Iancu Laura / Egy késő szeptemberi napon aztán (Regényrészlet)

Cikónéval is megtörtént a szerencsétlenség. Cikó Demi egy ideig ott járt-kelt a ház tájékán, még fütyölni is hallotta, aztán odalett, mintha a föld nyelte volna el. Cikóné előbb csak rikoltotta: Istán, jönne egy cseppecskét segítni, nem látom bédugni a cérnát a tű fokába, aztán már az ablakon is kinézett, vajon nincs-e a műhelyben, tán valami szerszámmal zakatol, az süketíti így meg. Bekukkantott az istállóba is, még a kúthoz is odament, belenézett, a víz hullámzón tükrözte kerek arcát.

Örökké szólt, itt és itt találom, tudtom nélkül még a baját sem végezte el! – vette számba az asz-szony. Aztán, mint régről lappangó felismerés, eszébe jutott a szomszéd menyecs-ke. Elvira. Tág mellkasában szíve vadul vert, egyre szaporábban szippantotta a levegőt, a levegő meg csak fogyott, aztán az ajka is száradni kezdett, nyakán violakék foltok jelentek meg, s egyre terjedtek terebélyes testén. Cikóné a csűr irányába fordult, bizonytalan lépésekkel közeledett a pajta falához támasztott létra felé. A hiúból minden szomszéd udvarára belátni, jól látszik onnan Elvira háza is, akár egy nagy nyitott könyv.
Jöttek az árusok.
– Fakanál, tekenő dióér’, fuszulykáér’, gabonáér’! – kiáltották a kapuban, de Cikóné aligha hallotta a szavakat. Annál erőteljesebb volt a lélekhang, amit a félelmei csiszoltak, és egyre hihetőbb, egyre hallhatóbb volt az, amiről valójában hallani sem akart. Mégis, természetesnek érezte, hisz annyiszor elgondolta már, annyit képzelgett már a dolog felett, hogy maga sem tudta, mi a valóság.
Cikó Demi is kiabált utána: kerüljön elő, hová veszett úgy el, gágognak a majorságok! – de az asszonynak még az ismerős is ismeretlennek hangzott, vagy még annak se. A hiú szélén ült, vastag lábát lógatta a levegőbe, himbálózott, súlyos testét előre-hátra ringatta, rendületlen nézett, nézett a szomszéd tornácra. Szeplős szemhéja tágasra nyitva, lesett, mint a vadász, ki évek óta arra várt, hogy zsákmánya megadja magát.
Lehetett az még infarktus is, de Cikó Demi csak annyit mondott a faluban: asszonya megbotlott, a létra tetejéről esett le, összetörte magát. De még ha nyomorékul is, maradna meg, azzal is beéri, ha valaki csak szuszog mellette.
Cikóné azon az állásponton volt, hogy semmire nem emlékszik, jobb is nem beszélni róla, látogatókat is csak vasárnap fogadott. Sajnáltatni szerette ugyan magát, de örökké ügyelni kellett a szájára, el ne szólja a dolgot. Jól tudta, hogyan esett meg a baj, azért oly nehéz neki most úgy tenni, mintha tudja is ő, mi történhetett… Bárcsak meghalt volna, meddig kell még élni, eleget dolgozott, éljen s dolgozzon más is, éljen, aki élni akar, ő ugyan már megelégelte.
A látogató, akinek volt hozzá szeme, azt is láthatta, Irma asszony rendre csak az uráról érdeklődik. – Reá maradt a sok munka, napestig nem látom, egyiket végzi, kezdi a másikat, egymaga emelget mindent, Istenem, mi lesz velem, ha baja esik! S úgy várta volna, hogy valaki azt mondja neki: Ó, hadd el, Irma, cseppet se búsulj, a minap is Elvira segített Deminek lerakni a fát, a menyecske olyan szíves, még jól is áll nekik együtt fogni a dolgot, tudod, hogy semmi nincs meg magától, volnál inkább hálás, Irmus, hogy a dolog elvégeztetik! Szakadt szét a feje Cikónénak az átkos gondolatoktól, amiket soha senki el nem beszélt neki, csak ő maga mondogatta magában oly biztosan s kitartóan, mintha egyéb nem is történne, s nem is volna lehetséges a világon.
Valóban, Cikó Demi mindennapjai már nem Irma szeme láttára teltek, az aszszonynak csak annyi jutott, amit Cikó Demiből egy-egy este ki tudott szedni, ha egyáltalán egy szobában aludt vele, s ha Istán nem aludt el még vetkőzés közben… Mert olyan is volt… Kis idő múltán azonban Irma kénytelen volt azt érezni, hogy bizony egy harmadik világ is keletkezett, ami őt a legeslegjobban izgatta, s bár az ellensége volt: egyedül az, a harmadik világ tartotta életben. Az egyik világ az volt, amit ő szalmaágyára lakatoltan gondolt el és érzett, ahová a hírek töredéke, ha csak másod-, harmadkézből is, de csak-csak eljutott hozzá. A másik világ, amit Cikó Istán beszélt el neki, a harmadik világ pedig maga volt a valóság, amit ő nem ismerhetett, s ahol neki már nincs helye…
Ereje is csak ahhoz volt, hogy kifundálja: miként tehetne szert egy olyan látócsőre, amin keresztül figyelhetné Cikó Demi mozdulatait, egy kötél is kellene hozzá, amolyan hám, ha valami nem tetszik, megrántja a kötelet, és Cikót máris letéríti a téves útról. Elhatározta, nagybetegnek tetteti magát, egy pillanatig sem maradhat egymaga, ha nincs, ki hozzá szaladjon, amikor kiált, első rosszullétkor belehal, s az annak lesz a nagyvétke, aki megtagadja tőle az egyetlen orvosságot: a szolgát.
– Péter mán úgyis kinőtte a nyájat… egész álló nap csak játszadozik… elvezetné idehaza a gazdaságot… amíg alszom, építené az istállót, kendnek is elkelne a segítség, Istán, kendet is utolérték az esztendők, nem a műhelyből kell a cintaramba vonulni! – javasolta Irma az urának, határozottan, nagy igyekezettel, mintha rabszolgához beszélne, ki hosszú évek óta várakozik a szabadulásra.
  – Éppen most érkezik gondját viselni a gazdaságnak, mikor ágyra jutott? – szólt Cikó Demi, nem éppen olyan hangon, ami egy jajgató feleség szívéhez illő lett volna, de ez a viselkedés nem volt szokatlan Cikó Demitől. Ha akart, tudott kedves lenni, de valami miatt az az egy dolog nem állt rá a kezére, de még a szájára sem, nem hogy a szíve lett volna olyan fajtából való.
Talán mert, ebben a világban legalábbis, a férfinak nem illett nyájas arcot hordani. Ha kacagott is a férfi, máson kacagott, azzal is fitogtatta fölényét. A férfi minden helyzetben katona, katona, aki véd, harcol, biztonságot teremt, ha kell, per-sze öl, neki még azt is szabad, s ha elég ügyes, büntetlen megússza. A férfi, ha beteg is, férfi. A férfi részegen is férfi.
– Ha kicsinek látszik ide az ágyhoz a nyáj, megveszem Mártonné kecskéit, hadd fusson a szolga lélekszakadtig, s hátha még Irma is jobban leszen tőle! Az istálló fala mán’ hányadik napja, hogy szárad, nincs mit azon tovább dolgozni! Az én keresztemből pedig ne akarjon lefaragni Irma! – mondta Cikó Demi, s kicsit tán meg is lepődött magán, nem szokott ő ily hosszadalmas okfejtésekbe bocsátkozni. Két szó untig elég volt, akinek van esze, az egy szóból is ért, akinek nincs, annak meg úgyis hiába fújják, hiába rágják meg a szót, nem fűlik hozzá a foga. 
– Mán hogy venné, kend, meg Mártonné kecskéit?
– Tegnap este is itt járt, maga kínálta, fél áron adja, csak szabaduljon.
– Adja ő, adja, tán érthető is, hogy a kecskék helyett az urával akar foglalkozni, de mit szól hozzá Márton?
– Úgy lehet, megküldte telegramba az engedélyt! Tudom is én, mit akarnak a halottak?
– Csakhogy Márton nem halott!
– De nem is élő?!
– Nem hallotta éjjel a harangszót?
– Nem nekem húzták, ha húzták!
– Harangoztak, mikor átlépte a faluhatárt! Istenem… be boldog ember lehet most…!
– Aztán ki tréfálta meg így kendet?
– A szolga! A szolga hallotta a harangszót. Feltűnt neki, hogy kakasszó előtt csak bajban szokás harangozni, futott is mindjárt a haranglábhoz, hátha segítni kell. Ott mondták.
Cikó Demi megrémült.
Ha szóba elegyedett, csak akkor ült le, mikor más ember házában volt, ha vendégeskedett. Odahaza: dolgozott, evett, és aludt, ülni még az asszony se látta soha. Akkor, ott, Irma betegsége óta először az ágy szélére ült. Szíve meglágyult, mintha viaszból volna, mintha tűzre dobták volna: égett, sajogott.
Falábú Márton Cikó Demi jó barátja volt, testvér helyett testvére, apja he-lyett apja. Amikor besorozták és elvitték a háborúba, mintha fél szívét szakították volna ki, s az idő múlásával csak hatalmasodott benne az üresség. A búcsú pillanatában egymás szemébe néztek. Egyik sem szólt, egyetlen neszt, egyetlen rezzenést sem lehetett hallani, és a néma tekintetek mintha azt jelezték volna: a két férfi azzal marad, amit akkor, ott, egymás szeméből kiolvasott. Cikó Demi szoktatta magát a gondolathoz: Márton nem a háborúba ment, Márton a legtávolibb helyre költözött, ahová ember költözhetik… És Márton is azt látta Demeter tekintetében, hogy Demi maradt, a legvédetlenebb helyen maradt, hol ember lehet: a világban.
Egyazon sors várt rájuk.
De a szél még egybegyűjtheti egyszer poraikat…