Fried István – Széchenyi István emlékezete…

(Gyímesi Évának ajánlom)
Az 1860-as esztendő egyszerre volt mélypont meg a reménység kezdete. Arany János ódája, a Széchenyi emlékezete érzékelteti, mily megdöbbenést okozott, egyben mily felrázólag hatott a legnagyobb magyar öngyilkossága.  Az önként vállalt döblingi „emigráció”-ban élő Széchenyi Istvánról derült ki, hogy korántsem passzivitásban töltötte el az „önkényuralom” évtizedét, hanem nem szűnő erővel vitatta az 1848/49-es események után berendezkedő hatalom célszerűségét és értelmét, jóllehet az 1848-as lemondása-menekülése után következő, rövidebb peri-ódust nem az egyetértés, hanem a rémlátomások jegyében töltötte. Talán azért, mert mindenki másnál inkább volt tisztában nem csupán az európai hatalmi viszo-nyokkal, de mindenki másnál világosabban látta, hogy a magyar és a nemzetiségi vezetők konfrontációs politikája teljes zsákutcába vezet, az ellenségeskedések miatt mindenki rosszul jár, senkinek a céljai nem teljesülhetnek. Paradox módon az a szólássá lett kormányzati „teljesítmény” hozta közelebb egymáshoz az 1848/49-ben még harcban álló feleket, miszerint amit a magyarok büntetésül kaptak, azt a szlávok és a románok jutalmul. Ilyen módon az 1850-es esztendőkben tanúi lehetünk oly gesztusoknak, olvashatunk oly megnyilatkozásokat, amelyek mintha azt sugallnák, hogy Széchenyi Istvánnak türelemre és megértésre intő írásai visszhangoznának, a történelmi Magyarország népeinek egymásra utaltsága, kizárólag összefogással, eredménnyel kecsegtető ráismerései lennének az időszerűek és népsze-rűek a korábbi konfrontációs, hegemonisztikus megfogalmazásokkal és akciókkal szemben. A magyarok és a „nemzetiségiek”  írástudói a megértésről beszéltek, írtak, elsősorban a publicisztikában, de a szaporodó kölcsönös fordításirodalom révén is. Többek között szerb és román népköltészet jelent meg magyarul, szerbül napvilágot látott az első Petőfi-vers, az erdélyi útleírások a román lakosságról is beszámoltak, miként Urházy György 1854-es Keleti képek című könyve fontos folklorisztikai anyagot is tartalmazó balkáni beszámoló, amely kiigazítja a csupán egzotikusságot felidéző képzeteket.
A közeledés „politikája” hatotta át a közvéleményt formáló újságírást és szépirodalmat, ennek sorában 1848/49 időnként harcos-harsány újságírója, Jókai Mór oroszlánrészt vállalt. Tevékenységének talán kevésbé hangsúlyozott területe a Vasárnapi Újság arculata kialakításában játszott szerepe, az 1850-es esztendőkben változó törekvése, hogy 1848/49 „eposzi” megjelenítését követőleg, amellett, az események tragikusba fordulását is érzékeltesse, elsősorban ekkor szervezett novelláival, útleírásaival a „testvérharcok” kölcsönös veszteségeire hívja föl a figyelmet. Az irodalmat, az írástudókat, a népeket pedig arra intse, hogy a munkában, a közös haza építésében versenyezzenek, ne a hadi készültségben, a fegyveres összecsapásban. A reformkorban meghirdetett „szellemharcok” (Vörösmarty) az ő számára ebben az évtizedben olyan értelmezéshez jutottak, amelyek korábban Széchenyi István 1842-es és 1844-es akadémiai beszédeiben fogalmazódtak meg. A Vasárnapi Újságot ugyan Pákh Albert jegyezte főszerkesztőként, ám a jelzett évtizedben Jókai Mór főmunkatársi munkálkodása legalább oly mértékben, ha nem látványosabban, jelzi a népszerű lap irányát. Az 1861-es esztendő első számához készített melléklet feltehetőleg Jókai elgondolásai szerint készült. Széchenyi István emlékezetének van szentelve, meglehetősen paradox módon. A címlap még a kortársi szokások szerint mutatja a „legnagyobb magyar” tevékenységi területeit, az egész alakos portré alatt a reformkori munkálkodás eredményeit kisebb metszetben állítják az olvasók elé, a gőzhajózás, a Lánchíd, az Al-Duna szabályozása emlékeztet kezdeményezésekre, amelyeknek tartós hatása az ország „arculatának” korszerűsítéséhez vezetett. Ezt követi Jókai rövid, a himnikus hangvételt imitáló írása: Széchenyi feltámadása címmel, amely már tartalmazza azt a paradoxont, amelynek feloldása még az 1850-es esztendőkben lehetségesnek mutatkozott, hiszen a nemzeti/nemzetiségi kizá-rólagosság és öncélúság ellenében egy tágabb jelentéssel és elfogadhatósággal bíró elgondolás tette lehetővé a különféle érdekű népek összefogását a mégis közös cél, egy élhető és mindegyik itt lakó nép számára méltányossággal jellemezhető Magyar-ország megteremtése érdekében. Jellemzőnek tekinthető, beszédes az az idézet, amely egyben összefoglalása Jókai 1850-es esztendőkben megformálódott (politikai/művelődéspolitikai) gondolkodásának. Ezúttal úgy hivatkozik Széchenyire és Vörösmartyra, hogy a magyarsághoz intézett üzeneteiket mintegy a Vörösmarty-epigramma értelmében („Legszentebb vallás: a haza s emberiség”) kiterjeszti a nem magyar ajkú/nemzetiségű lakossághoz szóló beszédként:
„És ha lenne olyan boldogtalan óra, a midőn elfeledkeznénk arról, hogy egy közös haza gyermekei vagyunk; ha lenne oly siralmas hely, a melyen egy haza két fia egymás vesztére törne; ha volna oly szomorú tanácsterem, a hol két párt hívei egy-más ellen riadnának; ha volna oly elátkozott mező, a hol testvér testvér ellen fordítaná kardját: ott álljon köztünk Széchenyi szelleme.”
Majd a továbbiakban ezt sugallja a Jókai-írás: „a meghasonlás ádáz pillanatában jusson eszünkbe ez éneket rázendíteni”. Ez az ének nem más, mint a Szózat.
A terjedelmesebb idézetből kitetszik, hogy a magyar felvilágosodás első évtizedeiből ismerős visszavonás, a belső harc éppen úgy elítéltetik, mint a nyelvi nacionalizmus egymás ellen irányzott, sértő terminológiája, a megye- és országgyűlések pártviszályai, akár 1848/49 testvérharcai. Mindezek Széchenyi tevékenykedésétől, amelyek az országos, olykor vitáktól sem mentes békét, a közös alkotó munkát feltételezik, idegenek. A visszatérés Széchényinek könyveiben, újságcikkeiben kifejtett eszméihez lenne az a gondolati alap, amelyre építeni lehet. Széchenyi mellett az országos imává emelkedett Vörösmarty-vers, a Szózat – mint ismeretes – a magyart inti és szólítja meg, s ez az akkori általános vélekedés szerint a magyar anyanyelvűt jelenti, legalábbis azt, aki Magyarországot hazájának ismeri el. Márpedig részint a reformkor nyelvharcaiban, részint 1848/49-ben a hazafogalomnak egyéb, nemcsak a nyelvi kizárólagossághoz fűződő változatai éltek a „nemzetiségi” vezetők többségének körében, s e változatok akkor mind a szépirodalomban, mind a publicisztikában megjelentek. Csakhogy, egy másik nézőpontból szemlélve a Szózat némileg leegyszerűsítő olvasatával szemben, nem pusztán az első és az utolsó két szakaszra hagyatkozva, olyan elemei és gondolatai is figyelembe veendők, amelyek Széchényinek több ízben kifejtett téziseivel rokoníthatók (bizonyos mértékig). Széchenyi felfogásában a szó időnként elválhat az érzéstől, önmagában a magyarul szólás még nem hazaszeretet, a „hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi”. Minden népnek joga van arra, hogy az ideálnép magas-ságába emelkedjék, ezáltal „olvasztói felsőbbség”-re tegyen szert. Magyarországnak – Széchenyi szerint – mind politikai, mind gazdasági javára tekintettel valamennyi itt lakó népre szüksége van, miként az összefogásra, a meghasonlás elke-rülésére is. A Szózatban természetesen igen hangsúlyos helyen találhatjuk a magyar hazáról szóló mondatot, de ugyancsak hangsúlyos helyen olvashatunk a népek hazájáról, azaz a nagyvilágról is. A magyar haza része a népek hazájának, a nemzet s az embermilliók (a Vörösmarty-epigramma emlegette emberiség) nem ellentétes tényezők. A Szózatban lelhető történelmi emlékezetben dereng föl a rabigát törő Hunyadi alakja, kinek személyisége szintén alkalmasnak látszik arra, hogy a közös, együtt átélt történelemről tanúskodjék. Hiszen Hunyadi János tetteit, alakját nemcsak a magyar költészet örökítette meg, hanem a balkáni folklór is, beleértve a szerb és horvát népköltészetet, s kisé távolabbról idegondolva, a Szép Ilonka Mátyás királya a szlovén, a szlovák, az ukrán, a szerb, a horvát népköltészetből, illetőleg iroda-lomból köszön vissza ránk. Márpedig a hazafogalomnak szerves része az így érzett-mesélt történelem, a törökellenes küzdelmek emléke hasonlóképpen része a népek történelmi tudatának.
Jókai bevezető írása után külön lapon a Szózat magyar szövegét olvashatjuk, majd a költeménynek különféle nem magyar nyelvű fordításai követik: francia, olasz, angol, német, szlovén, vend, szerb (cirill betűvel) és végezetül, román nyelven. Akad formahív átültetés, szabadabb, átköltésszerű tolmácsolás, a francia meg az olasz változat prózában szólaltatja meg Vörösmarty versét. A legnevezetesebbnek tűnő személyiség a francia variáns készítője, Saint-René Taillandier (1816–1879), aki – s a franciák között ez ritkaságszámba ment, megy – meglepő módon élénken érdeklődött részben a különféle nemzetiségek kultúrája iránt, részben a magyar 1848/49 eseményeit értékelte kissé másképpen. Magyarul ugyan sosem tanult meg, viszont németül igen, és így Petőfi líráját, valamint (eszerint) a Szózatot is német közvetítéssel ismerte meg, tolmácsolta anyanyelvén. 1869-ben adta ki Théques et magyars, Boheme et Ilongrie (Csehek és magyarok. Csehország és Magyarország) című értekezését, két esztendővel később Szerbiáról közölt tanulmányt, de az orosz- és a németkérdés is foglalkoztatta. Jellemzésére annyit, hogy elítélte az asszimilációnak, így az erőszakos asszimilációnak minden formáját. Munkatársa volt annak a Revue des Deux Mondes (Két világ szemléje) című folyóiratnak, amellyel egy rá vonatkozó megállapítása miatt Arany János vitatkozott a Kozmopolita költészet első versszakában. Talán ez az oka annak, hogy a francia fordítás került az első helyre (és nem az angol, igaz, a magyar költészet angol fordítója, John Bowring 1830-ban adta ki Poetry of the Magyars című fordításkötetét. Ekkor még a Szózat nem kerülhetett be a könyvbe). Az Appeal így a harmadik a sorban, fordítja: N. N., azaz a szer-kesztők előtt ismeretlen az átültető. Ugyancsak nem tudható az olasz, a szlovén meg a román fordító neve, a betűjelzésből aligha lehet kikövetkeztetni. Az egyes fordítások „minőségé”-nél lényegesebb a szerkesztői sugalmazás: a költészet összehozza a nyelvileg eltérő megszólalásokat, a „tartalom”, a tartalom által közvetített érzés közössége az, amit a szerkesztők meghirdetnek: a Széchenyi-emlékezet és a különféle nyelvű Vörösmarty-vers összehangzása, a magyar kezdemény, amely azokhoz (is) szól, akik fordítóként, azokhoz is, akik olvasóként részesei kívánnak lenni ennek az akciónak. Mert az ugyan igaz, hogy a Szózat magyar irodalom, a Himnusz mellett elfogadott ünnepi-ódai költészet és ének, amelyhez hasonló(ka)t a „nemzetiségi” költészetekben is föltalálhatunk. Ilyen módon az az esetleges szándék (amely természetesen nem dokumentálható, kiváltképpen nem az 1850-es esztendőket tekintve), miszerint  a Szózat kiszorítaná a szlovák, szerb, horvát stb. himnikus verseket, nem tételezhető föl. Ellenben nem árt tudomásul venni azt a nem csupán a fordításelméletben/-történetben igazolódott tézist, miszerint minden fordítás a befogadó irodalom számára jelentős, annak poeticitását, műfaji gyakorlatát, hangvételi változatait gyarapítja, kevésbé az átadó fél számára bír nyelvi-retorikai fontossággal. Kiváltképpen, ha a vendnek nevezett (azaz magyarországi szlo-vén nyelvjárású) irodalom szövegeire vetünk egy pillantást, a Szózathoz hasonló irodalmi megszólalásra egyáltalában nem vagy alig tudunk példát mondani, ilyenformán akár egy műfaj (tájnyelvi) megszólaltatására is erős hatással van. Ám ezen túl, ez a fajta fordítás túllép az anyanyelvi irodalmak fordítástörténeti keretein: nem-igen felejthető, hogy a magyaroknak szánt, magyar nyelvű, kulturálisan vegyes lapban jelent meg, amely nyilván számított azokra az olvasókra is, akik, noha nem lévén magyar anyanyelvűek, illetőleg nem rendelkezvén – írom kissé leegysze-rűsítve – magyar tudattal, mégis, magyarul is olvastak, figyelték a magyar irodalom alakulástörténetét, amellett, hogy anyanyelvű kultúrájukat is ápolták. Írók–olvasók kettős irodalmi honossága, kettős irodalmisága messze nem különleges esete a XIX. századi magyarországi művelődésnek. Mai nézőpontból viszont akár többkulturáltságról (divatosabb szóval élve: multikulturalitásról) lehetne beszélni. A Szózat különféle nyelvű változatai részint irodalmi seregszemlét alkotnak, részint jelzései annak, miként képes fordítás révén ódai-fennkölt hangnemben megszólalni egy vers, megvan-e verstani mása, változata a különféle irodalmakban. Hiszen az eltérő tehetségű fordítók, illetőleg az eltérő differenciáltságú irodalmak fordításaikban másképp alakították ki viszonyukat az „eredeti” vershez, akarva-akaratlanul is folytatták (fordításukkal is) az anyanyelvű irodalmat. S bár a Szózat nyilvánvalóan a magyar irodalomban tett szert különleges jelentőségre, nem egyszerűen vers-történetileg iktatódott be a magyar gondolkodástörténetbe, egyfelől magyarországi utóélete szempontjából sem érdektelen a Vasárnapi Újság vállalkozása, másfelől az adott irodalomban a fordítás hatástörténete sem mellékes tényező (erre leginkább a szlovák irodalomból hozható példa). Visszakapcsolva Jókaihoz, állítható, hogy egy korábbi hírlapi cikkben, amely a magyar irodalom „misszióját” igyekezett körülírni, megcélozta részint a népek békés versenyét a munkában, az építésben, részint (modern kifejezéssel élve) a „szellemi termékek cseréjé”-nek sürgetését, ezzel vi-szont Goethe világirodalom-tervének követőjévé vált, részint – egészen konkrétan – Magyarország irodalmainak együttszemlélését. A gyakorlatba ezt a Vasárnapi Újság átvitte. Ha mindössze az 1861-es évfolyamba lapozunk bele, fölleljük Szo-koly Viktor erdélyi vándorlásainak krónikáját, benne a román lakosok etnográfiai leírásával, Jókai Mór beszámolóját az újvidéki Tököly-emlékünnepről, a szerb– magyar barátkozásnak kivételes jelentőségű epizódjáról, a „hazai” népviseletek közül egy Ung megyei „rusznyák csordás” alakját és öltözetét örökíti meg a reprodukció. Egyszóval a szűkebb értelemben vett magyar művelődésen kívül a „haza” nem magyar lakosai is meg-megjelennek a lapban, a szerkesztők közreadnak szinte minden olyan hírt, amely az országban lakó népek/nemzetek fiainak közös akciójáról hoz adatokat. Ilyen módon vélnek a szerkesztők Széchenyi István szellemében eljárni, kísérlik meg végrehajtani azt, amit Jókai az 1850-es esztendőkben több ízben sürgetett. A Szózat többnyelvű közreadása kettős irányban hathatott: 1) A magyar öntudat építéséhez járult hozzá, hogy egy ily fontos költemény átültetésére ennyi irodalomból akadt jelentkező. 2) A „nemzetiségi” fordítókat nem csekély elégedettséggel tölthette el az a tény, hogy fordításuk a kor-szak egyik sokat forgatott, színvonalas sajtótermékében jelent meg, így olvasottságuk számottevő mértékben növekedhetett, illetőleg igazolhatták anyanyelvük alkalmasságát fordításukkal.
Látszólag, de csak látszólag nagy fordulatot teszek már a következő mondattal is. Gyímesi Éva pályáját meglehetősen régóta figyelem, főleg azóta, hogy kritikusként, irodalomtörténészként, az irodalomelmélet művelőjeként az erdélyi ma-gyar irodalomnak (és általában a magyar irodalomnak) tevékeny munkásává vált. Amire fölfigyeltem, példásan képviseli az irodalom történeti és elméleti szempontú elemzésének egymásra utaltságát, írhatnám úgy is, mindkettő nélkülözhetetlenségét. A másik tényezőt valahogy úgy nevezném meg, történetiség és korszerűség egysége. Ez egészen korán akként bukkant föl munkáiban, hogy az irodalmat kontextusában is autonóm területként fogta föl, nem politika- és/vagy gazdaságtörténeti nézőpontok igazolásaként, hanem kereste a poeticitásnak, a retoricitásnak elsősorban az irodalom által megnyilatkozó sajátosságait, és mindezt olyképpen, hogy szem előtt tartotta-tartva mind a magyar, mind a „nemzetközi” tudományos kutatás tapasztalatait. Az a hármas rendszer, amelyet az összehasonlító irodalomtudomány nem egy képviselője fölvázolt, az ő munkáiban is fölbukkan: kissé rövidre zárva lehetne szólni szűkebb és tágabb közegről (kontextusról), azaz a „helyi” és areális összefüggésekről, éppen ilyen jogos az anyanyelvi, a regionális és az európai nyelvű irodalmak egymásra/egymásba épülő szisztémáját emlegeti. Másképpen szólva: a csupán helyi, epizódikus jelentőségű irodalmi eseményben (vagy azáltal) meg lehet (olykor meg célszerű, érdemes) látni azt, ami túlmutat rajta, például az országos jelentőségű, netán a regionálisan értékelhető, esetleg azt, ami az irodalomközi folyamatok felé irányíthat. Ilyennek hiszem ezt az általam közreadott adalékot, ilyennek gondolom Gyímesi Éva sokrétű munkásságát, erdélyi tárgyú írásait, „nemzeti” – „helyi” „idol”-elemzéseit, Teremtett világ című, alapvető irodalomelméleti kézikönyvét – és nem utolsósorban a totalitarizmus és a kiszolgáltatott (ellenállni nem tudó? nem akaró?) személyiség viszonylehetőségeit taglaló könyvét. Az ő évfordulója késztetett arra, hogy egy majdnem elfelejtett dossziém mélyéről előbányásszam talán nem egészen érdektelen adataimat.