másik fedőt, üres lehet a vödör, a fehér ember rájuk se néz, közönyös és mogorva akár ha életunt lenne. Érzéketlen. Mintha nem tudná, milyen jótevő most, munkáját nem érzi hivatásnak, áldásos cselekedetnek, annyi fagylaltot eszik, amennyit akar, gondolja Erni, belebetegedhet… Furcsa fickó, semmi érdeklő-dés benne, megértés a gyereklélek vágyai iránt. Talán már arra gondol, hogy Gyarmat az utolsó falu, az áru elfogyott, aztán órákig taposhatja a pedálokat, míg hazaér, nehéz élet ez, s a fagylaltos rideg ember. Már menne tovább, amikor Bori Bélus kipattan az utcaajtón, szélvészként rohan feléjük s kiabál közben: várjon, hallja, várjon még…! Várjon meg engem…!
Mert ha a fagylaltos nyeregbe száll, akkor már nem áll meg, üldözheti.
Lihegve ér hozzájuk Bélus, mindkét kezében egy tojás, s a jótevő, aki nem be-csüli hivatását, flegmán keni, maszatolja fagylaltját egy tölcsérbe, nem is tömködi bele, csak rákeni, na mid van? – kérdi unottan, bár látja Bélus kezében a tojásokat.
– Tojás… – lihegi az – két tojás… most találtam, még melegek…! Éppen leszállt róluk a tyúk…
– Aprók – fitymálja a fagylaltos –, hitvány galambtojások… mit akarsz ezért, fagylalthegyet…?!
– Jércétől… – bizonygatja Bélus –, első tojó… két szép jércetojás… tyúktojás ez, hallja, nem galambtojás…!
– Ne hazudozz… – Mogorván leemeli a másik tetőt, kaparja az edény oldalát, szinte nyúzza, csikorgatja, lehet ez természetes, őszinte mozdulat, de ravasz fogás is, jelzi, hogy kevés a fagylalt. A csikorgás szorongást kelt, meg a reményt is élesztgeti, van még belőle, bár már kevés, szinte alig… annyit adhat, amennyit lehet…! S nyújtja a szegényes ostyát Bélusnak.
– Kevés… – motyogja –, két jércetojásért nagyon kevés…
– Máskor tyúktojást hozz – mordul rá a fagylaltos –, micsoda telhetetlen…! Amilyen szemtelen vagy, legközelebb verébtojást hozol…
S már nem száll nyeregbe, tolja a biciklijét és csenget, rájuk ügyet sem vet. A maga világában él. Ahogy Bori Bélus is, elégedetlenül nyalogatja fagylaltját és szidja a fagylaltost. Bélus lázadó természetű, de a férfi már nem hallja őt, ahogy mondja: nem rendes ember, hanem csaló, mindenkit becsap a büdös…!
De az már messze jár, járművét tolva távolodik, nem ül nyeregbe a faluban, csengőjét rázza, nappali álmukból ébreszti a gyerekeket, csalogatja a lánykákat, a nagyobbakat is… felnőttek nem vesznek fagylaltot, nem nekik való, csak a gyere-keknek; itt vagyok, szól a csengő hangja, gyertek hát szaporán, megjöttem… gyer-tek, siessetek…! Mozgósító erejű híradás, mint a harangszó, egykor majd, a jövő más világában legenda lesz belőle, míg a falu emlékezete el nem felejti, mert már a jelenség is eltűnt az életéből…
Bori Bélus az ostyát ropogtatja, olyan tervei vannak, hogy keres még tojásokat, tud olyan helyeket, ahol titokban tojnak a tyúkok, anyja nem fedezte fel a rej-tett helyeket, Bélus különösen a jércék szokásait ismeri, nem a tyúkkasokban tojnak, hanem a pelyvásban, a kazlak meg boglyák tövében, a szín sarkaiban, ő tudja, számon tartja a jércék szokásait és annyi tojást talál, amennyit akar. Naponta sok fagylaltot vehetne, magyarázta, s ha visszafelé jön a fagylaltos, vesz ismét. De-zsinek tetszett az ötlet, siessenek haza, mondja, keresnek tojásokat és vesznek még egyszer! Öregmama összeszedte a tyúkok alól, minden helyről tud, utána nem találnánk egyet sem, ellenkezett Erni. És kinevette őket: mire visszafelé jön a fagylaltos, le sem száll a biciklijéről, mindent eladott a felvégen, egyetlen gombóca sem lesz! Nézzétek, mondta Erni fölényesen, éppen Dudásék előtt áll, ott van Csutor meg Buda Vili is, veszik, mint a cukrot, elfogy a fagylaltja, mire a felvégre ér! Úgy érezte, neki van igaza! Bori Bélus terve azonban elgondolkoztatta, megérezte Bélus határozottságát, fölényét, állandóan tettre kész és ügyesen gondolkodik, mindenhez ért. Míg ő képzelődik és mérlegel, óvatoskodik és habozik, irigyelte Bélust, hogy belemenős gyerek! Erniben korán jelentkezik az önelemzés figyelme, a saját gyengéi után való puhatolózás keserve, s az ezekkel járó elégedetlenség sajgó érzése. Minduntalan sejti, hogy más, mint a többiek, határozatlanabb, de ennek nem ismeri okát, nem tudja, miért…
S amikor Bélus hazasietett, hogy jércetojások után kutasson a csűrben, már elégedettséget érzett: az unokatestvére ügyes, de nem gondolkodik, éppen csak az orra elé lát, de a következményeket nem érti, ábrándozhat, hogy aznap vesz még fagylaltot! Mutogathatja a tojásokat, a fagylaltos le sem száll biciklijéről! Bélus belemenős, de nem gondolkodik, ő ebben mindenképpen jobb tőle, megérzi a dolgok lényegét, előre lát és biztosabban ítél; apró fölényt sejtett magában Bélussal szemben s az jó érzéssel töltötte el. Ostoba, gondolta, keresd csak azokat a jércetojásokat…!
Dezsinek pedig azt mondta: még nem megyünk haza!
Később így szólt hozzájuk öregmama: gyertek a házba, nézzétek meg öreg-attyát! Ő is látni akar…
Nagyapjuk egy éve beteg, szélütés érte. Megérthetetlen és kiszámíthatatlan baj, mint a villámcsapás! Váratlanul, hirtelen jelentkezik. Nincs előle menekvés. Varró Jónás is belerokkant, megbénult. Érzékei élnek, agya dolgozik, értelme nem hagyta el, de a teste gyámoltalan lett, inai, izmai nem szolgálják, a szervezete elveszítette az önálló, szabad mozgásra való képességét. Nehezen, roskadozva tesz néhány lépést, az asztalhoz kell segíteni, hogy leülhessen. Mindenben segíteni kell, magatehetetlen. Néha, bár Erni csak egyszer látta így, sírva fakad, halk, szinte hangtalan zokogás rázza a testét. Akkor öregmama elfordult és nem szólt, csendben várt, és Erni nem tudta, mit gondol közben. Aztán öregattya sem szólt, magáról nem beszél. Az ágya mellett hokedliszerű szék áll, ülőkéjén nagy kerek lyuk, Erni csak sejti, mire való, öregattya azon ülve kakál. Amikor most beléptek hozzá, háttal ült az ajtónak az utcai szobában, szemben a nagy zöld ablakkal, ingben és gyolcs alsónadrágban, gatyában újságot olvas, acélkeretes szemüveg van az orrán. Nagyon öregnek látszik így hátulról nézve, a feje fehér és rövid ősz haja tüskésen meredezik.
– Erniék vannak itt – szólt halkan öregmama.
– Hadd lássalak – mondja alvégi öregapa –, gyertek ide elém…!
Gyenge hangon parancsolja maga elé őket, rekedtes, fátyolos hangja nem is parancsoló, inkább kérő, némán nézi fáradt, savószín szemével. Az arca sápadt, beesett, szinte már sárga, fehéren tüskés, néhány napos sörte borítja. Erninek az eszébe jut, gyakran jutnak olyan dolgok eszébe, amelyekre más nem gondol, másnak nem tűnnek fel, arra gondol, hogy ki borotválja Varró öregattyát? Ő maga nem használhatja reszkető kezét, erőtlen lenne, Ernit a részletek foglalkoztatják. Szőr-szálhasogató lenne?! Időnként megborotválják öregapát, szakálla nincs, a faluban ismeretlen a szakáll, minden férfinak borotválkoznia kell, hogy arca szőrtelen le-gyen, ki borotválhatja őt, talán öregmama?!
– Őszre gimnáziumba mégy… – mondja öregapa –, hallom, diák leszel… Mire mész majd a városban, nem tudom, ott… másképp él a nép, mások az embe-rek, mint Gyarmaton. A vőm is… Lajos, más mint mi vagyunk, pedig ő csak zselizi, mégis más, mint a gyarmatiak… derék ember, de más…!
Hosszan nézi őket, talán várja, hogy szóljanak, de Erni nem tudja, mit mondjon… Dezsi pedig kicsi, nem érzi, hogy szólnia kellene, csak bámészkodik.
– Nagyon sokat kell tanulnod… – nézik, ahogy reszket a keze az asztalon, erőtlenül heverve nyugszik és állandóan reszket. – Nehéz élet lesz nemsokára, háború készül a világban… sokan nem tudják még, de én már érzem… érzem az újságokból…! Azokból kiolvasom…
– Gyertek ki – szólt akkor öregmama –, elfárad a beszédben…
Az öregember már nem őket nézte, az ablakon át az utcát bámulta, és a tekin-tete olyan volt, mintha valahová nagyon messzire nézne, ahol azonban mégsem lát semmit, arca nem mozdul, vonásai nem változnak, egész lénye sem árul el érdeklődést valamiféle látvány iránt, Erni így érezte és szótlanul indult az ajtó felé, utána Dezsi, amikor öregattya ismét megszólalt.
– Adjál nekik pénzt, Ágnesem…!
– Már adtam húsz fillért – válaszolta Pécsi Ágnes –, vettek rajta fagylaltot…
– Betyárok… – motyogja az öregember –, már el is költötték a mihasznák, pedig a városban jó lenne… költekeznek, nem spórolnak, csak fagylaltoznak… ej ti mihasznák… – Magának beszélt és messzire nézett az ablakon… a semmibe talán…
Magasan a nap, sugarai forrók, negyvenöt fokos szögben érik a falut. Fénye is ragyogó, nem kezd megvörösödni, vakítóan színtelen, nem lehet belenézni, de a forrósága mintha enyhülne, délután derekán jár az idő. A nagy korong nemsokára kiválik a ragyogásból és veszíti fényét, pirosodni kezd, egyre vörösebb lesz, nagy lilás égboltozat, melynek középpontjában egyre határozottabban kirajzolódik a kerek tányér. Aztán már egészen lila, a pajták fölé érve fakuló lila lesz, mintha meg-öregedne s veszíti erejét. Észre sem veszik majd, úgy hull alá a végtelen semmibe. Sietnek haza, kalapjaikat a kezükben viszik, nem tették a fejükre, szégyellik. Dezsi tojásokat keresne, hogy fagylaltot vegyenek, de Erni tudja, hogy ez már nem lehetséges. Ő a fagylaltost akarja nézni a házuk elől, ahogy gépe pedáljait nehezen taposva karikázik ki a faluból! Lemegy a nap, mire Zselizre ér. De miért a házuk előtt ülve akarja nézni, ahogy a fagylaltos elhagyja Gyarmatot? Csak sejti, hogy ennek így kell lenni! Tudta már, hogy vannak céltalan elhatározásai, oktalanok, de erősek, s ő még nem gondolkozott felettük. Érik Erniben az önmaga iránti céltalanul éle-dező kíváncsiság. Mintha mindennek oka lenne, de nem tudhatjuk, hogy mi az az ok, milyen késztetés! Ahogy hazaértek, kiült a padkára a ház elé és várt. A fagylaltos már nem csenget a felvégen, hallaná, s nemsokára megpillantotta fehér járművén a fehér embert. Közeledik a felvégről a tűzoltószertár mögött, alakja lassan növekszik s már nem csenget, nehézkesen tapossa a pedálokat, az erőlködéstől jobbra-balra billeg. Látszik, hogy siet! Olyan a gépe, mint egykor az ő háromkerekű kisbiciklije volt, de fordított alakú, ezen hátul gurul egy kerék, a kisbiciklin elől volt, nemsokára hozzáért, előtte hajtott el, Zseliz tíz kilométerre lehet. Erni magá-ban nevetett, arra gondolt, hogy Bori Bélus hiába várja jércetojásokkal, nem kap értük fagylaltot, mert már elfogyott, a fagylaltos rá sem néz és nem áll meg, hiába kiabál Bélus! Amilyen izgága, mérgében földhöz csapkodja a tojásokat!
De arra még nem gondolt Erni, talán majd később, a gimnáziumban… az még nem jutott eszébe, hogy a fagylaltos, a fehér ládáján csillogó, fénylő harang alakú rézfedők, meg a láda nyikorgó kerekei mintha menekülnének a néptelen utcán, mintha futnának az idő elől. Az alsó híd után eltűnik a kovácsműhely mögött, kibiciklizik a képből, a faluból. De nem az emlékezetéből! Emlékeimben megmarad, látomásos képe ott él majd, felidézheti, amikor akarja, talán a csengettyűje hangját tisztán is meghallja! Ahogy a cserkészkalapok sem tűnnek el, a padlásra sem kerülnek, ahol a haszontalan holmik és limlomok raktára és múzeuma van, hanem egy-egy szögön lógnak a falon a magtárban, a sarokban álló fekete komód közelében, mely felett füstölt kolbászok szálai és oldalasok lógnak zsinórokon, a betontalajú magtárban nyáron is hűvös van, s a füstölt hús igényli az ilyen őszies vagy inkább kora tavaszi hőmérsékletet. És a komód oldalához támasztva ott lesz majd kétcsövű kakasos puska, apjuk vadászfegyvere, amellyel egykor foglyászott, mezei nyulakat lőtt az őszi körvadászatokon, s néha rókát hozott haza, melynek tetemét a tehénistállóban a fekete tartógerendára akasztva nyúzta meg. Erni emlékezik majd, ahogy hallgatta a bőr és a nyers hús hersegését, ahogy elválnak egy-mástól, az állat rőt szőre alól kibomlik rózsaszínű húsa és a vörös bunda önmagába fordul, mintha el akarna rejtőzni a világ elől…
Mindebből Erni még nem sejt semmit…