Gál Sándor – Katonásdi és a T–34-es lakókocsi (3) – Napló

V
Az előléptetés különösebben nem érdekelt, tudtam az okát, s az egészet, mint tényt tudomásul vettem Legfeljebb századparancsnokom ugratására volt jó, aki minden „előléptetési” alkalommal jelezte, hogy most már biztos a második – tize-desi – szalag… Csakhogy ő nem tudta, hogy van, akinek erről egészen más a véleménye. Századparancsnokomnak a folyamatos kudarcok után felhívtam a figyelmét arra, hogy én magyar vagyok, s nyilván ez az előléptetés fő akadálya. Tiltakozott erősen, de  későbbi szorgalma sem járt eredménnyel.
Ilyen, s ehhez hasonló események tarkították a fogyó napokat. De megtörténtek ennél nagyobb, durvább méltánytalanságok is. Korábban már írtam otthoni vadászatainkról. Ebből következett, hogy a „mozgó célpontokat” – fácánt, nyulat, vadkacsát stb. – elég nagy biztonsággal lőttem. Itt a seregben ezt a tudományomat  kellő mértékben kamatoztathattam volna, de kiderült, hogy jobb, ha a szürke átlaghoz igazodom. Az történt ugyanis, hogy egy alkalommal a Dobrá voda-i lőtéren ronggyá lőttem az álló és mozgó maketteket.  Teljesítményem komoly meglepetést okozott. Századparancsnokom a felsorakozott legénység előtt dicséretben részesített. Utána pedig közölte, hogy ennek jutalmául az egész század az én vezérletem alatt teszi meg a kaszárnyába vezető utat – gyalog… Dobrá vodától (Jó víz) a kaszárnyáig a távolság – dűlőutakon, s három, vagy négy, általunk szétlőtt egykori német településen keresztül –  több mint negyven kilométert jelentett. Az átlagos „menetgyorsaság” pedig hat kilométer óránként. A tisztikar pedig, századparancs-nokommal együtt felkapaszkodott a „vétrieszka” ( V–3S teherkocsi) platójára és elberregtek Janovice felé.
Megtapasztalhattam a megalázás újabb, eddig ismeretlen, s eléggé morbid módját.
Azonban nem sokkal később egy „rendkívüli esemény” hozadékát katona-időm végéig élvezhettem. Az eseményt megpróbálom rövidre fogni. A harckocsikból való éleslövészet gyakorlására több variáció létezett. Kezdetben ún. „betétcső-vel” lőttünk, amelybe húsz milliméteres cementezett acéllövedék került. Ezeket a pusztító erejű lövedékeket a második világháborúban a szovjet vadászrepülők használták komoly eredménnyel a német „stukák” ellen. Mi a „fennmaradt felesleget” fogyasztottuk különböző šumavai lőtereken.
A már említett „rendkívüli esemény” pedig akkor következett be, amikor „menet közben, rövid megállókkal” gyakoroltuk a célba lövést. A terep már-már a tankok számára is járhatatlan volt, mély kátyúk, tele latyakkal, oldalt fölmagasodó köves buckák… Amikor az egyik harckocsi visszatért az állásba, valahányuk döb-benetére a löveg csövének a végén egy „célgömb” ékeskedett. A betétcsőből kiröppenő  acélgolyó valahogy elakadt a csőben, röppályája megváltozott, s hegye átfúrta az ágyú csövét. Röviden: a harckocsi lövege tönkrement, használhatatlanná vált. Az éleslövészetet irányító tiszti állomány ott állt a harckocsi körül és kiüresedett te-kintettel bámulta ezt a hihetetlen és megmagyarázhatatlan tényt – az ágyú önmagát semmisítette meg!  Az eseményben nem csupán ez volt a rendkívüli, hanem az is, hogy a lövészetet vezető parancsnok mindenért, ami a lőtéren történt, felelősséggel tartozott. Ott és akkor ez nem volt más, mint az én századparancsnokom, aki pár héttel korábban meggyalogoltatta a századot. A felelősség azonban a személyzet irányába is legyűrűzött. Ezért egy óvatlan pillanatban közöltem parancsnokommal, hogy volna egy ötletem, amely  megoldást jelenthetne. Tételesen, hogy a terepszakaszok egyenetlensége oly méretű, hogy bizonyos helyzetben esetleg az ágyúcsőbe idegen anyag is bekerülhet – kő, sár, fagyott rög, amely a betétcsőből kirepülő lövedék útját megváltoztathatja… S hogy próbát kéne tenni ennek bizonyítására. Nem részletezem, a „próba” feltevésemet igazolta, s így a felelősség kérdése átháríthatóvá vált a terepviszonyokra, ami egyértelművé tette a betétcsövek további használatát a lőtéren.
Néhány nappal a fenti eseményeket követően, a délutáni „elosztás” után, parancsnokom behívott az irodájába. Törökkávét készített, hellyel kínált, s miután a „szovjet kristályba” – a közismert mustáros pohárba – leöntötte forró vízzel a kávét , azt kérdezte, hogy civilben mi a foglalkozásom. Mondtam, hogy egy magyar hetilap szerkesztőségében gyakornok voltam bevonulásom előtt, s még azt is hozzátettem, hogy lapunk  a Zemedelské noviny-hez hasonló sajtóorgánum. Kicsit meglepő-dött, de csakhamar visszavedlett parancsnokká. Közölte, hogy az éleslövészeten megtörtént „rendkívüli esemény” bekövetkeztének indoklását az ezredparancsnokság elfogadta és lezárta. Végül – még a kávé ki sem hűlt – oda lyukadt ki, hogy valamilyen formában, mert hogy volt némi közöm a helyzet megoldásához, lehetőségein belül ezt méltányolni szeretné… Még nem kaptam meg a rendes szabadságomat, mondtam, hazamennék, s ha  azt megtoldaná pár nappal, azt megköszönném. Az évenkénti szabadság tíz plusz öt nap volt, a parancsnok a plusz öt napot toldhatta a tízhez. Javasolta is, ennek ellenére a zászlóaljirodán ezt a többletet nem hagyták jóvá. Ahogy a már korábban említett előléptetési javaslatait sem. Később úgy módosult ez a nem egészen szabályos kapcsolatunk, hogy az igényelt havi egyszeri kimenőt mindig megkaptam. Ugyanakkor arra kért – „redaktore”, merthogy így szólított már –, hogy a körlet dekorációját különböző jelszavakkal gazdagítsam. Így történt meg, hogy a harmadik században szolgáló fiatal cseh festőművész festette a falvédő papírok hátuljára az általam kitalált vagy összeollózott jelszavakat. Hanem – a sors fintoraként – a kimenők és a jelszavak dolga is balul sült el. Ezt még röviden elmondom, mert közel voltam ahhoz, hogy ez is „rendkívüli eseménnyé” váljon…
A jutalomként megítélt havi kimenőm színhelyét – a Klatovyban elgondolt „civil” vacsoráimat – áttettem Janovicére, a katonák által „Kulatá babának” becé-zett „restaurantba”. Egyébként ide elsősorban a helységben lakó tisztek jártak hét-végeken családostul szórakozni, vacsorázni – virsli, sör, esetleg „vepøo-zelo-kned-lo” (sertéshús, káposzta, knédli). A közkatonák zöme ezt a fogadót elkerülte, olcsóbb, tisztmentes kocsmákban itta a sört és a „kísérőt” – a rumot. Amikor első alkalommal elmentem vacsorázni a Kulatá babába, még nem sejtettem, hogy ebből bajom származhat. Eszemben se volt a tisztikar „provokálása”. Csak el akartam fogyasztani egy hagyományos vacsorát, hagyományos keretek között. Ezért, miután találtam egy szabad asztalt, a pincérnek adtam tíz koronát, s arra kértem, cserélje ki a zsírfoltos abroszt egy tisztára. Tíz korona abban az időben rengeteg pénz volt. (A havi zsold 70-90 koronára rúgott, beosztástól függően). A pincér alaposan megnézett, de – nyilván volt némi humorérzéke – kicserélte az abroszt az asztalon. Ezt követően rendeltem aperitífet, előételt, vacsorát, meg egy üveg Egri bikavért. (A pezsgőt – Szovjetszkoje igrisztoe – később rendszeresítettem.
Végső soron ezek a pezsgős vacsorák idézték elő a „tisztikar provokációjának” a vádját a későbbiekben, de – szerencsémre – a karibi válság idején  már nem  értek rá a zászlóaljnál az ilyen csekélységgel foglalkozni.)  
Tehát: szombat volt, s látszatra nem történt semmi. Csak azt éreztem, hogy időnként egy-egy hadnagy vagy főhadnagy megbámul, mint valami csodabogarat… Mert mi az, hogy fehér abrosz, előétel meg bikavér?!…
Azokban az időkben, hogy a kimenőn lévő legénység – több száz katonáról volt szó —, ne követhessen el részegségében nagyobb botrányokat, néhány rendé-szeti járőr – poøádková hlídka – szemlézte végig a kocsmákat, s ellenőrizte a harcosokat. Ha valakinek a „kimenős könyvét” – Vychádzková knižka – nem találta rendben, vagy ha a tulajdonosa berúgott, azt bevitték a „basziba” – vagyis a fogdába, mondjuk kijózanodni…
Ahogy ücsörögtem egyedül az üveg bikavér társaságában, a „rendészek” engem is igazoltattak, de hajnali háromig szóló kimenőm volt, hát békén hagytak. De nem sokkal később az egyik asztal mellől fölemelkedett egy koromfekete szemöldökű, zord tekintetű hadnagy, s egyenesen nekem vette a frontot. Miután asztalomhoz ért, nemes egyszerűséggel, méghozzá otthoni magyar nyelven  így szólt: „Ugye maga magyar?” Majd így folytatta: „Mert rajtam kívül itt még bikavért senki sem ivott!”
Látásból ismertem a hadnagyot, a harmadik században szakaszparancsnok volt, de meg se fordult a fejemben, hogy a tisztikarba magyarok is bekerülhetnek… De – úgy látszik – a seregben érvényesült az internacionalizmus…
Nem részletezem. A lényeg, hogy kiderült, Szabó hadnagy komáromi ille-tőségű, vagyis földim, s ott helyben ennek okán meghívott – de inkább: felszólított –, hogy üljek át az asztalukhoz, mert születésnapja van, és szeretne magyarul be-szélni és dalolni – pontosabban: „danónyi” –, s ezt a kategorikus invitálást nem le-hetett visszautasítani. Szabó hadnagy ezt követően bemutatta Novák főhadnagyot, korábbi osztálytársát a žiška-iskolából, akit mostanában vezényeltek Janovicére az ezredtörzset erősítendő, és feleségét, Milenkát. A pincér áthozta a maradék bika-vért s a poharamat. Aztán egy kicsit ittunk, majd Szabó hadnagy halkan dúdolni kezdte, hogy „Krasznahorka büszke vára…” És még – már éjfél után –, „hazafelé” menet, mert hogy a Novák házaspár is a kaszárnyában lévő „slobodáreňben” (le-génylakások) lakott ideiglenesen, nos egyvégtében a „büszke várról” énekeltünk. Közben Milenka – nyilván a bikavér hatására – belém karolt, s egészen halkan, de igen határozottan, ennyit mondott: „Já te sežeru…” Szándékát, más értelmezésben természetesen, teljesítette, s kitartó szorgalommal…
Hanem akkor már 1961-et írtunk, s a kinti világ kezdett komolyan elromolni. A Szovjetunió és az USA között oly mértékben nőtt meg a feszültség, hogy egy új háború lehetősége közeli realitásként jelent meg. Egyébként ennek az egyik jele volt a helyőrségek törzsállományának a megerősítése is. Amikor pedig kiderült, hogy Kubában hadrendbe állították a szovjet rakétákat, akkor a háború kitörésének a lehetősége csak idő kérdésének látszott. Az volt – az lett a kérdés –, hogy Kenedy elnök és Hruscsov, a két nagyhatalom vezetője vállalja-e egy nukleáris világháború kirobbantásának a kockázatát és – következményeit?!
Ennek a feszültségnek, kedvezőtlen jelei hamarosan jelentkeztek nálunk is. Megszaporodtak az „éles” riadók és gyakorlatok. A legénységnek csak bizonyos hányada hagyhatta el a körleteket, megszigorították az őrségeket a kaszárnyán belül, de a kinti lőszerraktáraknál is. Így  a havi egy kimenőm eltervezett lehetősége is bizonytalanná vált. Meg – már ezt említetten – némi kockázatot is magában hordott. Mert amikor áttértem a bikavérről a pezsgőre, az bizony a tisztikar provokációjának számított.  De a beállt hadi helyzet ezt semlegesítette. Ugyanis a berlini fal építésének idején és a Karib-tengeri válság napjaiban már az ilyen „civil” hóbortokra szinte oda se figyeltek.
A folyamatos riadók és „éles” gyakorlatok – támadással  egybekötött éles-lövészet,  taktikai átcsoportosítások stb. – teljesen megváltoztatták a korábbi „békebeli” állapotokat. Történtek komoly balesetek is. Az egyik éleslövészeten, szakaszom jeles, nagyszombati lövészének, Hoffman Janónak a lábikráját a forgótorony gép-fegyverével átlőtték. Szerencsére a lövedék nem ért csontot, így Jano lábát az egyik közeli város kórházában rendbe tették… Ennek ellenére végigbicegte maradék katonaidejét. De a harmadik század egyik harckocsija, tolatás közben halálra gázolta a lánctalpak alá került szerencsétlen újoncunkat… A Varsói Szerződés kötelékében végzett közel háromszáz kilométeres taktikai gyakorlaton – már hazafelé tartva – az én T–34-esem dobféke a csatlakozásnál eltörött, kormányozhatatlanná vált, s az előttünk lévő bal kanyarban letért az útról, s a lejtőn oldalára dőlt. Szerencsére a forgótorony nem szakadt le, így kisebb-nagyobb zúzódásokkal megúsztuk a borulást. Aztán  a szakasz másik két harckocsijának segítségével visszabillentettük lánctalpaira a  harminckét tonnás masinát, rendbe hoztuk a dobféket, s ha lassan is, de  visszavergődtünk Janovicére.
Ilyen  körülmények között a nyelvtanulásra, az olvasásra és az írásra – az irodalom „művelésére” – bizonyos fokú fatalizmusra volt az embernek szüksége. Ennek ellenére – vagy éppen ennek következtében – mégis tanultam az orosz szavakat, meg írtam és fordítottam is időnként. A „barna füzetben” ekkorra legalább ötven-hatvan versem volt „letisztázva” már…
Azonban ebben az 1961-ben támadt forgatagban „belülről” igen nehéz volt eligazodni, hiszen a valós eseményekről szinte semmit sem tudtunk. Ami az újságokban megjelent, az legfeljebb a „béketábor” legyőzhetetlenségéről regélt, elmarasztalván a nyugati imperialistákat.
Ennek ellenére mutatkoztak olyan jelek, amelyekből a helyzet komolyságára lehetett következtetni. Például folyamatosan lecseréltük a teljes „garderobunkat”, a „kezeslábastól” kezdve a kimenőruháig, a csizmák – púlitr – helyett  magas szárú bakancsokat – kanadky – vételeztünk, új téli szerelést – pufajkákat adtak – és így tovább.
Nem kellett hozzá különösebben nagy képzelőerő, hogy e változások okát az ember fölfedje.
Egyértelművé vált, hogy  a háborúra készítenek föl bennünket!
Mert mit fedett például az olyan parancs, hogy minden riadó alkalmával a kimenőruhát kell magunkra ölteni, rá pedig a vadonatúj koromfekete kétrészes „kombinézát”? Akkor, felesleges okoskodással, oda jutottam, hogy a hadvezetés vélekedése szerint illik majd „szép halottakként” maradni a csatamezőn.
… A kialkudott havi kimenőmön aztán vacsora után, két korty pezsgő között, megjelent előttem gyerekkorom háborúja, a karvai út mentén lángoló páncélkocsik, a bennük szénné égett  katonákkal…
A holnapi vagy a holnap utáni lehetőség!
Igazából ez akkor érintett meg, amikor felsorakoztatták az ezredet, s felolvasták a honvédelmi miniszter napiparancsát, amely szerint tényleges szolgálatunkat bizonytalan időre meghosszabbítják…
Ez a parancs félreérthetetlen volt.
Ezt az a tény nyomósította, hogy nemsokára részleges mozgósítást rendeltek el a 30-as évjáratok számára, s velük egészítették ki a harckocsizó állományt háborús szintre. Az én szakaszomba történetesen Ostrava környéki bányászok ke-rültek, komoly, sörpocakos családapák, akiknek gond volt magukat bepréselni a  T–34-esek nyílásain…
Hogy ezek a tények és események milyen horderejűek voltak, azt az is bizonyítja, hogy a hadsereg különleges egysége – rendőri különítménye – érkezett a kaszárnyába, még az előbb említett hadügyminiszteri parancs kihirdetése előtt, a lehetséges zavargások megakadályozására. Mert volt valami a levegőben, hiszen egy ilyen parancs hatása még abban az időben is kiszámíthatatlan volt. Nem volt könnyű tudomásul venni, hogy októberben nem mehetünk haza… Akkorra én már megvásároltam magamnak a „civilt” – elegáns barna öltönyt, hozzáillő félcipőt, fehér inget és nyakkendőt is, természetesen. Ugyanakkor szerkesztői státusom bizonytalanná vált, mert – erről már más helyen megemlékeztem – első főszerkesz-tőm, Major Sándor öngyilkos lett, s nem voltam bizonyos abban, hogy a lap élére került új főszerkesztő számol-e velem. De Pathó Károly érdeklődő levelemre kedvező választ adott. Hogy mikor kerülök – kerülhetek – vissza Pozsonyba – egyáltalán: vissza kerülök-e? –, azt 1961 derekán a legteljesebb homály fedte be.
A berlini fal építése, s a kirobbant karibi válság további fejleményei hatá-rozták meg sorsunkat, esélyeinket a jövőre.
Mert – s ezt valahányan tudtuk – a háború kitörésekor nekünk a határon – s ez tervezett idő volt – húsz percig kellett feltartani – visszaverni – a támadó ellenséget. Hogy ezt a tervezett húsz percet kik és hányan élhetik túl, az nem szerepelt a tervek között. Nyilván, mert túlélőkre az adott helyen és az adott időben nem számítottak…
Mert létezett – még békeidőben is – tervezett veszteség!
Ha magam elé idézem a közel öt évtizeddel ezelőtti napok eseményeit, két igazán mély és kitörölhetetlen emlékem maradt: az első a folyamatos készenlét és bizonytalanság tudatosulása.  (A sorrend meg is fordítható). A másik pedig egy megmagyarázhatatlan kérdés: hogy miért engem – minket – sodort ebbe a helyzetbe az idő – egy kis nagyképűséggel: a történelem – szinte önmagát ismételve a huszadik században?!
Megtörtént bennünk valami, amire nem lehet felkészülni!
Ma, amikor ezekről az emlékeimről-élményeimről beszélek, túl immár a hetvenen, egyértelműen írhatom ide, hogy a halálról – pontosabban: az erőszakos halálról – van szó. Húszévesen az ember ezt a lehetségest képtelen értelmezni. Ennek ellenére valahányan ezzel a ki nem mondott halállehetőséggel éltük napjainkat.
Kora ősszel, úgy emlékszem, szeptember közepén pedig megjelentek a szovjet hadsereg tanácsadó tisztjei, előbb csak az ezredtörzsnél, később pedig már az egyes fegyvernemek zászlóaljainál is. Ha azt írom, hogy ennek egy kicsit megörültem, eléggé abszurdnak tűnhet az általános helyzet szempontjából, másrészt ezáltal módom nyílt arra, hogy próbára tegyem orosz nyelvtudásomat… Akkor jöttem rá arra a kicsiségre, hogy a nyelvtanulásban más a szótárazás, a szavak ismerete, s megint más az élő beszéd, a kiejtés változatai, lejtése, emelkedése… Azonban az egészre rávetült a teljes bizonytalanságnak az imént említett fátuma – hogy az ilyen felismerések értéke haszonra fordítható lesz-e valaha?!
Nem sokkal később pedig a „ hadi helyzet” elérte a mélypontot. Teljes felsze-relésben kivezényeltek a határ mentén kiépített lőszektorokba. Miután elfoglaltuk az állásainkat, létrehoztuk a rádióskapcsolatokat az egyes harckocsik között, egy időre döbbenetes csend borult a šumavai erdőkre, mocsaras lankákra – valami elképesztő őszi idill…
S ebben a „csendben” hosszabb itt-tartózkodásra kellett berendezkednünk. A harckocsit – a lehetőségeken belül – átalakítottuk „lakókocsivá”, mert – nem lévén sátraink – a szabad ég alatt már nem volt tanácsos éjszakázni. Az egész „átalakítást” úgy kellett megoldani, hogy adott esetben a harckocsi bármikor hadra fogható le-gyen. Tény, hogy nem volt valami kényelmes a tankban összekuporodva aludni, de legalább eső, hó, egyéb šumavai zegernye ellen megvédett. Gond volt – pontosabban: néhány nap elmúltával az lett – a hideg koszt. Mert egy ideig a meleg étellel való ellátást valahogy nem sikerült megoldani. Itt-ott felütötte a fejét a hasmenés, elsősorban a mozgósításkor behívott tartalékosokat kínozta a betegség.
Az elmúlt két évben számtalan alkalommal kellett kivonulni a terepre, nyo-morúságos körülmények közé, de azokat a gyakorlatokat valahogy könnyebben, sőt könnyedebben viseltük a mostaninál.  Nyomasztóvá vált a bizonytalanság és a várakozás kettőssége. Meg e  kettősségben a semmittevés  napi jelenléte. Ha nem volt didergető idő, kicsi, tankbeli könyvtáramhoz menekültem, Ady, József Attila, meg – Prága óta – Juhász Ferenc versei vittek el a šumavai valóságból egy más, virtuális téridőbe…
De amikor reggelente, ha az ember meg akart mosdani, akkor előbb fel kellett törnie a jeget, ha kesztyű nélkül ért a harckocsi átfagyott páncéljához, ráfagytak az újbegyei s kisebesedtek, akkor bizonyos idő elmúltával már a könyvek sem jelentettek meg- vagy feloldást. A létezés elemi funkciójára redukálódtak a cselekedetek – evés, ivás, alvás, ürítés…
Mintha még a szívverés is lelassult volna.
Ezt a bizonytalanságot robbantotta szét az a parancs, miszerint a fegyvereket élesre kell tölteni, s a harckocsiban állandó rádiókapcsolatban kell várni a további rendelkezéseket.
Állásunk „bemért lőszektorban” volt, ami azt jelentette, hogy pontos adataim voltak arról, mi van a határ túloldalán, s hogy az adott esetben a löveget a szektor melyik célpontjára irányítsam. Arról nem volt konkrét tudásom, hogy ezek a célpontok mit fednek, csak föltételeztem, hogy katonai állásokat jelölnek, esetleg kaszárnyákat, lőszerraktárakat…
Ültem az acélkoporsó parancsnoki „páholyában”, hallgattam a fülhallgató monoton percegését, s közben magam előtt láttam, akárha egy filmet néztem volna, ahogy az otthoni Öregtemető takarásából megindulnak az orosz harckocsik negy-venöt januárjában Karva felé, s ahogy Klucska Fero bácsiék leheni tanyájából a német páncéltörő üteg egymás után lövi szét a támadó harckocsikat… Magam előtt láttam a felcsapódó lángokat, s még a robbanások hangjait is hallani véltem. Mind-azt, ami alig tizenöt évvel korábban történt meg, s amelynek akkor – kölyökként – szemtanúja voltam. Ugyanilyen T–34-es harckocsik váltak ott pillanatok alatt acélroncsokká, mint amelyben  ebben a másik időben én vártam a tűzparancsot.
Később az a kérdés kezdett foglalkoztatni, hogy milyen lehet a  találat és a robbanás pillanata?  Hogy van-e esély a túlélésre. Látva és tapasztalva a leheni csa-ta következményeit, egyszázaléknyi esélyt sem találtam a magam – a magunk – számára…
Időnként olyan érzéseim támadtak, hogy egyszerre vagyok ott, abban az 1945-ös januárban, s a mostani, 1961-es decemberben – nézője és résztvevője a történéseknek.
Együtt volt, eggyé sűrűsödött két nagyapám közös háborújának „mesevilága”, apám átlőtt csuklójának ténye, Lajos nagybátyám Don-kanyari, egymondatos összefoglalása: „Aki ott megállt, az önmaga jégszobrává változott!”
Ezenközben pedig e zűrzavarban eltűnt a versekkel  teleírt „barna füzetem” – kétévnyi munkám veszett el, visszahozhatatlanul…
Miután Kenedy ultimátumára Hruscsov meghátrálásra kényszerült vagy fel-ismerte egy nukleáris háború következményeit, leszerelték a kubai támaszpontot, ami által megoldódott a Karib-tengeri blokád, s megszűnt a háborúra való ok.
Karácsony előtt aztán mi is kiürítettük a fegyvereket.
Kikapcsoltam a fedélzeti rádiót, megszűnt a zümmögése. Kikászolódtam a parancsnoki ülésből, lehuppantam a földre,  hallgattam az erdő éjszakai neszeit, s nem éreztem semmit.   
De lehet, hogy pontosan a semmit éreztem!