Pomogáts Béla – „A történelmet nem lehet kitalálni…” (Köszöntő és köszönet)

A Magyar Kultúra Alapítvány budapesti székházában (Szentháromság tér 6.) barátai és tisztelői november 8-án köszöntötték Dobos Lászlót 80. születésnapja alkalmából.  Az irodalmi és társadalmi élet reprezentánsai közül többen tollat ragadtak, hogy kifejezzék tiszteletüket iránta. Az alábbiakban Pomogáts Béla irodalomtudós gondolatait közöljük.

Dobos László nevét a demokratikus mozgalmak 1968-as csehszlovákiai kibontakozása idején ismertem meg, ahogy megismerte az ország, a magyar irodalmi és politikai élet. A reménykedés és a bizalom csillaga alatt történt ez az ismerkedés: reménykedtünk abban, hogy az addig (majd néhány hónap leforgását követve azután) szinte történelmi őrlőmalmok közé kényszerített csehszlovákiai társadalom és természetesen a még keservesebb helyzetbe taszított ottani magyarság sorsa fordulat előtt áll, és bíztunk abban, hogy ennek a fordulatnak a kisebbségi magyar közösség képviseletében mások mellett, ám mindenképpen az első helyen Dobos László lesz a vezetője. Akkor és azután úgy reméltük, hogy amit Magyarországon Illyés Gyula (és mellette Nagy László, Csoóri Sándor és Sánta Ferenc) képviselt, azt Erdélyben Sütő András, Felvidéken pedig Dobos László képviselheti: vagyis a nemzeti folytonosság és szolidaritás ügyét.
Történt, ami történt – a változó idők megcsalták reményeinket (már ahogy ez lenni szokott), a kelet-közép-európai történelem visszazökkent a megszokott ke-rékvágásba. Dobos Lászlónak is fel kellett adnia azt a szerepet, amelyet a törté-nelem múlandó kegyelme folytán egy időre megkapott. Először miniszteri tisztséget kapott, a szlovákiai magyarság kulturális és társadalmi szervezetének: a Csemadoknak elnöke lett, egy időben, már a szovjet megszállás után, a Madách Könyv-kiadó vezetője volt, majd hamarosan a közélet senki földjére került. Nem csak tisztségeitől fosztották meg, a megszólalás jogát is elvették tőle, és csak 1989-ben térhetett vissza a közéletbe, midőn ismét a felvidéki magyarság mozgalmainak, politikai képviseletének egyik (legnagyobb hatású) vezetője lett.
Közép-európai tapasztalatok értelmében, ha egy tehetséges és nagyra hivatott embert megfosztanak a közéletben betöltött szerepétől, megtalálja a cselekvésnek egy másik terét, amelyen továbbra is töretlenül szolgálhatja azokat az eszményeket és feladatokat, amelyeknek elkötelezte magát. A cselekvésnek ez a másik tere – magyar és közép-európai hagyományok szerint – szinte mindig az irodalom. Dobos László is a szépirodalomban: regényeiben, elbeszéléseiben, irodalmi publicisztikájában találta meg a cselekvés lehetséges és hiteles módját – annál is inkább, minthogy már korábban szépíróként szerzett magának tekintélyt. Különösen 1967-ben megjelent Földönfutók című regényével, amely a maga személyes tapasztalatainak és emlékeinek a tükrében mutatta be a felvidéki magyarok nehéz tapasztalatait a második világháborút követő évtizedből. Ez a személyes módon előadott történelmi krónika a kisebbségi lét megpróbáltatásaira világított rá, egyszersmind felmutatva a helytállás erkölcsi értékeit. Ez az epikai tér kapott új és modernebb dimenziót az 1976-ban az olvasó elé került Egy szál ingben című nagyregényben, amely a valóságirodalom és a látomásos ábrázolás közös rendjében mutatta be egy nemzeti közösség tapasztalatait és vágyait.
Azóta Dobos László nevét nem lehet megkerülni, midőn korunk magyar elbeszélő irodalmáról  és különösen a kisebbségi magyar irodalmakról beszélünk. Későbbi írásai, így a Hólepedő, a Sodrásban, az Engedelmével című elbeszélő művei vagy esszéinek, interjúinak kötetei a Gondok könyve és a Teremtő küzdelem egy nagyralátó szépirodalmi, közéleti és morális vállalkozás dokumentumai és eredményei. Mindig a nyilvános vallomás, a közösségi számvetés gyógyító erejével oldják fel a kisebbségi magyarság – egy, a történelem lánctalpai elé vetett emberi közösség – elfojtott lelki feszültségeit. Dobos László szépprózai művei valójában a be nem vallott múlt hiteles életre keltésének, a kisebbségi tudat mélyén rákosodó sérülések orvoslásának, a nemzetiségi identitásban bekövetkezett kényszerű zavarok tisztázásának az eszközei.
Ahogy erre a köszöntőre készülődtem, belelapoztam Dobos László néhány könyvébe. Irodalmi publicisztikájának és tanulmányainak imént említett: Gondok könyve című kötetében találtam rá a következő passzusra: „A történelmet nem lehet kitalálni, de saját történelmünk helyeit el kell foglalnunk, magunkévá kell tennünk. Azt a történelmet, ami van. Egy jugoszláviai magyar költő fejtegette: nem hisz a múltban és a jövőben, csak a jelenben. Múlt és jövő számára a legnagyobb tehertétel. Nem tudok vele egyetérteni. Múlt nélkül nincs jelen – szinte közhelyként ismételgetjük. A múlt persze nem öncél, tudása, ismerete önmagunk helyének és idejének meghatározója. Kik vagyunk? Ki vagyok?” Sok-sok évszázad tapasztalata tanúsítja, hogy valóban ezek az irodalom legfontosabb kérdései: tanúságot kell tenni – mind egyes szám első, mind többes szám első személyben. Ezzel a tanúságtevéssel találkoztam – találkozunk a nyolcvanadik életévét nemrég betöltő Dobos László műveiben. Ez a tanúságtétel teszi indokolttá mind a köszöntőt, mind a köszönetet.